Részlet David Eddings: A mágia királynője című könyvéből

Wacune nem létezett többé. Huszonnégy évszázad telt el azóta, hogy a wacite arendek magára hagyták, és Arendia északi részének sötét, végtelen erdeje azóta már visszakövetelte magának a romokat. A leomlott falmaradványokat vastagon benőtte a moha és az erdő talaján tenyésző nedves, barna zuzmó, és csak az egykor büszke tornyok töredezett csonkjai jelölték a fák között, a ködben azt a helyet, ahol egykor Vo Wacune állt. Kásás hótakaró fedte az alig látható romokat, és az ősi kövek felületén könnycseppekként csorgott az olvadó hólé.
Garion egyedül őgyelgett a halott város fákkal benőtt széles utcáin. Vastag, szürke gyapjúköpenyét szorosan maga köré csavarta a hideg ellen, és gondolataiba temetkezett, melyek olyan szomorúak voltak, mint köröskörül a síró kövek. Faldor birtoka a zöld, napsütötte mezőkkel olyan távol volt már, hogy szinte teljesen belesüppedt a feledés ködébe, és a fiú elsöprő honvágyat érzett. Akármilyen erősen is próbált kapaszkodni a részletekbe, azok minduntalan elszöktek előle. Pol néni konyhájának finom illatai halovány emlékké váltak; Durnik kalapácsának csengése a kovácsműhelyben mintha egy harang utolsó, elhaló visszhangja lett volna; és játszótársai éles, tiszta arca is egyre jobban elhomályosult az emlékeiben, végül már abban sem volt biztos, hogy ha találkozna velük, felismerné őket. Gyermekkora tovaszállt, és hiába is próbálkozott, nem tudott fogást találni rajta.
Minden megváltozott; ez volt a probléma gyökere. Életének gerince, a szikla, melyre egész gyermekkora épült, mindig is Pol néni volt. Faldor birtokának egyszerű világán ő volt Pol úrnő, a szakács, de a farm kapuján kívülre kerülve Polgarává vált, a varázslónővé, aki az emberi értelem számára felfoghatatlan módon viszonyult az elmúlt három évezredhez.
És Farkas mester, a öreg, vándor mesemondó is ugyanígy megváltozott. Garion már tudta, hogy öreg barátja valójában az ő ük-ükapja - megszámolhatatlan "ük"-kel az elején -, de a csibészes, idős arc mögött ott volt Belgarath határozott tekintete; a varázslóé, aki már hétezer éve várt, és figyelte az emberek és istenek tevékenységét. Garion nagyot sóhajtott, és folytatta útját a ködben.
Már maguk a nevek is kényelmetlen érzéssel töltötték el. Garion sosem akart hinni a varázslásban, a mágiában vagy a boszorkányságban. Ezek a dolgok természetellenesek voltak, és megsértették a szilárd, érzékelhető valósággal kapcsolatos elképzeléseit. De túl sok minden történt vele az utóbbi időben ahhoz, hogy továbbra is ragaszkodjon kényelmes kételkedéséhez. Mindössze egyetlen megrázó pillanat kellett hozzá, hogy kételyeinek utolsó morzsái is megszűnjenek létezni. Az a pillanat, amikor döbbent hitetlenkedéssel figyelte, amint Pol nagynéni egyetlen szóval és egy kézmozdulattal eltüntette Martje szeméről a fehér hályogot, visszaadva az őrült öregasszony látását és egyben brutális könyörtelenséggel megszüntetve jövőbelátó képességét. Martje elkeseredett sikolyának emlékére Garion megborzongott. A sikoly jelentette azt a pontot, ahonnan a világ már nem volt olyan szilárd, megfogható és biztonságos, mint régen.
