Főkép

1
Két hét volt még hátra karácsonyig. A halottkeltés szempontjából holtszezon. Aznap éjjeli utolsó kliensem ült velem szemben. A nevéhez nem fűztek megjegyzést. Nem jelölték be, hogy „zombiidézés” vagy „vámpírvadászat.” Ami valószínűleg azt jelentette, hogy bármit is várt tőlem a pasas, azt nem akartam, vagy nem tudtam megcsinálni. A főnököm, Bert, bármilyen munkát elvállalt, amivel csak megbíztak bennünket.
George Smitz magas volt, jóval száznyolcvan centi felett. Széles vállú, izmos férfi. De nem olyan izmai voltak, amiket súlyemeléssel és fedett pályán futott körökkel lehet szerezni. Hanem olyanok, amilyenek a kemény fizikai munka eredményeként alakulnak ki. Bármibe lefogadtam volna, hogy Mr. Smitz foglalkozása építőmunkás, farmer vagy valami hasonló. Nagydarab, szögletes ember volt, olyan vastag gyászkerettel a körme alatt, amit szappan még soha nem ért.
Ott ült előttem, nagy kezei közt gyűrögetve a kötött sapkáját. A kávéja az íróasztalom szélén már kihűlőben volt. A férfi egy kortyot sem nyelt le belőle.
Én a karácsonyi bögrémből ittam a kávét. Bert mindenkitől megkövetelte, hogy hozzon be egyet. Egy személyre szóló ünnepi bögrét, hogy az irodában meghitt légkört teremtsünk. Az én bögrémen egy fürdőköpenyes, papucsos rénszarvas van, agancsai közt karácsonyi égők füzérével; pezsgőspoharat emelve kíván „oldott ünnepeket.”
Bertnek nem igazán tetszett a bögrém, de annyiban hagyta a dolgot, mert valószínűleg félt, mi mást hoznék be helyette. Viszont nagyon elégedett lett volna azzal, amit ma este viseltem. Magas gallérú blúzom egészen piros volt, ki kellett magam sminkelnem hozzá, nehogy sápadtnak tűnjek. A szoknyám és a hozzáillő zakóm sötét fenyőzöld. Pedig nem Bert kedvéért öltöztem fel. Hanem az udvarlóm kedvéért.
A zakóm hajtókáján egy angyal ezüst körvonala rajzolódott ki. Nagyon passzoltam a karácsonyhoz. A kilenc milliméteres Browning Hi-Power pisztolyom egyáltalán nem keltett ünnepi benyomást, de mivel úgyis a zakóm alatt rejtőzött, ez nem számított. Mr. Smitzet zavarhatta volna, de ő láthatólag már elég ideges volt ahhoz, hogy ez ne érdekelje. Legalábbis addig nem, míg én magam nem lövöm őt le.
– Nos, Mr. Smitz, miben segíthetek? – kérdeztem.
Mr. Smitz lehajtott fejjel meredt a kezére, azután rám emelte a tekintetét. A mozdulat kisfiús volt, bizonytalan. Ijedt tekintete furcsán mutatott megviselt arcán.
– Segítségre van szükségem, és nem tudom, ki máshoz fordulhatnék.
– Pontosan milyen segítségre van szüksége, Mr. Smitz?
– A feleségemről van szó.
Vártam, hogy folytassa, de a pasas újra a kezét bámulta. A sapkáját gombóccá gyűrte.
– Azt akarja, hogy idézzem vissza a sírból a feleségét? – érdeklődtem.
Erre már felnézett, a szeme riadtan tágra nyílt.
– A feleségem nem halt meg. Tudom, hogy nem.
– Akkor mégis mit tehetnék önért, Mr. Smitz? Halottkeltő vagyok és hivatásos vámpírhóhér. Ebből a munkaköri leírásból mi segíthetne az ön feleségén?
– Mr. Vaughn azt mondta, ön mindent tud a vérfarkasokról – ezt úgy mondta a pasas, mintha mindent megmagyarázna vele. Pedig nem.
– A főnököm sok mindent mond, Mr. Smitz. De mi köze a vérfarkasoknak az ön feleségéhez? – már másodszorra kérdeztem rá a feleségére. Nekem úgy tűnt, angolul beszélek, de talán valójában szuahéliül tettem fel a kérdéseimet, csak erre még nem jöttem rá. Vagy talán az, ami történt, túl borzalmas volt, semhogy szavakba lehessen önteni. Ez az én munkámban sokszor előfordult.
Smitz előrehajolt, a tekintetét merőn az arcomra szegezve. Én is előrehajoltam, óhatatlanul.
– Peggy, mármint az asszony, szóval ő egy vérfarkas.
Pislogva néztem rá.
– És?
– Ha kitudódna, elvesztené a munkáját.
Nem szálltam vitába vele. A törvény szerint nem lett volna szabad diszkriminálni a vérfarkasokat, de azért sokszor történt ilyen.
– Mi Peggy foglalkozása?
– Mészáros.
A vérfarkas, aki hentesként dolgozott. Ez egyszerűen túl tökéletes. De rájöttem, miért veszítené el a munkáját: ételkészítmények előállítása potenciálisan gyógyíthatatlan fertőzéssel. Szerintem nem így van. Én is tudtam, és az egészségügyi minisztérium is tudta, hogy a vérfarkas-kór csak az állatalakban elkövetett támadás során terjedhet. De ezt a legtöbb ember nem hiszi el. Nem mondhatom, hogy teljesen elítélem őket. Én sem akarok szőrösen ébredni egy reggel, számban a kelleténél jóval több és hegyesebb foggal.
– Peggy egy delikát húsboltot vezet. Jól megy az üzlet. Az apjától örökölte.
– Az apósa is vérfarkas volt? – faggattam.
Smitz a fejét rázta.
– Nem, Peggyt pár éve támadták meg. Túlélte, de… – megvonta a vállát. – Hát ön is tudja.
Tudtam.
– Tehát, az ön felesége vérfarkas, és elveszítené a munkáját, ha ez kiderülne. Megértem. De hogyan tudnék én segíteni önnek? – legyűrtem a késztetést, hogy az órámra nézzek. Nálam voltak a jegyek. Nélkülem Richard nem tudott bemenni.
– Peggy eltűnt.
Aha.
– Mr. Smitz, én nem vagyok magánnyomozó. Eltűnt személyeket nem vállalok.
– De nem mehetek a rendőrségre! Még rájönnének.
– Mikor tűnt el a felesége?
