Főkép

Magányos. Gallérját feltűrve hordja. Ballonkabátja hosszú. Ökle kemény. Gondolkodása precíz és logikus. Elvei vannak. Keményen iszik. Szereti a nőket. A nők pedig szeretik őt. Mindannyian tudjuk, ki ő. Ő a magándetektív. Magánnyomozó. Private detective. Private investigator. PI. A 20. század irodalmának legfeledhetetlenebb figurája. Több néven ismerjük: Sam Spade, Philip Marlowe, Lew Archer – és Matt Scudder.

Ahogy a krimi születésének sincs pontos dátuma, úgy nem ismerjük a magándetektívekről szóló regények születésnapját sem. Azt azonban tudjuk, melyek a születés legfontosabb állomásai. A legelején egy dolgot le kell szögezni. A könyvbéli magándetektívek valós személyekről szóltak – legalábbis eleinte. Volt ugyanis két alakja a szakmának, akik munkájuk révén nagy elismerést és megbecsülést szereztek, s ezt vagy ők maguk, vagy a kor élelmesebb írói alaposan ki is használták. Elsőként a francia Vidocqot kell megemlíteni, aki az 1832-ben megalapította a világ első magándetektív ügynökségét. A másik pedig Allan Pinkerton, aki ugyanezt művelte az Egyesült Államokban 1850-ben. Mindketten lejegyezték emlékirataikat, s mindkettőről születtek könyvek. (Azt tényként kezelhetjük, hogy Vidocq 1828-ban Amerikában is megjelent emlékiratait egy Edgar Allen Poe nevű fiatalember is olvasta.

A folytatást pedig ismerjük: 1842-ben megjelent az első krimi, a Morgue-utcai kettős gyilkosság. A folyamat megállíthatatlan volt, a könyvek egyre születtek, a műfaj egyre népszerűbb lett, s különös dolog történt. Az irodalom és valóság közt igen különös és egyedülálló kapcsolat alakult ki. Meggyőződésem, hogy a magándetektív-irodalomnál jobban és gyorsabban egyetlen irodalmi forma sem reagált az aktuális társadalmi változásokra. A depresszió szinte azonnal megjelent a kor munkáiban, ahogy a 30-as évek második felének viszonylagos jóléte, az ötvenes évek paranoiás sötétsége, a hatvanas évek kiútkeresése és a hetvenes évek általános társadalmi, gazdasági válsága is. Az élet és a fikció kéz a kézben jártak, lassan nem lehetett tudni, melyik hol kezdődik. Pinkerton egykori aprócska nyomozógárdája például a hatalmas, egész Amerikát, sőt Európát is átszövő Pinkerton National Detective Agencyvé nőtte ki magát.

Ennek az ügynökségnek dolgozott Dashiell Hammett 1915 és 1922 között. Ugyan manapság sokan kétségbe vonják, hogy valóban nyomozó lett volna, de ez a tényen nem változtat. Hammett nem sokkal azután elkezdett publikálni a Black Mask magazinban, hogy otthagyta az ügynökséget. Hőse a Continental Op volt, kemény és cinikus detektív, aki nyakig benne volt kora minden mocskában. Nyugodtan állíthatjuk, Hammett volt az, aki megteremtette a keménykötésű magándetektív (hard-boiled detective) alakját.

Regényei folyamatosan jelentek meg a Black Maskben: elsőként a „Véres aratás”, majd a többi. Hősei – Sam Spade és Ned Beaumont – szenvtelen, kemény alakok, akikben az igazi érzelem szikrája csak elvétve fedezhető fel. Csak és kizárólag saját erkölcsi kódjuk alapján élnek. Szerencsés esetben ez az erkölcsi kódrendszer egyezik a törvényével. Ha nem, a hős nem tántorodik vagy bizonytalanodik el, hanem cselekszik, ahogy helyesnek tartja. S ez az, ami mind mai napig jellemzi a fikcionális magándetektíveket. Hammett utolsó érdemi könyve (A cingár feltaláló - Thin Man) 1934-ben jelent meg, utána csak apróságok és fragmentumok. Ám utódja már készen állt, teljes fegyverzetben.

