FőképTalán a nyári szezon, talán a szabadságolások, vagy rosszabb esetben a tömeges megbetegedés lehetett az oka – nem tudom, de ezúttal Wodehouse feltűnően szűkmarkúan bánt a főszerepekkel. Szinte már kamaradarabnak tűnik mindaz, ami a távoli, de korántsem kies Rudge Hallban (és tágabb környékén) zajlik.
Igen, azok tippeltek helyesen, akik ifjonti szerelemről szóló komédiát sejtenek az ódon falak mögött. Akik megszokásból idióta nagybácsik és nagynénik, valamint öntudatos személyzet kulcsszerepére tették fel fölös forintjaikat, ezúttal vesztettek, mivel az efféle szál hiányzik a történetből.
Helyette viszont kapunk negyedtucat (vagyis összesen három) mindenre elszánt, tengerentúlról érkezett szélhámost, akik több-kevesebb sikerrel szabadítják meg fontjaiktól az arra érdemeseket.

De félre az efféle alantas epizodistákkal, akik keselyűként köröznek mások vagyona felett, és alantas agytekervényeikben csak úgy hemzsegnek a törvénytelenebbnél törvénytelenebb pénzszerzési módozatok, szóval a pokolba velük, és inkább vegyük alaposabban szemügyre az igazi főszereplő, John Carroll személyét.
John egy felületes szemlélő szemében (kivált, ha bajnokunk nem a kastélyban, hanem szomszéd faluban lakna) tökéletes példánya lenne a jóképű és erős testalkatú parasztgyereknek (de mivel kastélyban él, használjuk a jóval előkelőbben csengő gazdálkodó, vagy földbirtokos kifejezést).

Egyszóval a földdel közeli kapcsolatot tartó rétegnek abból a korán kelő fajtájából való, aki jól érzi magát a tehenek és egyéb lábasjószágok társaságában, aki gond nélkül elvezet egy traktort, szabadidejében meg mondjuk egy tökéletesített fejőgépen töri a fejét.
Ja, és aki valahogy nem képes embertársaival olyan kapcsolatot kialakítani, amely mindegyik fél számára megfelelne. Ezért inkább hallgat, vagy ami még rosszabb, egészen másról beszél, mint amiről szeretne. Ismerősei ezt a tulajdonságát máléságnak, pipogyaságnak tartják, előfordulási helytől függően.
Az orvosi állapotfelvétel után lehet fogadni, vajon a szerelem (amely, mint tudjuk, a vidéki földbirtokok barázdái között is előfordul) megváltoztatja ez utóbbi jellemhibáját, vagy megcsontosodva agglegényt farag belőle?

Wodehouse válasza nem csupán humoros (még szép!), hanem a tőle megszokott módon mulatságos, és bővelkedik idióta párbeszédekben. Bár nem találunk Psmith vagy Jeeves alakjához mérhető kulcsfigurát, azért érdemes beruházni a kötetre. Rajongóknak és humorkedvelőknek meg amúgy is kötelező.

A szerző életrajza