– Két napja.
– A tanácsom mégis az, hogy forduljon a rendőrséghez.
A férfi konokul megrázta a fejét.
– Nem.
Felsóhajtottam.
– Semmit nem értek az eltűnt személyek kereséséhez. Halottakat idézek, vámpírokra vadászok, ennyi.
– Mr. Vaughn azt mondta, ön tud rajtam segíteni.
– Elmondta neki a problémáját?
Smitz bólintott.
De szar. Hosszan el fogok beszélgeni Berttel.
– A rendőrség ért a munkájához, Mr. Smitz. Csak annyit mondjon nekik, hogy a felesége eltűnt. A vérfarkas-kórról ne tegyen említést. Várja ki, mivel rukkolnak elő.
Nem szívesen mondom azt egy ügyfélnek, hogy tartsa vissza az információt a rendőrségtől, de még ez is klasszisokkal jobb, mintha egyáltalán el se menne hozzájuk.
– Miss Blake, kérem, nagyon aggódom. Két gyerekünk van.
Már épp elkezdtem volna sorolni az összes indokomat, miért nem tudok neki segíteni, aztán leállítottam magam. Támadt egy ötletem.
– Van egy magánnyomozó a Halottkeltő Rt. alkalmazásában. Veronica Sims már sok természetfeletti ügyben vett részt. Talán ő tud majd segíteni önnek.
– Bízhatok benne?
– Én bízok.
A férfi egy hosszú pillanatig rám bámult, aztán bólintott.
– Rendben. Hogyan érhetem őt el?
– Hadd hívjam fel most. Talán tudja önt fogadni.
– Az nagyszerű lenne, köszönöm.
– Szeretnék segíteni önnek, Mr. Smitz. Csak éppen nem az erősségem, hogy eltűnt házastársakat üldözzek – mondtam, és közben már tárcsáztam is. Betéve tudtam Ronnie számát. Legalább hetente kétszer együtt edzünk, nem említve alkalmanként egy-egy mozit, vacsorát, akármit. A legjobb barátnő olyan fogalom, amiből a legtöbb csaj soha nem nő ki. De kérdezzetek meg egy pasit, hogy ki a legjobb barátja. Erősen el kell gondolkoznia rajta. Nem fogja azonnal rávágni. Egy csaj viszont azonnal rávágná. Lehet, hogy a pasasnak egyetlen név se jutna eszébe, legalábbis a „legjobb barátról” nem. A nők számon tartják az efféle dolgokat. A férfiak nem. Ne kérdezzétek, miért.
Ronnie üzenetrögzítője kapcsolt be.
– Ronnie, ha ott vagy, vedd fel, itt Anita.
A telefon kattant, és egy pillanattal később már az eredeti példánnyal beszéltem.
– Helló, Anita. Azt hittem, ma Richarddal randevúzol. Valami baj van?
Na látjátok, a legjobb barátnő.
– A randival nincs semmi gond. De van itt egy ügyfelem, aki szerintem inkább a te asztalodra tartozik, mint az enyémre.
– Mesélj – mondta Ronnie.
Meséltem.
– Ajánlottad neki, hogy menjen a rendőrségre?
– Ja.
– És nem hajlandó?
– Nem.
Ronnie sóhajtott.
– Hát, már vállaltam ezelőtt eltűnt embereket, de általában akkor, amikor a rendőrök már minden tőlük telhetőt megtettek. Olyan forrásaik vannak, amikhez én hozzá se férhetek.
– Ezzel én is tisztában vagyok – szögeztem le.
– De a pasas nem enged?
– Nem hiszem.
– Akkor vagy én vállalom el, vagy…
– Bert elvállalta a melót, tudva, hogy eltűnt személyről van szó. Lehet, hogy megpróbálná átadni Jamisonnak.
– Jamison nem tudja megkülönböztetni a seggét egy földbe vájt lyuktól sem, kivéve, ha az egy sírgödör.
– Igen, viszont mindig szívesen bővíti a repertoárját.
– Kérdezd meg Smitztől, hogy ide tud-e jönni az irodámba – a barátnőm szünetet tartott, míg átlapozta a menedzsernaptárát. Úgy tűnt, jól megy az üzlet. – Holnap reggel kilenckor.
– Jézusom, mindig korán kelő típus voltál.
– Egyik hibám a kevés közül – feleselt vissza.
Megkérdeztem, George Smitzet, hogy jó-e neki a holnap kilenc óra.
– Nem tudna ma este fogadni?
– Ma este akar találkozni veled.
Ronnie ezen gondolkodott egy percig.
– Miért is ne? Nem mintha sürgős randevúm lenne, ellentétben egyesekkel. Küldd csak a pasit. Várni fogom. Egy pénteki ügyfél még mindig jobb, mint a péntek este egyedül, azt hiszem.
– Vagyis épp most jegelve vagy – következtettem.
– Nálad viszont annál forróbb a helyzet.
– Jaj, de vicces.
Ronnie röhögött.
– Alig várom, hogy Mr. Smitz megérkezzen. Neked pedig jó szórakozást a Guys and Dollshoz.
– Meglesz. Viszlát holnap reggel a kocogáskor.
– Biztos azt szeretnéd, hogy olyan korán átmenjek hozzád, akkor is, ha Richard nálad akar maradni éjszakára?
– Ennél azért jobban ismersz engem – méltatlankodtam.
– Oké, ez igaz. Csak vicceltem. Akkor viszlát holnap.
Letettük a kagylót. Mr. Smitznek odaadtam Ronnie névjegyét, eligazítottam az irodája felé, aztán útjára bocsátottam őt. A legjobb, amit tehettem, az volt, hogy Ronnie-hoz küldöm. Még mindig zavart, hogy az ipse nem volt hajlandó a rendőrséghez fordulni, de hát nem az én nejemről volt szó.
„Két gyerekem van” – ezt mondta a pasas. Nem az én bajom. Tényleg. Craig, az éjszakás titkárunk az asztalánál ült, ami azt jelentette, hogy már elmúlt hat óra. Továbbra is erősen késésben voltam. Igazán nem volt arra idő, hogy veszekedni kezdjek Berttel Mr. Smitz miatt, de…
Bert irodájára pillantottam. Sötét volt.
– Hazament a góré?
Craig felnézett a billentyűzetről. Rövid, barna haja van, olyan finom szálú, mint egy kisbabáé. Kerek szemüvege illik a kerek arcához. Vékony fiú, nálam magasabb, de ki nem magasabb nálam? A húszas éveiben jár, felesége van és két pici gyereke.