Raymond Chandler első írásai szintén a Black Maskben jelentek meg 1933-tól, ám első, zajos sikerét az 1939-ben kiadott „Hosszú álom” (The Big Sleep) című regényével aratta (melyből egyébiránt pazar film is készült Humphrey Bogarttal a főszerepben, s amelynek forgatókönyvét a későbbi Nobel-díjas Willaim Faulkner írta). Chandler Philip Marlowe-val írta be magát az irodalomtörténetbe. Marlowe már kevésbé olyan érdes, mint Hammett hősei, s hogy őszinték legyünk, egyik sem éri el az „Üvegkulcs” vagy a „Véres aratás” komplexitását, már-már fájdalmas életszerűségét.

Chandler nagyszerűségéhez kétség sem férhet, hiszen Marlowe-val iskolát teremtett, máig ható tradíciót. Marlowe is az élet sötétebbik oldalán nyomozott, ő is szerette az italt s a nőket, ő is cinikus volt, de személyiségét belengte egyfajta csendes melankólia, s csak nagyon ritkán produkált olyan pofozkodásokat, mint mondjuk Ned Beaumont. S csak nagy ritkán tévedt az élet olyan sötét oldalára, mint Hammett hősei. Talán utolsó regényében, az 1959-es „Visszajátszás”-ban (Playback) merült le igazán mélyre, de akkor már késő volt. A színen ugyanis megjelent Kenneth Millar.

De mielőtt hozzákanyarodnánk, egy rövid kitérő a noir felé. A puristák biztosan felkapják fejüket, de meglátásom szerint a noir a hard-boiled egyik mellékága, amely folyamatos népszerűségnek örvendett, de a magándetektív-irodalom főáramába soha nem került be. A noirról most csak annyit, hogy a műfaj két alapvető klasszikusa, James M. Cain „A postás mindig kétszer csenget” és Horace McCoy „A lovakat lelövik, ugye?” című regényei szintén a 30-as évek derekán jelentek meg, s a szerzők sorában a későbbi évtizedekben olyan felülmúlhatatlan nagyságok alkottak, mint Jim Thompson, Charles Willeford, Harry Whittington, David Goodis, Charles Williams, William P. McGivern és Cornell Woolrich (kinek utolsó, félbehagyott regényét Lawrence Block fejezte be).

Az ötvenes évek krimiirodalmának – jelen írás rendezőelve, a főáram szempontjából – két nagy állomása van. Illetve három. Elsőként, megjelent az ún. police procedural műfaj, amely a rendőrségi nyomozómunkát állította középponjába. A műfaj máig legnagyobb alakja a nálunk is méltán népszerű Ed McBain. McBain azonban nem magándetektívekkel foglalkozott, míg Mickey Spillane igen. Sajnos igen. 1947-ben jelent meg „Én, az esküdtszék” (I, the Jury) című regénye, amely sokkal nagyobb sikert aratott a megérdemeltnél. A főszereplő Mike Hammer – ahogy neve is sugallta – egyszerű és brutális lélek volt. Nem nyomozott, nem gondolkozott, nem csinált semmit, csak verekedett, pusztított és tombolt. Persze nyilvánvaló, hogy miért arattak könyvei akkora sikert, hogy 1953-ra 13 millió volt belőlük forgalomban.

Amerika nehéz időket élt, ahol a verbális keménykedésre és a szellemes cinizmusra senki nem volt kíváncsi. Elindultak a politikai boszorkányüldözések (amelynek egyébként Hammett is áldozatul esett), s a nyers erőszak mindennél vonzóbb volt. Mike Hammer azonban nem sokáig maradt az olvasók szívében, mert megjelent a már említett Kenneth Millar, s vele együtt a modern kor magándetektívje. Millarként senki nem ismeri, Ross Macdonaldként azonban sokkal többen. Macdonald kicsit továbbfejlesztette a Hammett és Chandler kitalálta típust. Főhőse, Lew Archer higgadt, visszafogott, becsületes, nem túl szórakoztató egyéniség, aki azonban az évek múlásával minden olyan ügyben nyomozott, ami Amerikát akkor érdekelte.

