FőképA Gyűrűk Ura filmek rengeteg rajongója megdöbbenne, ha akár tíz percet is megnézne a trilógia rendezőjének 1992-es mozijából (mely Frodóék kalandjával ellentétben nemhogy nem volt kasszasiker, komoly harcok árán is csak borzasztó rövid ideig maradhatott a mozivásznakon, közönségét a videótékák polcaira kerülése után találta meg).

A tömzsi, szakállas, Tolkien mester iránt olthatatlan rajongást tanúsító rendező, mielőtt a hobbitok, orkok, varázslók és más mesebeli lények világába került volna, a horror-rajongók körében igazi kult-klasszikusnak számító filmeket dirigált; ezek egyike a Hullajó.

A történet a Koponya-szigeten, Szumátrától nem messze veszi kezdetét: egy félresikerült kaland végeztével páran térnek csak vissza az expedícióról, mely során egy patkánymajommal gazdagítják Új-Zéland egyik állatkertjét.
A kedves kis lény simogatása, etetése tilos, harapása pedig fertőző.

Így jár pórul a főhős, Lionel édesanyja is, akit, miközben túlzottan imádott fia szerelmi próbálkozását kukkolja a parkban, a patkánymajom megkóstol.
S bár a harcias anyuka nem rest, azonnal végez a kis szörnyeteggel, a baj már megtörtént, a folyamat visszafordíthatatlan.

Az asszony egyre furcsábban kezd viselkedni, mondhatni, majd’ szétesik, és fia, bárhogy próbál is segíteni, tehetetlen: a hullák egyre csak szaporodnak, és bizony nem akarnak igazából meghalni.

Röviden ennyit lehet elmondani a Hullajó történetéről, nem mintha ez bármit is számítana, hiszen a sztori a film szempontjából teljesen huszadrangú tényező.
Fekete komédia a javából, ahol nagyon súlyos megjegyzések és vizuális viccek követik egymást, fejrázással egybekötött nevetésre ingerelve a nézőt.

Peter Jackson ámokfutása elképesztő, maradandó élményt okozó brutalitásával fertőzi meg elméinket. A vérben úszó, tocsogó, fürdőző képsoroktól a Gyűrű-filmek rajongóinak legtöbbje sikítófrászt kapva menekülne el.

Persze butaság így tenni, hiszen gyomorforgatósága ellenére a legkevésbé sem félelmetes mozi ez, komolyan venni meg végképp felesleges, itt a nevetés a lényeg.
Már aki a multiplexek műsorán menő testnedves poénokkal teleszórt sületlenségeken, vagy akár a ritka kivételt képező tényleg szellemes vígjátékokon túl a morbid humorra is fogékony.

Az eredetileg is ultimát zombifilmnek eltervezett alkotás forgatókönyve egyébként, mint Jacksontól megszokott módon, ezúttal is egy koprodukció: Stephen Sinclair történetéből maga az ötletgazda írta a szkriptet, kiegészülve a rendezővel, és persze állandó tettestársával, vagyis nejével, Frances Walsh-sal.

A nagyon kevés pénzből forgatott, izgalmas operatőri trükkökkel, megoldásokkal (kézikamerás felvételekkel) teletűzdelt film talán legfontosabb résztvevője A Gyűrűk Ura DVD-k dokufilmjeiből ismert, rémes akcentussal megvert Richard Taylor: ő ugyanis a trükk- és maszkmester, neki köszönhető az emlékezetes látványvilág.

A trilógiával ellentétben, ahol természetesen sok millió dollárral gazdálkodhattak a készítők, itt minimális összegből, viszont annál nagyobb lelkesedésből dolgozhattak; Taylor pedig nem csak elhivatottságáról, hanem kiemelkedő tehetségéről is tanúbizonyságot tett a Hullajóban.

Az elképesztő maszkokkal, meghökkentő(en morbid) vizuális ötletekkel játszadozó agymenés sikere nagyrészt az ő érdeme: ha végig bírjuk ülni az eleinte furcsának, később komolytalannak, még később pedig eszementnek tűnő képsorokat, megtudhatjuk, hogy a film miért is volt olyan remek gyakorlóterep az ezek után kifejezetten barátságosnak tűnő, hadseregnyi ork megalkotásához.

Megdöbbentő alkotás az anyai szeretetről… na persze. Tehát a világ legvéresebb filmjei között számon tartott, magától értetődően Új-Zélandon forgatott mozi (mely csak a fináléban kábé 300 liter művért használt fel) láttán ugyan egyesekben zárójelbe kerülnek az eddig használt, „barátságos, szimpatikus” jelzők a rendezővel kapcsolatban, és lecserélik őket a „beteg, idióta” megnevezésekre, ez a műfaj rajongóit nemhogy eltántorítja, inkább ösztönzi, hogy még egyszer megnézzék a Hullajót, megmutogatva az összes havernak, hogy nézd, ezt a filmet nem fogod elhinni.

Kapcsolódó írásunk:A horrorfilmek feltámadása