FőképVALIS (a Végtelen Aktív Létező Intelligens Struktúra rövidítése egy amerikai filmből): Zavar a valóságmezőben, ahol kialakul egy spontán, önmagát vezérlő negentropikus örvény, amely környezetét folyamatosan információdarabokká alakítja. Jellemzői a látszólagos öntudat, céltudat, intelligencia, növekedés és a gyűrűszerű rétegződés.
Nagy Szovjet Szótár
Hatodik kiadás, 1992


1
Horselover Fat idegösszeomlása azon a napon kezdődött, amikor Gloria felhívta, van-e otthon Nembutalja. Amikor visszakérdezett, miért, a nő azt felelte, meg akarja ölni magát. Minden ismerősét felhívja, hogy eleget összeszedjen. Már van ötven tabletta, de még harmincnegyven kéne, biztos ami biztos.
Ebből Horselover Fat azonnal arra a következtetésre jutott, hogy Gloria így akar segítséget kérni. Fat már jó néhány éve abban a tévhitben élt, hogy segíthet az embereken. A pszichiátere egyszer mondta is neki, ahhoz, hogy helyrejöjjön, két dolgot kéne tennie: leszokni a drogról (ami nem ment), és nem próbálni segíteni másokon (ami szintén nem ment).
Valójában nem volt Nembutalja. Semmiféle altatója sem volt. Sosem használt altatót. Gyorsítókat használt. Így aztán eleve nem tudott Gloriának altatót adni, hogy öngyilkos lehessen. De amúgy se tette volna.
– Van tíz darab – mondta neki, mert ha bevallja az igazat, a nő leteszi.
– Elmegyek érte – vágta rá Gloria ugyanazon a racionális, nyugodt hangon, amivel a tablettákat kérte.
Fat ekkor fogta fel, hogy a nő egyáltalán nem segítséget kér. Tényleg meg akar halni. Teljesen elment az esze. Ha nem így lenne, biztosan leplezné a szándékát, mert így őt is bűntársává teszi. De ahhoz, hogy ő belemenjen, az kéne, hogy holtan akarja látni Gloriát. Erre azonban semmi oka nem volt se neki, se másnak. Gloria szelíd, okos teremtés, csak túlzásba vitte az LSD-t. Utoljára fél éve hallott felőle; a jelek szerint az LSD közben szó szerint az agyára ment.
– Hol voltál? – kérdezte Fat.
– A Mount Zion kórházban San Franciscóban. Megpróbáltam megölni magam, és anyám becsukatott. A múlt héten engedtek ki.
– De most jól vagy?
– Ja.
Na, Fat ekkor kezdett begolyózni. Még fogalma sem volt róla, hogy egy elmondhatatlanul förtelmes pszichológiai játékba rángatták bele, amelyből nincs kiút. A barátja, Gloria Knudson a saját agyával együtt őt is tönkretette. S közben hasonló telefonokkal még valószínűleg hathét embert, minden barátját, aki szerette őt. A szüleit kétségtelenül porrá zúzta. Ésszerű hangjából kicsendült a nihilizmus hárfája, a semmi pengése. Fat nem élő emberrel beszélt; egy tükörreflexes valami volt a vonal túlsó végén.
Ekkor még nem tudta, hogy a valóságra néha az őrület a megfelelő reakció. Azzal, hogy hallgatta a halálba nyugodtan utat kereső Gloriát, belélegezte a fertőzést. Olyan volt ez, mint az a kis kínai ujjbilincs; egy apró henger, aminek két végébe az ember bedugja az ujját, aztán minél erősebben igyekszik kihúzni, a csapda annál jobban rászorul.
– Hol vagy most? – kérdezte a nőtől.
– Modestóban. A szüleimnél.
Ez jó néhány órányi kocsiutat jelentett Fat otthonáig Marin megyében. Kevés dolog volt, ami rávehette volna, hogy ennyit vezessen. Ez maga is őrület: három óra kocsikázás tíz tabletta Nembutalért. Akkor már nem egyszerűbb totálra törni a kocsit? Gloria még csak nem is ésszerűen akarja végrehajtani ezt az ésszerűtlen cselekedetet. Köszönjük, Tim Leary. Neked, meg hogy olyan jól kampányoltál a drogtól kitágult tudat örömének.
Fatnek sejtelme sem volt, hogy a saját élete forog kockán. 1971-et írtak. 1972-ben fent lesz északon Vancouverben, Brit Columbiában, egyedül, egy fillér nélkül és rémülten egy idegen városban, és nagy buzgón azon mesterkedik, hogy megölje magát. Pillanatnyilag azonban ezt még nem tudhatta. Nem akart mást, mint Gloriát odacsábítani Marin megyébe, hogy segíthessen rajta. Isten egyik legnagyobb kegye, hogy a jövőt illetően állandó sötétségben tart bennünket. 1976-ban a bánattól teljesen bekattant Horselover Fat felvágja az ereit (a négy évvel korábbi, vancouveri öngyilkossági kísérlet kudarcot vallott), bevesz negyvenkilenc tabletta kiváló minőségű digitáliszt, majd beül a zárt garázsba, járó motor mellé – és ismét csődöt mond. Bizony, a test hatalmát még az elme sem ismeri. Gloria elméje azonban teljesen átvette az uralmat a teste fölött: ésszerűen őrült meg.
A legtöbb elmezavar nem mentes a bizarr, teátrális megnyilvánulástól. Fejünkre lábast teszünk, a derekunkra törülközőt kötünk, bíborszínűre festjük magunkat, és így megyünk ki az utcára. Gloria viszont ugyanolyan nyugodt, udvarias és kulturált volt, mint mindig. Ha az ősi Rómában vagy Japánban él, fel sem tűnik senkinek. Valószínűleg az autóvezetéssel sem lenne gondja, megállna a pirosnál, nem lépné túl a sebességhatárt – miközben a tíz altatóért megy.
Horselover Fat a nevem, s azért írom ezt az egészet első szám harmadik személyben, mert nagy szükség van az objektivitásra. Nem voltam szerelmes Gloria Knudsonba, de kedveltem. A férjével elegáns partikat adtak Berkeleyben, s mindig meghívtak minket is a feleségemmel. Gloria órákig készítette a kis szendvicseket, bort szolgált fel, és remekül nézett ki a rövidre nyírt, göndör, homokszőke hajával, csinosan kiöltözve.
