Michael Williams: Kódex és törvény
Írta: Galgóczi Tamás | 2004. 08. 17.
Első hallásra furcsának tűnik az a kijelentés, mely szerint az ifjú Sturm az anyukájától kapott nevelésnek köszönhetően kizárólag egyetlen pályára alkalmas: tökéletesen megfelel solamniai lovagnak. Feltéve, ha a Rend befogadja, és megadja számára a lehetőséget érdemei bizonyításra.
Nos, alkalom a vártnál sokkal hamarabb elérkezik, mintsem azt bárki is sejthette volna. Az első „éles” helyzetben Sturm lovagi elvei szerint cselekszik, és ennek következtében egy olyan küldetésben találja magát, amelyre sem képességei, sem pedig világszemlélete alapján nem alkalmas.
Mert mi köze van egy árva fiúnak – aki csupán őseihez méltóan szeretne élni – egy távoli rengeteg druidájához, akit nem hogy nem látott még sosem korábban, de nem is hallott róla? Talán tudtán kívül, valamilyen meggondolatlan lépésével megsértett valakit? Vagy valami egészen másról van szó?
A válasz nem ismeretes, ellenben az minden épeszű ember számára nyilvánvaló, hogy lovagként egyedül utazni Solamniában nem kimondott életbiztosítás (a küldetés kiírása szerint viszont fegyveres kíséretet nem vihet magával).
A vidék falvaiban valamiért a lovagokat hibáztatják az istenek távozásáért és a világ általános helyzetéért, és ezen rosszallásuknak rendszeresen ismétlődő lázadásokkal adnak nyomatékot (egy ilyen korábbi lázadás alkalmával tűnt el Sturm apja). A magányos lovag bizton számíthat támadásra, vagy más efféle kellemetlenségre. Ráadásul hősünk sem a kardforgatásban, sem a diplomáciában, se más hasonló, hasznos képességben nem jeleskedik.
Ezek után már nem is csodálkozhatunk azokon a baljós eseményeken, melyek utazását kísérik. A "jelek" szerint mindezen nehézségek tetejébe valakik a vesztét akarják, és pontosan tisztában vannak terveivel. A lovagi életet aprólékosan szabályozó törvényekhez való – időnként már mániákus – ragaszkodása nem csak ostoba helyzetekben sodorja (a tipikus előbb cselekszem, és ha még élek majd gondolkodom), hanem előrevetítik azt a felnőtt férfit, aki a Krónikák lapjain felbukkan (ezen ismeret birtokában legalább az életben maradásáért nem kell aggódnunk).
Nos, alkalom a vártnál sokkal hamarabb elérkezik, mintsem azt bárki is sejthette volna. Az első „éles” helyzetben Sturm lovagi elvei szerint cselekszik, és ennek következtében egy olyan küldetésben találja magát, amelyre sem képességei, sem pedig világszemlélete alapján nem alkalmas.
Mert mi köze van egy árva fiúnak – aki csupán őseihez méltóan szeretne élni – egy távoli rengeteg druidájához, akit nem hogy nem látott még sosem korábban, de nem is hallott róla? Talán tudtán kívül, valamilyen meggondolatlan lépésével megsértett valakit? Vagy valami egészen másról van szó?
A válasz nem ismeretes, ellenben az minden épeszű ember számára nyilvánvaló, hogy lovagként egyedül utazni Solamniában nem kimondott életbiztosítás (a küldetés kiírása szerint viszont fegyveres kíséretet nem vihet magával).
A vidék falvaiban valamiért a lovagokat hibáztatják az istenek távozásáért és a világ általános helyzetéért, és ezen rosszallásuknak rendszeresen ismétlődő lázadásokkal adnak nyomatékot (egy ilyen korábbi lázadás alkalmával tűnt el Sturm apja). A magányos lovag bizton számíthat támadásra, vagy más efféle kellemetlenségre. Ráadásul hősünk sem a kardforgatásban, sem a diplomáciában, se más hasonló, hasznos képességben nem jeleskedik.
Ezek után már nem is csodálkozhatunk azokon a baljós eseményeken, melyek utazását kísérik. A "jelek" szerint mindezen nehézségek tetejébe valakik a vesztét akarják, és pontosan tisztában vannak terveivel. A lovagi életet aprólékosan szabályozó törvényekhez való – időnként már mániákus – ragaszkodása nem csak ostoba helyzetekben sodorja (a tipikus előbb cselekszem, és ha még élek majd gondolkodom), hanem előrevetítik azt a felnőtt férfit, aki a Krónikák lapjain felbukkan (ezen ismeret birtokában legalább az életben maradásáért nem kell aggódnunk).