– Mr. Vaughn körülbelül harminc perce ment el.
– Ez várható volt – jegyeztem meg epésen.
– Valami baj van?
Megráztam a fejem.
– Írjál be engem valamikor holnapra, hogy beszélhessek a főnökkel.
– Nem tudom, Anita. Elég sűrűn be van táblázva.
– Találj nekem helyet, Craig. Különben valamelyik másik időpontjában török majd rá.
– Te nem vagy komplett – hebegte a fiú.
– Ráhibáztál. Találj helyet nekem. Ha Bert ordítozni fog miatta, mondd azt neki, hogy rád fogtam a stukkert.
– Anita – mondta Craig vigyorogva, mintha csak ugrattam volna őt.
Otthagytam a fiút, miközben ő Bert határidőnaplójának lapjait pörgette, és próbált valahová beszorítani engem. Komolyan gondoltam. Bertnek beszélnie kell velem holnap. A december a pangás időszaka, ami a zombiidézést illeti. Az emberek láthatólag azt hiszik, karácsony közeledtével nem lehet ilyesmit csinálni. Mintha a halottkeltés fekete mágia vagy valami hasonló volna. Úgyhogy Bert más dolgokat is bevállal, hogy kitöltse az üresjáratot. Kezdtem belefáradni az ügyfelekbe, akiknek a problémáival semmit nem tudtam kezdeni. Nem Smitz volt az első ebben a hónapban, de ő volt az utolsó.
Erre gondolva vidáman a kabátomba bújtam, és távoztam. Richard már várt. Ha a forgalom kedvező, még épp odaérhetek a nyitány előtt. De ki emlékszik egy forgalmi dugó nélküli péntek estére?



2
Az 1978-as Novám szomorú és tragikus véget ért. Most egy Jeep Cherokee Countyval jártam. A kocsi olyan nagyon sötét zöld, hogy éjjel feketének látszik.Viszont négykerék-meghajtású, a télhez illően, és elég hely van benne ahhoz, hogy kecskéket szállítsak a csomagtartóban. Legtöbbször csirkét használok a zombiidézéshez, de néha valami nagyobbra van szükség. A Novával kínszenvedés volt kecskét szállítani.
A Grant Boulevard-on a parkolóban beálltam a Cherokeeval az utolsó szabad helyre. Hosszú fekete télikabátom lötyögött rajtam, mert csak a legalsó két gombját gomboltam be. Ha mindet begombolom, nem fértem volna hozzá a pisztolyomhoz.
A kezem a kabát zsebébe mélyesztettem, a karommal összefogtam magamon a ruhát. Nem hordok kesztyűt. Kesztyűben soha nem tudok kényelmesen lőni. A pisztoly a kezem része. A textil ne avatkozzon közbe.
Magas sarkú cipőmben átszaladtam az úton, de vigyáztam a felfagyott úttesten. A járda repedezett volt, nagy, törött darabok hiányoztak belőle, mintha valaki légkalapáccsal állt volna neki. A bedeszkázott ablakú házak éppen olyan leromlott állapotban voltak, mint a járda. Mivel majdnem elkéstem, lemaradtam a tömegről is, úgyhogy magamra maradtam a repedezett utcával. Rövid, de magányos séta várt rám a decemberi éjszakában. Az aszfalton szétszórt üvegszilánkok éktelenkedtek, a magassarkúban nagyon vigyáznom kellett, hogy hova lépek. Az épületek közé egy sikátor ékelődött. Úgy nézett ki, mint a „rablógyilkosusz amerikánusz” természetes élőhelye. Figyelmesen a sötétbe bámultam. Semmi sem mozdult. Mivel nálam volt a Browning, nem aggódtam nagyon, de mégis – nem kell ahhoz zseninek lenni, hogy hátba lőj valakit.
A rohamokban fújó szél elég hideg volt ahhoz, hogy elálljon tőle a lélegzetem, amint egyre közeledtem az utcasarokhoz és a viszonylagos biztonsághoz. Télen rengeteg pulóvert szoktam magamra venni, de ma este valami sikkesebbre vágytam, emiatt befagyott a fenekem, de abban reménykedtem, hogy Richardnak tetszeni fog a piros blúz.
A sarkon volt világítás, meg autók, meg egy rendőr, aki az út közepéről irányította a forgalmat. St. Louisnak ebben a részében még ennyi rendőrt sem lehet látni, hacsak nem a Fox Theaterben megy éppen valami. Rengeteg gazdag ember jár ide, drága szőrmékkel, gyémántokkal, Rolexekkel. Nem volna helyes, ha a városi önkormányzat valamelyik jóbarátját kirabolják. Mikor Topol visszatért hozzánk, hogy újra eljátssza Tevjét a Hegedűs a háztetőnben, a közönség nagyon elit volt, és a hely nyüzsgött a zsaruktól. Ma csak a szokásos mennyiségben jöttek. Leginkább a színház előtt álltak, többnyire a közlekedést irányították, de néha az épületek málladozó falára is odasandítottak, ha esetleg valami pénzes ember kisétált a lámpák fényéből.
Az üvegajtón át beléptem a hosszú, keskeny hallba. A hallt erősen kivilágították, szinte ragyogott. Jobbra van egy kis fülke, ahol fel lehet venni a jegyeket. Innen emberek ömlöttek elő, és a belső üvegajtó felé siettek. Mégsem késtem el annyira, amennyire hittem, ha még mindig ilyen sokan vették fel a jegyüket. Vagy talán mindenki más is elkésett, úgy, ahogy én.
Megpillantottam Richardot a jobb hátsó sarokban. Száznyolcvanöt centijével könnyebb észrevenni egy zsúfolt terem másik végéből, mint engem, a százhatvanhárom centimmel. Nyugodtan állt, a tekintetével követte a mozgó tömeget. Nem látszott unottnak vagy türelmetlennek. Láthatólag jól érezte magát, míg az embereket nézte. Egy idős házaspárt követett, amint azok áthaladtak az üvegajtón. Az asszony bottal járt. Kínos lassúsággal vánszorogtak. Richard feje velük együtt fordult. Végigpásztáztam a tömeget. Mindenki más fiatalabb volt a házaspárnál, léptük magabiztos volt vagy sietős. Richard áldozatok után kutatott? Zsákmány után? Végülis vérfarkas volt. Annak idején hibás vérfarkaskór elleni oltást kapott. Ez az egyik ok, amiért én soha nem adatom be magamnak a szérumot. Ha az influenzaoltásom véletlenül rosszul sül el, az egy dolog, nade hogy havonta egyszer kiszőrösödjek? Kösz, nem.
