Főkép

A függöny felemelkedik, és az összegyűlt műértők immáron a tizedik felvonást (igaz, két részben) izgulhatják végig. A darab érdekessége, hogy miközben folyik az előadás, a szerző még a szövegen dolgozik, és nem tudni mikor írja le az utolsó betűt. Egyelőre úgy tűnik, megszállta az ihlet, hiszen a mostani színben csak a nyitókép majd száz oldal, ezért cseppet sem csodálkozom a tapasztaltabb bérleteseken, akik kispárnával, étel és ital kíséretében foglaltak helyet. Ha ez így megy tovább, akkor további piknikkosarak és butéliák esnek majd áldozatul a történetnek, hiszen ki tudja, hol van még a világvége, a Tarmon Gai’don (lefordítva Az Utolsó Csata), ahol majd eldől, ki lesz a győztes, és ki veszít (legalábbis az előzetes tájékoztatás szerint a szerző erre kötött szerződést).

Mielőtt még elkezdődne az előadás (elvégre az előszó csak a csevegést és a kósza tekinteteket van hivatva begyűjteni) felhívnám a későn érkezők, ne adj isten az utcáról betértek figyelmét arra, hogy mindenképpen szerezzék be a korábbi felvonásokat taglaló szövegkönyveket – ellenkező esetben nem csupán arról nem lesz fogalmuk, miről is van szó, hanem a nagyszámú statisztával operáló hőseposz forgatagában reménytelenül elvesznek.

Ha ez is megtörtént, akkor két ifjú bajnok (szakszóval ta’veren) tusakodását élvezhetjük végig az első sorból, miközben minimalista módon próbálnak viselkedni, de ezzel a módszerrel sem tudják leplezni szívük hölgye iránt érzett aggódásukat, és mindent, ami ezzel kapcsolatos. Gyakorlatilag ezzel el is telik az első rész.

Véleményt ezúttal majd a darab végén mondanék, hiszen ezúttal nem jutott egy árva sornyi szerephez sem az őrülettel játszó főszereplő (Rand Al’Thor), csak futólag kerül megemlítésre – márpedig ez sovány vigasz markáns jelenléte helyett.

Részlet a regényből