Na mindegy, Horselover Fatnek nem volt altatója, Gloria pedig egy hétre rá kiugrott a Synanon-épület tizedik emeletéről a kaliforniai Oaklandben, és halálra zúzta magát lent a MacArthur Avenue-n. Horselover Fat élete alattomosan tovább hanyatlott a nyomorúság és betegség felé, a káosz felé, mely az asztrofizikusok szerint az egész univerzum végzete is. Fat a saját kora és az univerzum előtt járt. Végül már azt is elfelejtette, milyen esemény váltotta ki ezt az entrópikus leépülést; Isten nagy kegyelmében nemcsak a jövőt, de a múltat is elfedi előttünk. Miután tudomást szerzett Gloria öngyilkosságáról, két hónapig csak sírt, tévézett és drogozott – az ő agya is kezdett megfőni, de fogalma sem volt róla. Isten kegyelme végtelen.
Ami azt illeti, Fat felesége az előtte levő évben lett elmebetegség áldozata. Akár a pestis. Senki nem tudta kideríteni, mennyi köze van hozzá a drogoknak. Akkoriban – 1960-tól 1970-ig – Amerika és főleg ez a része, Észak- Kalifornia öböltérsége teljes gáz volt. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez az igazság. Semmi értelme kacifántos kifejezésekkel és csűrt-csavart elméletekkel takargatni. A hatóságok ugyanolyan pszichotikusok voltak, mint akiket üldöztek. El akartak tenni az útból mindenkit, aki nem volt a hatalom bábja. A hatóságok fröcsögtek a gyűlölettől. Fat látta, hogy a rendőrök úgy merednek rá, akár a vérebek. Amikor a fekete bőrű, marxista Angela Davist kiengedték a Marin megyei börtönből, a hatóságok ízekre szedték az egész polgári központot, csak hogy összezavarják a radikálisokat, akik netán rosszban sántikálnának. A lifteket áramtalanították; az ajtókra félrevezető feliratokat ragasztottak; a kerületi ügyész meg elbújt. Fat a saját szemével látta. Azért ment be aznap, hogy visszavigyen egy könyvtári könyvet. A bejárati elektromos ajtónál két zsaru átpörgette Fat könyvét és papírjait. Ő pedig meg volt döbbenve. Az egész nap megdöbbentette. A büfében egy fegyveres zsaru figyelte a falatozókat. Fat taxival ment haza, mert félt beülni a saját kocsijába. Azon töprengett, nem golyózott-e be. Begolyózott, de nem csak ő, mindenki.
Hivatásomra nézve tudományos-fantasztikus író vagyok. Az egész életem egyetlen fantazmagória. Pedig Gloria Knudson egy fadobozban fekszik a földben, a kaliforniai Modestóban. A fényképalbumomban van egy fotó a koszorúiról. Színes kép, jól mutatja, milyen szép koszorúkat kapott. A háttérben egy VW áll. Éppen szállok be. A szertartás kellős közepén. Nem bírom tovább.
A temetés után Gloria előző férje, Bob, egy kisírt szemű barátja meg én megebédeltünk egy menő étteremben Modestóban, nem messze a temetőtől. A pincérnő hátul ültetett le minket, mert az öltöny-nyakkendő dacára elég hippikinézetünk volt. Szartunk rá. Már nem emlékszem, miről beszéltünk. Előző éjjel Bob meg én – úgy értem, Bob és Horselover Fat – elkocsikáztunk Oaklandbe, és megnéztük A tábornok című filmet. Fat közvetlen a temetés előtt találkozott először Gloria szüleivel. Elhunyt lányukhoz hasonlóan rendkívül udvariasak voltak vele. Gloria barátai ott álltak az elcsépelt vidékies stílusban berendezett nappaliban, s arra gondoltak, aki miatt idejöttek. Mrs. Knudson persze túlzásba vitte a púdert; a nők mindig túlzásba viszik a púdert, ha valaki meghal. Fat eljátszott a halott lány macskájával, Mao elnökkel. Eszébe jutott az a pár nap, amit Gloria vele töltött, amikor hiába ment el hozzá a nem létező Nembutalért. A nő hidegvérrel, sőt közömbösen fogadta, amikor elárulta, hogy hazudott. Ha az ember halni készül, nem törődik az apróságokkal.
– Bevettem mind – tetézte meg a hazugságot egy újabbal Fat.
Elhatározták, hogy lemennek a partra, a remek tengerpartra a Point Reyes-félszigetre. Gloria VW-jével mentek, ő vezetett (Fatben fel sem ötlött, hogy hirtelen szeszélyből netán mindkettejüket megölné), s egy óra múlva már a homokban ültek és füvet szívtak.
Fat legelőször is arra volt kíváncsi, Gloria miért akar öngyilkos lenni.
A nő sokszor mosott farmert viselt és egy pólót Mick Jagger buja arcával.
A homok kellemes volt, így a cipőjét levette. Fat megfigyelte, hogy
a lábán rózsaszín és tökéletesen manikűrözött a köröm. Úgy hal meg,
ahogy élt, futott át a fején.
– Ők ellopták a bankszámlámat – kezdte Gloria.
Fat azonban apránként azt vette ki Gloria kimért, világos elbeszéléséből, hogy nincs semmiféle „ők”. Gloria a teljes és kíméletlen őrület panorámáját mutatta be, világosan és tömören. Minden apró hézagot betöltött, akár a gondos fogorvos. A beszámolójában nem maradt rés. Fat nem talált benne semmi hibát, kivéve persze a kiindulási alapot, miszerint őt mindenki gyűlöli, el akarja kapni, és amúgy is minden tekintetben hitvány ember. És beszéd közben Gloria szép lassan eltűnt. Fat pedig hagyta; elképesztő volt látni, ahogy Gloria a maga kimért módján kibeszélte magát a létezésből. Az értelem a… nos, gondolta Fat, a nemlét szolgálatában. Gloria elméje egyetlen hatalmas radírrá változott. Nem maradt más, mint a teste burka, azaz a hátrahagyott teteme.