Az egyetlen jól ismert helytől elszakítva, telve bizonytalansággal a hozzá legközelebb álló két ember iránt, a lehetséges és a lehetetlen közötti különbségről alkotott elképzelésének romjai között Garion egy különös kaland közepén találta magát. Fogalma sem volt róla, mit keresnek ebben az erdővel benőtt romvárosban, mint ahogy arról sem, merre fognak továbbmenni. Az egyetlen bizonyosság, ami megmaradt neki, egy komor gondolat volt, amelybe elkeseredetten kapaszkodott: él egy ember, aki valamikor régen a hajnali szürkületben odaosont egy istenek háta mögötti falu apró házához, és meggyilkolta a szüleit. Ha az egész életét rá is kell szánnia, Garion meg fogja találni ezt az embert, és ha megtalálja, megöli. Ebben a gondolatban mindig talált valami különös, megnyugtató érzést.
Óvatosan átmászott egy utcára dőlt ház romjain, és folytatta az elhagyatott város felfedezését. Igazából semmi látnivaló nem volt itt. A türelmes évszázadok szinte mindent eltüntettek, ami a háború után megmaradt, a kásás hó és a sűrű köd pedig az utolsó nyomokat is elrejtette. Garion ismét sóhajtott, és saját nyomain haladva elindult visszafelé az egyik csonka torony irányába, ahol az előző éjszakát töltötték.
Ahogy közeledett, megpillantotta Farkas mestert és Pol nagynénit, akik a toronytól nem messze álltak, és halkan beszélgettek. Az öregember a hátára vetette rozsdaszín csuklyáját, Pol pedig szorosan a teste köré csavarta kék köpenyét. A nő időtlen sajnálkozással az arcán nézte a ködbe vesző romokat. Hosszú, fekete haját hátravetette a válla felett, és jellegzetes, ősz tincse most még a lába előtt lévő hónál is fehérebbnek tűnt.
- Itt van - mondta Farkas, amikor a fiú közelebb ért hozzájuk.
Pol bólintott, és szigorúan nézett Garionra.
- Hol voltál? - kérdezte.
- Sehol. Csak gondolkodtam.
- Látom, sikerült alaposan átáznod.
Garion felemelte az egyik lábát, és szemügyre vette a csizmájáról lógó havas sárgöröngyöket.
- A hó sokkal nedvesebb, mint gondoltam - mentegetőzött.
- Valóban jobban érzed magad, ha azt viseled? - mutatott Farkas a Garion oldalán lógó kardra.
- Mindenki állandóan arról beszél, mennyire veszélyes ország Arendia - felelte Garion. - Meg aztán nem árt, ha elsajátítom a használatát. - Megigazította a nyikorgóan új kardövet, hogy a fegyver markolata ne legyen annyira látható. A kardot Baraktól kapta Erastide napjára; ez is egyike volt a tengeren eltöltött ünnep alkalmából kapott ajándékoknak.
- Tudod, nem nagyon illik hozzád - mondta az öregember némileg helytelenítően.
- Hagyd már, apám! - intette le szórakozottan Pol. - Elvégre az övé, és ha akarja, csak viselje.
- Hettarnak nem kellene már itt lennie? - váltott témát gyorsan Garion.
- Lehet, hogy Sendaria hegyei között mély havon kell átvágnia - morfondírozott Farkas. - De itt lesz. Hettar megbízható fiatalember.
- Még mindig nem értem, miért nem vettünk lovakat Camaarban.
- Mert a közelébe sem érnek ezeknek - felelte Farkas rövid, fehér szakállát vakargatva. - Hosszú utat kell megtennünk, és nem szeretném, ha útközben kidőlnének az állataink. Sokkal jobb most várni egy kicsit, mint később sokkal több időt veszteni.
Garion hátranyúlt, és megvakarta a tarkóját, mert a különös vésetekkel teli ezüst amulett lánca dörzsölte a bőrét; a medaliont Farkastól és Poltól kapta Erastide ünnepén.
- Majd hozzászoksz, kedvesem - mondta Pol, észrevéve a mozdulatot.
- Szívesebben viselném a ruhán kívül - fintorodott el a fiú. - A zubbonyom alatt senki nem látja.
- Közvetlenül érintkeznie kell a bőröddel.
