24 – Első évad (filmsorozat)
Írta: Roboz Gábor | 2004. 08. 12.
Forgatókönyvírók: Joel Surnow, Robert Cochran, Michael Loceff, Chip Johannessen, Howard Gordon, Andrea Newman, Virgil Williams, Lawrence Hertzog, Michael S. Chernuchin, Maurice Hurley
Mivel az mtv a napokban fejezte be – immár másodjára – a fenti sorozat sugárzását, talán illene szólni róla egy-két szót, elvégre az utóbbi évek egyik legsikeresebb, legszínvonalasabb szériája a 24.
A (sorozat-rajongó) fotelben tespedő nézőt az idők során a tévé igazán kiszolgálta: szinte az összes fontosabb (illetve képernyőn hatásosan eladható) hivatást megismerhette a fekete dobozon keresztül.
Képletesen szólva ült már a fánkzabálók mögötti ülésen, miközben azok rendet teremtve az utcákat járták; megtanulhatta, mi is az a torakotómiás tálca (na jó, legalábbis elmondhatta, hogy hallotta már valahol); bekukkanthatott a szigorúan titkos ügynökök munkakörébe, és a többi, és a többi – ezúttal nem is a foglalkozás maga az ütőkártya, hanem az időkezelés.
Ahogy a cím és az epizódszám is jelzi, 24 részre számíthatunk: egy teljes nap történetére.
Pofonegyszerű ötlet, mégse játszotta még meg senki, így Joel Surnow, akit, ha igazak a mendemondák, egy reggel borotválkozás közben csókolt homlokon a múzsa, igazán úttörő vállalkozásba foghatott (Robert Cochran-nel karöltve).
Mint az rögtön kitalálható, egy ennyire idő-centrikus produkció gerincét a szkript adja. Lehetőség szerint minimálisra szorított üresjáratokkal, fordulatokat, akciókat, intrikát, s feszültséget sem mellőzve kell előadni a történetet – leginkább minden részben.
A stáb szerencsére nem szenvedett hiányt forgatókönyvírókban: saccra tucatnyian tevékenykedtek (általában több, néha kevesebb) sikerrel azon, hogy emlékezetes napot szerezzenek a nézőnek.
Ezúttal a CTU (a terrorista-elhárító egység) dolgos munkájába nyerhetünk betekintést. Egész pontosan Jack Bauer szövetségi ügynök életének legnehezebb napjába (ha az ember ennyiszer végighallgatja a szlogent, nehéz elfelejteni…).
A kaliforniai elnöki előválasztás napján járunk, amikor is történelmi pillanatok átélésére van esély: a sanszos jelöltek között van David Palmer szenátor, aki a Fehér Ház első fekete bőrű elnöke lehet.
Csúnya világot élünk, így ez persze nem tetszik mindenkinek, ezért a szokásosnál komolyabb kilátás van egy merényletre.
Itt toppan be a képbe Jack Bauer. Neki és csapatának a feladata ennek elhárítása, azaz Palmer sértetlenségének biztosítása. Hát nem pasziánszozással fog eltelni a napjuk…
A békésen, családi körben induló nap az események előrehaladtával egyre vadabb fordulatokat vesz.
A CTU épületében kezdődő munkát (leginkább Bauer részéről) ide-oda rohangálás, menekülés, lövöldözés, miegymás váltja fel – a történetből többet, pláne konkrétumokat elárulni halálos bűn, hisz a sorozat hatásossága éppen a meglepetéseken múlik.
Akár el is felejthetjük a TV-újság aznapi epizódra vonatkozó rövid szinopszisának elolvasását is: felesleges, úgy nem az igazi.
A valós időben játszódó sztori talán még a megátalkodott filmfüggőknek is tartogat jócskán szájtátós fordulatokat (melyekből a legtöbb rész végére is jut, így aztán ne lepődjünk meg, ha néha súlyos szitkozódással, méltatlankodva kelünk fel kedvenc fotelünkből, a kijelző egész órára lépésekor – személyes tapasztalat…).
Persze ilyen feszített cselekménynél nehéz elkerülni az elcsépelt megoldásokat, így néha be-becsúszik egy, de hát a semmi sem lehet tökéletes jeligével ezen is túlléphetünk.
A jó sorozat egyik titka a sikeres szereplőválasztás – ha már ennyi időt rászánunk, legalább legyen drukkolásra érdemes a főhős.
Kiefer Sutherlanddel pedig jól jártak a készítők. Remekül oldja meg a szerepet, pont annyira tökös, belevaló, rokonszenves, amennyire kell. Na persze ez jelentős részben a már eleve jól megírt karakternek köszönhető.
A mindenekelőtt szerető apa és férj Bauer minden helyzetben feltalálja magát, nem tehetetlenkedik, feladatát tűzön-vizen-terroristákon keresztül végrehajtja, annak reményében, hogy egyszer talán ez a nap is véget ér.