Már halott, döbbent rá Fat akkor ott, a homokban.
Füveztek, aztán sétáltak a parton, tettek néhány megjegyzést a hínárra és a hullámok magasságára. Odafent sirályok rikoltoztak, s repültek ide-oda, akár megannyi dobókorong. A part elég elhagyatott volt, csak néhányan napoztak vagy sétálgattak. Táblák figyelmeztettek a hullámtörésre. Fat fel nem foghatta, Gloria miért nem sétál be csak úgy a vízbe. Egyszerűen nem értette a nő észjárását. Gloriának csak a Nembutal járt az eszében, amire még mindig szüksége volt, vagy legalábbis azt hitte.
– Az én kedvenc Grateful Dead-lemezem a Workingman’s Dead – jelentette ki egy ízben. – De szerintem nem kéne reklámozniuk a kokaint. Sok gyerek hallgat rockot.
– Nem reklámozzák. A szám csak arról szól, hogy valaki beveszi, és az megöli, de véletlenül, balesetben.
– De én ezért kezdtem el drogozni.
– A Grateful Dead miatt?
– Azért, mert mindenki ezt várta tőlem. Elegem van már abból, hogy mit várnak el tőlem mások.
– Ne légy öngyilkos! – győzködte Fat. – Költözz hozzám! Egyedül vagyok. Bírlak téged, komolyan. Legalább próbáljuk ki! A haverjaimmal elhozzuk a cuccaidat. Egy csomó mindent csinálhatunk. Elmegyünk helyekre, mint ma ide, a partra. Hát nem jó itt?
Erre Gloria nem mondott semmit.
– Ha öngyilkos lennél – folytatta Fat –, szörnyen érezném magam egész életemben. – Később megértette, hogy a lehető legrosszabb érvet hozta fel az életben maradásra. Szívességet tenni másoknak. Akkor se trafálhatott volna jobban mellé, ha évekig meditál rajta. Akkor már az is jobb lett volna, ha egyszerűen áthajt Glorián a VW-vel. Hát ezért nem agyalágyultak várják a telefont az öngyilkossági forródrótoknál; Fat ezt a saját kárán tanulta meg Vancouverben, amikor öngyilkossági kísérlete során felhívta a Brit Columbia Válságközpontot, és szakértőtől kapott tanácsot. Amit a parton mondott Gloriának, az köszönőviszonyban sem volt a józan ésszel.
A nő megállt, hogy kiszedjen egy követ a talpából.
– Ma este nálad alhatok?
Ezt hallva Fat lelki szemei előtt önkéntelenül is forró szexjelenetek peregtek le.
– Haláli – felelte, merthogy akkoriban így beszélt. Az ellenkultúrának egész telefonkönyvre való szókincse volt olyan frázisokból, amelyek lényegében semmit nem jelentettek. Fat ráadásul gyakorta összefűzte ezeket. Most is ezt tette, miközben saját testi vágya abba a hitbe ringatta, hogy megmentette a barátja életét. Ítélőképessége, amely amúgy se ért fabatkát sem, most újabb mélypontra zuhant. Egy jó ember élete volt a tét, a kötélhúzás tétje, és másra se tudott gondolni, mint hogy ő nyerjen. – Bitang – locsogott menet közben. – Eszméletlen.
Pár napra rá Gloria halott volt. Aznap éjjel együtt aludtak, de teljesen felöltözve, a szex elmaradt, és Gloria másnap délután elhajtott, állítólag azért, hogy elhozza a cuccait szülei házából. Fat nem látta többé. Napokig csak várta, aztán egyik éjjel csöngött a telefon. Gloria volt férje, Bob kereste.
– Hol vagy most? – kérdezte.
Fat már a kérdést sem értette; hát otthon volt a konyhában, ahol a telefon is. Bob hangja nyugodt volt.
– Itt – felelte.
– Gloria ma öngyilkos lett – közölte Bob.

Van egy fényképem Gloriáról, amin Mao elnököt tartja a karjaiban. Gloria térdel, mosolyog, a szeme ragyog. Mao elnök próbál kiszabadulni. Tőlük balra a karácsonyfa lóg bele a képbe. A fotó hátára Mrs. Knudson ezt írta gondos betűkkel:

Elértük, hogy hálás legyen a szeretetünkért.

Sosem tudtam kideríteni, Mrs. Knudson ezt Gloria halála előtt vagy után írta. Egy hónappal a temetést követően küldték el nekem – küldték el Horselover Fatnek – a képet postán. Ugyanis Fat írt nekik, hogy szeretne egy fényképet Gloriáról. Eredetileg Bobtól kért, aki durván ráförmedt: „Minek neked fénykép Gloriáról?” Amire Fat nem tudott mit válaszolni. Mikor Fat rávett, hogy írjam meg ezt a könyvet, megkérdezte tőlem, szerintem Bob Langley miért gurult be annyira a kéréstől. Nem tudom. Nem is érdekel. Talán azt hitte, Gloria és Fat lefeküdtek, és féltékeny volt. Fat sokszor kijelentette, hogy Bob skizofrén; azt állította, ezt maga Bob mondta neki. A skizofrén ember nem tudja bemérni a cselekedetei hatását, ezt úgy nevezik: „érzelmi sivárság”. Nem látná be, miért ne mondhatná ezt el magáról. Másrészről a szertartás után Bob lehajolt, és egy rózsát dobott Gloria koporsójára, nagyjából akkor, amikor Fat éppen a VW-be menekült. Melyik a helyénvalóbb reakció? Faté, aki a kocsiban sírdogál egymagában, vagy a volt férjé, aki lehajol a rózsával, nem mond semmit, nem mutat ki semmit, de csinál valamit… Fat egyetlen csokor virággal járult hozzá a temetéshez, amit útban Modesto felé vett. Odaadta Mrs. Knudsonnak, aki azt mondta, szép. Bob később elvette a sírról.
A temetés után az étteremben, ahol a pincérnő eldugta őket hátul, Fat megkérdezte Bobot, mit keresett Gloria a Synanonban, amikor össze kellett volna pakolnia, és visszamenni Marin megyébe, hogy beköltözzön hozzá; mármint ő így hitte.
