Mark Anthony–Ellen Porath: Rokon lelkek
Írta: Galgóczi Tamás | 2004. 07. 25.
A rajongókat nem szabad figyelmen kívül hagyni. Hiszen ők azok, akik elérték Sherlock Holmes feltámadását, akik szóvá tették a KISS együttes koncertlemezén elhangzó összekötőszövegek és a valóságban mondottak közötti eltérést (ehhez már valódi fanatizmus szükséges) – és akik nem utolsó sorban hajlandóak pénzt költeni kedvenceikre.
Ez utóbbi túlságosan is kecsegtetően hangzik napjaink profitorientált cégei számára, így nincs mit csodálkozni az egyre újabb folytatásokkal gyarapodó mozifilmeken, vagy a már-már bulvárba hajló folyóiratokon. De mit tegyen az a kiadó, akinek legnépszerűbb hősei nem hús-vér emberek, hanem az írói képzelet szüleményei? Ők aztán nem fognak nyilatkozni a sajtónak, nincsenek kedvenc filmjeik, nem járnak vásárolni, és a sarki diszkóban/kocsmában/kultúrházban/plázában sem várható felbukkanásuk szombat délután. A megoldás nagyon egyszerű – szólni kell az íróknak, ugyan mondjanak már valami újat, ami ismételten a figyelem és a pénztárgépek kereszttüzébe helyezi – mondjuk a Dragonlance világát.
Bár ilyen esetben bele kell törődni abba a nyilvánvaló ténybe, hogy az eredeti szerzőpáros (Margaret Weis és Tracy Hickman) történeteinek színvonalát csak egy-két kivételes író képes megközelíteni, a többiek ténykedése önmagában pusztán középszerű – ez főként a Krónikák mellé téve igaz.
(Bár talán azt sem kéne figyelmen kívül hagyni, hogy a Krónikákkal ők is nagyon magasra helyezték a mércét, és ha őszinték akarunk lenni, az utána kiadott regényeikkel ők is elmaradtak a saját színvonaluktól, ami valószínűleg a rajongótábor egyre fokozódó nyomásából eredő egyre szorosabb határidőkkel magyarázható.
Egyébként igazán hitelesnek akkor érezném a Találkozások sorozatot, mint a Dragonlance Krónikák előzményeit, ha a történetek az eredeti szerzőpáros tollából származnának. Hiszen kik tudnák legjobban, mit is álmodtak meg annak idején? – a főszerk. megjegyzése.)
Ennyi talán elég is a füstölgésből, nézzük, milyen serdülőkora volt Tanisnak. A magányos fiú az emberek világától távol, anyja népe között nevelkedik. A tisztavérű elf társadalom azonban minden tökéletessége (legalábbis ezt állítják magukról) ellenére nem képes befogadni a félvért, még akkor sem, ha az a legtiszteletreméltóbb Szóló rokonságába tartozik. Ilyen helyzetben nem csupán lenézés és gúnyolódás nehezíti a helyzetét, de mindezek tetejébe még önmagában sem sikerül eldöntenie, emberként vagy elfként kívánja leélni a hátralévő évtizedeket. Egy biztos, a döntést nem könnyíti meg Laurana házassági ajánlata (a lány ekkor még csak 10 éves).
A sok hosszúfülű között Tanis egyetlen barátra lel, aki hozzá hasonlóan idegen errefelé. Tűzkovács Kova kovácsként keresi a kenyerét, és törpe létére egészen jól kijön a félig ember, félig elf gyerekkel. Barátságukat azonban próbára teszi pár „összefüggéstelen” gyilkosság.