Részlet Laurell K. Hamilton: Véres Csontok című könyvéből

1

Szent Patrick napja volt. Ruházatomon az egyetlen zöld színfolt, egy kitűző, ezt hirdette: „Ha hozzám érsz, halott vagy.” Múlt éjjel zöld blúzban kezdtem a melót, de egy fejetlen csirkének köszönhetően összevéreztem. Larry Kirkland, a halottkeltő-gyakornokom véletlenül elejtette a frissen levágott madárkát. A dög fejvesztve menekült, és miközben eljárta az ilyenkor szokásos haláltáncát, mindkettőnket bepermetezett a vérével. Végül elkaptam, de addigra a blúzom totálkáros lett.
Haza kellett rohannom átöltözni. Csak a kocsiban hagyott grafitszürke blézerem úszta meg szárazon az incidenst. A blézert újra visszavettem, immár fekete blúzom, fekete szoknyám, fekete harisnyám és fekete cipőm fölé. Bert, a főnököm, nem szereti, ha feketét hordunk a munkahelyen, de ő akarta, hogy reggel hétre visszaérjek az irodába egy szem alvás nélkül, úgyhogy túl fogja élni.
A bögre kávém fölé görnyedtem. Olyan feketén ittam, ahogy még épp le bírtam nyelni. Nem sokat segített. Rábámultam az íróasztalom lapján sorban szétterített, 20×25 cm-es, kinagyított fotókra. Az első képen buldózerrel feltúrt dombtető látszott. A megbolygatott földből egy csontváz keze nyúlt ki. A következő képen valaki óvatosan félresöpörte a földet, láthatóvá téve egy összetört koporsó darabjait, és a mellette heverő csontokat. Újabb holttest. Megint munkába állították a buldózert. Föltúrta a vörös talajt, és egy temetőre bukkant. A csontok szétszórt virágokként díszítették a földet.
Az egyik koponya néma sikolyra tátotta széthullott állkapcsát. Még mindig maradt rajta némi szőke haj. A hullát borító sötét színű, koszos anyag egy női ruha maradványa volt. A másik koponya mellett legalább három combcsontot vettem észre. Amennyiben a hullának nem három lába volt, ez azt jelentette, hogy óriási a rumli.
A képek a maguk undorító módján nagyon jól sikerültek. Az, hogy színesek voltak, megkönnyítette a holttestek megkülönböztetését, de a csillogó bevonat már egy kicsit sok volt. Úgy néztek ki, mintha divatfotóst alkalmaztak volna egy hullaházban. Valószínűleg létezett olyan New York-i kiállítóterem, ahol szívesen kiakasztották volna ezeket a vacakokat, sajtot és bort szervírozva melléjük, miközben a vendégek körbesétálnak, és azt mondogatják: „Erőteljes képek, nem gondolja? Igazán erőteljesek.”
Igazán erőteljesek voltak, és szomorúak.
Csak képeket kaptam, semmi mást. Magyarázatot sem. Bert azt mondta, menjek be az irodájába, ha végignéztem őket. Akkor majd mindent megmagyaráz. Persze, ezt higgyem is el. A húsvéti nyuszi meg a kebelbarátom.
Összeszedtem a képeket, visszacsúsztattam őket a borítékba, megfogtam a kávésbögrémet, és elindultam kifelé.
A kinti íróasztal üres volt. Craig már hazament. Mary, a nappali műszakos titkárnőnk pedig csak nyolckor fog megérkezni. Volt egy kétórás szünet, amikor az irodában nem tartózkodott senki. Az, hogy Bert olyankor hív be, amikor kettőnkön kívül nincs itt senki, nagyon zavart. Minek kell így titkolózni?
Az ajtaja nyitva volt. Ő maga az íróasztala mögött ült, kávét ivott, és közben valami papírokkal babrált. Aztán fölpillantott, elmosolyodott, és intett, hogy jöjjek közelebb. A mosolya idegesített. Bert csak akkor volt kedves, ha akart tőlem valamit.
Ezerdolláros öltönye alatt fehér inget és fehér nyakkendőt viselt. Szürke szeme derűsen csillogott. Bert szeme olyan színű, mint a koszos ablaküveg, úgyhogy a csillogás igazi erőfeszítést igényelt. Hófehér haját frissen stuccoltatta. A katonás frizura olyan rövid volt, hogy láttam a fejbőrét is.