– Carmina beszélte rá, hogy menjen el a Synanonba – felelte Bob, Mrs. Knudson keresztnevét használva. – A sok drogozás miatt.
Erre Timothy, a barát, akit Fat nem ismert, azt mondta:
– Hát nem segítettek neki valami sokat.
Az történt, hogy amint belépett a Synanon ajtaján, kikészítették. Valaki szándékosan arra ment, ahol Gloria üldögélt az elbeszélgetésre várva, és megjegyezte, milyen csúnya lány. A következő arra járó közölte vele, hogy olyan a haja, mintha patkány rakott volna fészket benne. Gloria mindig is érzékeny volt göndör hajára. Szerette volna, ha hosszú, mint mindenki másé a világon. Hogy a harmadik synanonos tag mit mondott volna, sosem derül ki, mert addigra Gloria már a tizediken járt.
– Így csinálják a Synanonnál? – kérdezte Fat.
– Ez a személyiség betörésének a technikája – mondta Bob. – Fasiszta egy terápia, amitől az egyén teljesen kifelé forduló, a csoporttól függő lesz. Ekkor kezdenek el új személyiséget építeni, ami már nem függ a drogtól.
– Nem vették észre, hogy öngyilkos hajlamú? – kérdezte Timothy.
– Dehogynem. Telefonon felhívta őket, tudták a nevét és hogy miért van ott.
– Beszéltél velük utána? – nézett rá Fat.
– Telefonáltam, kapcsoltattam egy felelős valakit, és mondtam neki, hogy megölték a feleségemet, ő meg azt mondta, akkor menjek oda, és mutassam meg, hogyan kell bánni az öngyilkosokkal. Teljesen fel volt dúlva, megesett rajta a szívem.
Ezt hallva Fat arra jutott, hogy Bobbal sincs minden rendben. Még hogy megesett a szíve a Synanonon! Bob becsavarodott. Mindenki becsavarodott, beleértve Carmina Knudsont is. Egyetlen normális ember se maradt Észak-Kaliforniában. Ideje máshová költözni. Fat ült, ette a salátát, és töprengett, hová mehetne. El az országból. Elmenekülhet Kanadába, mint a sorozás ellen tiltakozók. Személyesen ismert tíz embert, akik Kanadába szöktek, hogy ne kelljen Vietnamban harcolniuk. Vancouverben legalább fél tucat ismerősbe is botolhat. Az állítólag az egyik legszebb város a világon. Nagy kikötőváros, éppen, mint San Francisco. Elölről kezdhetné az életét, elfelejtve a múltat.
Aztán ahogy a salátán dolgozott, hirtelen beugrott neki, Bob akkor nem azt mondta a telefonban, hogy „Gloria öngyilkos lett”, hanem hogy „Gloria ma öngyilkos lett”, mintha előbb-utóbb elkerülhetetlenül megtette volna. Talán éppen ez volt az oka, ez a feltételezés. Gloria be lett osztva, mintha matektesztet írt volna. Akkor ki is az őrült? Gloria vagy ő (valószínűleg ő) vagy Gloria férje vagy mindenki, az egész öböltérség? Őrült, és nem a szó tág értelmében, hanem a szó szerinti, gyakorlati értelemben? Legyen elég csak annyi, hogy a pszichózis egyik első szimptómája, ha az ember kezdi azt érezni, hogy egyre pszichotikusabb. Ez is egy kínai ujjbilincs. Ha az ember rágondol, belekerül. Azzal, hogy Horselover Fat elkezdett az őrületről gondolkodni, maga is belecsúszott az őrületbe.
Bárcsak segíthettem volna neki!


2

Habár semmit nem tehettem Horselover Fat érdekében, mégis megmenekült a haláltól. Az első segítség egy tizennyolc éves gimnazista lány alakjában érkezett, aki pár házzal arrébb lakott; a második Isten volt. Kettejük közül a lány végzett jobb munkát.
Nem vagyok benne biztos, hogy Isten bármit is tett érte; sőt bizonyos tekintetben még inkább beteggé tette. Ezen a téren nem értünk egyet Fattel. Ő szilárdan hiszi, hogy Isten teljesen meggyógyította. Ez képtelenség. A Ji Kingben az áll: „Mindig beteg, de sosem hal meg.” Ez tökéletesen illik a barátomra.
Stephanie drogdílerként bukkant fel Fat életében. Gloria halála után annyira rászállt a drogra, hogy kénytelen volt minden lehetséges forrásból tankolni. Egy gimnazistától venni drogot nem valami okos húzás. Nem is maga a drog, hanem a törvény és az erkölcs miatt. Ha valaki gyerekektől kezd el drogot venni, annak vége. Ezt, gondolom, mindenki érti. Csakhogy én tudtam valamit, amit a hatóságok nem: Fatet igazából nem Stephanie cucca érdekelte. A lány hasissal és fűvel üzletelt, gyorsítóval soha. Nem helyeselte. Akármilyen szorult helyzetbe került, tudattágítókat nem árult. Kokaint időnként. Senki sem bírta követni ezt az okfejtést, pedig volt benne valami. A normális értelemben Stephanie egyáltalán nem gondolkodott, de valahogy azért döntésre jutott, és ha már egyszer döntött, senki nem tántoríthatta el. Fat bírta a lányt.
És itt volt a lényeg: a lányt bírta, nem az anyagot, de a kapcsolat fenntartása érdekében vásárolnia kellett, ami annyit tett, hogy muszáj volt hasist szívnia. Stephanie számára ugyanis a hasis volt az élet alfája és ómegája – legalábbis az élhető életé.
Ha Isten csak másodiknak futott is be, legalább nem csinált semmi törvénytelent, nem úgy, mint Stephanie. Fat meg volt róla győződve, hogy a lány börtönben fogja végezni, mindennap attól félt, hogy letartóztatják. Fat összes barátja meg mindennap attól félt, hogy őt tartóztatják le. Aggódtunk emiatt, meg hogy lassan de biztosan csúszik a depresszió, a pszichózis és az elszigeteltség felé. Fat inkább Stephanie miatt aggódott. Stephanie pedig a hasis ára miatt. És még inkább a kokain ára miatt. Szinte láttuk magunk előtt, ahogy az éjszaka közepén hirtelen felül az ágyban: „A kokó grammja már száz dollár!” Annyira foglalkoztatta a drog ára, mint a háziasszonyt a kávéé.
