Főkép

Bevezető
Várj – csak néhány percet. Beszélni akarok veled… aztán megcsókollak. Várj…

1
Következzen hát még néhány novella, ha Önök is úgy akarják. A kötetben található elbeszélések életem egy eléggé hosszú szakaszát ölelik fel. A legkorábbit, A Kaszás képé-t tizennyolc éves koromban írtam, a főiskola előtti nyáron. Tulajdonképpen még nyugat-durhami házunk hátsó kertjében, Maine-ben körvonalazódott bennem a történet, amikor a bátyámmal kosárra dobáltunk, és újra elolvasva kissé erőt vett rajtam a nosztalgia. A legújabbat, A rugalmas golyó balladájá-t 1983 novemberében fejeztem be. A kettő között tizenhét év telt el, ami szerintem nem is olyan elképesztő az olyan hosszú és termékeny pályafutásokhoz képest, mint amilyennel Graham Greene, Somerset Maugham, Mark Twain és Eudora Welty dicsekedhet, de hosszabb például Stephen Crane karrierjénél, és nagyjából megegyezik H. P. Lovecraftéval.
Egy barátom egy-két éve azt kérdezte, miért erőlködöm még mindig. A regényeim igazán sok pénzt hoztak a konyhára, a novelláim azonban mindig is bénák voltak.
– Ezt meg honnan veszed? – kérdeztem vissza.
A Playboy akkor éppen aktuális számára mutatott, amely tulajdonképpen az egész beszélgetés kiváltója volt. Az újság lehozta egyik novellámat (Az istenek szövegszerkesztőjé-t, amely itt is megtalálható valahol), és szerintem teljesen jogos büszkeséggel mutattam meg neki.
– Nos, elárulom, ha megkérdezhetem, mennyit kaptál ezért az írásodért – felelte.
– Megkérdezheted. Kétezer dollárt. Amit én nem neveznék lókakának, Wyatt.
(Az illetőt persze valójában nem Wyattnek hívják, de nem akarom zavarba hozni; ugye megértik.) – Nem, nem kétezret kaptál – mondta Wyatt.
– Valóban? Talán ellenőrizted a bankszámlámat?
– Nem. De tudom, hogy csak ezernyolcszáz dollárt tettél zsebre, hiszen tíz százalék az ügynököt illet.
– A francba, igazad van. De szerintem nagyon is megérdemli. Elintézte, hogy bekerüljek a Playboy-ba. Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer megjelenik egy történetem a Playboy-ban. Ezernyolcszáz kétezer helyett, nagy ügy.
– Nem, 1710-et kaptál.
– Mi?
– Nem épp te mondtad, hogy az igazgató megkapja a nettó összeg öt százalékát?
– Hát, igen: kilencven híján ezernyolcszáz. De szerintem az 1710 egyáltalán nem rossz…
– Csakhogy nem annyi volt – folytatta az a szadista. – Valójában csak nyamvadt 855 dollár ütötte a markodat.
– Hogyan?
– Azt akarod nekem beadni, hogy nem esel bele az ötvenszázalékos adókategóriába, Steve-O?
Nem szóltam. Nagyon jól tudta, hogy igen.
– És hát – folytatta kedvesen –, igazából csak 769,50-et kaptál, ugye?
Vonakodva bólintottam. Maine-ben az én jövedelemadó-kategóriámba esőktől az állam még tíz százalékot levon. A 855 tíz százaléka pedig 85,50.
– Mennyi idő alatt írtad meg ezt a történetet? – kínozott tovább Wyatt.
– Úgy egy hét alatt – mondtam barátságtalanul. Valójában azonban, néhány átírást is beleszámítva, inkább két hét volt, de ezt Wyattnek nem mondtam el.
– Tehát azon a héten 769,50 dollárt kerestél. Tudod, mennyit keres egy New York-i vízvezeték-szerelő hetente, Steve-O?
– Nem – mondtam. Gyűlölöm azokat, akik Steve-O-nak hívnak. – De te sem.
– De tudom. Nettó 769,50 körül. Úgyhogy szerintem ez tiszta veszteség. – És jót röhögött, majd megkérdezte, van-e még sör a hűtőben. Nem volt.
Úgy döntöttem, elküldöm Wyatt barátomnak ezt a könyvet egy rövid levélke kíséretében: Nem árulom el, mennyit kaptam ezért a könyvért, Wyatt, de azt igen, hogy Az istenek szövegszerkesztőjé-vel már több mint kétezer-háromszáz dollárt kerestem – nettó –, még úgy is, hogy nem számolom bele azt a 769,50-et, amin olyan jót mulattál a tóparti házamban. Úgy fogom aláírni a levélkét, hogy Steve-O, és lesz egy utóirata is: Valójában volt még sör a hűtőben. Miután elmentél, megittam egyedül.
Ezt jól megkapta.