– Foglalj helyet, Anita.
Az asztalára löktem a borítékot, és leültem.
– Mit tervezel, Bert?
A főnököm még szélesebben mosolygott. Általában senkire nem vesztegette a mosolyát, a klienseken kívül. Rám egyáltalán nem szokta vesztegetni.
– Megnézted a képeket?
– Igen, na és?
– Föl tudnád őket támasztani haló porukból?
Összevont szemöldökkel pillantottam rá, és belekortyoltam a kávémba.
– Mennyi idősek?
– Nem tudod a képek alapján megállapítani?
– Ha személyesen látnám őket, meg tudnám neked mondani, de csak a képek alapján nem. Válaszolj a kérdésre.
– Körülbelül kétszáz évesek.
Csak bámultam rá.
– A legtöbb halottkeltő nem tudna egy ilyen öreg zombit megidézni emberáldozat nélkül.
– De te igen – mondta jelentőségteljesen Bert.
– Igaz. Viszont egyetlen sírkövet sem láttam a képen. Tudjuk a nevüket?
– Miért, kéne tudnunk?
Megcsóváltam a fejem. Öt éve ő a főnök, ő alapította a céget, amikor még csak ketten voltak benne, Manny meg ő, de ennek ellenére szart se tudott a halottkeltésről.
– Hogy lehet az, hogy ennyi éve egy csapat halottkeltő körül forgolódsz, és mégis ilyen keveset tudsz a munkánkról?
A mosolya kissé megfakult, a csillogás kezdett eltűnni a szeméből.
– Mire kell a nevük?
– Név szerint kell őket előszólítani a sírból.
– Név nélkül nem lehet őket megidézni?
– Elméletileg nem – válaszoltam.
– De te képes vagy rá – vetette ellen. Nem tetszett a magabiztossága.
– Igen, én képes vagyok rá. Valószínűleg John is.
Bert megrázta a fejét:
– Ezek nem John Burke-öt akarják.
Felhajtottam a kávém maradékát.
– Kicsodák „ezek”?
– Beadle, Beadle, Stirling és Lowenstein.
– Egy ügyvédi iroda – tippeltem.
Bólintott.
– Elég a játékból, Bert. Csak mondd meg, mi az ábra.
– A Beadle, Beadle, Stirling és Lowenstein cég néhány ügyfele luxushotelt épít a hegyekben, Branson környékén. Egy kifejezetten exkluzív nyaralóhelyet. Egy olyan helyet, ahol a környéken házzal nem rendelkező gazdag countryénekesek elbújhatnak a nagy nyilvánosság elől. Milliók forognak kockán.
– És mi köze ehhez a régi temetőnek?
– Az építési terület tulajdonjoga vitatott volt, két család perelt érte. A bíróság a Kelly családnak ítélte oda, ők pedig óriási pénzt kaptak érte. Pedig a Bouvier család állítása szerint bizonyíthatóan övék volt a föld, mert rajta van az egyik családi sírhelyük. A családi temetőt viszont nem találták.
Aha.
– Hát, most megtalálták – következtettem.
– Csak egy régi temetőt találtak, de az nem feltétlenül a Bouvier család telke.
– Vagyis azt akarják, keltsem életre a hullákat, hogy megkérdezhessék tőlük, kicsodák.
– Pontosan.
Vállat vontam.
– Meg tudok idézni pár hullát azok közül, akik még a koporsójukban vannak. Majd tőlük megkérdezem, kicsodák. Mi lesz, ha a vezetéknevük Bouvier?
– A cégnek másodszorra is meg kell vásárolnia a földet. De szerintük csak néhány hulla Bouvier. Ezért azt szeretnék, ha az összes holttestet feltámasztanád.
Fölvontam a szemöldököm:
– Te viccelsz.
Bert megrázta a fejét, elégedettnek tűnt.
– Meg tudod csinálni?
– Fogalmam sincs. Mutasd a képeket még egyszer. – Letettem a kávésbögrémet az asztalra, és újra megnéztem a képeket. – Bert, ezt a temetőt teljesen szétcseszték. Hála a buldózereknek, egy tömegsír lett belőle. A csontok összekeveredtek. Csak egyetlen olyan esetről olvastam eddig, ahol tömegsírból idéztek meg egy zombit. De ott egy konkrét személyt támasztottak fel. Tudták a nevét. – Megcsóváltam a fejem. – Név nélkül valószínűleg nem lehet megcsinálni.