Rendszeresen beszélgettünk arról, hogy Stephanie a hatvanas évek előtt nem is létezhetett volna. A narkó keltette életre, teremtette meg a földből. Stephanie a narkó együtthatója volt, az egyenlet szerves része. És Fat végül mégis rajta keresztül jutott el Istenhez. Nem a narkón keresztül; a dolognak semmi köze nem volt a narkóhoz. A narkó nem Istenhez vezető ajtó; azt csak a lelkiismeretlenek terjesztik. Stephanie egy kis agyagkorsó közreműködésével segítette Horselover Fatet Istenhez, amelyet azon a fazekaskorongon készített, amit részben Fat fizetett mint tizennyolcadik születésnapi ajándékot. Amikor Fat Kanadába szökött, egyetlen bőröndjében magával vitte az edényt, amit bebugyolált az ingekbe, nadrágokba és alsókba.
Közönséges edény volt: zömök, világosbarna, peremén kis kék zománccsík. Stephanie nem volt profi fazekas. Ez volt az első munkája, legalábbis az iskolai kerámiaszakkörön kívül. Természetes, hogy az első edényét Fatnek adta. Közeli kapcsolatba kerültek. Amikor csak valami felzaklatta Fatet, Stephanie nyugtatta meg a hasispipájával. Egy szempontból mégis különleges edény volt: benne szunnyadt Isten. Régóta szunyókált ott, talán túlontúl rég. Némely vallás úgy tartja, hogy Isten a tizenegyedik órában avatkozik be. Talán erről van szó, nem tudom. Horselover Fat esetében Isten tizenegy óra ötvenhét percig várt, és amit akkor tett, az is épphogy elég volt; épphogy elég és lényegében megkésett. Ezért nem okolhatjuk Stephanie-t; amint meglett a fazekaskorong, ő elkészítette, bezománcozta és kiégette a korsót. Mindent megtett, hogy segítsen a barátján, Faten, aki – mint korábban Gloria – haldoklott. Próbált segíteni a barátján, ahogy Fat is próbált segíteni az ő barátján, csak éppen Stephanie jobb munkát végzett. De hát ez a különbség közte és Fat között. Válsághelyzetben Stephanie tudta, mit kell tenni. Fat nem. Ezért él ma is Fat, Gloria viszont nem. Fatnek jobb barát jutott, mint Gloriának. Lehet, hogy Fat azt szerette volna, ha fordítva van, de a döntés nem az ő kezében volt. Nem mi választjuk ki, hogy ki kerül mellénk, hanem a világmindenség. A világmindenség dönt, és a döntés alapján valaki él és valaki meghal. Ez egy kemény törvény, de puszta szükségszerűségből minden létező behódol neki. Fatnek Isten jutott, Gloria Knudsonnak a halál. Ez nem tisztességes, és Fat lenne az első, aki ezt elismeri. Tiszteljük ezért!
Miután találkozott Istennel, Fat olyan szeretettel viseltetett iránta, ami már nem normális. Általában nem ezt értjük az alatt, hogy valaki „szereti Istent”. Fat esetében ez igazi éhséget jelentett. De ami még furcsább, Fat elmesélte nekünk, hogy bár Isten megsebezte őt, mégis vágyik utána, mint a piás az alkohol után. Isten, mondta, egy rózsaszín fénysugarat lőtt ki egyenesen rá, a fejére, a szemébe, amitől időlegesen megvakult és napokig fájt a feje. A fénysugarat könnyű leírni, magyarázta nekünk; pontosan olyan szemkápráztató utókép, mint amikor egy égő kialszik épp az ember szeme előtt. Fatet aztán egész életében ez a szín kísértette. Néha a tévében is látta. Ezért a fényért, ezért a különleges színért élt.
Csakhogy soha többé nem akadt rá. Csupán Isten tudott ilyen színű fényt generálni. Másképp fogalmazva: az átlagos fény nem tartalmazza. Fat egyszer tanulmányozta a látható színspektrum-tartományt. Nem volt benne a keresett árnyalat. Olyan színt látott, amit senki más, ami lelógott a színképről.
Mi következik a fény után frekvencia szempontjából? A hő? A rádióhullámok? Tudnom kéne, de nem tudom. Fat mondta nekem (nem tudom, mennyi benne az igazság), hogy amit látott, az a hétszáz millimikront is meghaladta; a Fraunhofer-féle színképen ez a B-n túl van, az A irányában. Gondoljanak erről, amit akarnak. Szerintem ez Fat idegösszeomlásának szimptómája. Akik ilyesmit élnek át, gyakran végeznek mindenféle kutatásokat, hogy magyarázatot leljenek arra, amin átmennek. A kutatás persze rendre kudarcba fullad.
Kudarcba fullad, ami minket illet, de sajnálatos tény, hogy olykor hamis magyarázatot szolgáltat a széteső elmének – mint például Gloriának az „ők”. Egyszer ellenőriztem a Fraunhofer-féle színképet, de nincs rajta A; a B előtti betűt nem találtam. G-től halad B-ig, az ultraibolyától az infravörösig. Ennyi. Semmi több. Amit Fat látott, vagy hitte, hogy lát, az nem lehetett fény.
Miután Kanadából hazatért – miután eljutott Istenhez –, sok időt töltöttem Fattel. Egyik este mentünk valahová (ez gyakran megesett, cirkáltunk a városban akcióra várva, lestük, történik-e valami), s éppen parkoltam le a kocsival, amikor hirtelen egy rózsaszín fényfolt jelent meg a bal karomon. Tudtam, mi az, noha még életemben nem láttam: valaki lézersugárral vett célba minket.
– Lézer – mondtam Fatnek. Ő is észrevette, mert a folt összevissza cikázott, a telefonoszlopoktól a garázs faláig.
Az utca túlsó végén két tinédzser állt, egy négyszögletes micsodát tartottak.
– Ők csinálták. Beszarás – hüledeztem.