2
Csakhogy ez az egész nem a pénzről szól. El kell ismernem, engem is főbe kólintott, hogy kétezer dollárt kaptam Az istenek szövegszerkesztőjé-ért, de éppen ennyire főbe kólintott az a negyven dollár is, amit A Kaszás képé-nek a Rejtélyes történetek-ben való megjelenésekor kaptam, vagy a tizenkét tiszteletpéldány, amikor A tigris megjelent az Ubris-ben, a Maine Egyetem irodalmi lapjában (alapjában véve igen jóindulatú vagyok, ennek ellenére mindig is úgy gondoltam, hogy az Ubris a bugris szó londoni változata).
Persze az ember nagyon örül a pénznek; ne rugaszkodjunk el teljesen a valóságtól (legalábbis most még ne). Amikor már bizonyos rendszerességgel jelentek meg novelláim az olyan férfimagazinokban, mint a Cavalier, a Dude és az Adam, huszonöt éves voltam, a feleségem pedig huszonhárom. Volt egy gyermekünk, és a másodikat vártuk. Heti ötven-hatvan órát dolgoztam egy mosodában 1,75 dolláros órabérért. A költségvetés szó nem igazán volt ismeretes számunkra; a család gazdálkodása inkább a Bataan Halálmarsra hasonlított. A csekkek (a novella megjelenésekor, véletlenül sem az elfogadásakor) mindig a legjobbkor érkeztek, hogy megvegyük az antibiotikumot a gyerek fülfertőzésére, vagy hogy minden addigi rekordunkat megdöntve még egy hónapig legyen telefonunk. Nézzünk szembe a ténnyel: a pénz elengedhetetlen és roppantul mámorító dolog. Ahogy Lily Cavenaugh mondja A Talizmán-ban (és ez Peter Straubtól származik, nem tőlem): „Sosem lehetsz túl vékony vagy túl gazdag.” És aki ezt nem hiszi el, sosem volt igazán kövér, sem igazán szegény.
Az ember mégsem a pénzért csinálja. Nem gondol az utolsó sorra. Nem gondol arra, hogy mennyit keres óránként, éves szinten vagy esetleg egész életében. A végén még csak nem is szeretetből csinálja, bár ez igen szép gondolat. Azért csinálja, mert ha nem tenné, az öngyilkosság lenne. Ez nagyon keményen hangzik, de mindig van kárpótlás. Erről azonban Wyatt-tel sosem beszélgethetnék, mert ő nem az a fajta.
Vegyük például Az istenek szövegszerkesztőjé-t. Nem a legjobb novellám; sosem fog díjat nyerni. De azért nem olyan rossz. Valahogy olyan vicces. Éppen egy hónappal azelőtt kaptam meg a saját számítógépemet (egy óriási Wang volt, de mindenki tartsa meg magának a megjegyzéseit), és éppen akkor próbáltam felfedezni, mi mindent tud és mit nem. Különösképpen lenyűgözőnek találtam a BESZÚRÁS és a TÖRLÉS gombokat, melyek az áthúzásokat és hiányjeleket teljesen feleslegessé teszik.
Egy nap eléggé csúfos dolog történt velem. A fenébe, még a legjobbakkal is megesik. Minden, ami nem volt rögzítve, távozott belőlem testem egyik vagy másik végén, a java nagyjából hangsebességgel. Alkonyatra már pocsékul éreztem magam – hidegrázás, láz, üvegszállal teli ízületek. A gyomromban lévő izmok ruganyosak voltak, a hátam pedig rettenetesen fájt.
Azt az éjszakát a vendégszobában töltöttem (mert csupán négy gyors lépésre van a fürdőszobától), és kilenctől úgy hajnali kettőig aludtam. Amikor felébredtem, tudtam, hogy erre az éjszakára ennyi volt az alvás. Csak azért maradtam ágyban, mert annyira rosszul voltam, hogy nem tudtam felkelni. Ott feküdtem hát, és közben a számítógépemre gondoltam, főleg a BESZÚRÁS és TÖRLÉS gombokra. Eszembe jutott egy különös ötlet: „Mi lenne, ha az ember begépelne egy mondatot, és amikor megnyomja a TÖRLÉS gombot, a mondat alanya eltűnne a való világból?” Egyébként majdnem az összes történetem így kezdődik: „Mi lenne, ha…” És bár legtöbbjük igen félelmetes, soha egyet sem mondtam el (csak leírtam őket) úgy, hogy a hallgatóság ne nevetett volna legalább egy kicsit, bármi volt is a történet végső célja.
Szóval, először a TÖRLÉS gombbal kezdtem játszadozni gondolatban. Nem is igazán történetet szőttem, hanem csak képek villantak fel előttem. Figyeltem azt a fickót (aki számomra csupán X, amíg a történetet szavakba nem öntöm, mert akkor már nevet kell neki adni), ahogy eltünteti a képeket a falról és a nappaliban álló székeket, New York városát, a háború fogalmát. Aztán arra gondoltam, hogy be is illeszthetne dolgokat, amelyek csak úgy felbukkannának a világban.
Majd folytattam: „Legyen ennek a fickónak egy elviselhetetlen felesége – talán őt is eltüntethetné –, de legyen ott egy jó személy is, akit esetleg beilleszthet.” Ekkor elaludtam, és másnap reggel már tűrhetően éreztem magam. A baj elmúlt, az ötlet viszont megmaradt. Megírtam a novellát, de majd Önök is láthatják, hogy nem egészen olyan lett, mint amilyennek az előzőek alapján gondolhatnánk – de hát végül sosem úgy sülnek el a dolgok.
Ugye nem kell lerajzolnom? Ezt nem a pénzért csinálja az ember, hanem azért, mert így nem érzi magát rosszul. Az olyan ember, legyen az férfi vagy nő, akinek az ilyesmi nem fontos, csak egy gép, semmi több. A novella azzal fizetett nekem, hogy újra el tudtam aludni, pedig úgy éreztem, nem fog menni. Én azzal fizettem ezt vissza a történetnek, hogy létrehoztam. Minden egyéb csupán mellékhatás.


3
Remélem, tetszeni fog ez a könyv, Kedves Olvasó. Talán nem annyira, mint egy regény, mert mára a legtöbben már elfelejtették, milyen élvezetes egy novella. Egy jó hosszú regény több szempontból is olyan, mint egy hosszú, kielégítő szerelmi viszony. Sosem felejtem el, amikor annak idején, a Creepshow forgatása közben Maine és Pittsburgh között ingáztam. Általában autóval mentem, mert a repüléstől való félelmem társult a repülésirányítók sztrájkjával és Mr. Reagan válaszcsapásaival (úgy látszik, Reagan csak akkor lelkes unionista, ha Portlandről van szó). Sikerült megszereznem Colleen McCullough Tövismadarak-ját nyolc kazettán, és az öt hét alatt nem is egyszerűen viszonyom volt azzal a regénnyel, hanem összeházasodtam vele (az a kedvenc részem, amikor a gonosz öreg hölgy elrothad, és úgy tizenhat óra múlva kukacok kezdenek mocorogni a testében).
Egy novella azonban merőben más – olyan, mint egy idegen gyors csókja a sötétben. Ez természetesen sosem lesz olyan, mint egy viszony vagy egy házasság, de hát a csók mindig édes, és éppen a rövidsége adja a vonzerejét.
A novellaírás az évek során nem könnyebb, hanem inkább nehezebb lett. Egyrészt azért, mert egyre kevesebb idő alatt kell elkészülnöm vele. Másrészt pedig azért, mert a történetek állandóan csak hízni akarnak (ezzel komoly gondjaim vannak – úgy írok, ahogy a kövér hölgyek fogyókúráznak). És egyre nehezebben találom meg a novellák hangját – Mr. X sokszor egyszerűen elillan.
De azt hiszem, sosem szabad feladni. Még mindig jobb, ha az ember egyfolytában csókol, de néha pofon vágják, mintha teljesen feladná.