– Hajlandó volnál megpróbálni?
Szétterítettem a képeket az asztalon, és úgy bámultam őket. Az egyik koponya teteje felfordítva hevert, akár egy kehely. Mellette két ujjperc, amit némi szikkadt, valaha emberhez tartozó szövet tartott össze. Csontok, mindenütt csak csontok, de sehol egy név.
Meg tudnám csinálni? Őszintén szólva, gőzöm sincs. Meg akarom próbálni? Igen, meg.
– Hajlandó lennék megpróbálni.
– Csodás.
– De még ha meg is tudom csinálni, minden éjjel csak néhányat idézhetek meg, és az is hetekbe fog telni. John segítségével könnyebben menne.
– Ennyi késedelem milliókba fog kerülni nekik – figyelmeztetett Bert.
– Nincs más mód.
– Davidsonék egész családi sírkertjét feltámasztottad, még a dédpapát is. Pedig őt nem is kellett volna. Képes vagy egyszerre többet is megidézni.
Nemet intettem a fejemmel.
– Az csak véletlen volt. Villogni akartam. Azt akarták, hogy támasszak fel három családtagot. Úgy gondoltam, pénzt takaríthatok meg nekik, ha egy füst alatt elintézem mindet.
– Anita, tíz rokonukat élesztetted föl. Ők csak hármat kértek.
– És?
– Életre tudod kelteni egy éjszaka alatt az egész temetőt?
– Te meghibbantál – mondtam.
– Meg tudod csinálni?
Kinyitottam a szám, hogy nemet mondjak, aztán mégsem szóltam semmit. Egyszer már megidéztem egy egész temetőt. Ott nem mindegyik hulla volt kétszáz éves, viszont néhány jóval idősebb volt, majdnem háromszáz. És mindet megidéztem. Na persze, akkor két emberáldozat erejét lovagoltam meg. Hosszú történet, hogyan halt meg az a két ember a varázskörben. Önvédelemből tettem. De a mágia szempontjából ez lényegtelen volt. A halál az halál.
Képes volnék rá?
– Igazán nem tudom, Bert.
– Vagyis nem mondasz rá nemet – állapította meg ő. Élénk, várakozó kifejezés ült az arcán.
– Biztos egy zsák pénzt ajánlottak érte – tippeltem.
Bert elmosolyodott.
– Licitre megyünk.
– Mire megyünk?
– A cég a csomagot nekünk küldte el, a kaliforniai Feltámadás Vállalatnak, meg a New Orleans-i Élet Szikrájának.
– Az Élet Szikrájánál jobban szeretik, ha a francia nevüket használjuk – javítottam ki. Őszintén, az „Élan Vital” inkább egy szépségszalonhoz illett volna, nem egy halottkeltő céghez, de hát engem nem kérdezett senki. – És aztán mi lesz? Aki a legalacsonyabb árat ajánlja, az viszi el a melót?
– Ez volt a tervük – felelte Bert.
Mintha túlságosan meg lett volna elégedve saját magával.
– De? – kérdeztem türelmetlenül.
– Hadd ismételjem el neked – válaszolta. – „Talán három olyan halottkeltő van az országban, aki képes egy ilyen öreg zombit emberáldozat nélkül is megidézni.” Te és John vagytok az első kettő. És még beleszámolhatjuk Phillipa Freestone-t is, a Feltámadástól.
– Valószínűleg – ismertem el.
– Oké. Phillipa tudna zombit idézni név nélkül?
– Erről semmilyen módon nem szerezhetek tudomást. John képes rá. Akkor talán Phillipa is.
– Képes volna akár ő, akár John bárkit megidézni a csonttömegből, a koporsókban lévők helyett?
Ezzel elhallgattatott.
– Nem tudom.
– Volna bármelyikünknek esélye arra, hogy az egész temetőt felélessze? – nézett rám rezzenéstelen tekintettel.
– Ezt most kurvára élvezed – állapítottam meg.
– Csak felelj a kérdésre, Anita.
– Azt tudom, hogy John nem bírná megcsinálni. Phillipa pedig szerintem nem olyan jó, mint John, úgyhogy nem, nem lennének képesek rá.
– Akkor emelem a licitet – mondta Bert.
Fölnevettem.
– Följebb vered az árat?
– Senki más nem bírja megcsinálni. Senki más, csak te. Ezek megpróbálták úgy kezelni az ügyet, mint bármilyen más építészeti problémát. De más árajánlatuk nem lesz, ugyebár?
– Valószínűleg nem – adtam neki igazat.
– Akkor lenyúlom még a gatyájukat is – jelentette ki mosolyogva.
Megcsóváltam a fejem.
– Te, pénzsóvár vén kecske.
– Tudod jól, hogy részesedést kapsz a díjból.
– Tudom.
Egymásra meredtünk.
– Mi van, ha megpróbálom, de mégsem sikerül mindet egy éjszaka alatt föléleszteni?
– Végső soron megidézed majdnem az összeset, ugye?
– Valószínűleg. – Fölálltam, és magamhoz vettem a kávésbögrémet. – De én a helyedben nem váltanám be a csekket, csak miután megcsináltam a melót. Most pedig megyek haza aludni.
– Az ügyfeleink ma reggelre várják az árajánlatot. Amennyiben elfogadják a feltételeinket, magánhelikoptert küldenek érted, és a helyszínre szállítanak.
– Helikopter?! Tudod, hogy gyűlölök repülni.
– Ezért a pénzért fogsz.
– Szuper.
– Készülj fel rá, hogy bármelyik pillanatban indulhatsz.
– Bert, túl messzire mész. – Torpantam meg az ajtóban. – Hadd vigyem magammal Larryt.
– Minek? Ha még John sem tudja megcsinálni, Larry biztosan nem képes rá.
Vállat vontam.
– Lehet, hogy nem, viszont léteznek olyan módszerek, amivel egyesíthetjük a hatalmunkat az idézés alatt. Ha egyedül nem bírom megcsinálni, talán a mi kis gyakornokunk adhat némi lendületet.
A főnököm ezen láthatóan elgondolkodott.
– Miért nem viszed Johnt? Ha vele állsz össze, biztosan sikerül.
– Csak akkor, ha önként ajánlja fel nekem az erejét. Szerinted hajlandó volna rá?
Bert megrázta a fejét.
– Megmondod neki, hogy nem kellett a kliensnek? Hogy őt ajánlottad az ügyfélnek, de az ügyfél név szerint engem akart?
– Nem – dörmögte Bert.
– Akkor ezért szervezted így, tanúk nélkül.
– A lényeg az időzítés, Anita.
– Persze, Bert, de azért mégsem akartál úgy szembenézni John Burke-kel, hogy van egy újabb kliens, aki engem akar, nem őt.
Bert az asztalon nyugvó, összekulcsolt mancsaira bámult. Amikor ismét fölemelte a tekintetét, komolyan nézett rám.
– John majdnem olyan jó, mint te, Anita. Nem akarom elveszíteni.
– Gondolod, hogy ha lesz még egy kliens, aki inkább engem kér fel, akkor kilép?
– Csorbát szenvedett a büszkesége – mondta Bert.
– Így is elég sok szorult beléje, marad mit csorbítani rajta – vágtam vissza.
Bert elmosolyodott.
– Ha piszkálod őt, az nem segít.
Vállat vontam. Szívesen mondtam volna, hogy ő kezdte, de hát így is volt. Megpróbáltunk járni egymással, viszont John nem bírta elviselni, hogy én az ő női verziója vagyok. Illetve nem is; azt nem bírta elviselni, hogy én az ő javított kiadása vagyok.
– Próbálj meg jól viselkedni, Anita. Larry még nem kész a bevetésre; nekünk Johnra van szükségünk.
– Én mindig jól viselkedek, Bert.
Felsóhajtott.
– Ha nem keresnél ennyi lóvét nekem, nem tűrném el így a szarságaidat.
– Dettó – feleltem.
Ez nagyjából össze is foglalta a kapcsolatunk lényegét. Üzlet felsőfokon. Nem csíptük egymást, de tudtunk együtt dolgozni. A vállalkozói szabadság szép példája.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza