FőképSzent István királyunk után talán Hunyadi Mátyás a legismertebb és legnépszerűbb uralkodónk – míg az elsőnek az államalapítást és a kereszténység felvételét köszönhetjük, addig az utóbbi egy erős, virágzó országot, közbiztonságot, – és megannyi mondát hagyott maga után. A Mátyás névhez az igazságos jelző szinte magától kapcsolódik (amit évszázadokkal később, egy másik Mátyásnak is csak átmenetileg sikerült elhomályosítania, ellenkező előjellel).

Komjáthy István könyveiben a magyar múlt mondáit és regéit gyűjtötte össze, hogy aztán a kinyomtatva megmentse azokat a feledéstől. Halála után – mondhatni az íróasztalfiókból – kerültek elő a jelen kötetben szereplő, Mátyás király személyéhez kapcsolódó mondák, amelyek a Kárpát-medence egész területéről származnak.
De nem csupán térben, hanem időben is jelentős eltérések vannak a forrásokat illetően, hiszen Bonfinitől kezdve számtalan krónikás tartotta közlésre érdemesnek a legkisebb Hunyadi fiúról szóló történeteket. Azzal szerintem ne is foglalkozzunk, hogy ezekből melyik valós és mi tartozik a kitaláció körébe. Ahogy Fellini mondaná, a rideg elemzés alaptulajdonságától fosztaná meg a mondákat – a fantázia és a képzelet adományától.

Hiszen ugye senki sem gondolja komolyan, hogy koronás uralkodónk afféle magyar Harun Al Rasidként álruhában járta az országot, személyesen osztotta az igazságot, kémkedett az ostromlott várak gyenge pontjai után, és mindeközben nem futott el a szép nők elől? Na ugye. Ám, a józan ész mit sem ér (szerencsére) a kollektív emlékezettel szemben, így igenis jól tudjuk, miként koccintott a cinkotai kántorral, mennyiért vásárolt a budai kutyavásáron – és a többi, és a többi.
A korosodó forrásoknak köszönhetően mindez jobbára korabeli nyelvezettel kerül elénk, ami még jobban felerősíti az olvasó bizonyosságát: Mátyás király nem csupán igazságos, hanem rendkívüli ember is volt.

Máig tartó népszerűségét ékesen bizonyítja gyűjteményes mondáinak idei (2004), immáron második kiadása.