Főkép

Első fejezet,
amelyben egy meglehetősen cinikus tréfáról lesz szó

1876. május 13-án hétfőn, délután három órakor egy tavasziasan friss és nyáriasan meleg napon a Sándor­parkban számos szemtanú jelenlétében szörnyű, megmagyarázhatatlan esemény történt.
A virágzó orgonabokrokkal és lángvörös tulipánágyásokkal övezett sétányon előkelő publikum sétálgatott – hölgyek csipkés napernyővel a kezükben (a szeplők elleni védekezésként), bonne-ok matrózruhás gyerekekkel s divatos seviot-kabátot vagy rövid, angol divat szerint készült zakót viselő, unatkozó képű ifjak. Semmi sem utalt valamiféle kellemetlenségre, a visszavonhatatlanul beköszöntött, aromás illatokkal telt tavasz levegőjét lomha megelégedettség és kellemes unalom hatotta át. Ez már igazi napsütés volt, minden árnyékos padon ültek.
Az egyiken, a parkot a Nyeglinnaja utca elejétől elválasztó kerítés irányában, ahonnan jól látható a Manyezs sárga fala, két hölgy ült. Az egyik, még nagyon fiatal (nem is igazán hölgy, inkább kisasszony) szattyánbőr kötéses könyvecskét olvasott, s időnként szórakozott kíváncsisággal körbepillantott. A másik, lényegesen idősebb hölgy jó minőségű gyapjúruhát és praktikus fűzős cipőt viselt, minden figyelmét vadrózsaszín kötésének szentelve, ritmikusan emelgette a szemeket. Mindeközben arra is jutott ideje, hogy jobbra-balra forgassa a fejét, s ne mulasszon el semmit, ami bármilyen okból is figyelmet érdemlő lehet.
Azonnal fel is tűnt neki a szűk kockás pantallót, a fehér mellény fölött hanyagul kigombolt kabátot és kerek svájcisapkát viselő fiatalember – roppant különös látványt nyújtott, ahogy közeledett a sétányon: meg-megállt, majd váratlanul tett néhány lépést, azután lecövekelt. Egyszer csak ez a kiegyensúlyozatlan egyed hölgyeinkre pillantott, s mintha valamit eldöntött volna magában, széles léptekkel elindult feléjük. Megállt a pad előtt, s az ifjú hölgyhöz fordulva idétlen fejhangon megszólította:
– Úrnőm! Mondták-e már önnek, hogy milyen észveszejtően gyönyörű? – A valóban csodaszép kisasszony a szemtelen fickóra meredt, s eperszínű ajkai kissé szétnyíltak az ijedtségtől. Még érett korú kísérője is elképedt e hallatlan bizalmaskodás láttán.
– Foglya vagyok az első pillanattól! – bohóckodott az ismeretlen, aki mellesleg impozáns külsővel rendelkező fiatalember volt (divatosan borotvált halánték, magas, sápadt homlok, tüzesen izzó barna szemek). – Engedje meg, hogy ártatlan homlokát egy még ártatlanabb, tisztán testvéri csókkal illessem!
– Uham, ön teljesen hészeg! – ocsúdott föl kötéséből a hölgy, miközben kiderült, hogy jellegzetes német akcentussal beszél.
– Én csakis a szerelemtől vagyok ittas – nyugtatta meg a szemtelen fickó, s ugyanazon a természetellenesen magas hangon követelte: – Csak egyetlen csókot, különben itt helyben kezet emelek magamra!
A kisasszony a padhoz lapult, arcocskáját védelmezője felé fordította, aki a veszélyes szituáció ellenére tökéletes lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot. – Azonnal takahodjon innen! Őhült! – emelte fel hangját, s maga elé kapta kötését a harciasan meredő tűkkel. – Hendőht hívok!
S ekkor valami félelmetes történt.
– Vagy úgy! Visszautasít! – jajdult fel tettetett fájdalommal a fiatalember, színpadiasan eltakarta a szemét, és hirtelen előkapott belső zsebéből egy kis, fémesen csillogó fekete revolvert. – Hát érdemes még ezek után élni? Csak egyetlen szó, és életben maradok! Csak egyetlen szó, és holtan esek össze! – szólította fel a kisasszonyt, aki már nem volt se holt, se eleven. – Hallgat? Akkor hát ég önnel!
A fegyverrel hadonászó úr látványa felkeltette a sétálók figyelmét. Néhányan a közelben lévők közül – egy testes asszonyság legyezővel a kezében, egy tekintélyes úr Annyenkov-kereszttel a nyakában, két tanintézeti leány egyforma barna ruhában, vállukon pelerinnel – dermedten figyelték az eseményeket, a kerítés túloldalán pedig, már a járdán, megállt egy diákforma fiatalember. Egyszóval reménykedni lehetett benne, hogy az eszelős jelenetnek hamarosan véget vetnek.
Ám ezután minden olyan gyorsan történt, hogy senkinek nem volt ideje beavatkozni.
– Szerencse fel! – kiáltotta a részeg (vagy talán őrült), valamiért magasan a feje fölé tartotta a revolvert, megforgatta a tárat, majd a halántékához illesztette a csövét.
– Bohóc! Paphikajancsi! – visította a német hölgy, bizonyságot téve az orosz beszélt nyelvben szerzett jártasságáról.
A fiatalember egyébként is sápadt arca szürkészöldre váltott, alsó ajkát beharapta, és hunyorított. A kisasszony minden eshetőségre számítva szintén becsukta a szemét.
Helyesen is tette, mert megmenekült a szörnyű látványtól: abban a pillanatban, ahogy eldördült a lövés, az öngyilkos feje hirtelen oldalra billent, s a bal füle fölött keletkezett nyílásból vörösesfehér sugár tört elő.
Valami leírhatatlan kezdődött. A német hölgy feldúltan körülnézett, mintha mindenkit e hallatlan szörnyűség tanújául hívna, majd teljes erőből visítani kezdett, csatlakozva a testes asszonyság és a tanintézeti lányok sivalkodásához, akik már néhány másodperce fülsiketítően rikoltoztak. A kisasszony tehetetlenül feküdt, egy pillanatra kinyitotta szemét, majd ismét elernyedt. Az emberek összefutottak, a kerítés mellett álló diák, ez az érzékeny lélek pedig elrohant az ellenkező irányba, át az úton, a Mohovaja felé.

*

Kszaverij Feofilaktovics Grusin, a moszkvai rendőr­főkapitányság nyomozóhivatalának vizsgálóbiztosa megkönnyebbülten felsóhajtott, s a tegnap történt fontos bűncselekményekről szóló jelentést az „átnézve” jelzetű bal oldali iratkupacba tette. A hatszázezer lakosú város húsz rendőrségi körzetének egyikében sem történt semmi érdemleges az elmúlt nap, azaz május hó 13-án, ami a nyomozóhivatal beavatkozását kívánta volna. Részeg munkások verekedés közben megöltek egy embert (a tettest a helyszínen letartóztatták), két bérkocsis sérelmére elkövetett rablás (ez legyen a körzetiek dolga), hétezer-nyolcszázötvenhárom rubel negyvenhét kopejka eltűnése az Orosz-Ázsiai Bankból (ez eleve az Anton Szemjonovics vezette kereskedelmi visszaélésekkel foglalkozó részleghez tartozik). Hála istennek, már nem küldözgetnek a hivatalnak zsebtolvajlásról, öngyilkos szobalányokról és ellopott csecsemőkről szóló jelentéktelen híreket, erre van most a „Rendőrségi jelentés a városban történtekről”, melyet a nap második felében szétküldenek az egyes részlegeknek.
Kszaverij Feofilaktovics jólesően ásított egyet, és szarukeretes cvikkere fölött átnézett a tizennegyedik rangosztályba tartozás, Eraszt Petrovics Fandorin írnokra, aki harmadjára írja át a rendőrfőkapitány úrnak készített heti beszámolót. Nem baj, gondolta Grusin, legalább már tejfölösszájú korában hozzászokik az akkurátus munkához, később még hálás lesz érte. Eh, milyen új divatot találtak ki – fémtollal firkálni, méghozzá az elöljáróságnak. Nem, galambocskám, nem szabad ezt elkapkodni, csináld csak úgy régimódiasan, lúdtollal, a szokásos kacskaringós betűkkel, helyesen hurkolva. A nagyságos úr maga is Nyikolaj Pavlovics őfelsége mellett nőtt fel, tudja, mi az a rend és tekintélytisztelet.
Kszaverij Feofilaktovics szívből jót akart a fiúnak, s atyai módon sajnálta őt. Mi tagadás, kegyetlenül elbánt a sors az újsütetű írnokkal. Tizenkilenc éves korára teljesen elárvult – anyját már kisgyermek korában elveszítette, forrófejű apja pedig légvárakat épített, majd istenhozzádot mondott a világnak. A vasútépítési lázban meggazdagodott, a banklázban tönkrement. Ahogy az elmúlt évben egyre­másra kerültek csődbe a kereskedelmi bankok, több tehetős ember koldusbotra jutott. A legreményteljesebb részvényekből nem lett semmi, csak szemét. Így például Fandorin úr, a nyugalmazott főhadnagy is egy szép napon gutaütést kapott, s a váltókon kívül semmit sem hagyott egyetlen fiára. A fiúnak be kellett volna fejeznie a gimnáziumot, beiratkoznia az egyetemre, s ehelyett egyszerre csak az utcán találta magát, s a betevő falatért dolgozott. Kszaverij Feofilaktovics együtt érzően krákogott. Az elárvult fiú letette a kollégiumi regisztrátori vizsgát, ez egy ilyen tanult fiatalembernek nem volt nehéz, de vajon mi szél sodorta a rendőrségre? Munkát vállalhatott volna a statisztikai részlegnél vagy bármiféle hivatalban. Ám úgy látszik, ő is, mint mindannyian, romantikus álmokkal van tele, s titokzatos Cardoudalokat akar elcsípni. Csakhogy nálunk, galambocskám, nem teremnek Cardoudalok (Kszaverij Feofilaktovics rosszallóan megcsóválta a fejét), nálunk fényesre koptathatod az összes nadrágod fenekét, s jegyzőkönyveket írogathatsz arról, hogyan küldte a másvilágra egy baltával Golopuzov úr hites feleségét és három porontyát.
Még csak három hete szolgált a nyomozóhivatalban Fandorin úr, de Kszaverij Feofilaktovics, ez a tapasztalt nyomozó és agyafúrt ember már biztosan tudta, hogy nem sokra megy a fiúval. Túlságosan szelíd és jól nevelt. Egyszer, mindjárt az első héten Grusin magával vitte egy bűnügy helyszínére (ez az az eset volt, amikor Krupnova kereskedőnét meggyilkolták), s Fandorin, ahogy a halottra nézett, elzöldült, s a falba kapaszkodva támolygott le az udvarra. Szó se róla, a kereskedőné nem nyújtott étvágygerjesztő látványt, a torka széltében átmetszve, a nyelve kilóg, a szeme kifordult, no meg az a tengernyi vér, ahogy ilyenkor ez már lenni szokott. Végül is Kszaverij Feofilaktovics maga volt kénytelen elvégezni a kihallgatást, s megírni a jegyzőkönyvet. Őszintén szólva nem volt egy kacifántos ügy, Kuzikin házmesternek úgy ugrált a szeme, hogy Kszaverij Feofilaktovics azonnal megparancsolta az egyik rendőrnek, ragadja nyakon és gyerünk a dutyiba. Kuzikin két hétig ült, tagadott, de nem baj, majd beadja a derekát, rajta kívül más nem is jöhetett szóba, a kapitányságon eltöltött harmincévi szolgálat után már jó a szimata az embernek. Fandorin meg jó lesz a hivatalban. Kötelességtudó, helyesen ír, nyelveket tud, értelmes, ráadásul kellemes társalgó, nem úgy, mint az a részeg disznó Trofimov, akit a múlt hónapban helyeztek át, írnokból csoportvezető-helyettes lett a hitrovkai körzetben. Igya le magát ott, bosszantsa csak az ottani főnökeit.
Grusin dühösen dobolt ujjaival az ócska hivatali posztóval bevont asztalon, előhúzta óráját a mellényzsebéből (sajnos az ebédidő egy kissé odébb van), s elszántan maga elé tette a Moszkovszkije vedomosztyi legfrissebb számát.
– No­os, milyen meglepetéssel szolgálnak mára? – dörmögte az orra alatt, s az ifjú írnok készséggel félretette az utálatos lúdtollat, tudván, hogy a főnök mindjárt fölolvassa a szalagcímeket és minden vackot, megfelelő kommentárokkal kísérve – Kszaverij Feofilaktovicsnak ez volt a szokása.
– Nézze csak, Eraszt Petrovics, mi van itt mindjárt az első oldalon, a legfeltűnőbb helyen!

A legújabb amerikai fűző
„Lord Byron”
a legkeményebb halcsontból
férfiaknak, akik karcsúságra vágynak
Arasznyi derék, rőfös váll!

– S mindez vastagon szedve. Lejjebb pedig, kis betűkkel:

Az uralkodó Emsbe utazik.

– Hát persze, ha belegondolunk, mit számít az uralkodó alakja a „Lord Byronhoz” képest! – A jóságos Kszaverij Feofilaktovics dohogása meghökkentő hatást gyakorolt az írnokra. Valamitől zavarba jött, arcát elöntötte a pír, s hosszú, lányos szempillái megrebbentek a bűntudattól.
S ha már a szempilláról esett szó, éppen ideje részletesen bemutatni Eraszt Petrovics külsejét, mivel hősünk kulcsszerepet játszik a hamarosan bekövetkező megdöbbentő és szörnyű eseményekben. Feltűnően kellemes arcú, fekete hajú (amire titokban büszke volt), kék szemű (sajnos, jobb lett volna, ha az is fekete), meglehetősen magas, fehér bőrű, pirospozsgás (ezek az átkozott foltok) fiatalember volt. Egyúttal fedjük fel az okát annak is, miért jött ennyire zavarba a kollégiumi regisztrátor. A helyzet az, hogy tegnapelőtt első havi bérének egyharmadát éppen egy ilyen, csábítóan leírt fűzőre költötte. Második napja hordta a „Lord Byront”, meglehetős kínokat állt ki a szépségért, s most az volt a sejtése (teljesen alaptalanul), hogy a mindentudó Kszaverij Feofilaktovics rájött beosztottja lovagi tartásának titkára, s élcelődni méltóztatott rajta.
Ám a rendőrbiztos már mást olvasott.

Török basibozukok kegyetlenkedései Bulgáriában

– Nos, ez nem ebéd előtti olvasnivaló…

Robbantás a Ligovkán
Szentpétervári tudósítónk jelenti, hogy tegnap reggel 6 óra 30 perckor a Znamenszkaja utcában Vartanov kereskedelmi tanácsos jól jövedelmező bérházában robbanás történt, teljesen romba döntve a harmadik emeleti lakást. A helyszínre érkező rendőrség egy fiatal férfi felismerhetetlenségig szétroncsolódott holttestére bukkant. A lakást egy magántanár, bizonyos P. úr bérelte, s nagy valószínűséggel az ő holttestét találták meg. A lakás, kinézetéből ítélve, egyfajta titkos laboratóriumként szolgált. A nyomozást vezető Brilling államtanácsos azt feltételezi, hogy a lakásban nihilista terrorszervezetek megrendelésére pokolgépeket gyártottak. A nyomozás folytatódik.

– Hát igen, hála a Magasságosnak, ez nem Pityer.
Az ifjú Fandorin, szeme csillogásából ítélve, ez esetben másként értékelte a helyzetet. Egész kinézete ékesszólóan tanúskodott különvéleményéről: lám-lám, a fővárosban fontos dolgokkal foglalkoznak, robbantók után nyomoznak, és nem iratokat másolgatnak folyton-folyvást, melyekben, őszintén szólva, egyébként sincs semmi érdekes.
– Úgy – zizegtette az újságot Kszaverij Feofilaktovics –, nézzük, mi van a városi oldalon.

Az első moszkvai esternátus
A jótékony kezdeményezéseiről ismert angol hölgy, Ester bárónő, akinek köszönhetően több országban létrehozták az árva gyermekek mintamenhelyét, az ún. „esternátusokat”, tudósítónknak beszámolt arról, hogy az aranykupolás Moszkvában is megnyithatta végre kapuit az első ilyen intézmény. Lady Ester, aki tavaly kezdte tevékenységét Oroszországban, s Pétervárott már alapított is egy esternátust, a moszkvai árvákról is gondoskodni akar…

– Hm-m-m…

Hálás köszönet minden moszkvaitól… De hol vannak a mi Owenjeink és Estereink?…

– Jól van, isten áldja őket, szegény árvákat. Mi van még?

Cinikus tréfa

– Hm, érdekes.

Tegnap a Sándor­parkban szomorú esemény történt, híven tükrözve a mai ifjúság cinikus erkölcsének szellemét. A sétálók szeme láttára főbe lőtte magát N. úr, 23 éves fiatalember, a Moszkvai Egyetem hallgatója, egy milliós vagyon egyetlen örököse.

– Ohó!

Mielőtt végrehajtotta esztelen cselekedetét, N., a szemtanúk elbeszélése alapján, revolverrel hadonászva bohóckodott a járókelők előtt. A szemtanúk, viselkedését látván, először azt hitték, hogy nem több az egész, mint egy részeg virtuskodása, N. azonban nem tréfált, főbe lőtte magát, és a helyszínen meghalt. Az öngyilkos zsebében egy felháborítóan ateista tartalmú levelet találtak, amelyből kiderül, hogy N. tette nem pillanatnyi elmezavarból vagy delíriumból fakadt. Lám, az ok nélküli öngyilkosságok divatos járványa, amely eddig csak Petropoliszt sújtotta, eljutott Moszkva-anyácskánk falaihoz is. Ó, idők, ó, erkölcsök! A hitetlenség és a nihilizmus milyen fokára jutott aranyifjúságunk, ha még a saját halálából is buffonáliát csinál? Ha a mi Brutusaink így viszonyulnak saját életükhöz, kell-e csodálkozni, hogy mások, náluk értékesebb emberek élete fabatkát sem ér a szemükben? Milyen időszerűek a tiszteletre méltó Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij alighogy megjelent, májusi könyvének, Az író naplójá-nak szavai: „Kedves, jó, becsületes fiúk (mindez elmondható rólatok!), hát hová siettek, mitől lett ilyen kedves számotokra a sötét, süket sír? Nézzétek, az égen fényes tavaszi nap ragyog, levelet bontanak a fák, ti pedig elfáradtatok, pedig még nem is éltetek.”

Kszaverij Feofilaktovics elérzékenyülten szipogott, s szigorú pillantást vetett ifjú munkatársára, vajon észrevette-e, majd lényegesen szárazabb hangon folytatta: – És így tovább, és így tovább. De mi köze van ennek a mostani időkhöz? Nagy dolog. Nálunk Oroszországban az effélékről régóta mondják, hogy „megülte a gyomrát a jólét”. Milliós örökség? Ugyan ki lehetett ez? És tessék, tiszta bolondok ezek a vizsgálóbiztosok, minden csip-csup dologról jelentést tesznek, s ezt még csak meg sem említik. Most várhatjuk a városban történtekről szóló jelentést! Bár végeredményben világos az eset, szemtanúk előtt történt. De mégiscsak érdekes. A Sándor­park – nézzük csak, ez a városi kerület, második körzet lesz. Tudja mit, Eraszt Petrovics, tegye meg azt a szívességet, hogy elugrik hozzájuk a Mohovajára. Úgymond, ellenőrzés végett, vagy valami ilyesféle ürüggyel. Tudakolja meg, ki is ez az N. S ami a legfontosabb, galambocskám, a búcsúlevelet feltétlenül másolja le, este majd megmutatom az én Jevdokija Andrejevnámnak, szereti az efféle szívszaggató dolgokat. De csak fürgén, s érjen vissza mihamarabb.
Az utolsó szavakat már csak a kollégiumi írnok hátának mondta, aki olyan sietve hagyta ott unalmas, viaszosvászonnal letakart asztalát, hogy majdnem ottfelejtette a sapkáját.

*

A körzetben magához a főnökhöz vezették az ifjú hivatalnokot, aki, látván, hogy nem valami isten tudja milyen tekintély tette nála tiszteletét, nem fecsérelte idejét a magyarázatra, hanem hívta a helyettesét.
– Parancsoljon, forduljon nyugodtan Ivan Prokofjevicshez – mondta a rendőrbiztos kedvesen a fiúnak (bár még taknyos kölyök, de mégiscsak a főnökségtől jött). Mindent megmutat és elmesél önnek. Az elhunyt lakásán is ő járt tegnap. Kszaverij Feofilaktovicsnak pedig legmélyebb hódolatom.
Fandorint egy jókora íróasztal mögé ültették, s elébe tették az ügyet tartalmazó vékony dossziét. Eraszt Petrovics elolvasta a feliratot:

Tiszteletre méltó néhai Pjotr Alekszandrov Kokorin úr, a Moszkvai Cári Egyetem jogi fakultása 23 éves hallgatójának öngyilkossági ügye.
Megnyitva 1876 év május hó 13-án. Lezárva 18.. év …hó …-án,

s a várakozás izgalmától remegő kézzel bogozta ki a zsinórt.
– Alekszandr Artamonovics Kokorin fiacskája – magyarázta Ivan Prokofjevics, ez a hórihorgas, sovány hivatalnok, akinek gyűrött arca a kérődző tehén ábrázatára emlékeztetett. – Dúsgazdag ember volt. Gyáros. Három éve halt meg. Mindent a fiára íratott. Vidáman élhetett volna a fiú. Ugyan mi kell még az embernek?
Eraszt Petrovics bólintott, mivel erre nem tudott mit mondani, s elmerült a szemtanúk vallomásának olvasásában. Bőségesen akadt jegyzőkönyv, tíznél is több, a legrészletesebb az volt, amelyet Jelizaveta von Evert-Kolokolceva, egy tényleges titkos tanácsos tizenhét éves lánya, s a lány negyvennyolc éves nevelőnője, Emma Pfull elmondása alapján rögzítettek, akikkel az öngyilkos közvetlenül a halála előtt beszélt. Mellesleg az olvasónak már ismert tényeken kívül Eraszt Petrovics semmi újra nem bukkant – minden szemtanú többé-kevésbé ugyanazt ismételte, legfeljebb az éleslátásukban volt különbség: némelyek azt mondták, hogy a fiatalember arckifejezése azonnal rossz előérzetet keltett bennük („Ahogy megláttam őrült tekintetét, a jeges félelem kerített hatalmába” – vallotta Hohrjakova úrhölgy, címzetes tanácsosné, akiről később saját szavai alapján bebizonyosodott, hogy csak hátulról látta a fiatalembert), mások pedig, éppen ellenkezőleg, azt mondták, hogy úgy érte őket a dolog, mint derült égből a villámcsapás.
A dosszié alján egy monogramos világoskék papírra írott gyűrött levél feküdt. Eraszt Petrovics azonnal mohón olvasni kezdte a (valószínűleg a lelki felindulás okozta) szabálytalan sorokat.

Uraim, hátramaradottak!
Amennyiben olvassák e levélkét, ez azt jelenti, hogy én már elhagytam önöket, s megismertem a halál titkát, mely önök elől még hét pecséttel van elzárva. Én már szabad vagyok, önök meg csak éljenek és kínlódjanak meg szenvedélyeikkel. De lefogadom, hogy ott, ahol én most vagyok, s ahonnan a dán királyfi kifejezésével élve ez idáig még egyetlen utazó sem tért vissza, jóformán semmi sincs. Aki nem ért velem egyet, kegyeskedjék kipróbálni. Mindemellett a legkevesebb közöm sincs önökhöz, ezt a levelet pedig csak azért írom, hogy eszükbe se jusson azt gondolni, miszerint valami szentimentális ostobaság miatt emeltem kezet magamra. Undorodom az önök világától, s ez minden bizonnyal elegendő ok. S arról, hogy nem vagyok teljesen barom, szolgáljon bizonyságul a bőrmappa.
Pjotr Kokorin

Nem úgy tűnik, mintha lelki felindulásból íródott volna – ez volt Eraszt Petrovics első gondolata.
– Miféle mappáról van szó? – kérdezte.
A rendőrfőnök­helyettes megvonta a vállát:
– Semmiféle mappa nem volt nála. De mit is lehetne várni, nem volt magánál. Lehet, hogy valamit eltervezett, de meggondolta magát vagy elfelejtette. Minden bizonnyal hibbant volt az úr. Olvasta, hogyan forgatta a tölténytárat? Egyébként, a tárban a hatból csak egy golyó volt. Nekem például az a véleményem, hogy egyáltalán nem akarta főbe lőni magát, hanem csak egy kicsit megcsiklandozni az idegeit – hogy úgy mondjam, a felfokozottabb életérzés kedvéért. Hogy azután ízesebb legyen a falat, s pikánsabb az élvezet.
– Összesen egy golyó a hatból? A csudába, nem volt szerencséje – sajnálta meg az elhunytat Eraszt Petrovics, akit sehogy sem hagyott nyugton a bőrmappa. – Hol lakik? Azaz lakott…
– Egy osztozsenykai új házban, nyolcszobás, fényűző lakásban. – Ivan Prokofjevics szívesen osztotta meg benyomásait Fandorinnal. – Az apjától saját házat örökölt a Zamoszkvorecsjén, egy egész birtokot mindennel, ami vele jár, de nem volt kedve ott élni, elköltözött, minél távolabb a kereskedőnépségtől.
– És ott sem találták meg a bőrmappát?
A rendőrfőnök­helyettes elcsodálkozott:
– De hát ön szerint házkutatást kellett volna tartanunk? Mondom önnek, olyan lakásról van szó, hogy veszélyes lenne odaengedni bárkit is – nehogy kísértésbe essenek. De végül is minek? Jegor Nyikiforics, a körzeti nyomozó negyedórát adott az elhunyt szolgájának, hogy összeszedje a holmiját – de azt is rendőri felügyelet mellett, ne adja isten, hogy valamit elvigyen a lakásból. Majd le kellett pecsételnem az ajtót, amíg az örökösök nem jelentkeznek.
– S kik az örökösök? – kíváncsiskodott Eraszt Petrovics.
– Ez rejtély. A szolga azt állítja, hogy Kokorinnak nem voltak testvérei. Valamiféle harmad-unokatestvérekről tud, de ezek a ház küszöbét sem léphették át. S vajon kié lesz ez a rengeteg pénz? – sóhajtott fel irigykedve Ivan Prokofjevics. – Szörnyű még elképzelni is… No mindegy, nem a mi bajunk. Az ügyvéd és a végrendelet végrehajtói nem jelentkeznek egyhamar. Még egy nap sem telt el. A holttest is itt fekszik a fagyasztókamrában. Lehet, hogy holnapra Jegor Nyikiforics lezárja az ügyet, s akkor majd kiderül.
– De ez mégiscsak különös – jegyezte meg az ifjú írnok homlokát ráncolva. – Ha már az ember a búcsúlevelében külön említést tesz egy bizonyos mappáról, nem lehet véletlen. S ez a „teljesen barom” sem érthető igazán. S mi történik, ha ebben a mappában valami fontos található? Ahogy gondolja, de én azonnal átnézetném a lakást. Valami azt súgja, hogy az egész búcsúlevél e miatt a mappa miatt íródott. Itt valami titok lappang, bizony isten.
Eraszt Petrovics elpirult, attól tartva, hogy túlságosan gyerekesre sikeredett ez a titok-dolog, de a rendőrbiztos-helyettes semmi különöset nem talált a megjegyzésében.
– Kétségtelen, legalább a dolgozószobájában meg kellett volna nézni az iratokat – ismerte be. – Jegor Nyikiforics állandóan siet. Nyolctagú családja van, igyekszik minél hamarabb túllenni a szemlén és a nyomozáson, s meglépni, hogy mielőbb hazaérjen. Idős ember, egy éve van a nyugdíjig, mit is várhatnánk… De tudja mit, Fandorin úr? Mi lenne, ha magunk mennénk el oda? Megnézhetnénk közösen. Aztán később majd új pecsétet rakok fel, nem nagy ügy. Jegor Nyikiforics nem veszi rossz néven. Miért is venné – hálás lesz, hogy nem zaklattuk feleslegesen. Azt mondom majd neki, hogy a nyomozóhivataltól jött a felszólítás. Na mit szól hozzá?
Eraszt Petrovics gyanította, hogy a sovány rendőrbiztos­helyettesnek egyszerűen kedve támadt még egyszer megnézni azt a „fényűző” lakást, s az új pecsét „felfüggesztésével” kapcsolatban is voltak fenntartásai, de túlságosan nagy volt a kísértés. Itt tényleg valami titok lappangott.