4
Erről az oldalról körülbelül ennyi. Megengedik, hogy köszönetet mondjak néhány embernek? (Nyugodtan átugorhatják ezt a részt, ha akarják.)
Köszönöm Bill Thompsonnak a kezdeményezést. Együtt állítottuk össze az első novelláskötetet, az Éjszakai műszak-ot, és az ő ötlete volt ez a második. Azóta már az Arbor House-nál dolgozik, de én ott is ugyanúgy szeretem őt, mint máshol. Ha maradt még úriember a könyvkiadás nemes mesterségét űzők között, akkor ő ez a fickó. Az Isten áldja meg az ír szívedet, Bill.
Köszönet Phyllis Grann-nek a Putnamnél, hogy olyan szorosan fogta a pórázt.
Köszönetet mondanék egy másik írnek, Kirby McCauleynak, az ügynökömnek, mert ő adta el a legtöbb novellámat az itt következők közül, és mert harapófogóval húzta ki belőlem a leghosszabbat, A köd-öt.
Ez az egész kezd az Oscar-díj átvétele utáni beszédhez hasonlítani, de leszarom.
Köszönet illeti a különféle újságok szerkesztőit is – Kathy Sagant a Redbook-nál, Alice Turnert a Playboy-nál, Nye Willdent a Cavalier-nél, a Yankee munkatársait és Ed Fermant – jó ember! – a Fantasy & Science Fiction-től.
Rengeteg embernek tartozom hálával, akiket mind megnevezhetnék, de nem akarom tovább untatni önöket. A legtöbb köszönet úgyis Téged illet, Kedves Olvasó, mint mindig – mert hát végül Te ítéled meg ezt az egészet. Nélküled ez nem jöhetett volna létre. Ha valamelyik novella magával ragad és átsegít az unalmas ebédszüneten, repülőúton, vagy amikor köpőcsövezés miatt az igazgatóra vársz, már megérte.


5
Rendben – a reklámnak vége. Kapaszkodj belém. Fogj jó erősen. Sötét helyekre foglak vezetni, de azt hiszem, tudom az utat. Csak ne engedd el a karomat. És ha esetleg megcsókollak a sötétben, ne ijedj meg; csak azért teszem, mert szeretlek.
Most pedig figyelj!

1984. április 15.
Bangor, Maine



Az istenek szövegszerkesztője

Első pillantásra úgy nézett ki, mint egy Wang szövegszerkesztő – Wang billentyűzete és burkolata volt. Richard Hagstrom csak második pillantásra vette észre, hogy a burkolatot fölvágták (és nem valami óvatosan; mintha egy fémfűrésszel csinálták volna), hogy egy kissé nagyobb IBM-katódcsövet tegyenek bele. A hajlékonylemezek, amelyek ezzel a furcsa korccsal érkeztek, egyáltalán nem voltak hajlékonyak; olyan kemények voltak, mint a 45-ösök, amelyeket Richard még gyerekkorában hallgatott.
– Mi az isten ez? – kérdezte Lina, amikor Richard és Mr. Nordhoff darabonként áthordták a dolgozószobájába. Mr. Nordhoff volt Richard Hagstrom bátyjának és családjának egyik szomszédja… Roger, Belinda és a fiuk, Jonathan.
– Jon rakta össze – felelte Richard. – Mr. Nordhoff szerint nekem szánta. Olyan, mint egy szövegszerkesztő.
– Na, ja – mondta Nordhoff, aki már sosem lesz újra hatvan, és alig kapott levegőt. – Ezt mondta az a szegény kölyök… letehetnénk egy percre, Mr. Hagstrom? Teljesen kivagyok.
– Persze – felelte Richard, aztán kiáltott egyet a fiának, Sethnek, aki odalent préselt ki különös, hamis akkordokat Fender gitárjából – abban a szobában, amelyet Richard lelki szemeivel „családi szobának” álmodott meg, amikor először csinálta a burkolatot, és amelyből végül a fia „próbaterme” lett.
– Seth! – kiáltotta. – Gyere, segíts!
Odalent Seth tovább gyűrte az akkordokat a Fenderből. Richard Mr. Nordhoffra nézett, és vállat vont. Nem tudta kendőzni szégyenkezését. Nordhoff is vállat vont, mintha azt mondaná: Gyerekek! Ki várhatna bármi többet tőlük manapság? De mindketten tudják, hogy Jon – szegény, szerencsétlen Jon Hagstrom, Richard őrült bátyjának fia – sokkal jobb volt.
– Nagyon rendes volt magától, hogy segített – mondta Richard.
Nordhoff ismét vállat vont. – Mi mást tehetne egy öregember az idejével? És különben is, ez a legkevesebb, amit megtehettem Jonnyért. Tudja, mindig ingyen vágta nálam a füvet. Én akartam fizetni, de ő nem volt hajlandó elfogadni. Rendkívüli fiú volt – Nordhoff még mindig zihált. – Kérhetnék egy pohár vizet, Mr. Hagstrom?
– Hát persze – felelte Richard, és ő maga hozta be a vizet, mert a felesége meg sem mozdult. A konyhaasztalnál olvasgatott valami erotikus női regényt, közben pedig Twinkie-t evett. – Seth! – ordította el magát újra Richard. – Gyere fel és segíts, rendben?
Seth azonban nem zavartatta magát, és tompított, eléggé keserű akkordokat produkálva tovább nyüstölte a Fendert, amelynek részleteit Richard még mindig fizeti.

Richard meghívta Northoffot vacsorára, ő viszont udvariasan visszautasította. Richard bólintott. Ismét zavarba jött, de ezúttal talán egy kicsit jobban leplezte. Egy hozzád hasonló rendes fickó mit keres egy ilyen családban?, kérdezte tőle egyszer a barátja, Bernie Epstein, és Richard erre nem tudott mást felelni, mint hogy megrázta a fejét, és közben ugyanazt a tompa zavart érezte, mint most. Ő tényleg egy rendes fickó. És valahogy mégis ezt érdemelte – egy túlsúlyos, mogorva feleséget, aki úgy érzi, hogy kimaradt az élet jó dolgaiból, és hogy a vesztes lóra tett (de ezt sosem vallaná be ilyen nyíltan), és egy nem éppen közlékeny tizenöt éves fiút, aki tanulásnak egyáltalán nem nevezhető dolgot művel ugyanabban az iskolában, ahol Richard tanít… egy fiút, aki fura akkordokat játszik a gitáron reggel, délben, este (leginkább este), és aki látszólag úgy gondolja, hogy ez elég lesz a nagybetűs ÉLET-hez.
– Hát akkor, mit szólna egy sörhöz? – kérdezte Richard. Nem akarta elengedni Nordhoffot – többet akart hallani Jonról.
– Egy sör szörnyen jólesne – felelte Nordhoff, és Richard hálásan bólintott.
– Helyes – mondta, és hátrament néhány Budért.

*

A dolgozószobája egy, a háztól különálló, kicsi, fészerszerű épületben van – mint a családi szoba, amelyet ő maga alakított ki. De azzal ellentétben, erre a helyre a sajátjaként gondol – ahonnan kizárhatja az idegent, akit feleségül vett, és az idegent, akinek ez a nő életet adott.
Lina természetesen nem helyeselte, hogy saját kuckója legyen, de nem volt képes megakadályozni – ez egyike volt Richard kevés aprócska győzelmének. Talán Lina bizonyos szempontból tényleg a vesztes lóra tett – amikor tizenhat évvel ezelőtt összeházasodtak, mindketten azt hitték, hogy Richard csodálatos, nagy hasznot hozó regényeket fog írni, és hamarosan mindketten Mercedesszel fognak kocsikázni. De egyetlen megjelent regénye a legkevésbé sem volt jövedelmező, a kritikusok pedig gyorsan bebizonyították, hogy nem is csodálatos. Lina a kritikusokhoz hasonlóan látta a dolgokat, és ekkor kezdtek eltávolodni egymástól.
A középiskolai tanári állás tehát, amelyet mindketten csak a hírnévhez, dicsőséghez és gazdagsághoz vezető út első lépésének tekintettek, az utóbbi tizenöt évben a család legfontosabb bevételi forrásává vált – hát, pokolian hosszú egy út. A szívre mélyén azonban Richard sosem adta fel az álmát. Novellákat ír, és néha egy-egy cikket is. Az írószövetség tekintélyes tagja. Évente körülbelül ötezer dollár mellékest keres meg az írógépével, akármennyit zúgolódik is Lina, így aztán igazán jár neki egy saját dolgozószoba… különösen azóta, hogy az asszony nem hajlandó dolgozni.
– Kellemes kuckó – jegyezte meg Nordhoff, körülnézve az aprócska szobában, amelynek falán régimódi képek lógnak. A korcs szövegszerkesztő az asztalon csücsült: a monitor a ház tetején. Richard régi Olivetti elektromos írógépét egyelőre az egyik irattartó szekrény tetejére rakták.
– A célnak megfelel – mondta Richard. A szövegszerkesztő felé bólintott. – Ugye nem gondolja, hogy ez valóban működik? Jon csak tizennégy éves volt.
– Furán néz ki, mi?
– Eléggé – értett egyet Richard.
Nordhoff felnevetett. – Pedig még semmit sem tud. Bekukucskáltam a videoegység hátulján. Van benne néhány IBM és Radio Shack drót, majdnem egy egész Western Electric telefon, és akár hiszi, akár nem, egy kis Erector Set motor – Nordhoff belekortyolt a sörébe, aztán, mintha csak úgy hirtelen vágódott volna az eszébe, folytatta: – Tizenöt. Éppen betöltötte a tizenötöt. Pár nappal a baleset előtt. – Szünetet tartott, aztán a sörösüvegbe bámulva megismételte: – Tizenöt. – Elég halkan mondta.
– Erector Set? – pislogott Richard az öregre.
– Úgy van. Az Erector Set egy elektromos modelljáték. Jonnak is volt egy úgy… úgy hatéves kora óta. Tőlem kapta karácsonyra. Már akkor is bolondult az ilyesmiért. Mindenféle szerkentyű jó volt neki, és hogy az a kis doboz Erector Set motor izgalomba hozta-e? Szerintem nagyon is. Csaknem tíz éven át megőrizte. Nem sok gyerek szokta ilyen sokáig megtartani a játékait, Mr. Hagstrom.
– Tudom – felelte Richard, az évek során kicipelt játékokkal teli dobozokra gondolva – Seth kidobta, elfelejtette vagy minden ok nélkül tönkretette őket. A szövegszerkesztőre pillantott. – Akkor biztosan nem működik.
– Erre én nem fogadnék, amíg ki nem próbálja – mondta Nordhoff. – Az a kölyök majdhogynem elektronikai zseni.
– Ez azért szerintem egy kicsit túlzás. Igaz, hogy értett a szerkentyűkhöz, és hogy hatodikos korában megnyerte az Állami Tudományos Versenyt…
– És sokkal idősebb kölyköket győzött le, még végzős középiskolások is voltak közöttük – vágott közbe Nordhoff. – Legalábbis az anyja szerint.
– Így igaz. És mindannyian nagyon büszkék voltunk rá – ami nem egészen igaz. Richard és Jon anyja büszke volt, a fiú apja viszont le sem szarta. – De azért a Tudományos Verseny pályaművei és egy saját, hibrid számítógép szerkesztése között… – Vállat vont.
Nordhoff letette a sörét. – Volt egy kölyök; még az ötvenes években, aki két konzervdobozból és úgy öt dollár értékű elektromos szerkezetekből atomfegyvert hozott létre. Jon mesélte. És azt is, hogy 1954-ben egy eldugott új-mexikói faluban egy gyerek fölfedezte a tachionokat – ezek negatív részecskék, amelyek állítólag visszafelé haladnak az időben. A connecticuti Waterburyben egy kölyök – egy tizenegy éves gyerek – kártyalapok hátoldaláról lekapart celluloidból készített csőbombát. Fel is robbantott vele egy üres kutyaházat. A kölykök néha furcsa dolgokra képesek. Különösen a kivételesen okosak. Meglepődne.
– Talán. Talán meg is fogok.
– Mindenesetre jó gyerek volt.
– Egy kicsit a szívéhez nőtt, ugye?
– Mr. Hagstrom – mondta Nordhoff –, én nagyon szerettem őt. Minden szempontból tökéletes gyerek volt.
Richard azon kezdett tűnődni, hogy milyen furcsa: a bátyja, aki már hatéves kora óta igazi szarzsák volt, remek asszonyt és remek gyereket kapott. Ő pedig, aki igyekezett mindig kedves és jó lenni (bármit jelentsen is a „jó” ebben az őrült világban), elvette Linát, aki csendes, mindent felfaló asszonnyá fejlődött, aztán pedig megszületett Seth. Nordhoff őszinte, fáradt arcára nézve azon kezdett gondolkodni, hogyan történhetett ez meg, és hogy mennyire volt oka ennek ő maga, mennyi ebből az ő csendes gyengeségének a természetes eredménye.
– Igen – mondta Richard. – Az volt.
– Egyáltalán nem lepne meg, ha ez a gép működne – mondta Nordhoff. – Egyáltalán nem lepne meg.