Ő vajon rájött, hogy úgy áll ott a tömeget figyelve, mint egy gazellacsordát szemlélő oroszlán? Bár, az is lehet, hogy az idős pár csak a nagyszüleire emlékeztette. A pokolba, talán olyan hátsó szándékokat tulajdonítottam neki, amik csak az én gyanakvó kis agyamban léteztek. Nagyon reméltem.
A haja barna volt. A napfényben aranyló tincsek ragyogtak benne, meg egy árnyalatnyi rézvörös. Tudtam, hogy a haja vállig ér, majdnem olyan hosszú, mint az enyém, de most csinált vele valamit, valahogy eltűzte, úgyhogy azt a hatást keltette, mintha nagyon rövid lenne, és szorosan simulna a fejére. Ami nem könnyű az olyan hullámos hajjal, mint az övé.
Az öltönye telt árnyalatú zöld volt. A legtöbb pasas úgy nézett volna ki egy zöld öltönyben, mint Pán Péter, de neki pont jól állt. Ahogy közelebb mentem, láttam, hogy az inge halvány majdnem-aranyszínű, a nyakkendője az öltönyénél sötétebb zöld, rajta apró, piros karácsonyfákkal. Szívesen tettem volna valami szellemes megjegyzést a nyakkendőjére, de ki voltam én, hogy panaszkodjak, zöldben és vörösben, a blézerem hajtókáján egy karácsonyi angyalkával?
Richard észrevett és elmosolyodott. A mosolya kiragyogott mindig napbarnított arcából. A vezetékneve – Zeeman – holland, de az ősei közt volt valami nem európai. Valami, ami nem szőke, nem sápadt, nem hideg. A szeme ugyanis tökéletes csokoládébarna.
Fekém nyúlt, gyengéden kézen fogott és magához húzott. Az ajka puhán a számhoz ért, rövid, szinte szemérmes csókkal.
Hátraléptem és levegőt vettem. Ő nem eresztette el a kezem, én pedig hagytam. A bőre forró volt, ahogy a hideg kezemhez ért. Meg akartam kérdezni tőle, arra gondolt-e, hogy megeszi azt az idős házaspárt, de nem tettem. Ha gyilkos szándékkal gyanúsítom, az elronthatja az esét. Mellesleg, a legtöbb vérfarkas nincs tudatában annak, hogy nem emberi dolgokat művel. Ha az ember rámutatott erre, akkor mindig megbántotta őket. Nem akartam megsérteni Richard érzéseit.
Ahogy a belső ajtón keresztül átmentünk az aulába, azt kérdeztem:
– Hol a kabátod?
– A kocsiban. Nem akartam cipelni, inkább rohantam egyet.
Bólintottam. Ez Richardra vallott. Vagy talán a vérfarkasok nem fáznak. Hátulról már láttam, hogy a fejbőréhez közel szorosan befonta a haját. A copf vége a gallérja fölé kunkorodott. Azt se tudtam, hogyan csinálta. Az én elképzelésem a frizurakészítésről annyi, hogy megmosom, rákenek egy kis hajzselét, aztán hagyom megszáradni. Nem volt erősségem a high-tech hajszobrászat. Bár talán jó szórakozás volna ellesni a hajfonást az előadás után, csak úgy kényelmesen. Mindig kész vagyok valami újat tanulni.
A Fox aulája egy igazán szép kínai étterem és egy hindu templom keveréke, némi art decóval fűszerezve. A színek szemkápráztatóak, úgy néznek ki, mintha a mázoló színes üveget darált volna apróra, és fénymorzsák rekedtek volna benne. Két pitbull nagyságú, parázsló vörös szemű kínai oroszlán őrzi a lépcsősort, ami a Fox Klub erkélyére vezet, ahol évi tizenötezer dollárért csodálatos kajákat lehet enni, és magánpáholyt kapsz. Mi pedig, a páriák maradéka, szinte vállt vállnak vetve kavarogtunk a kárpitozott aulában, pattogatott kukoricából, perecből, Pepsiből és egyes estéken hot dogból álló kínálat mellett. Ez meg sem közelítette a csirkés cordon bleu-t, vagy bármi mást, amit odafönt szervíroztak.
A Fox az ízléstelenség és a fantasztikum közötti vékony határvonalon egyensúlyoz. Azóta imádom az épületete, amióta először megpillantottam. Bármikor jövök ide, mindig van valami újabb csoda. Egy szín, egy faragvány, vagy egy szobor, amit azelőtt nem vettem észre. Mikor rájössz, hogy ezt eredetileg filmszínháznak építették, arra is rájössz, mennyi minden változott meg. A mozikban most annyi lélek sincs, mint egy koszos zokniban. A Fox viszont él, ahogy csak a legszebb épületek képesek élni.
El kellett engednem Richard karját, hogy végig kigombolhassam a kabátomat, de hát nem voltunk csípőben összenőve. Közel maradtam hozzá a tömegben, nem érintettem meg, de éreztem őt a testemen, mint egy hőből álló körvonalat.
– Ha leveszem a kabátom, úgy fogunk kinézni, mint a Bobbsey ikrek – jegyeztem meg.
Udvarlóm kérdőn felvonta a szemöldökét.
Szétnyitottam a kabátom, mint egy mutogatós bácsi, erre ő nevetésben tört ki. Szép hangja volt, meleg és sűrű, mint a karácsonyi puding.
– Ez az az évszak – mondta. Fél kézzel átölelt, sietősen, ahogy egy jóbaráttal tenné az ember, de a karja a vállamon maradt. Még mindig elég korai szakaszban volt a kapcsolatunk ahhoz, hogy a másik érintése mindig új legyen, váratlan, felvillanyozó. Folyton kerestük az ürügyet, hogy egymáshoz érhessünk. De próbáltunk lazán hozzáállni a dologhoz. Nem sikerült behülyítenünk egymást. Nem is biztos, hogy ez érdekelt minket. A dereka köré fontam a karomat, és épp csak egy kicsit nekidőltem. A jobb karommal. Ha most megtámadnának bennünket, soha nem tudnék időben pisztolyt rántani. Így maradtam egy percig, és azt gondoltam, hogy talán így is megéri. Aztán megkerültem Richardot, és a bal kezemet ajánlottam fel neki.
Nem tudom, hogy meglátta-e a stukkerem, vagy csak kitalálta, de elkerekedett a szeme. Közel hajolt hozzám, és a hajamba suttogta:
– Pisztoly, itt a Foxban? Gondolod, hogy a jegyszedők beengednek így?
– Múltkor beengedtek.
Richard arcára furcsa kifejezés ült ki.
– Te mindig fel vagy fegyverkezve?
– Sötétedés után igen – vontam vállat.
A fiú tekintete zavart volt, de nem szólt többet. Tavaly néha fegyvertelenül is jártam a városban esténként, de az idei év húzós volt. Rengeteg különféle ember próbált megölni. Én meg még nő létemre is picike vagyok. Kocogok, súlyzózok, feketeöves dzsúdós vagyok, de a legtöbb profi nehézfiú mellett még mindig esélytelen. Ők is hajlamosak arra, hogy súlyt emelgessenek, jártasak legyenek a harcművészetekben, illetve hajlamosak ötven vagy még több kilóval nehezebbnek lenni nálam. Szkanderben nem győzhetem le őket, de le tudom őket lőni.
Sőt, ebben az évben sokszor álltam szemben vámpírokkal, valamint egyéb természetfeletti pondrókkal is. Akik képesek voltak arra, hogy fél kézzel hatalmas kamionokat emeljenek fel, vagy még sokkal rosszabb dolgokra is. Az ezüstgolyó talán nem végzett egy vámpírral, de biztosan lelassította. Eléggé ahhoz, hogy elrohanjak. Hogy elmeneküljek. Hogy túléljem.
Richard tudta, miből élek. Némelyik csúnyább részt látta is. De még mindig azt vártam, hogy majd egyszer elbaltázza. Hogy majd elkezdi játszani a védelmező hímet, és anyázni fog a pisztolyom miatt, vagy valami. A gyomromban szinte állandóan feszültség volt, arra várva, hogy ez az ember valami borzasztót mondjon. Valamit, ami tönkreteszi az egészet, elpusztít mindent, és fáj.
De eddig minden jól ment.
A tömeg a lépcső felé özönlött, aztán kétoldalt szétvált, a színházteremhez vezető folyosók irányában. A tömeggel együtt csoszogtunk, és fogtuk egymás kezét, nehogy elszakadjunk. Na persze.
Miután az aulából kiszabadult, a tömeg úgy áradt be a különböző folyosókra, mint a víz, ha a leggyorsabb utat keresi lefelé. De még a leggyorsabb út is elég lassú volt. Előbányásztam a jegyeket a kosztümöm zsebéből. Retikülöm nem volt. A kis hajkefémet, a rúzsomat, a szájkontúrceruzámat, a szemfestékemet, a személyi igazolványomat és a slusszkulcsomat a kabátzsebembe tömtem. A csipogómat egyik oldalt diszkréten a szoknyám derekára csiptettem. Mikor nem vagyok kiöltözve, övtáskát hordok.
A jegyszedő, egy idősebb, szemüveges asszony parányi zseblámpájával a jegyünkre világított. A helyünkre kísért, intett, hogy foglaljuk el, aztán visszament, hogy a következő csapat tehetetlen embernek is segítségére legyen. Jó helyünk volt, majdnem középen, viszonylag közel a színpadhoz. Elég közel.
Richard kérdés nélkül arrébb húzódott, hogy a bal oldalamra ülhessen. Gyorsan tanul. Ez az egyik oka annak, hogy még mindig együtt járunk. Ez, meg az a tény, hogy állatira kívánom a testét.
Szétterítettem a széken a kabátomat, úgy, hogy ne legyen gyűrött. Richard karja átnyúlt a székemen, az ujjai a vállamat érintették. Leküzdöttem a késztetést, hogy a vállára hajtsam a fejem. Az túl nyálas – aztán arra gondoltam: na és? Befészkeltem magam a vállgödrébe, belélegeztem a bőre illatát. Tiszta, édes illatú aftershave-je volt, de alatta érződött a bőre és a húsa illata. Emiatt az arcszesze senki máson nem lett volna ugyanolyan illatú, mint rajta. Őszintén szólva egyetlen csepp aftershave nélkül is imádtam Richard nyakának illatát.
Kiegyenesedtem, épp csak egy kicsit húzódtam el tőle. A fiú kérdően nézett rám:
– Valami baj van?
– Jó az arcszeszed – mondtam. Semmi szükség nem volt arra, hogy bevalljam: szeretném megrágcsálni a nyakát. Túl ciki volt.
A lámpák kialudtak, megszólalt a zene. Tulajdonképpen még soha nem láttam a Guys and Dollst, csak moziban. Marlon Brandóval és Jane Simmondsszal. Richard elképzelése szerint a randevú barlangi túrát jelentett, kirándulást, olyan dolgokat, amihez elég a legvacakabb ruhánk és egy pár strapabíró cipő. Ezzel nincs is semmi baj. Szeretem a természetet, de ki akartam próbálni egy olyan randevút is, ahol szépen fel kell öltözni. Meg akartam nézni Richardot öltönyben, és azt szerettem volna, hogy ő is lásson engem valamiben, ami csinosabb, mint a farmer. Végülis nő vagyok, akár szívesen ismerem ezt be, akár nem.
De miután felvetettem a randevút, nem volt kedvem a mozi-és-vacsi szokásos, kétes hírű kettőséhez. Tehát felhívtam a Foxot, hogy kiderítsem, mit adnak éppen, és megkérdeztem Richardot, hogy szereti-e a musicaleket. Igent mondott. Még egy pont a javára. Mivel az egész az én ötletem volt, én vettem meg a jegyeket. Richard nem vitatkozott, és még azzal sem idegesített, hogy ki akarta fizetni a felét. Végülis, a legutóbbi vacsoránkon én sem ajánlottam fel, hogy fizetek. Eszembe sem jutott. Le mertem volna fogadni, hogy Richardnak átfutott az agyán, hogy kifizesse a jegyeket, de annyiban hagyta a dolgot. Jó fiú.
Felgördült a függöny, és elénk tárult a nyitó utcakép, az élénk színek, minden stilizált volt, tökéletes és vidám, épp amire szükségem volt. A Szélhámos-fúga dallama betöltötte a ragyogó színpadot, és kiáradt a boldog sötétségbe. Jó zene, humor, mindjárt jönnek a táncosok, Richard teste hozzám simul, hónom alatt a stukker. Mi másra vágyhatna még az ember lánya?