- De nem valami kényelmes. Elismerem, nagyon szép ajándék, de néha hidegnek érzem, néha forrónak, és olyan is van, amikor elviselhetetlenül nehéznek tűnik. A lánc pedig folyamatosan dörzsöli a nyakam. Nem vagyok hozzászokva az ékszerekhez.
- Ez nem egy egyszerű ékszer, kedvesem - mondta a nő. - Idővel majd megszokod.
Farkas nevetett.
- Talán egy kicsit jobban fogod érezni magad, ha megtudod, hogy a nagynénédnek tíz év kellett, amíg hozzászokott a sajátjához. Mindig figyelmeztetnem kellett, hogy vegye fel.
- Nem hiszem, hogy ebbe épp most kellene belemennünk - jelentette ki hűvösen Pol.
- Neked is van? - kérdezte kíváncsian Garion az öregtől.
- Természetesen.
- És van valami jelentősége, hogy mindannyian viseljük?
- Ez egy családi hagyomány, Garion. - Pol hangsúlya jelezte, hogy a témát lezártnak tekinti. A köd kavarogni kezdett körülöttük, ahogy hideg, nedves forgószél támadt a romok között.
- Bárcsak itt lenne már Hettar! - sóhajtott Garion. - Szeretnék elmenni erről a helyről. Olyan, mint egy temető.
- Nem mindig volt ilyen - jegyezte meg csendesen Pol.
- Milyen volt?
- Boldognak éreztem itt magam. A falak magasak voltak, a tornyok az egekig nyúltak. Azt hittük, örökké állni fognak. - A hidegtől megbarnult kúszónövényekre mutatott, melyek szinte teljesen belepték a köveket. - Ott egy hatalmas virágoskert volt, ahol sárga ruhás nemeshölgyek üldögéltek, miközben a fal túloldalán fiatalemberek énekeltek nekik. A dalok édesek voltak, a hölgyek pedig sóhajtoztak, és vörös rózsákat dobáltak át a túloldalra. Annak az utcának a végén pedig egy márvánnyal kirakott tér volt, ahol rendszeresen összejöttek az öregemberek, hogy elfeledett háborúkról és eltűnt barátokról beszélgessenek. A mögött állt egy nagy ház terasszal, ahol esténként a barátaim társaságában a csillagokat figyeltük, miközben a szolgáló hideg gyümölcsöket szolgált fel, és a fülemülék szívhez szólóan daloltak. - Rövid időre elhallgatott. - Azután jöttek az asturok - folytatta, de már nem ugyanazon a hangon beszélt. - Meg lennél lepődve, ha tudnád, milyen kis idő szükséges több ezer év munkájának lerombolásához.
- Ne szomorkodj, Pol! - mondta neki Farkas. - Ezek a dolgok időről időre megtörténnek. Nem sokat tehetünk ellenük.
- De én igenis tehettem volna valamit, apám! - Pol végignézett a romokon. - Csak te nem hagytad. Emlékszel?
- Újból ezen kell vitatkoznunk? - kérdezte Farkas fájdalmas fintorral. - Meg kell tanulnod elfogadni a veszteséget. A wacite arendekre mindenképpen a bukás várt. A legjobb esetben is csak néhány hónappal késleltethetted volna az elkerülhetetlent. Nem azért vagyunk azok, akik vagyunk, hogy olyan dolgokba keverjük bele magunkat, amelyekhez semmi közünk.
- Igen, ezt már mondtad ezelőtt is. - A nő a ködből bizonytalanul felsejlő fákat nézte, melyek mintha a lerombolt város üres utcáin meneteltek volna. - Nem hittem volna, hogy a fák ilyen gyorsan visszatérnek - mondta különös hangsúllyal. - Azt hittem, még várni fognak egy kicsit.
- Majdnem huszonöt évszázad telt el, Pol - mutatott rá Farkas.
- Valóban? Mintha csak tavaly történt volna.
- Ne rágódj miatta! Ettől csak rosszkedved lesz. Inkább menjünk be, ez a nyavalyás köd elveszi minden életkedvünket.
Pol átkarolta Garion vállát, és elindultak a torony felé. A nő illata és közelségének érzése összeszorította a fiú torkát. A szakadék, amely az elmúlt hónapokban folyamatosan nőtt köztük, nagynénje érintésére egy pillanat alatt összezárult.
A torony aljában lévő terem falait olyan masszív kövekből emelték, hogy sem az eltelt évszázadok, sem a fák gyökereinek lassú, ám megállíthatatlan növekedése nem tudta őket kikezdeni. Az alacsony kőmennyezetet széles boltívek tartották, s ettől a helyiség leginkább egy barlangra emlékeztetett. A szoba túlsó végében, a bejárati ajtóval szemközt, két durván faragott kőtömb között egy keskeny hasadék alkotott természetes kéményt. Előző éjjel, amikor átfagyva és nedvesen megérkeztek, Durnik értő szemmel megnézte magának a hasadékot, majd a törmelékekből hevenyészett, ám a célnak tökéletesen megfelelő tűzhelyet épített.
- Nem valami elegáns, de néhány napig megteszi.
Farkas, Garion és Pol beléptek az alacsony mennyezetű, barlangszerű helyiségbe; a tűzhelyen lobogó lángok hosszú árnyékokat vetettek a boltívekre, és barátságos meleget sugároztak szét a szobában. Durnik barna bőrtunikájában fahasábokat rakosgatott a fal mellett, Barak pedig, a vörös szakállú, láncinges óriás a kardját élesítette. A gyűrött, fehér inget és fekete mellényt viselő Selyem lustán terpeszkedett a csomagokon, és a kockáival játszadozott.
- Hettarnak még semmi jele? - nézett fel Barak.
- Még van bő egy napja. - Farkas a tűzhöz sétált, hogy felmelegítse átfagyott tagjait.
- Cseréld le a csizmád, Garion! - tanácsolta a fiúnak Pol, és kék köpenyét felakasztotta az egyik szegre, amit Durnik vert be a fal repedésébe.
Garion leakasztotta a csomagját egy másikról, és elkezdett kotorászni benne.
- A harisnyádat is - tette hozzá a nagynénje.
- Felszállt már a köd? - kérdezte Selyem Farkastól.
- Ne is álmodj róla!
- Ha rá tudlak venni titeket, hogy egy kicsit eltisztuljatok a tűz mellől, készítek valami vacsorát - mondta Pol egy hivatásos szakácsnő modorában. Sonkát, barna kenyeret, egy csomag szárított borsót és néhány aszott sárgarépát szedett elő, majd szokása szerint halkan dúdolva munkához látott.

* * *

Garion másnap reggel, étkezés után magára kapott egy vastag gyapjúmellényt, felkötötte a kardját, és kisétált a ködlepte romok közé, hogy figyelje Hettar érkezését. Saját magát jelölte ki erre a feladatra, és nagyon örült, hogy barátai közül senki nem hívja fel a figyelmét önként vállalt kötelessége hiábavalóságára. Miközben a behavazott utcán a város romokban heverő nyugati kapuja felé sétált, tudatosan próbálta távol tartani magától a búskomorságot, melyet előző este érzett. Rájött, hogy mivel a körülményeken nem tud változtatni, a további rágódással csak saját szája ízét keseríti meg. Mire elérte a kapu melletti alacsony kőfalat, nem lett ugyan jókedve, de legalább a melankólia sem kerítette a hatalmába újra.
A fal biztosított neki némi védelmet, de a jeges hideg még így is áthatolt a ruháján, és a lába percek alatt elmerevedett. Reszketve telepedett le őrhelyére, és várakozott. Semmi értelme nem lett volna a ködöt kémlelni, ezért inkább a hangokra koncentrált. Fülével lassanként elkezdte megkülönböztetni egymástól a falon túl elterülő erdő neszeit, a fákról csöpögő vízcseppek koppanásait, a túlterhelt ágakról lehulló hótömbök tompa puffanásait, és egy száraz ágon munkálkodó harkály távoli kopogtatását.
- Ez az én tehenem - szólalt meg egy hang váratlanul valahonnan a ködből.
Garion mozdulatlanná dermedve hallgatózott.
- Akkor tartsd a saját legelődön! - mondta rövidesen egy másik hang.
- Te vagy az, Lammer? - kérdezte az első hang.
- Így van. Te pedig Detton?
- Fel sem ismertelek. Mikor is láttuk egymást utoljára?
- Talán négy vagy öt éve - morfondírozott Lammer.
- Mi újság a faludban? - kérdezte Detton.
- Éhezünk. Az összes élelmünk elmegy adóba.
- A miénk is. Főtt gyökereket eszünk.
- Azt még nem próbáltuk ki. Egyelőre a cipőinknél tartunk.
- És hogy van a feleséged? - érdeklődött udvariasan Detton.
- Tavaly halt meg - felelte Lammer érzelemmentes hangon. - A hűbérurunk elvitte a fiunkat katonának, és valahol egy csatában elesett. Forró szurkot öntöttek rá. A feleségem attól kezdve semmit nem evett, és nemsokára ő is elment.
- Sajnálom - mondta együttérzően Detton. - Csodálatos asszony volt.
- Jobb is, hogy eltávoztak - szögezte le Lammer. - Legalább nem fáznak és éheznek többé. Milyen gyökereket szoktatok enni?
- A nyír a legjobb. A lucfenyőben túl sok a gyanta, a tölgy pedig nagyon kemény. Érdemes belefőzni egy kis füvet is, hogy jobb legyen az íze.
- Ki fogom próbálni.
- Most vissza kell mennem - mondta Detton. - Az uram fáért küldött, és ha túl sokáig maradok, megvesszőz.
- Talán máskor is összefutunk.
- Ha még élünk.
- Minden jót, Detton.
- Minden jót, Lammer.
A két férfi eltávolodott. Garion még nagyon hosszú ideig várakozott mozdulatlanul, miközben agya megpróbálta feldolgozni a hallottakat, és szemébe a sajnálat könnyei gyűltek. A legrosszabb az egészben az volt, hogy azok ketten milyen fásult belenyugvással fogadták el a sorsukat. A fiú torkát tehetetlen harag égette. Hirtelen nagyon szeretett volna megütni valakit.
Aztán újabb hangot hallott a ködből. Valahol az erdőben valaki énekelt. A hang könnyű, tiszta tenor volt, és ahogy közelebb ért, Garion egyre jobban hallotta. A dal az ősi gonoszról szólt, a refrén pedig egy csatába hívó kiáltás volt. Garion dühe megmagyarázhatatlan módon a közeledő felé irányult. A megfoghatatlan igazságtalanságokról szóló harsány nóta valahogy szentségtörőnek tűnt Lammer és Detton csendes fásultságával szemben. Garion gondolkodás nélkül előhúzta kardját, és meglapult a falmaradvány mögött.
Az ének egyre közeledett, és Garion most már a nedves havat taposó paták tompa dobogását is ki tudta venni. Óvatosan kidugta a fejét a fal széle felett, és alig húszlépésnyire megpillantotta a ködből előbukkanó lovast. Egy sárga nadrágot és ragyogó vörös zekét viselő fiatalember volt. Prémmel szegélyezett köpenyét a hátára vetette, egyik vállán hosszú íjat hordott, az ellenkező csípőjén pedig egy kard hüvelye lógott. Tollas, csúcsos kalapja alól aranyvörös tincsek omlottak a hátára. Bár az ének komor hangulatú volt, és hangja remegett az érzelmektől, ahogy beleélte magát a dalba, fiatal arcáról barátságos nyíltság sugárzott, melyet még komoly kifejezése sem tudott letörölni. Garion nézte ezt a fiatal, üresfejű nemesúrfit, és biztos volt benne, hogy az énekes bolondnak sosem kellett fák gyökeréből levest főznie, vagy egy feleséget siratnia, aki gyászában éhen halt. Az idegen elfordította a lovát, és még mindig énekelve egyenesen a romos kapuív felé indult, ahol Garion rejtőzködött.
Garion nem volt agresszív fiú, és más körülmények között biztosan más nézőpontból vizsgálta volna meg a helyzetet. A tarka ruhás fiatalember azonban a lehető legrosszabb időpontban tűnt fel a színen. Garion sebtében kidolgozott tervének az egyszerűség volt a legnagyobb előnye - legalábbis egy bizonyos pontig. Amint a nótás kedvű lovas áthaladt a kapuboltozat alatt, Garion előlépett a rejtekhelyéről, megragadta az idegen köpenyét, és lerántotta a nyeregből a vándort. A fiatalember meglepett kiáltással és méltóságteljesnek nem nevezhető nedves loccsanással terült el Garion lába előtt a hóban. A fiú tervének második fele azonban teljes kudarcot vallott. Ideje sem maradt előrelépni, hogy kardjának hegyével megadásra kényszerítse áldozatát, az máris talpra ugrott, és előrántotta saját pengéjét - mindezt egyetlen, olajozott mozdulattal. Szemében dühös fény lángolt, kardját fenyegetően tartotta maga elé.
Garionról nem lehetett azt mondani, hogy képzett vívó, de a reflexei kitűnőek voltak, és a Faldor farmján végzett munka megedzette izmait. Kezdeti dühe ellenére, amely oda vezetett, hogy megtámadja ezt az idegen fiatalembert, valójában nem akart benne kárt tenni. Ellenfele lazán, szinte nemtörődöm módon tartotta fegyverét, és Garion úgy gondolta, egy ügyes csapással ki tudná verni a kezéből a kardot. Gyorsan támadásba lendült, de a penge játszi könnyedséggel tért ki lendületes vágása útjából, és éles csengéssel csapott le a kardjára. Garion hátraugrott, és újabb otromba suhintással próbálkozott. A pengék újra összecsaptak. A levegőt fémes csattanások és harangszerű csengések töltötték meg, ahogy a két küzdő fél támadott, kitért és hárított. Garionnak nem kellett sok idő, hogy rájöjjön, ellenfele sokkal jobb vívó, mint ő, de a fiatalember számos lehetőséget elszalasztott, hogy harcképtelenné tegye. Garion a hangos csetepaté izgalmában vigyorogni kezdett. Az idegen is elmosolyodott - nyíltan, szinte már barátságosan.
- Rendben, elég legyen ebből! - Farkas volt az. Az öregember Barakkal és Selyemmel a sarkában, hosszú léptekkel közeledett feléjük. - Mégis, mit műveltek ti itt?
Garion ellenfele egy meglepett pillantás után leeresztette a kardját.
- Belgarath... - kezdte.
- Lelldorin - vágott közbe metsző hangon a varázsló -, azt a maradék kis eszedet is elveszítetted?
Garion fejében több részlet is a helyére került, miközben az öreg ráemelte hűvös tekintetét.
- Nos, Garion, volnál olyan kedves elmagyarázni, mi ez az egész?
A fiú úgy döntött, megpróbálkozik egy kis füllentéssel.
- Ugyan, nagyapa - mondta hangsúlyosan, és gyors, figyelmeztető pillantást küldött az ifjú idegen felé. - Csak nem hitted, hogy igazából harcolunk? Lelldorin éppen azt próbálta megmutatni nekem, hogyan kell hárítani az ellenfél támadásait.
- Valóban? - kérdezte gyanakodva Farkas.
- Hát persze! - bólogatott ártatlanul Garion. - Mi okból próbáltuk volna megsebesíteni egymást?
Lelldorin kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Garion - mindegy véletlenül - rátaposott a lábára.
- Lelldorin kitűnő vívó - dicsérte meg a jövevényt sietve, és barátian megfogta a fiatalember vállát. - Mindössze néhány perc alatt számos trükkre megtanított.
- Elég lesz ennyi - jelezték neki Selyem ujjai a drasniaiak titkos nyelvén. - Egy hazugság mindig legyen a lehető legegyszerűbb...
- A fiú ígéretes tanítvány, Belgarath - szólalt meg habozva Lelldorin, aki végre megértette, miről van szó.