Miután Nordhoff elment, Richard Hagstrom bekapcsolta a szövegszerkesztőt. A gép zümmögni kezdett, és Richard várta, hogy az IBM felirat megjelenjen a képernyőn. De nem jelent meg. Helyette viszont, hátborzongatóan, mint egy síron túli hang, a következő szavak úsztak elő zöld kísértetekként a sötétségből:
BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, RICHARD BÁCSI! JON
– Jézusom – suttogta Richard a székére rogyva. A baleset, amelyben a bátyja a feleségével és a fiukkal életét vesztette, két héttel ezelőtt történt. Valami kirándulásról jöttek hazafelé, és Roger részeg volt. Roger Hagstrom életében a részegség tökéletesen mindennapos eseménynek számított. De ezúttal nem volt szerencséje, és poros, öreg teherautója egy harminc méter mély szakadékba zuhant. Összetört és porrá égett. Jon tizennégy éves volt – nem, tizenöt. Csak néhány nappal a baleset előtt töltötte be a tizenötödiket, mondta az öreg. Már csak három év kellett volna, és megszabadult volna attól a behemót, ostoba medvétől. A születésnapja… és nem sokkal az övé után jön az enyém.
Mához egy hétre lesz. A szövegszerkesztő tehát Jon születésnapi ajándéka lett volna.
Ez valahogy még tovább rontotta a helyzetet, bár Richard nem tudta volna megmondani, pontosan hogyan vagy miért. Ki akarta kapcsolni a gépet, de aztán visszahúzta a kezét.
Egy gyerek két konzervdobozból és öt dollár értékű elektromos autóalkatrészből atomfegyvert csinált.
Hát persze. New York csatornarendszere pedig hemzseg az aligátoroktól, a légierő meg valahol Nebraskában egy idegen lény lefagyasztott testét őrzi. Na, még valamit. Baromság. De talán nem is akarom megtudni.
Fölkelt, a gép mögé lépett, és bekukkantott a nyílásokon. Igen, pontosan úgy van, ahogy Nordhoff mondta. RADIO SHACK MADE IN TAIWAN feliratú drótok. WESTERN ELECTRIC, WESTREX és ERECTOR SET feliratú vezetékek, a szavak fölött pedig egy körbe zárt, kicsi „r”. És van itt még valami, amit Nordhoff vagy nem vett észre, vagy nem akart megemlíteni Egy Lionel villanyvasút-transzformátor bedrótozva, mint Frankenstein menyasszonya.
– Jézusom – nevetett fel Richard, aztán majdnem elsírta magát. – Jézusom, Jonny, mit akartál ezzel?
Pedig tudta a választ. Már évek óta egy szövegszerkesztőről álmodozik, és amikor már nem bírta Lina elviselni gúnyos, maró kacagását, Jonnak beszélt róla. – Gyorsabban írhatnék vagy javíthatnék, és így többet dolgozhatnék – mondta tavaly nyáron Jonnak. A fiú komolyan nézett rá világoskék, intelligens, de mindig nagyon óvatos szemével, amelyet a szemüveg fölnagyított. – Nagyszerű lenne… tényleg nagyszerű lenne.
– Akkor miért nem veszel egyet, Rich bácsi?
– Az nem olyan egyszerű – felelte Richard mosolyogva. – A Radio Shack-féle típus három lepedő körül kezdődik. És az árak akár tizennyolcezerig is elmehetnek.
– Hát, talán egyszer majd csinálok neked egyet – mondta erre Jon.
– Talán – felelte Richard, és hátba veregette. És aztán nem is gondolt rá, amíg Nordhoff nem telefonált.
Játéküzletek elektromos modelljeinek a drótjai.
Egy Lionel villanyvasút-transzformátor.
Jézusom.
Visszasétált a székéhez, és ki akarta kapcsolni a gépet, mert talán ha megpróbálna írni valamit, de nem sikerülne, azzal bemocskolná az ő komoly, törékeny
(szerencsétlen)
unokaöccsének szándékát.
Aztán meggondolta magát, és megnyomta a VÉGREHAJT gombot. Közben azonban különös hidegség karcolta végig a gerincét – a VÉGREHAJT igen fura szó, ha az ember jobban belegondol. Ez a szó nem is az írással, hanem inkább a gázkamrákkal és a villamosszékkel hozható összefüggésbe… és talán az út széléről fejest ugró poros, vén teherautókkal.
VÉGREHAJT.
A számítógép hangosabban zúgott, mint amiket bolti nézelődései során látott; tulajdonképpen szinte ordított. Mi van a memóriaegységben, Jon?, tűnődött. Ágyrugók? Egy sor villanyvasút-transzformátor? Konzervdobozok? Ismét eszébe jutott Jon szeme és nyugodt, finom arcvonásai. Vajon furcsa vagy talán beteges, ha az ember irigyli valaki más fiát?
Az enyém kellett volna hogy legyen. Én tudtam… és azt hiszem, ő is. És ott volt Belinda, Roger felesége. Belinda, aki túl gyakran viselt napszemüveget a felhős napokon. Nagyokat, mert a szem körüli zúzódások csúnyán szétterjednek. Richard néha elnézte az asszonyt, amint nyugodtan, óvatosan ül Roger nevetésének harsány esernyője alatt, és szinte pontosan ugyanezt gondolta: Az enyém kellene hogy legyen.
Borzalmas volt ez a gondolat, mert a középiskolában mindketten ismerték Belindát, és mindketten randiztak is vele. Richard és Roger között két év volt, Belinda pedig pontosan közöttük volt, Richardnál egy évvel idősebb, Rogernél pedig egy évvel fiatalabb volt. Tulajdonképpen Richard randizott először azzal a lánnyal, aki aztán Jon anyja lett. Roger azonban, az idősebb és nagyobb, közbelépett, Roger, aki mindig megkapta, amit akart, Roger, aki megbüntette azokat, akik az útjába álltak.
Megijedtem. Berezeltem, és elengedtem. Ilyen egyszerű lenne? Édes Istenem, segíts; azt hiszem, igen. Szeretném, ha nem így lenne, de talán jobb, ha az ember legalább a gyávaságával kapcsolatban nem hazudik önmagának. És a szégyenkezéssel kapcsolatban.
De ha mindez igaz is – ha Lina és Seth valahogyan az ő semmirekellő bátyjához tartozott volna, Belinda és Jon pedig valahogy hozzá, mit bizonyít? És különben is, mit tehet egy értelmes ember egy ilyen abszurd módon kitervelt szívatással? Nevessen? Sikítson? Lője főbe magát?
Nem lepne meg, ha ez a gép működne. Egyáltalán nem lepne meg.
VÉGREHAJT.
Richard ujjai gyorsan mozogtak a billentyűkön. A képernyőre nézett, és a következő betűk lebegtek ott zölden:
A BÁTYÁM EGY HITVÁNY, RÉSZEG DISZNÓ VOLT.
A betűkről hirtelen egy gyermekkori játéka jutott eszébe. A Varázsgolyó. Az ember kérdezett valamit, amire igennel vagy nemmel lehetett felelni, aztán megfordította a varázsgolyót, és az felelt – hamis, mégis elbűvölően rejtélyes válaszai között olyanok szerepeltek, mint: MAJDNEM BIZTOS, ERRE ÉN NEM SZÁMÍTANÉK vagy hogy KÉRDEZZ MEG ÚJRA KÉSŐBB.
Roger nagyon irigyelte tőle a varázsgolyót, és végül egy nap, amikor erőszakkal elvette, teljes erőből a járdához vágta. Összetört. Aztán jót röhögött. Most pedig, a Jon által szerkesztett számítógép furcsán hullámzó bömbölését hallgatva, Richard emlékezett, hogy akkor zokogva a járdára omlott, és képtelen volt elhinni, hogy a bátyja ilyet tett.
– Bőgőmasina, bőgőmasina, hülye kis bőgőmasina! – gúnyolódott Roger. – Nem is volt más, csak egy olcsó, szaros játék, Richie. Nézd csak, néhány cédula és egy kis víz volt benne.
– MEGMONDALAK! – üvöltötte Richard teli torokból. A feje forró volt. Az orra pedig bedugult a gaztett miatt előtört könnyektől. – MEGMONDALAK, ROGER! MEGMONDALAK A MAMINAK!
– Ha beköpsz, eltöröm a karod – felelte Roger, és vérfagyasztó vigyora elárulta, hogy komolyan is gondolja. Nem köpte be.
A BÁTYÁM EGY HITVÁNY, RÉSZEG DISZNÓ VOLT.
Hát, akármilyen furcsa is a szerkezet, az írás megjelenik a képernyőn. De az még a jövő titka, hogy tárolja-e az adatokat. Jon Wang billentyűzete és IBM monitora azonban működik. Egészen véletlenül eszébe jutott néhány igazán szar emlék, de ez nem Jon hibája.
Richard körülnézett a dolgozószobájában, és tekintete megállapodott az egyetlen fényképen. Nem szereti ezt a képet, és nem is ő választotta. Lina egy műtermi portréja; két évvel ezelőtt kapta tőle karácsonyra. Szeretném, ha a dolgozószobádban tennéd ki, mondta, ő pedig persze meg is tette. Az asszony így tartja rajta a szemét még akkor is, ha épp nincs vele. Ne felejts el, Richard. Itt vagyok. Talán rossz lóra tettem, de azért még itt vagyok. És jobb, ha ezt nem felejted el.
A műtermi portré természetellenes színárnyalataival igen fura volt a Whistler-, Homer- és N. C. Wyeth-képek barátságos egyvelegében. Lina félig lehunyta a szemét, szája kemény íve pedig valami mosolyszerűt erőltetett magára. Még itt vagyok, Richard, ezt mondta az a száj. Nehogy elfelejtsd.
Richard begépelte a következőt:
A FELESÉGEM FÉNYKÉPE A DOLGOZÓSZOBÁM NYUGATI FALÁN LÓG.
A szavakra nézett, de nem tetszettek jobban, mint maga a fénykép. A TÖRÖL gombra ütött. A szavak eltűntek. A képernyőn csupán az egyenletesen villogó kurzor volt.
A falra pillantott. A felesége fényképe eltűnt.

