Georges Simenon: Maigret és hajléktalan
Írta: Galgóczi Tamás | 2004. 06. 11.
A Maigret felügyelő nyomozási módszerére kíváncsiak újabb adalékkal lesznek gazdagabbak e kötet elolvasása után. A párizsi hajléktalan kora tavaszi vízbehajítása kapcsán a semminél is kevesebb tény áll felügyelőnk rendelkezésére. Csupáncsak egy külföldi szemtanú, egy eszméletlen áldozat – és az a tény, hogy eleddig egyetlen, hajléktalan kárára elkövetett bűnügy nem került Maigret elé hosszú pályája során. Mindezek összessége arra készteti pipázó rendőrünket, hogy megpróbálja kideríteni az igazságot. A maga sajátos módján persze.
Amit ezúttal leginkább az átitatódás jellemez. Gondolkodás helyett inkább magába szívja a hely és az érintettek auráját-hangulatát, majd így feltöltekezve, mintegy résztvevőként felidézi a történteket. Amikor aztán lelki szemei előtt minden részlet a helyére került, és minden szereplő indítékával tisztában van, már csak el kell rendelnie a letartóztatást, és pipájával a szájában hazamehet.
Az említett „átitatódás” érdekében nem rest saját kezűleg kotorászni a megúsztatott lomjai között, és további részletek után kutatva kikérdezi a közelben ténfergő többi hajléktalant. Bár ettől nem lesz okosabb, mégis úgy érzi, lassan kezdi megérteni a hatvan év körüli férfit, akit dokiként ismertek a Szajna hídjai alatt.
Önmaga számára is meglepő módon felesége az, aki a nyomozás szempontjából fontos adatokkal látja el – erre sem volt még példa, mióta összeházasodtak (általában nem avatja be hitvesét az éppen folyó esetbe). Az ügy azonban a váratlan segítség ellenére sem ígérkezik egyszerűnek.