*

A megboldogult Pjotr Kokorin lakásának berendezése (a Precsisztyenkai kapu melletti gazdag bérház földszintjén) nem tett különösebben mély benyomást Fandorinra – a papa kérészéletű gazdagsága idején maga is hasonló körülmények között élt. Ezért a márványpadlójú, három arsinos velencei tükrökkel körberakott, aranyozott stukkós mennyezetű előszobában a kollégiumi regisztrátor nem sokat időzött, hanem egyenesen a fogadószobába ment – ez egy tágas, hatablakos, a legújabb orosz stílus szerint berendezett helyiség volt: festett ládákkal, tölgyfa metszetekkel a falakon s elegáns cserépkályhával.
– Jólétben élt az úr, ahogy említettem is – mondta Fandorin fülébe szuszogva a rendőr, aki ki tudja miért, suttogóra fogta hangját.
Eraszt Petrovics most kimondottan egy olyan egyéves szetterre hasonlított, amelyet először engednek ki az erdőbe, s amelyet megmámorosít a közelben rejtőző vad erős-csábító szaga. Jobbra-balra tekingetve azonnal felmérte a terepet:
– Ez az ajtó itt a dolgozószobába vezet?
– Pontosan.
– Gyerünk!
Nem kellett sokáig kutatni a bőrmappa után, mely a súlyos íróasztal közepén feküdt a malachit tintatartókészlet és a gyöngyházfényű kagylóból készült hamutartó között. De még mielőtt Fandorin türelmetlen keze megérintette volna a nyikorgó barna bőrt, tekintete egy ezüstkeretbe foglalt fényképre esett, amely ugyanitt állt az asztal leglátványosabb helyén. A fényképen látható arc olyannyira figyelemre méltó volt, hogy Eraszt Petrovics teljesen megfeledkezett a mappáról: egy dús hajú Kleopátra nézett rá oldalról tompa fényű, hatalmas, fekete szemekkel, kecses nyakát büszkén félrefordítva, alig érzékelhető makacs vonással ajkai szeszélyes rajzolata körül. A kollégiumi regisztrátort azonban a leányarcon (Fandorin valamiért azt szerette volna, ha mindenképpen leányról, s nem hölgyről lenne szó) olyannyira szokatlan nyugodt és magabiztos fölényt sugárzó arckifejezés bűvölte el.
– Szép nő – füttyentett a hirtelen mellette termett Ivan Prokofjevics. – Vajon ki lehet? Nézzük csak…
S minden fenntartás nélkül, szentségtörő kezével kihúzta a varázslatos arcot a rámából, s megfordította a képet. A hátoldalon dőlt, lendületes kézírással a következő volt olvasható:

Pjotr K.-nak
És kimenvén Péter, keservesen síra. A szeretetet sohase tagadd meg!
A. B.

– A nő Péter apostolhoz hasonlítja a fiút, magát pedig ezek szerint Jézushoz? Micsoda ambíciók! – prüszkölt a rendőrfőnök-helyettes. – Csak nem e miatt az egyén miatt emelt magára kezet a diákunk, he? Ahá, megvan a mappa is, nem hiába jöttünk. Kihajtva a bőrfedelet, Ivan Prokofjevics egyetlen, Eraszt Petrovicsnak már ismerős világoskék papírlapot emelt ki, ez esetben azonban az írott szöveg alján közjegyzői pecsét és néhány aláírás is szerepelt.
– Kitűnő – bólintott helyeslően a rendőr. – Megkerült a végrendelet is. Na nézzük, miféle érdekességet találunk.

Egy perc alatt átfutotta a dokumentumot, de Eraszt Petrovics számára ez maga volt az örökkévalóság, s a rendőr válla fölött átnézni méltóságán alulinak tartotta volna.
– Na most megkapták a magukét! Jó kis meglepetés a harmad-unokatestvéreknek! – rikkantott Ivan Prokofjevics érthetetlen kárörömmel. – Ejha, ez a Kokorin mindenkinek fügét mutatott. Igazi oroszos virtus! Csak valahogy nem eléggé hazafias. És a „baromra” is megvan a magyarázat.
Türelmetlenségében mindenféle jólneveltségről és tekintélytiszteletről megfeledkezve, Eraszt Petrovics kikapta felettesének kezéből a papírlapot, és a következőket olvasta:

Végrendelet
Alulírott Pjotr Alekszandrovics Kokorin tudatom és józan ítélőképességem teljes birtokában tanúk előtt végrendelkezem összes vagyonomról.
Egész vagyonom, melynek tételes felsorolása megbízottamnál, Szemjon Jefimovics Berenzonnál található, Marguerite Ester bárónő, brit állampolgárra hagyományozom, hogy legjobb belátása szerint használja azt fel az árva gyerekek tanításának és nevelésének költségeire. Meg vagyok róla győződve, hogy Lady Ester okosabban és becsületesebben használja fel e lehetőséget, mint a mi jótékonysági szervezeteink generálisai.
Ez az utolsó és megmásíthatatlan törvényes végrendeletem, mely érvényteleníti a megelőzőt.
A végrendelet végrehajtásával Szemjon Jefimovics Berenzon ügyvédet és Nyikolaj Sztyepanovics Ahtircevet, a Moszkvai Egyetem hallgatóját bízom meg.
Jelen végrendelet két példányban készült, az egyik nálam marad, a másik Berenzon úr ügyvédi irodájában kerül megőrzésre.
Moszkva, 1876. május 12.
Pjotr Kokorin

A Kiadó engedélyével.