Főkép„Tool-világi látomás” – mondhatnám némi szójátékkal élve, ha az amerikai együttes lemezeiről szeretnék rövid és velős összefoglalást adni. Ez a meghatározás természetesen az ez alkalommal tárgyalt, 2001-ben kiadott Lateralus című korongra is vonatkozik, ami tökéletesen alkalmas egy kis világok közti utazásra.
Kritikusok százainak tört már bele a bicskája abba, hogy megpróbálták besorolni a Tool-t valami irányzat-skatulyába, így hát erre most én sem vállalkoznék – legyen elég annyi, hogy van benne progresszivitás (de még mennyi...), erő, súly, de ugyanakkor mélység, elszállás és sok-sok szépség is.

Mindezen összetevőknek köszönhetően számos meghallgatást igényel (és érdemel) a Lateralus, míg végül megnyitja kapuit. Amit viszont utána nyújt, az jószerivel felbecsülhetetlen. Akár a számos fordulatot hozó dalszerkezetekre, akár a sokféleképp értelmezhető dalszövegekre gondolok, mindig ugyanoda lyukadok ki: párját ritkítja ez a banda, különösen manapság, mikor az azonnal rögzülő refréneket és a szinte teljesen lebutított ütemeket emeli piedesztálra a közízlés.
Az együttest (vagyis inkább ezt a már szinte sajátos léttel bíró entitást) négy zenész kelti életre, kik egyaránt mesterei hangszerüknek: Justin Chancellor basszusgitárja gyakran meghatározó eleme a Tool-hangzásnak, csakúgy, mint Danny Carey dobmágiája – néhol szinte már hihetetlen, hogy mikre képes a felszerelés mögött.
A gitáros posztján Adam Jones bravúrozik (aki egyébként a rövidfilmeknek is beillő, rendesen megcsavart videoklippek rendezésében is jeleskedik), Maynard James Keenan hangszere pedig a torka, amiből az abszolút egyéni, egyből felismerhető dallamok éppoly könnyedén törnek elő, mint a magából kiszakadni készülő ordítások, üvöltések.

Ez a négy amerikai varázsol el minket a Lateraluson is, ahol megtalálhatóak a visszafogott, merengősebb dalok (The Patient), s az indulatos, haragos durvulatok is (Ticks & Leeches) – persze egyik számot sem lehet 100%-ig valamelyik kategóriába sorolni, ez is része a Tool-féle komplexitásnak.
S mikor az ember megbarátkozik a zenével, akkor jöhetnek Maynard szövegei, amiknek teljes elemzésére kevés lenne ez a pár bekezdés, de még pár(száz) oldal is...
Az általam legutóbb olvasott okfejtés szerint az album koncepciója szorosan kötődik a Kabbalához, valamint az alkímiához (no nem a „vasból aranyat” típusú, a köztudatban megrögzült jelentéshez, hanem az alkímia eredeti jelentéséhez: az ember, a lélek nemesítéséhez).

A címadó szám ritmusára mondott szöveg szótagszáma a Fibonacci-számsorhoz igazodik, a lemezt záró "Faaip De Oiad" címe pedig „énókiul” annyit tesz, mint: „Isten hangja”. Ezek az adalékok persze akár el is hagyhatók, hisz pont ez a bámulatos Maynard írásaiban: azoknak is mondhatnak valamit (nem is keveset), akik nem ássák bele magukat minden szavába, hanem csupán egyszerűen, az adott közegben szeretnék értelmezni azokat.

Abszolút egyéni stílussal rendelkezik ez a csapat, olyan zenei és szövegi dimenziókat nyit meg lemezről lemezre, amelyek nélkül garantáltan szegényebb lenne a XXI. század rockzenéje. A mennyiség helyett a minőséget tekintik mérvadónak: átlagosan három-négy évet kell várni egy új Tool album megjelenéséig. A következő ilyen jeles esemény valószínűleg 2005 elején következik be, a várakozás napjai alatt pedig nyugodtan kutathatjuk a Lateralus mélyeit, vagy hallgathatjuk Maynard másik csapatát, az A Perfect Circle-t, ahol szintén varázslatosakat énekel. A nyitott elmék számára bármelyik audio-kaland életre szóló élmény lehet!

Az együttes tagjai:
Maynard James Keenan – ének
Adam Jones – gitár
Justin Chancellor – basszusgitár
Danny Carey – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1: The Grudge
2: Eon Blue Apocalypse
3: The Patient
4: Mantra
5: Schism
6: Parabol
7: Parabola
8: Ticks & Leeches
9: Lateralus
10: Disposition
11: Reflection
12: Triad
13: Faaip De Oiad

Diszkográfia:
Opiate (1992)
Undertow (1993)
Anima (1996)
Salival (2000)
Lateralus (2001)
10,000 Days (2006)