3
Páran még a musical vége előtt elszivárogtak, hogy megelőzzék a tömeget. Én mindig a legvégéig maradok. Tisztességtelennek tűnik a taps előtt elszelelni. Mellesleg, utálom bárminek kihagyni a végét. Mindig meg vagyok győződve arról, hogy az a rész a legjobb, amit kihagynék.
Lelkesen csatlakoztunk az állva tapsolókhoz. Még nem laktam más olyan városban, ahol ennyiszer tapsoltak volna állva az emberek. Elismerem, hogy néha, mint ma is, valóban csodálatos volt az előadás, de láttam már felállni az embereket olyan produkciók kedvéért is, amik nem is érdemelték meg. Én nem szoktam felállni, csak ha komolyan is gondolom.
Richard visszaült, miután felkapcsolták a világítást.
– Inkább megvárnám, míg megritkul a tömeg. Ha nem bánod – a tekintete arról árulkodott, szerinte nem bánnám.
Nem is bántam. Külön kocsival jöttünk. Mikor elhagyjuk a Foxot, az esténk véget ér. Láthatólag egyikünk se szeretett volna távozni. Hogy én nem szeretnék, azt tudtam.
Nekitámaszkodtam az előttünk levő ülésnek, és a fiúra bámultam. Ő rám mosolygott, a szemében csillogott a vágy, ha nem éppen a szerelem. Én is mosolyogtam. Nem tehettem róla.
– Tudod, ez egy nagyon szexista darab – kezdte Richard.
Ezen egy pillanatig gondolkoztam, aztán bólintottam.
– Ja.
– Mégis tetszik?
Ismét bólintottam.
Richard hunyorított.
– Azt hittem, meg fogsz sértődni.
– Jobb dolgom is van, mint azon aggódni, hogy a Guys and Dolls kiegyensúlyozott világképet tükröz-e – válaszoltam.
Ő felnevetett röviden, de boldogan.
– Akkor jó. Egy percig azt gondoltam, hogy talán meg kell majd szabadulnom a Rodgers és Hammerstein gyűjteményemtől.
Kutatóan az arcába néztem, próbáltam eldönteni, hogy ugrat-e. Nem úgy láttam.
– Te tényleg Rodgers és Hammerstein musicaleket gyűjtesz?
Richard vidáman csillogó szemmel bólintott.
– Csak a Rodgers és Hammerstein-féléket, vagy mindenfélét?
– Minden musicalt gyűjtök, de még nincs meg az összes.
Megcsóváltam a fejem.
– Mi baj van?
– Romantikus vagy.
– Ezt úgy mondod, mintha valami rossz dolog lenne.
– Ez a szarság, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak,” elmegy a színpadon, de a való élethez nem sok köze van.
Most rajta volt a sor, hogy az arcomat fürkéssze. Nyilvánvalóan nem tetszett neki, amit látott, mert összevonta a szemöldökét.
– Ez a randi a te ötleted volt. Ha nem értesz egyet ezzel az összes rózsaszín izével, minek hoztál ide?
Megvontam a vállam.
– Miután szép ruhás randira hívtalak, nem tudtam, hová mehetnénk. Nem akartam a szokásosat csinálni. Mellesleg szeretem a musicaleket. Csak nem hiszem, hogy tükröznék a valóságot.
– Azért te se vagy annyira kemény, mint amilyennek mutatod magad.
– De igen – mondtam.
– Nem hiszem. Szerintem te is éppen annyira szereted a hepiendes szarságokat, mint én. Csak félsz tőlük, és már nem mered elhinni őket.
– Nem félek, csak tartok.
– Túl sokszor csalódtál? – ezt kérdésként mondta.
– Lehet – fontam keresztbe a karom a hasamon. Egy pszichológus azt mondta volna erre, hogy bezárkóztam, nem voltam kommunikatív. Csessze meg.
– Mire gondolsz?
Vállat vontam.
– Légyszi, áruld el.
Belebámultam az őszinte, barna szemébe, és haza akartam menni. Egyedül. Ehelyett így válaszoltam:
– Richard, az, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak,” hazugság. Nyolc éves korom óta tudom.
– Anyukád halála óta – egészítette ki ő.
Csak néztem rá. Huszonnégy éves voltam, de még mindig nem enyhült bennem ennek az első veszteségnek a fájdalma. Fel lehetett dolgozni, el lehetett viselni, de nem lehetett elmenekülni tőle. Az ember már soha nem hihetett igazán a nagy és biztonságos világban. Soha nem hihetett abban, hogy a rossz nem söpörheti el. Inkább megküzdenék egy tucat vámpírral, mint hogy egy értelmetlen balesetet elviseljek.
Richard lefejtette a kezemet a karomról.
– Én nem fogok miattad meghalni, Anita. Megígérem.
Valaki elnevette magát, mély hangon kuncogott, olyan volt, mintha ujjheggyel simított volna végig a bőrömön. Csak egyvalaki tud úgy nevetni, hogy az szinte tapintható. Jean-Claude. Megfordultam, és tényleg ott állt, a széksorok közti folyosó kellős közepén. Nem hallottam, hogy jön. Semmiféle mozgást nem észleltem. Csak ott termett, abrakadabra.
– Ne tégy olyan ígéretet, amit nem tudsz betartani, Richard.



4
Ellöktem magam az üléstől, és előreléptem, hogy Richardnak legyen helye felállni. Éreztem, hogy ott van a hátam mögött, jelenléte megnyugtató lett volna, ha nem aggódtam volna jobban az ő biztonságáért, mint a sajátomért. Jean-Claude fényes fekete frakkot viselt. Ragyogó fehér ingét fehér alapon apró fekete pettyes mellény foglalta keretbe. Az ing gallérja magas volt és merev, puha, fekete anyagból készült kravátlival körbekötve, amelyet aztán a mellény alá gyűrt, mintha a modern nyakkendőt fel se találták volna. A mellényre erősített nyakkendőtű ezüstből és fekete ónixból készült. A cipőjén kamásni volt, olyan, mint amilyet Fred Astaire hordott, bár gyanítottam, hogy az egész öltözék ennél sokkal régebbi stílusú.
A haja divatosan hosszú volt, majdnem fekete fürtjei a fehér gallért szegélyezték. Tudtam, milyen színű a szeme, de most nem néztem bele. Éjfélkék a szeme, olyan színű, mint az igazán jó minőségű zafíré. Soha ne nézzünk egy vámpír szemébe. Ez szabály.
Csak most ébredtem rá, milyen üres a színház, ahogy a város vámpírmestere előttünk állt várakozva. Kivártuk, hogy eltűnjön a tömeg. Egyedül voltunk a visszhangzó csendben. A távozó tömeg távoli moraja fehér zajjá vált. Nem jelentett a számunkra semmit. A Jean-Claude mellényére varrt gyöngyházgombokra bámultam. Nehéz volt úgy keménynek lenni, hogy az ember nem nézhetett valakinek a szemébe. De azért kibírtam.
– Istenem, Jean-Claude, soha nem viselsz mást, csak fehéret és feketét?
– Nem tetszik, ma petite? – a vámpír megpördült maga körül, hogy teljes legyen a hatás. A ruha gyönyörűen illett rá. Na persze, minden, amit csak hordott, méret után készült, tökéletes volt és elbűvölő, akár ő maga.
– Nem gondoltam, hogy a Guys and Dolls a te műfajod, Jean-Claude.
– Vagy akár a tiéd, ma petite – a hangja lágy volt, akár a tejszín, és forró, amit csak két dolog okozhatott: a harag vagy a kéjvágy. Fogadni mertem volna, hogy most nem a kéjvágy okozta.
Nálam volt a pisztoly, és az ezüstgolyó lelassította volna őt, de nem öli meg. Na persze, Jean-Claude nem ugrott volna nekünk nyilvános helyen. Ahhoz túl civilizált. Vállalkozó szellemű vámpír, üzletember. És az üzletemberek, akár élve, akár holtan, nem tépték ki az emberek gégéjét. Általában.
– Szokatlanul csendes vagy, Richard – Jean-Claude mögém bámult. Nem pillantottam hátra, hogy megnézzem, mit csinál Richard. Soha ne vedd le a szemed az előtted álló vámpírról, hogy a vérfarkasra nézhess a hátad mögött. Egyszerre egy probléma elég.
– Anita önmagáért beszél – jelentette ki Richard.
Jean-Claude ismét felém fordította a figyelmét.
– Ez igaz. De én azért jöttem, hogy megnézzem, tetszett-e nektek a darab.
– És hogy piros hó esik-e – tettem hozzá.
– Nem hiszel nekem?
– A legkevésbé sem – válaszoltam.
– Ugyan, Richard, hogy tetszett az előadás? – a vámpír hangjában nevetés bujkált, de mögötte még mindig ott rejtőzött a harag. Nem jó, ha egy mestervámpír a közelünkben van akkor, amikor éppen dühös.
– Csodálatos volt, amíg te meg nem jelentél – Richard hangjából is sütött valami. A fellobbanó düh. Még soha nem láttam őt dühösnek.
– Hogyan tudná az én puszta jelenlétem elrontani a randevútokat? – az utolsó szó perzselt, ahogy felénk köpte.
– Miért vagy ennyire berágva, Jean-Claude? – érdeklődtem.
– Kérlek, ma petite, én soha nem… rágok be.
– Lószart.
– Féltékeny ránk – állapította meg Richard.
– Nem vagyok féltékeny.
– Mindig elmondod Anitának, mennyire bűzlik róla, hogy kíván téged. Nahát, én meg azt érzem, hogy te bűzlesz a vágytól. Még az ízét is tisztán érezheted, úgy csorgatod Anita után a nyálad – kacagott fel keserűen Richard.
– Vajon ön, Monsieur Zeeman, ön nem liheg a hölgy után?
– Ne beszéljetek úgy rólam, mintha itt se lennék! – vágtam közbe.
– Anita randevúra hívott engem. Én pedig igent mondtam.
– Igaz ez, ma petite? – Jean-Claude hangja borzasztóan elhalkult. Az a halk hang félelmetesebb volt a haragjánál is.
Tagadni akartam, de kiszagolta volna a hazugságot.
– Igaz. Mi van vele?
Csend. Csak állt ott, teljes csendben. Ha nem néztem volna egyenesen rá, azt se tudom, hogy ott van. A halottak nem csapnak zajt.
Megszólalt a csipogóm. Richard meg én akkorát ugrottunk, mintha ránk lőttek volna. Jean-Claude mozdulatlan maradt, mintha nem is hallotta volna.
Lenyomtam a gombot, és a felvillanó szám láttán felnyögtem.
– Mi az? – kérdezte Richard. A kezét a vállamra tette.
– A rendőrség. Keresnem kell egy telefont.
Háttal Richard mellkasának támaszkodtam. Ő megszorította a vállam a kezével. Az előttem álló vámpírra bámultam. Bántaná Jean-Claude Richardot, miután elmentem? Nem tudtam biztosan.
– Van rajtad kereszt? – nem vesződtem azzal, hogy suttogjak. Jean-Claude úgyis meghallott volna.
– Nincs.
Félig hátrafordultam.
– Nincs! Te kereszt nélkül mész ki az utcára sötétedés után?
A fiú vállat vont.
– Alakváltó vagyok. Tudok magamra vigyázni.
Megcsóváltam a fejem.
– Nem volt elég, hogy egyszer már kitépték a gégédet?
– Még élek – felelte ő.
– Tudom, hogy majdnem bármiből képes vagy kigyógyulni, de az Isten szerelmére, Richard, mindenből mégsem épülsz fel – előhúztam a keresztem ezüst láncát a blúzom alól. – Vedd kölcsön az enyémet.
– Színezüst? – érdeklődött Richard.
– Az.
– Akkor nem lehet. Allergiás vagyok az ezüstre, nem emlékszel?
Ó. Én hülye. A természetfeletti szakértő ezüsttel kínálgat egy vérfarkast. Visszagyűrtem a láncot a blúzom alá.
– Ő semmivel sem emberibb, mint én, ma petite.
– Én legalább nem vagyok halott.
– Ezen segíthetünk.
– Álljatok le, mind a ketten!
– Láttad már a hálószobáját, Richard? Meg a játékpingvin-gyűjteményét?
Mély levegőt vettem, aztán kifújtam. Nem fogok ittt állni, hogy elmagyarázzam, hogy sikerült Jean-Claude-nak megnéznie a hálószobámat. Vagy tényleg hangosan ki kellett volna mondanom, hogy nem feküdtem össze a járkáló dögökkel?
– Féltékennyé próbálsz tenni, de nem fog menni – jelentette ki Richard.
– Csakhogy már beléd fészkelte magát a kétely, Richard. Tudom. Az én teremtményem vagy, magamhoz szólíthatlak, az én farkasom vagy, és tudom, hogy kételkedsz a lányban.
– Nem kételkedek benne – de Richard hangjából védekezés csendült, ami nekem egyáltalán nem tetszett.
– Nem vagyok a tulajdonod, Jean-Claude – folytatta aztán. – Én vagyok a soron következő falkavezér. Jövök-megyek, ahová csak nekem tetszik. A falka alfahímje visszavonta a parancsát, hogy engedelmeskednem kell neked, miután majdnem megölettél.
– Az alfahímed magán kívül volt, amiért túlélted – mondta negédes hangon Jean-Claude.
– Miért kívánná a falkavezér Richard halálát? – kérdeztem.
Jean-Claude mögém nézett, Richardra.
– Ne mondtad el neki, hogy utódlási harcban állsz?
– Nem küzdök meg Marcusszal.
– Akkor meghalsz – jelentette ki Jean-Claude egyszerűen.
Ismét megszólalt a csipogóm. Megint ugyanaz a szám.
– Jövök már, Dolph – morogtam.
Richardra pillantottam. Dühtől villogott a szeme. A keze ökölbe szorítva. Éreztem, hogy hullámokban árad belőle a feszültség, olyan közel álltam hozzá.
– Mi folyik itt, Richard?
Ő sietve megrázta a fejét.
– Az én dolgom, nem a tiéd.
– Ha valaki fenyeget téged, akkor az az én dolgom is.
A fiú rám meredt.
– Nem, te nem tartozol közénk. Nem vagyok hajlandó belekeverni téged.
– Tudok vigyázni magamra, Richard.
Ő megint csak megrázta a fejét.
– Marcus bele akar keverni téged is, ma petite. Richard visszautasítja. Ez is egy a sok dolog közül, amin… marakodnak.
– Honnan tudsz erről ilyen sokat? – faggattam a vámpírt.
– Mi, a természetfeletti lények közösségének vezetői, kénytelenek vagyunk törődni egymással. Mindenki biztonsága érdekében.
Richard csak állt, és bámult rá. Most először vettem észre, hogy láthatólag minden mellékhatás nélkül képes volt Jean-Claude szemébe nézni.
– Richard, te a szemébe tudsz nézni?
Richard tekintete felém villant, majd vissza Jean-Claude-ra.
– Igen. Én is szörnyeteg vagyok. Farkasszemet tudok nézni vele.
Megráztam a fejem.
– Irving nem állhatja a tekintetét. Nem csak azon múlik, hogy vérfarkas vagy-e.
– Ahogy én vámpírmester vagyok, úgy ez a csinos fiatal barátunk farkasmester. Habár ők az efféléket nem így nevezik. Alfahímnek, ugye ez az? Falkavezérnek.
– Én jobban szeretem a „falkavezért.”
– Le mertem volna fogadni – jegyeztem meg.
Richard láthatólag megbántódott, az arca olyan lett, mint egy kisgyereké: összetört.
– Miért vagy dühös rám?
– Itt kavarog ez a sűrű szar közted meg a falkavezéred között, és el se mondod. Jean-Claude állandóan arra célozgat, hogy a falkavezéred a halálodat akarja. Ez igaz?
– Marcus nem volna hajlandó megölni engem – erősködött Richard.
Jean-Claude felkacagott. A hangjában keserű mellékíz bujkált, mintha nem is nevetés lett volna.
– Bolond vagy, Richard.
A csipogóm megint rákezdte. Megnéztem a számot, aztán kikapcsoltam. Nem vallott Dolphra, hogy ennyiszer hívjon, ilyen gyorsan egymás után. Valami rossz történt. Muszáj volt mennem. De…
– Most nincs időm az egész sztorit meghallgatni – a mutatóujjamat Richard mellkasába vájtam. Jean-Claude-nak hátat fordítottam. Már úgyis sikerült annyi kárt okoznia, amennyit szándékában állt. – Az utolsó betűig el fogod nekem mondani, hogy mi az ábra.
– Én nem…
– Kár a gőzért. Vagy megosztod velem ezt a problémát, vagy többé nem randizunk.
Richardot mintha letaglózták volna.
– Miért?!
– Vagy azért hagytál ki belőle, hogy megvédj, amit utálni fogok. Vagy valami más okod van rá. Ajánlom, hogy kurvajó legyen az az ok, és nem csak a hím-egóddal kapcsolatos szarság.
Jean-Claude ismét felnevetett. Ezúttal úgy ölelt körül a hangja, akár a flanel, meleg volt, kellemes, vastag és puha, ahogy a meztelen bőrömhöz ért. Megráztam a fejem. Jean-Claude puszta nevetése felért a magánszférám megsértésével.
Feléje fordultam, és valami nyilván látszott az arcomon, mert a nevetése elhalt, mintha soha fel sem hangzott volna.
– Ami pedig téged illet, elmehetsz innen a pokolba. Megvolt a szórakozásod ma estére.
– Mire gondolsz, ma petite? – a vámpír gyönyörű arca tiszta volt és üres, akár egy maszk.
Megráztam a fejem, és előbbre léptem. Mennem kellett. Dolgom volt. Richard keze megmarkolta a vállam.
– Eressz el, Richard. Most nagyon mérges vagyok rád.
Nem néztem rá. Nem akartam látni az arcát. Attól féltem, hogy ha megbántottnak tűnne, mindent megbocsátanék neki.
– Hallottad, Richard. Nem kér az érintésedből – Jean-Claude egy lépéssel közelebb siklott.
– Szállj le a témáról, Jean-Claude.
Richrad keze gyengéden megszorított.
– Anita belőled sem kér, Jean-Claude.
Düh volt a hangjában, több, mint amennyi kellett volna. Mintha magát jobban meg akarta volna győzni, mint Jean-Claude-ot.
Előreléptem, és leráztam magamról a kezét. Utána akartam nyúlni, de nem tettem. Nagy szarságokat tartott titokban előlem. Veszélyes szarságokat. Ezt nem volt szabad. És ami még rosszabb, a lelke sötét felének mélyén valahol azt hitte, hogy beadtam a derekam Jean-Claude-nak. Ekkora gázt.
– Kapjátok be mind a ketten – közöltem.
– Tehát neked még nem volt részed ebben az élvezetben? – érdeklődött Jean-Claude.
– Erre Anitának kell válaszolnia, nem nekem – felelte Richard.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza