Főkép

M. Night Shyamalant a rosszmájúak úgy címkézhetik fel mozis berkekben, mint Stephen Kinget a könyvek világában: olyasvalakinek, aki akár életének egy unalmas hetéről is készíthetne filmet, az emberek úgyis betódulnának a vetítésre a neve hallatán, újabb nézettségi rekordot felállítva. Ez, érthető okokból elég hízelgő, másfelől viszont megvan a dolog fonákja is: az elvárások vele szemben a Hatodik érzék berobbanása óta az égig fokozottak, melyeket sokak szerint még az előző két filmjével sem sikerült elérnie – mindenki gondoljon, amit akar. Megkérdőjelezhetetlen tény viszont, hogy az idáig elért eredményeknek köszönhetően Night olyan fokú szabadságot élvez filmkészítőként, amit sokan szeretnének. Az asztalán landoló – állítólag – jobbnál-jobb forgatókönyvekből válogathatna kedvére, de ő mégsem teszi. Ismét saját történettel állt elő, mely a fordítók munkáját a lehető leggondtalanabbá téve újra pofonegyszerű címet kapott – ez volna A falu.

Pennsylvania közelében, Covingtonban járunk, ahol az élet idillinek tűnik. A helyszín egy békés, világtól elzárt, látszólag harmóniában élő falu, kis létszámú, összetartó közösséggel, nyugodt, viszonylag dolgos hétköznapokkal, és egy, az embereket összekovácsoló rejtéllyel. A falut körülvevő erdőt titokzatos, veszedelmes lények lakják, ezért tilos átlépni a határt. Aki mégis így tesz, az megszegi a szabályt, ezáltal komoly bajt hozva az emberekre. Mindenki tisztában van a helyzettel, mindenki tart attól, amit a fák rejtenek, és ez a félelem meg is gátolja őket abban, hogy cselekedjenek. De jól tudjuk, hogy semmi sem tart örökké.

A XIX. század végén játszódó történetet Emily Brontë Üvöltő szelek című regénye (melyet elvileg Shyamalan vitt volna vászonra, de helyette inkább hozzákezdett A falu megírásához) és az 1933-as King Kong mozi inspirálta – előbbi a kor hangulata, utóbbi pedig a rettegésben élő, elzárt közösség motívuma miatt. Mint látszik, Shyamalan már a kor- és helyszínválasztásban is szakít eddigi munkáival: egészen új környezetet próbál ki, ahol bevetheti kedvelt, viszonylag könnyen felismerhető eszközeit. Ráadásul, meglepő újdonságként szolgál, hogy előző filmjeivel ellentétben itt egy szerelmi szál is helyet kapott a történetben; ám nyoma sincs sem giccsnek, sem elkoptatott, százszor látott megoldásoknak – elég sajátos módon oldja meg a romantizálást.

Öröm még, hogy a Jelekben sajnos itt-ott túlzásba vitt humorizálást A faluban minimálisra redukálta: alig egy-két, jó értelemben véve megmosolyogtató pillanat akad a filmben (igaz, Noah figurája néhol akaratlanul is negatív hatással van egy-egy jelenetre). Hogy hagyomány lesz-e belőle, azt még nem tudni, mindenesetre a színészválasztásban feltűnően következetes volt eddig a rendező. A Hatodik érzékből Bruce Willist mentette át A Sebezhetetlenbe, a Jelekből Joaquin Phoenixet hívta meg A faluba (sőt, a Jelek serrifje, Cherry Jones is feltűnik az új moziban egy apró mellékszerep erejéig).

Az inváziós mozi gőgös báty-karakteréből szűkszavú, merész fiú, Lucius lett, aki azonban nem főhőse a filmnek – mert voltaképp nincs is neki. Itt van persze a vak lány, Ivy (Bryce Dallas Howard élete első filmszerepében, eddig a színpadon volt aktív, a rendező is egy darabban fedezte fel), a bolond Noah (vagyis a zongorista, Adrien Brody), Lucius anyja (Sigourney Weaver, akit talán nem kell bemutatni), és a falu vezetője, Mr. Walker (William Hurt a Dark Cityből). Mindegyiknek fontos szerepe van, de egyik sem olyan meghatározó, mint mondjuk a rendező első két sikerének főhősei (ennek oka talán a kevéssé árnyalt karaktereknek köszönhető, amin még lehetett volna csiszolni). A figurákat megjelenítő színészekre viszont nem lehet panasz: hiába, a forgatás előttre megszervezett három hetes csapat-összekovácsoló tábornak megvolt a hatása.

Történetvezetésben Shyamalan a tőle megszokott vonalat követi: nagy adag misztikum, lassan (és burkoltan) csepegtetett információk, késleltetés, a feszültség fokozott növelése. Ez utóbbiban az eddigi munkái során megszerzett rutinjának köszönhetően különösen könnyedén boldogul. Elég egy-két jelenetet megszemlélni, hogy meggyőződjünk róla, a kis indiai rendezőnek megvan a tehetsége a suspense-zel való játszadozáshoz (ráadásul a szemfülesebbek felfedezhetik, hogy egy-egy pillanat erejéig kvázi megidézésre kerül a Hatodik érzék és a Jelek is, de a kevésbé sasszeműek is kapnak egy olyan pazar megoldást, amit a vetítés után is emlegethetnek).

Azt talán a történetei láttán fanyalgók is elismerik, hogy Shyamalan kivételes vizuális érzékkel rendelkezik, amit eddigi filmjeiben bőven tudott kamatoztatni, és ez most sincs másképp. Bár a Hatodik érzék és a Jelek operatőrét, Tak Fujimotot most lecserélte, mégsem járt rosszul, hiszen a Coen-testvérek állandó tettestársát, Roger Deakinst sikerült megnyernie maga mellé – az ő neve pedig garancia a minőségre. Nagyszerű felvételek, néhol meglepően hosszú beállítások váltják egymást (és persze nem szabad megfeledkezni a markáns színvilágról sem: az egész mozit átható őszi, melankolikus hangulatot árasztó képekben a sárga, mint a nyugalom, és a piros, mint a veszély szimbóluma dominál) – egy nagyon kicsi hiányzik még a tökélyhez, de az eredménnyel azért így is elégedettek lehetünk.

Már csak azért is, mert a képekhez Shyamalan hű harcostársa, a mindig remek James Newton Howard komponálta a zenét, s ezek a bús, fülbemászó melódiák a hangulatfestésben tökéletesen kiegészítik a vizuális világot. És amiről eddig még nem esett szó: a Shyamalan-filmek kvázi védjegye, a csattanó, melyen a Jelekből csavart hiányolók most vigyorogva élvezkedhetnek – persze csak okosan. A falu hazai plakátján negyedik feltételként díszelgő felhívás egyszerre röhejes, és szomorú: megdöbbentő, hogy manapság a diszkrécióra még külön fel kell hívni az emberek figyelmét. Ez pedig jelen film esetében hatványozottan alapkövetelmény, hiszen egy elejtett félmondat, egy ártatlannak szánt megjegyzés is rávezethet a csattanóra – szóval legyünk tekintettel másokra.

Érzésem szerint A falu a rendező eddigi legfurcsább filmje: eleve az eddigi „vegyünk egy sokszor elnyűtt ötletet, és forgassunk belőle valami egészen újat” koncepciótól való eltérés, és az egész történet kibontása szokatlan élményt eredményez. Nem mindenki lesz rá vevő, de a magam részéről boldog vagyok, hogy ezúttal sem kellett csalódnom Shyamalanban.