Nagyon hosszú ideig üldögélt – legalábbis úgy érezte –, közben pedig a falat bámulta, ahol valaha a kép lógott. Végül a számítógépből áradó szag zökkentette ki a teljes hitetlenkedés sokkjának kábulatából – ugyanolyan tisztán emlékezett erre a szagra a gyermekkorából, mint a varázsgolyóra, amelyet Roger összetört, mert nem az övé volt. Egy villanyvasút–transzformátor szaga. Amikor már ki kell kapcsolni, hogy egy kicsit lehűljön.
Így is fog tenni.
Csak még egy perc.
Fölkelt, és zsibbadt lábbal a falhoz lépett. Végigfuttatta ujjait az Armstrong-lambérián. Itt volt a kép, igen, pontosan itt. De eltűnt, az akasztója is eltűnt, és a lyuk is, ahová az akasztót csavarozta.
Eltűnt.
A világ hirtelen elszürkült, Richard pedig hátratántorodott, és homályosan arra gondolt, hogy el fog ájulni. Elszántan küzdött az ájulás ellen, és a világ végül újra kitisztult előtte.
Az üres falról a szövegszerkesztőre pillantott, amit halott unokaöccse tákolt.
Meglepődne, hallotta Nordhoff hangját. Meglepődne, meglepődne, ó, igen, ha tudná – egy gyerek az ötvenes években olyan részecskéket fedezett fel, amelyek visszafelé haladnak az időben, meglepődne, hogy a maga zseni unokaöccse mit hozhat ki néhány kidobott számítógépdarabból, drótból és elektronikai alkatrészből. Annyira meglepődne, hogy szinte beleőrülne.
A transzformátor szaga töményebbé, erősebbé vált, és a monitor nyílásaiból füst gomolygott. A számítógép még hangosabban zúgott. Ideje kikapcsolni – Jon akármilyen okos volt is, valószínűleg nem maradt ideje az őrült izé minden hibáját kiküszöbölni.
De vajon tudta, hogy ez lesz belőle?
Richard, mint aki a képzelet világában jár, visszaült a monitor elé, és begépelte:
A FELESÉGEM KÉPE A FALON VAN.
A falra nézett, aztán a billentyűzetre, és megnyomta a VÉGREHAJT gombot.
A falra pillantott.
Lina képe visszatért, a régi helyén lógott.
– Jézusom – suttogta Richard. – Jézus Krisztus.
Kezével megtörölte arcát, a billentyűzetre nézett (ismét csak a villódzó kurzor volt látható), és begépelte:
A PADLÓ CSUPASZ.
Aztán a BESZÚR gombot megnyomva hozzátette:
KIVÉVE TIZENKÉT DARAB HÚSZDOLLÁROS ARANYPÉNZT EGY KICSI PAMUTZACSKÓBAN.
Megnyomta a VÉGREHAJT gombot.
A padlón egy kis, fehér, zsinórral összehúzható szájú pamutzacskó hevert. Kifakult fekete betűk voltak rajta: WELLS FARGO.
– Édes Istenem – hallotta Richard a saját hangját, amely viszont mintha nem is a sajátja lett volna. – Édes Istenem, édes jó Istenem…
Még talán perceken vagy esetleg órákon át hajtogatta volna a Megváltó nevét, ha a szövegszerkesztő el nem kezd egyenletesen csipogni. A képernyő tetején átvillant a TÚLTERHELÉS szó.
Richard gyorsan kikapcsolt mindent, és úgy hagyta el a dolgozószobáját, mintha a pokol minden ördöge őt kergetné.
Előbb azonban felvette a földről a pici, összehúzható szájú zacskót, és a nadrágzsebébe tette.

