Főkép

Tekintélyes méretű regényt tarthatunk a kezünkben. Ne rettenjünk meg a méretétől, hamar túl lehet lenni rajta. Ez persze nem azt jelenti, hogy át kell rágnunk magunkat sok oldalon, hiszen rendkívül olvasmányos könyvről van szó.

Tehát. Adva van egy fiatal hölgy, aki egy pacifista csoport tagja, és így küzd mindenféle nemes célokért. Ez még nem töltene ki egy regényt, de olyan dolgok történnek, amiket főhősünk nem tud az épp esze megőrzésével megmagyarázni. Tulajdonképpen pont ettől egy kicsit össze is omlik. A regény ezen a ponton kapcsolódik bele az eseményekbe. A főhősnő egy borzalmas balesetet követően, némi pszichiátriai kezelés után, feldolgozandó a sokkot, felkeresi régebbi normális pillanatai utolsó helyszíneit. Úgy kellene történnie a dolgoknak, hogy ezek után megnyugszik és normálisan éli tovább az életét.

Természetesen nem ez történik. Szellemekkel találkozik, de ezek nem a saját démonai, hanem valóságos, igazi szellemek. Kiderül, hogy a szellemek vezetője őt valamilyen küldöttnek hiszi, és megkéri arra, hogy segítsen nekik, aminek a hölgyemény nem tud ellenállni. Mindenféle misztikus lények jelennek meg a színen, Anglia elfeledett múltjából. Ezeket a lényeket a főhősnő legjobb barátnőjének öccse idézte meg véletlenül. Egyszerű nem?

Szóval a Hollósarjak feléledtek és rendet akarnak tenni a mai Angliában. Ők nem éppen modern emberek, a módszereik pedig szó szerint középkoriak. Elkezdődik tehát a harc, meg egymás keresése majd üldözése. Hiszen nem csak a Hollósarjak éledtek fel, hanem „természetes” ellenségeik is, minden adott tehát egy viszonylag nagy és véres háborúhoz. Ez meg is történik. Anglia történelmi helyein keresztül oda meg vissza. Az események csak úgy sodornak magukkal minket. Megismerünk jókat meg gonoszokat, habár olyan rengeteg szereplővel azért nem találkozunk. Sőt nagyon kevés olyan szereplője van a könyvnek, aki valamilyen formában ne lenne részese a borzalmaknak, amik a felszín alatt történnek. Ennek köszönhetően egy nagyon zárt világba kerülünk, habár az író folyamatosan jelzi, hogy valahol ott van a normális Anglia is.

Olyan hangulata van könyvnek, mintha lemerülnénk a víz alá, és visszanéznénk az égre. Ott van az, csak szinte semmit nem látunk belőle. Ugyanakkor mégsem nyomasztó annyira. A vége felé azért igen, mert akkor már – a véghez közeledve – senkinek sincs veszíteni valója, ilyenformán valahogy senki nem viselkedik normálisan, nemhogy civilizáltan.
Nem marad el a „boldogvég” sem (mondjuk én nem ragaszkodtam volna hozzá), és olyan érzésünk marad, mintha belenéztünk volna egy viharfelhőbe a napsütés közepén. Megvolt a zápor, de most már megint süt a nap.