Attól függetlenül, hogy a TV-sorozatoktól szokatlan időkezelésen kívül vele akarják eladni a sorozatot, a többieket sem érheti panasz.
A Távol a mennyországtól című ’50-es években játszódó rendhagyó szerelmi történetből ismerős Dennis Haysbert is teljesen korrekt Palmer szenátor szerepében: megfontolt, szintén család-centrikus, de szükség esetén komoly áldozatokra képes figura.
Mivel a sorozatnak kábé tucatnyi állandó (és még több vendég) szereplője van, felesleges tovább folytatni a felsorolást (arról nem is beszélve, hogy időről-időre fontos karakterek hullanak el – többnyire persze ólommérgezésben) – valójában mindenki jól végzi a dolgát.
Igaz, hogy a népes gárda miatt aligha számíthatunk átütő erejű, domináló alakításokra, de nem is ez volt a cél.
A készítők annyira komolyan vették az időtartamot, hogy az alig háromnegyed órás részeket centire kimérve szakították meg reklámokkal, hogy valóban 60 perces legyen minden alkalommal a show.
A történet egyszerre több szálon fut, így a sorozatot végigkövető (manapság egyre nagyobb teret hódító) osztott képernyős módszer (bár nagyritkán hatásvadász célzatú) abszolút optimális megoldásnak bizonyult, remekül navigálja a nézőt, aki minimális odafigyeléssel már nem veszítheti el a fonalat.
Nem nevezhető hátránynak, csupán azoknak, akik idő szűke miatt nem tudnak minden epizódot megnézni: az összetett cselekménynek köszönhetően itt minden rész számít, nem túl szerencsés húzás kihagyni akár egyet is.
A kép persze, köszönhetően az epizódokat megelőző rövid összefoglalóknak és a párbeszédekben elhangzó visszautalásoknak, összeállhat, egyszerűen az átlagos hozzáállással („na, nézzünk bele, hátha ma egy jó rész megy”) nem az igazi.
Egy biztos: ilyen még nem volt. Már csak az egyedi alapötlet miatt is érdemes belevágni; vesztenivalónk úgysincs.
Aki esetleg lemaradt a sorozatról, vagy pedig – helyesen – nem akart a felénél, ne adj isten a háromnegyedénél bekapcsolódni, annak még mindig nincs veszve semmi: (sajnos a remek magyar szinkrontól megfosztott) DVD-n neki tud feszülni.
Ha sikeresen kialakult a függés, akkor már élesíthetjük is óráinkat: a kész második, harmadik évad, Bauer ügynök újabb eseménydús napjaival egyszer csak elérkezik kis hazánkba is – remélhetőleg még az idén.
Mivel az mtv a napokban fejezte be – immár másodjára – a fenti sorozat sugárzását, talán illene szólni róla egy-két szót, elvégre az utóbbi évek egyik legsikeresebb, legszínvonalasabb szériája a 24.
A (sorozat-rajongó) fotelben tespedő nézőt az idők során a tévé igazán kiszolgálta: szinte az összes fontosabb (illetve képernyőn hatásosan eladható) hivatást megismerhette a fekete dobozon keresztül.
Képletesen szólva ült már a fánkzabálók mögötti ülésen, miközben azok rendet teremtve az utcákat járták; megtanulhatta, mi is az a torakotómiás tálca (na jó, legalábbis elmondhatta, hogy hallotta már valahol); bekukkanthatott a szigorúan titkos ügynökök munkakörébe, és a többi, és a többi – ezúttal nem is a foglalkozás maga az ütőkártya, hanem az időkezelés.
Ahogy a cím és az epizódszám is jelzi, 24 részre számíthatunk: egy teljes nap történetére.
Pofonegyszerű ötlet, mégse játszotta még meg senki, így Joel Surnow, akit, ha igazak a mendemondák, egy reggel borotválkozás közben csókolt homlokon a múzsa, igazán úttörő vállalkozásba foghatott (Robert Cochran-nel karöltve).
Mint az rögtön kitalálható, egy ennyire idő-centrikus produkció gerincét a szkript adja. Lehetőség szerint minimálisra szorított üresjáratokkal, fordulatokat, akciókat, intrikát, s feszültséget sem mellőzve kell előadni a történetet – leginkább minden részben.
A stáb szerencsére nem szenvedett hiányt forgatókönyvírókban: saccra tucatnyian tevékenykedtek (általában több, néha kevesebb) sikerrel azon, hogy emlékezetes napot szerezzenek a nézőnek.
Ezúttal a CTU (a terrorista-elhárító egység) dolgos munkájába nyerhetünk betekintést. Egész pontosan Jack Bauer szövetségi ügynök életének legnehezebb napjába (ha az ember ennyiszer végighallgatja a szlogent, nehéz elfelejteni…).
A kaliforniai elnöki előválasztás napján járunk, amikor is történelmi pillanatok átélésére van esély: a sanszos jelöltek között van David Palmer szenátor, aki a Fehér Ház első fekete bőrű elnöke lehet.