A srácok vigyorogva odajöttek hozzánk. Maguk építették egy készletből, dicsekedtek. Mondtuk, hogy le vagyunk nyűgözve, ők meg továbbálltak, hogy másra is ráhozzák a frászt.
– Ez volt az a rózsaszín? – kérdeztem Fattől.
Nem felelt, de gyanítottam, hogy nem teljesen őszinte velem. Volt egy olyan érzésem, hogy láttam már az ő színét. Viszont hogy miért nem mondta meg, ha így állt a helyzet, nem tudom. Talán megzavarta volna a saját, sokkal elegánsabb teóriáját. Az elmebetegek nem alkalmazzák a tudományban használatos egyszerűség elvét: az adott tények magyarázatához mindig a legegyszerűbb elméletet rendelni. Ők inkább a barokk felé hajaznak.
Fat az őt megsebző és megvakító rózsaszín sugárról a következő sarkalatos észrevételt tette nekünk: állította, hogy amint a sugár érte, azonnal olyan dolgokat tudott, amiket előtte nem. Például, hogy az ötéves fiának egy fel nem fedezett születési rendellenessége van, és hogy az pontosan miből áll, anatómiai részletességgel, így még az orvosnak is el tudta mondani.
Kíváncsi voltam, hogyan mondta el az orvosnak. Mivel magyarázta, hogy ismeri ezeket a részleteket. Az agya elraktározta az összes információt az őt érő rózsaszín sugárból, jó, de hogyan magyarázza ezt meg?
Fat később kidolgozott egy elméletet, miszerint a világegyetem információból áll. Elkezdett naplót vezetni – bár valójában ezt már művelte titokban egy ideje: a bomlott személyiség lopott cselekedete. Istennel való találkozása is ott állt teljes egészében a saját (Fat, és nem Isten) kézírásával.
A „napló” kifejezés tőlem származik, nem tőle. Fat az „exegézis” szót használja, ez egy teológiai terminus, ami a szent szövegek magyarázatát, értelmezését jelenti. Fat szilárdan hitte, hogy az információ, melyet sorozatos hullámokban sugároztak a fejébe, szent eredetű, ezért úgy kell tekinteni, mint egyfajta szentírást, még ha csak a fia jobb lágyékának sérvéről volt is szó, amely lement egész a herezacskóig. Fat ezt a hírt közölte az orvossal. Amikor volt felesége bevitte Christophert vizsgálatra, a hír igaznak bizonyult. Ki is írták műtétre már másnapra, tehát a lehető leghamarabb. A sebész vidáman közölte Fattel és a volt feleségével, hogy Christopher élete évek óta veszélyben forgott. Az éjszaka folyamán belehalhatott volna a bélelzáródásba. Szerencse, hogy ők tudomást szereztek róla, mondta. Itt volt tehát megint Gloria „ők”-je, csak ezúttal tényleg létezett.
A műtét sikerült, Christopher nem volt többé olyan problémás gyerek. Születése óta fájdalom kínozta. Ezután más orvoshoz vitték a fiút, olyanhoz, akinek szeme is van.
Fat naplójában az egyik bejegyzés nagy hatást tett rám, ide is másolom. Nem a lágyéksérvről szól, sokkal általánosabb; Fat fokozódó meggyőződését fejezi ki, miszerint a világmindenség természete az információ. Azért kezdte el ezt hinni, mert az ő számára a világmindenség – az ő világa – tényleg információ volt. Isten elkezdett beszélni hozzá, és nem akarta abbahagyni. Azt hiszem, erről nem tesznek említést a bibliában.
36. Összefoglalás: az Agy gondolatait a fizikai világmindenség rendeződésének és újrarendeződésének – változásának – érzékeljük, pedig az valójában információ és információ-előhívás, amelyet mi anyagiasítunk. Gondolatait nem csupán mint tárgyakat látjuk, hanem mint tárgyak mozgását, pontosabban helyezkedését: a folyamatot, ahogy összekapcsolódnak egymással. Az elrendeződés mintáit azonban nem tudjuk elolvasni; nem tudjuk kivonni belőle az információt – azaz őt mint információt, őt a maga valójában. Ahogy az Agy folyton új és új formában kapcsolja össze a tárgyakat, az egy nyelv, ám a miénktől eltérő (hiszen önmagához szól, nem egy külső valakihez vagy valamihez).
Fat sokat dolgozott ezen a témán, újra és újra előhozakodott vele a naplójában és a baráti beszélgetéseken. Biztos volt benne, hogy a világmindenség beszél hozzá. Íme egy másik naplóbejegyzés:
37. Ezt az információt, vagyis inkább elbeszélést semleges hangként kéne hallanunk magunkban. Valami azonban félresikerült. Az egész teremtés egy nyelv, egyszerűen csak egy nyelv, amelyet valami megmagyarázhatatlan oknál fogva kívül nem tudunk elolvasni, belül pedig nem hallunk. Ezért mondom, hogy idióták lettünk. Valami történt az intelligenciánkkal. Én így érvelek: az Agy részeinek elrendezése egy nyelv. Mi az Agy részei vagyunk, tehát nyelv vagyunk. Akkor miért nem vagyunk ezzel tisztában? Még azt sem tudjuk, kik vagyunk, arról nem is beszélve, hogy mi a külső valóság, amelynek része vagyunk. Az idióta szó a „privát”-ból ered, ami különállást jelent. Mindannyian privátok lettünk, többé nem osztjuk az Agy gondolatát, csakis tudat alatt. Ennél fogva valós életünket és célunkat a tudatküszöb alatt irányítjuk.
Amire személy szerint én annyit mondanék: A magad nevében beszélj, Fat!
A hosszú idő (vagy „Végtelen Pusztasegg”, ahogy ő mondogatta kedvtelve) alatt Fat számos szokatlan elméletet ötölt ki a kapcsolatáról Istennel és az így nyert információról. Az egyiket különösen érdekesnek találtam, annyira elüt a többitől. Fat lényegében szellemileg kapitulált az előtt, amin átment. Az elmélet szerint valójában nem is tapasztalt semmit. Az agya bizonyos részeit stimulálták energiasugarakkal igenigen messziről, talán több millió mérföldről. Ezek a bizonyos helyeken keltett stimulációk generálták a fejében azt a benyomást – saját maga számára –, hogy szavakat, képeket, emberi alakokat, nyomtatott lapokat lát és hall, röviden Istent vagy Isten üzenetét, vagy, ahogy Fat nevezte, a Logoszt. Ám valójában (mondta a nevezett elmélet) ő csak képzeli mindezeket. Olyanok, mint a hologram. Engem az ragadott meg ebben, hogy egy elmebeteg ilyen értelmesen próbálja félresöpörni a saját hallucinációit; Fat intellektuálisan kigolyózta magát az őrület játékából, de oly módon, hogy annak képeit és hangjait tovább élvezhesse. Lényegében már nem állította, hogy amit tapasztal, az tényleg ott van. Azt jelezte ez, hogy kezd javulni az állapota? Aligha. Ugyanis most azt vallotta, hogy „ők”, Isten vagy valaki egy nagy hatósugarú, tömör, információban gazdag energiasugarat irányoz a fejére. Én ebben nem látok fejlődést, bár változást kétségtelenül. Fat most már őszintén leszámolhatott a hallucinációival, vagyis elismerte őket annak, amik. Csakhogy Gloriához hasonlóan most ott volt neki az „ők”. Szerintem ez pirruszi győzelem. Fat élete az én szememben ilyen kétes értékű diadalok sorozata, mint például az, ahogy meg akarta menteni Gloriát. Az exegézis, amelyen Fat hónapszám dolgozott, ismét csak színtiszta pirruszi győzelem – ez esetben egy ostromlott elme kísérlete, hogy értelmet keressen az áthatolhatatlan mögött. Talán ez az elmezavar lényege: felfoghatatlan események történnek, az ember élete az egykori valóság gúnyos ingadozásának céltáblája lesz. Ráadásul – mintha ez még nem volna elég – az ember Fathez hasonlóan örökösen ezeken az ingadozásokon töpreng, koherens rendszerbe akarja szedni, pedig valójában nincs benne értelem, csak az, amit ő vetít az egészre, puszta kényszerből, hogy mindent visszaszármaztasson olyan formákba és folyamatokba, amiket fel lehet ismerni. Az elmezavarban elsőként az ismerős dolgok tűnnek el, és ami a helyükre kerül, az nagy gond, nem csak mert nem értjük, hanem mert nem tudjuk másoknak elmagyarázni. Az őrült átél valamit, ám fogalma sincs, hogy mi az, vagy honnét származik.
Ennek a széteső tájnak a közepén, melyet vissza lehet vezetni Gloria Knudson haláláig, Fat azt hitte, Isten meggyógyította. Ha az ember egyszer felfigyel a pirruszi győzelemre, utána mindenhol azt látja.
Erről egy lány jut eszembe, aki rákban haldoklott. Amikor meglátogattam a kórházban, nem ismert meg. Az ágyban ülve egy kopasz öregemberre hasonlított. A kemoterápiától felduzzadt, akár egy alma. A rák és a terápia hatására lényegében megvakult, majdnem teljesen megsüketült, állandóan görcsök kínozták. Odahajoltam hozzá, hogy megkérdezzem, hogy érzi magát, és amikor végre megértette, azt felelte: „Érzem, hogy Isten meggyógyít.” Vonzódott a valláshoz, úgy tervezte, csatlakozik egy egyházi rendhez. Az ágy melletti fémállványra – vagy ő, vagy más – felakasztott egy rózsafüzért. Véleményem szerint egy KAPD BE, ISTEN tábla lett volna helyénvaló, a rózsafüzér nem volt az.
Azért a méltányosság kedvéért el kell ismernem, hogy Isten – vagy valaki, aki Istennek nevezi magát, ez pusztán szemantikai megkülönböztetés – értékes információt sugározott Horselover Fat fejébe, amely megmentette fia, Christopher életét. Van, akit meggyógyít Isten, és van, akit megöl. Fat tagadja, hogy Isten bárkit is megölne. Szerinte Isten senkinek nem árt. A betegség, fájdalom és meg nem érdemelt szenvedés nem Istentől származik, hanem máshonnét, amire én azt mondom: És honnét származik ez a máshonnét? Két isten van? Vagy a világmindenségnek olyan része, amit Isten nem tart az ellenőrzése alatt? Fat előszeretettel idézi Platónt. Platón kozmológiájában nousz vagy lélek megadásra kényszeríti anankét, azaz a vak szükségszerűséget (vagy vak véletlent, egyes szakértők szerint). Nousz erre téved, és meglepetésére találkozik a vak véletlennel, más szóval káosszal, melyre rendet kényszerít (bár hogy ez hogyan történik, azt Platón nem részletezi). Fat szerint barátom rákja az érző alakba még nem kényszerített káosz egy darabja. Nousz vagy Isten még nem ért oda hozzá, amire én azt mondom: „Hát, amikor odaért, már elkésett”. Erre persze Fat nem tudott válaszolni, legalábbis szóban. Talán elsunnyogott, és írt valamit a naplójába. Minden áldott nap hajnal négyig kapart bele. A világegyetem összes titka ott lehet a törmelékben.
Élveztük Fatet teológiai vitába vonni, mert mindig felhúzta magát, úgy vette, hogy amit mondunk az adott témáról, az számít, hogy maga a téma számít. Eddigre teljesen kikészült. Mi meg élveztük, hogy valami hanyag megjegyzéssel indítsuk a beszélgetést: „Képzeljétek, Isten ma megbírságolt gyorshajtásért az autópályán”, vagy ilyesmi. A lépre csalt Fat azonnal akcióba lendült. Így múlattuk az időt, jóindulatúan kínozva őt. És miután eljöttünk tőle, megvolt az a plusz elégtételünk, hogy tudtuk, mindent leír a naplójába. Na persze ott mindig az ő véleménye került fölénybe.
Nem is volt szükség rá, hogy olyan álkérdésekkel csaljuk lépre Fatet, mint „Ha Isten mindenre képes, tud olyan széles árkot teremteni, amit nem lehet átugrani?” Tömérdek valódi kérdésünk volt, amelyeket Fat nem tudott kivédeni. Kevin barátunk mindig egy bizonyos módon kezdte a támadást. – Mi van a döglött macskámmal? – tette fel a kérdést. Jó pár évvel azelőtt egy kora este elment megsétáltatni a macskát. Az az idióta Kevin nem tett rá pórázt, az meg kiszaladt az úttestre, egyenesen egy arra haladó kocsi első kereke alá. Amikor Kevin felvette, még élt, véres habot fújt, és rettegve nézett fel rá. Kevin kedvtelve mondogatta: – Az ítélet napján, amikor a főbíró elé citálnak, azt fogom mondani: „Várjunk csak egy pillanatra”, aztán előrántom a döglött macskát a kabátomból. „Ezt mivel magyarázza?”, kérdezem majd tőle. – Addigra, mondogatta Kevin, a macska olyan merev lesz, mint egy serpenyő, ő meg kitartja majd a fogantyújánál, azaz a farkánál fogva, és várja a kielégítő választ.
– Téged egy válasz se elégítene ki – mondta neki Fat.
– Tőled biztos nem – fitymálta le Kevin. – Oké, szóval Isten megmentette a fiad életét, akkor miért nem intézte el, hogy a macskám öt másodperccel később szaladjon el? Vagy hárommal? Olyan nagy gond lett volna? Na persze egy macska biztos nem számít.
– Tudod, Kevin, tehettél volna rá pórázt – mutattam rá egyszer.
– Nem, nem – tiltakozott Fat. – Jogos kérdés. Ez engem is zavar. Kevinnek a macska szimbolizál a világegyetemben mindent, amit nem ért.
– Nagyon is jól értem én – felelte keserűen Kevin. – Csak szerintem el van baszva. Istennek vagy nincs hatalma, vagy hülye, vagy le se szarja. Vagy mind a három. Gyenge, hülye és gonosz. Lehet, hogy elkezdem írni a saját exegézisemet.
– De hozzád nem beszél Isten – mondtam.
– Ki tudja, Horse-hoz ki beszél? – érvelt. – Hogy igazából ki beszél hozzá az éjszaka közepén? Fickók a Faszfej bolygóról. Mit is mondtál, hogy hívják az isteni bölcsességet, Horse? Szent micsoda?
– Hagia Sophia – felelte Fat óvatosan.
– És azt hogy fordítod, hogy Szent Hülye? Hagia Hülye?
– Hagia Moron. – Fat mindig azzal védekezett, hogy beadta a derekát. – A moron is görög szó, mint a Hagia. Akkor találtam, amikor azt kerestem, hogy kell írni az oximoront.
– Csak éppen az -on semleges végződés – toldottam meg.
Ebből lehet sejteni, merrefele tendáltak a mi teológiai vitáink. Három félreinformált ember vitatkozik. Ott volt még David, római katolikus barátunk, és Sherri, a rákban haldokló lány. Ő közben felépült, elbocsátották a kórházból. A hallása és látása bizonyos mértékig károsodást szenvedett, de amúgy jól volt.
Fat ezzel persze Isten és Isten gyógyító szeretete mellett érvelt, mint ahogy David és maga Sherri is. Kevin az eredményben a sugárterápia, a kemoterápia és a szerencse együttes csodáját látta. Ráadásul, vallotta meg nekünk bizalmasan, a jobbulás csak átmeneti. Sherri állapota bármikor újra rosszabbra fordulhat. Kevin homályosan arra célzott, hogy Sherri számára legközelebb nem lesz menekvés. Néha már gyanakodtunk, komolyan ezt reméli, mert ez megerősítené az ő véleményét a világról.
Kevin verbális trükkjei közt fő helyen szerepelt a véleménye, miszerint a világmindenség csupa nyomorúság és ellenségesség, és végül mindenkit elkap. Úgy tekintette a világot, mint a legtöbb ember a ki nem fizetett számlát: előbb-utóbb kénytelen beadni a derekát. A világ kiengedi a pórázt, hadd fickándozzunk, aztán újra megrántja. Kevin állandóan arra várt, hogy ez elkezdődjön nála, nálam, Davidnél és főként Sherrinél. Horselover Fatet illetően Kevin úgy vélte, az ő pórázát már évek óta nem engedték ki, régóta a ciklus azon részén tart, amikor befelé húzzák. Számára Fat sorsa nemcsak potenciálisan, hanem tényszerűen is megpecsételődött.
Fatnek volt annyi sütnivalója, hogy Gloria Knudsont és halálát ne hozza elő Kevin előtt. Amennyiben így tesz, Kevin őt is hozzáadta volna döglött macskájához. Elmesélte volna, hogyan rántja elő a macskával együtt Gloriát is a kabátjából a végítélet napján.
David katolikus lévén minden rosszat az ember szabad akaratára vezetett vissza. Ez még engem is idegesített. Egyszer megkérdeztem tőle, akkor Sherri rákja is a szabad akarat megnyilvánulása-e, mivel tudtam, hogy David figyelemmel kíséri a legújabb fejleményeket a pszichológia területén, és el fogja követni a hibát, hogy azt állítja majd, Sherri tudat alatt igenis rákot akart kapni, ezért leállította az immunrendszerét; ez a nézet ugyanis akkoriban igencsak dívott a pszichológusok felsőbb köreiben. David pedig szépen meg is ette, és ezt válaszolta.
– Akkor miért jött helyre? – csaptam le. – Talán tudat alatt jobban akart lenni?
David meghökkent. Ha a betegséget az agyának tulajdonítja, kénytelen a javulását világi, nem pedig természetfölötti okokra hagyni. Istennek semmi köze nem lehet hozzá.
– C. S. Lewis azt mondaná – kezdte, amivel azonnal felhergelte a jelenlevő Fatet, aki egyből felkapta a vizet, ha David C. S. Lewisszal akarta alátámasztani idejétmúlt ortodox nézeteit.
– Talán Sherri felülírta Istent – érveltem. – Isten meg akarta betegíteni, de ő derekasan küzdött. – David következő érve természetesen az lett volna, hogy Sherri az idegrendszerén keresztül szerezte a rákot, mivel kikészítette az agyát, csakhogy Isten közbelépett és megmentette. Én viszont ezt előre látva visszadobtam neki a labdát.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írásunk:Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete

Életrajz