*

Aznap este fölhívta Nordhoffot, miközben a hideg novemberi szél hamisan dudált a fák között, Seth bandája odalent módszeresen gyilkolt egy Bob Seger-dallamot, Lina pedig egy egyházi tombolaesten volt.
– Működik a gép? – kérdezte Nordhoff.
– Az nem kifejezés – felelte Richard a zsebébe nyúlva, és elővett egy érmét. Nehéz volt – nehezebb, mint egy Rolex óra. Egyik oldalán egy sas könyörtelen profiljának domborműve, mellette pedig a dátum: 1871. – El sem hinné, hogyan.
– Talán mégis elhiszem – mondta Nordhoff higgadtan. – Nagyon okos fiú volt, és nagyon szerette önt, Mr. Hagstrom. De legyen óvatos. Egy gyerek mégiscsak gyerek, akármilyen okos is, a szeretet pedig esetleg tévútra kerülhet. Érti, mit akarok mondani?
Richard egyáltalán nem értette. Forrónak és lázasnak érezte magát. Az aznapi újság szerint az arany egy grammja tizenhét dollárt ér. Richard megmérte az érméket: átlagosan százharmincöt grammosak. Ez összesen 27 540 dollár. És ez csak talán a negyede annak az összegnek, amit érmeként kaphat értük.
– Mr. Nordhoff, át tudna jönni? Most? Ma este?
– Nem – felelte Nordhoff. – Nem, azt hiszem, nem akarok, Mr. Hagstrom. Úgy érzem, ez az ön és Jon titka.
– De…
– Ne feledje, amit mondtam. Az isten szerelmére, legyen nagyon óvatos –Nordhoff halk kattanással eltűnt a vonalból.

