Georges Simenon: Maigret és az idős hölgy
Írta: Galgóczi Tamás | 2004. 05. 25.
Az előző kötet kapcsán már említettem, hogy Maigret nem magányos típus, hanem csapatjátékos, aki nem habozik feladatokkal ellátni beosztottjait, ha az éppen aktuális ügy megkívánja. Ám azt sem szabad elhallgatni, hogy az esetek többségében az ő fejében áll össze a megoldás (de hát ezért ő a főfelügyelő és nem közrendőr), amely átsegíti a holtpontokon.
Azért neki is van egy főnöke, akit még magasabb helyről irányítanak – és ennek következményeként ezúttal egy apró tengerparti üdülőhelyen találjuk magunkat. A bűbájos környezet ideális háttér gyerekkori emlékek felidézésére, de sajna Maigret nem fordíthat elég időt efféle álmodozásra, a tenger látványa egyébként sem váltja már ki belőle azt a mágikus hatást, mint évtizedekkel korábban. Hangulatát nem dobja fel sem az áldozat munkaadójával (a címben említett idős hölgy), sem annak családjával folytatott beszélgetés. Senki sem mond igazat, és csak nem akar megvilágosodni előtte, mi is történt valójában, kinek állhatott érdekében a gyilkosság? Egyáltalán kit akartak megölni?
Miközben szép lassan megismerjük Maigret munkamódszerét, úgy válik egyre értelmetlenebbé az egész ügy, és már csak abban bízhatunk, a főfelügyelő ezúttal is kideríti az igazságot.
Érdekes látni, hogy Simenon miként jeleníti meg a tengerpartot, időjárásával és vendégeivel. Úgy ír, mintha ő is ott lenne a helyszínen, pedig akkor már évek óta az Államokban élt, ott írta ezt a könyvét is, egészen pontosan 1951-ben.