- Ha más nem is, igen mozgékony - felelte szárazon Farkas. - Mi ez a sok cicoma rajtad? - mutatott a jövevény tarka ruhájára. - Úgy nézel ki, mint egy májusfa.
- A mimbraték mostanában elfogdossák és kikérdezik a becsületes asturokat - magyarázta a fiatal arend. - Számos erődjük mellett el kellett jönnöm, ezért úgy gondoltam, akkor fognak a legkevesebbet akadékoskodni, ha úgy öltözöm, mint a többi talpnyalójuk.
- Talán mégis több eszed van, mint gondoltam - morogta kelletlenül Farkas, és Barakék felé fordult. - Ez itt Lelldorin, Wildantor bárójának fia. Csatlakozik hozzánk.
- Pont erről akartam veled beszélni, Belgarath - szólt közbe gyorsan Lelldorin. - Apám parancsolta, hogy jöjjek ide, én pedig nem akartam engedetlen lenni vele szemben, ám az a helyzet, hogy egy különösen fontos és sürgető ügyet kellene elintéznem.
- Asturia minden fiatal nemesembere legalább két vagy három ilyen "fontos és sürgős" ügyben érintett - legyintett Farkas. - Sajnálom, Lelldorin, de a mi ügyünk sokkal fontosabb annál, hogy várjunk vele, amíg te kifosztasz néhány mimbrate adószedőt.
Pol bukkant elő a ködből, mellette hű védelmezőként Durnik.
- Mit csináltak azokkal a kardokkal, apám? - kérdezte villogó szemmel Farkast.
- Játszottak - felelte az öreg kurtán. - Legalábbis ezt állítják. Ő Lelldorin. Azt hiszem, már beszéltem róla neked.
A nő felvont szemöldökkel tetőtől talpig végigmérte az ifjút.
- Igen színes fiatalember.
- A ruha csak álca - magyarázta Farkas. - Valójában nem olyan léha alak, mint amilyennek kinéz... vagyis nem túlzottan. Asturia legjobb íjásza, és az út során nagy szükségünk lehet a szakértelmére.
- Értem. - Pol nem tűnt meggyőzöttnek.
- Persze, van még egy ok - folytatta a varázsló -, de azt hiszem, ezt nem itt és most kellene megbeszélnünk.
- Még mindig az átjáró miatt aggódsz, apám? - kérdezte a nő ingerülten. - A Mrin Kódex tele van ködös utalásokkal, és a többi változat említést sem tesz azokról az emberekről. Lehet, hogy csak egy egyszerű szimbólum.
- Túl sok szimbólumot láttam ténnyé válni ahhoz, hogy kockáztassak. Talán visszamehetnénk a toronyba - javasolta az öreg. - Egy kicsit hideg és nedves itt az idő a szövegeltérések hosszas megvitatásához.
Garion értetlenül nézett Selyemre, de az apró termetű drasniai üres közömbösséggel viszonozta a pillantását.
- Segítesz megfogni a lovam, Garion? - kérdezte udvariasan Lelldorin, és visszadugta a hüvelybe a kardját.
- Természetesen. - Garion is eltette a fegyverét. - Szerintem arra ment.
Lelldorin felkapta az íját, és a társaság két legfiatalabb tagja az elkóborolt ló nyomában nekivágott a romoknak.
- Sajnálom, hogy lerántottalak - szólalt meg Garion bocsánatkérően, amikor a kikerültek a többiek hallótávolságából.
- Rá se ránts! - nevetett Lelldorin. - Jobban kellett volna figyelnem. - Kérdőn nézett a fiúra. - Miért hazudtál Belgarath-nak?
- Ez nem teljesen volt hazugság - védekezett Garion. - Igazából meg sem próbáltunk ártani egymásnak, és néha az ilyesmit órákig tart elmagyarázni.
Lelldorin ismét felnevetett, azzal a ragadós fajta kacagással. Garion nem tehetett róla, de rögtön csatlakozott hozzá. Hangosan nevetve haladtak tovább a fákkal benőtt úton, az alacsony növényzettel lepett romok halmai között.

A szerző életrajza