Fél órával később Richard újra a dolgozószobájában találta magát. A számítógépet bámulta. Megérintette a gombot, de még nem kapcsolta be. Másodjára már meghallotta, amit Nordhoff mondott: Az isten szerelmére, legyen nagyon óvatos. Igen. Óvatosnak kell lennie. Egy gép, ami ilyesmire képes…
Hogy lehet képes egy gép ilyesmire?
Fogalma sincs… ami valahogy elfogadhatóbbá tette számára ezt az egész őrültséget. Elvégre ő angoltanár, aki néha írogat, nem pedig műszaki szakember, és soha nem is értette a különféle szerkentyűk – lemezjátszó, benzinmotor, telefon, televízió, vécéöblítő – működését. Egész életében használta ezeket, a működési alapelv viszont sosem érdekelte. Számít az egyáltalán?
Bekapcsolta a gépet. Most is felvillant a felirat: BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, RICHARD BÁCSI! JON. Megnyomta a VÉGREHAJT gombot, és unokaöccse üzenete eltűnt.
Ez a gép nem sokáig fog működni, villant át hirtelen az agyán. Biztos, hogy Jon még nem fejezte be, amikor meghalt, mert tudta, hogy bőven van még ideje, hiszen Richard bácsi születésnapja csak három hét múlva lesz…
Jon ideje azonban lejárt, így ez a tökéletesen lenyűgöző számítógép, amely szemmel láthatóan beszúr, illetve kitöröl tárgyakat a való világból, néhány perc használat után az égő villanyvasút-transzformátor bűzét árasztja és füstölni kezd. Nem volt alkalma tökéletesíteni. Jon…
Meg volt győződve arról, hogy bőven van ideje?
Ez nem igaz. Egyáltalán nem igaz. Richard ezt nagyon is jól tudta. Jon nyugodt, éber arca, józan tekintete a vastag szemüveg mögött… nem volt ott semmiféle bizonyosság, és nem hitt abban, hogy idővel minden jobbra fordul. Mi is volt az a szó, ami eszébe jutott? Szerencsétlen. Ez a szó nem csupán jellemezte a fiút; csakis ez jellemezte. A szerencsétlenség olyan nyilvánvalóan lengte körül Jont, hogy Richard néha legszívesebben megölelte volna arra kérve, hogy legyen egy kicsit vidámabb, néha jól is végződhet a történet, és a jók nem mindig halnak meg fiatalon.
Aztán eszébe jutott Roger, ahogy teljes erejéből a járdához csapja a varázsgolyót; hallotta, ahogy a műanyag darabokra törik, és látta, ahogy a varázsfolyadék – tulajdonképpen csak víz – végigfolyik a járdán. És a kép egy másikba váltott: Roger korcs, HAGSTROM NAGYKERESKEDELMI SZÁLLÍTÁS feliratú teherautója valahol a semmi kellős közepén fejest ugrik egy poros, málladozó szikla széléről, aztán orrával előre zuhan, és olyan halk csattanással ér földet, amely magához Rogerhez hasonlóan szóra sem érdemes. Látta – bár nem akarta – bátyja feleségének vérré és csonttá bomló fejét. Látta, ahogy Jon sikoltozva és lassan megfeketedve szénné ég a roncsban.
Semmiféle bizonyosság, semmi igazi remény nem volt abban a fiúban. Mindig is az egyre fogyatkozó idő érzése áradt belőle. És végül igaza is lett.
– Mit jelenthet ez? – motyogta Richard az üres képernyőt bámulva.
Mit válaszolna most a varázsgolyó? KÉRDEZD MEG ÚJRA KESŐBB? AZ EREDMÉNYT NEM LEHET MEGJÓSOLNI? Vagy talán úgy, hogy EGÉSZEN BIZTOSAN ÍGY VAN?
A számítógép zúgása ismét hangosabbá vált, és most hamarabb, mint délután. Már érezni lehetett a képernyő mögött lévő, felforrósodott villanyvasút-transzformátorok szagát.
Mágikus álomgép.
Az istenek szövegszerkesztője.
Hát az lenne Jon születésnapi ajándéka? A csodalámpa vagy a kívánságokat teljesítő kút űrkorszaki megfelelője?
Ekkor kivágódott a hátsó ajtó, és Richard meghallotta Seth és a többiek hangját. Túl hangosan és túl rekedten beszéltek. Vagy ittak, vagy szívtak.
– Hol az öreged, Seth? – kérdezte egyikük.
– Szerintem a dolgozószobájában matat, mint mindig – felelte Seth. – Szerintem… – A szél ekkor újra felerősödött, és Richard nem hallotta a folytatást, a gonosz nevetést viszont igen.
Csak ült, és fejét kissé oldalra billentve hallgatta őket, aztán hirtelen begépelte:
A FIAM SETH ROBERT HAGSTROM.
Ujja a TÖRÖL gomb fölött lebegett.
Mi a fenét művelsz? – ordított rá a józan esze. – Ezt komolyan gondolod? Meg akarod gyilkolni a saját fiadat?
– Biztosan valami fontosat csinál odabent – mondta az egyik srác.
– Csak egy rohadt faszfej – vetette oda Seth. – Kérdezzétek meg az anyámat. Ő is megmondja. Ez…
Nem gyilkolom meg. Csak… KITÖRLÖM.
Ujja a gombra csapott.
– ...soha semmit nem csinál, csak...
A FIAM SETH ROBERT HAGSTROM szavak eltűntek a képernyőről.
 
Kapcsolódó írásaink:
Ezüst pisztolygolyók (DVD)
A remény rabjai (DVD)
Halálsoron (DVD)
Lisa Rogak: Kísértetszív. Stephen King élete
 
Életrajz:
Stephen King életrajz
 
Magyar Stephen King HQ:
Magyar Stephen King HQ