Csúnya világot élünk, így ez persze nem tetszik mindenkinek, ezért a szokásosnál komolyabb kilátás van egy merényletre.
Itt toppan be a képbe Jack Bauer. Neki és csapatának a feladata ennek elhárítása, azaz Palmer sértetlenségének biztosítása. Hát nem pasziánszozással fog eltelni a napjuk…
A békésen, családi körben induló nap az események előrehaladtával egyre vadabb fordulatokat vesz.
A CTU épületében kezdődő munkát (leginkább Bauer részéről) ide-oda rohangálás, menekülés, lövöldözés, miegymás váltja fel – a történetből többet, pláne konkrétumokat elárulni halálos bűn, hisz a sorozat hatásossága éppen a meglepetéseken múlik.
Akár el is felejthetjük a TV-újság aznapi epizódra vonatkozó rövid szinopszisának elolvasását is: felesleges, úgy nem az igazi.
A valós időben játszódó sztori talán még a megátalkodott filmfüggőknek is tartogat jócskán szájtátós fordulatokat (melyekből a legtöbb rész végére is jut, így aztán ne lepődjünk meg, ha néha súlyos szitkozódással, méltatlankodva kelünk fel kedvenc fotelünkből, a kijelző egész órára lépésekor – személyes tapasztalat…).
Persze ilyen feszített cselekménynél nehéz elkerülni az elcsépelt megoldásokat, így néha be-becsúszik egy, de hát a semmi sem lehet tökéletes jeligével ezen is túlléphetünk.
A jó sorozat egyik titka a sikeres szereplőválasztás – ha már ennyi időt rászánunk, legalább legyen drukkolásra érdemes a főhős.
Kiefer Sutherlanddel pedig jól jártak a készítők. Remekül oldja meg a szerepet, pont annyira tökös, belevaló, rokonszenves, amennyire kell. Na persze ez jelentős részben a már eleve jól megírt karakternek köszönhető.
A mindenekelőtt szerető apa és férj Bauer minden helyzetben feltalálja magát, nem tehetetlenkedik, feladatát tűzön-vizen-terroristákon keresztül végrehajtja, annak reményében, hogy egyszer talán ez a nap is véget ér.
Attól függetlenül, hogy a TV-sorozatoktól szokatlan időkezelésen kívül vele akarják eladni a sorozatot, a többieket sem érheti panasz.
A Távol a mennyországtól című ’50-es években játszódó rendhagyó szerelmi történetből ismerős Dennis Haysbert is teljesen korrekt Palmer szenátor szerepében: megfontolt, szintén család-centrikus, de szükség esetén komoly áldozatokra képes figura.
Mivel a sorozatnak kábé tucatnyi állandó (és még több vendég) szereplője van, felesleges tovább folytatni a felsorolást (arról nem is beszélve, hogy időről-időre fontos karakterek hullanak el – többnyire persze ólommérgezésben) – valójában mindenki jól végzi a dolgát.
Igaz, hogy a népes gárda miatt aligha számíthatunk átütő erejű, domináló alakításokra, de nem is ez volt a cél.
A készítők annyira komolyan vették az időtartamot, hogy az alig háromnegyed órás részeket centire kimérve szakították meg reklámokkal, hogy valóban 60 perces legyen minden alkalommal a show.
A történet egyszerre több szálon fut, így a sorozatot végigkövető (manapság egyre nagyobb teret hódító) osztott képernyős módszer (bár nagyritkán hatásvadász célzatú) abszolút optimális megoldásnak bizonyult, remekül navigálja a nézőt, aki minimális odafigyeléssel már nem veszítheti el a fonalat.
Nem nevezhető hátránynak, csupán azoknak, akik idő szűke miatt nem tudnak minden epizódot megnézni: az összetett cselekménynek köszönhetően itt minden rész számít, nem túl szerencsés húzás kihagyni akár egyet is.
A kép persze, köszönhetően az epizódokat megelőző rövid összefoglalóknak és a párbeszédekben elhangzó visszautalásoknak, összeállhat, egyszerűen az átlagos hozzáállással („na, nézzünk bele, hátha ma egy jó rész megy”) nem az igazi.
Egy biztos: ilyen még nem volt. Már csak az egyedi alapötlet miatt is érdemes belevágni; vesztenivalónk úgysincs.
Aki esetleg lemaradt a sorozatról, vagy pedig – helyesen – nem akart a felénél, ne adj isten a háromnegyedénél bekapcsolódni, annak még mindig nincs veszve semmi: (sajnos a remek magyar szinkrontól megfosztott) DVD-n neki tud feszülni.
Ha sikeresen kialakult a függés, akkor már élesíthetjük is óráinkat: a kész második, harmadik évad, Bauer ügynök újabb eseménydús napjaival egyszer csak elérkezik kis hazánkba is – remélhetőleg még az idén.