Hammett, Chandler és Macdonald hősei közül Lew Archer volt a legmarkánsabb erkölcsi kóddal rendelkező. Ha vonakodva is, de mindent megtett azért, hogy egy zavaros korban a rendet képviselje. Archer figurája aprólékosan kidolgozott, s Macdonald már annak az új irányzatnak a szellemében írta meg, amely inkább a főszereplő cselekedetei alapján rajzol jellemet, semmint a „gondolta”, „tűnődött” vagy „elmélkedett” kezdetű kvázi belső monológokkal. (Ezen irányzat legkiválóbb képviselője Charles Willeford, illetve a nálunk is ismert, de nem eléggé méltányolt Patricia Highsmith.) Archer inkább gondolkodó, semmint cselekvő hős, aki – elődjeivel ellentétben – együtt érez kora fiatalságával, azok problémáival. S még egy különös vonása Macdonald regényeinek: Archer gyakran nyomoz olyan ügyekben, amelyek a környezet pusztításával kapcsolatosak. Utoljára 1973-ban jelent meg vele regény, alig két évvel az első Matt Scudder-regény előtt.

Amikor 1975-ben megjelent „Az apák bűnei”, Lawrence Block még alig jegyzett író volt. Pályája elején pornográf regényekkel indult, innen nyergelt át a kalandregényekre, hogy elérkezzen végül a krimihez, annak is a hard-boiled irányzatához. Scudder tökéletes lenyomata korának. A hetvenes évek közepére Amerika számos komoly traumán ment keresztül, melyeket még nem volt ideje feldolgozni. Elvesztették a vietnámi háborút, Nixon meggyalázta az elnöki hivatal szentségét, nem tudtak magukkal mit kezdeni a hatvanas évekből itt maradt hippik és Vietnámból hazatért veteránok. A gazdaság mélyponton volt, a feszültségek nem csökkentek. Ekkor lépett színre Matt Scudder, a volt zsaru, az alkoholista, aki súlyos küzdelmet folytat belső démonaival, s gyakran áll vesztése. Scudder, aki a legmocskosabb ügyekben nyomoz, Scudder, aki nem is magándetektív, hanem egy ex-zsaru, aki szívességet tesz bizonyos embereknek.

Block hőse nemcsak ebben egyedülálló. Elődei – Hammett, Chandler és Macdonald – nem sokat foglalkoztak főhőseik jellem- és személyiségfejlődésével. Kőbe vésett alakok voltak, akik soha nem változtak. Nemúgy Scudder. A most már 15 regényből álló folyam a modern irodalom egyik legmarkánsabb és legjobban kidolgozott fejlődésregény-sorozata. Talán elnézik ezt a nem ideillő fogalmazást, de nincs rá jobb szó. Scudder fejlődik, változik, egyvalamihez azonban csökönyösen ragaszkodik: erkölcsi kódrendszeréhez. Scudder becsületes a maga módján, egyenes, s csak egy dolog érdekli: a bűnös nyerje el büntetését. Scudder elődei velük egyenrangú örököse: az utcák kemények, a pofonok fájnak, az ital mar, a nők megbízhatatlanok, a múlt szennyes, a jelen mocskos, a jövő bizonytalan.

S hogy van-e élet Scudder után? Nem tudni. A sorozatnál egyenletesebb, erősebb és sikeresebb nem született, bár próbálkozások voltak. Robert B. Parker Spensere sajnos ellaposodott, Walter Mosley Easy Rawlinsa nem tud kitörni a faji kötöttségből, James Lee Burke Dave Robicheaux-ja pedig saját maga sablonjává lett.


Egyvalaki volt, aki Blockot követhette volna. Larry Beinhart trilógiájának megjelenése a 80-as évek végén, 90-es évek elején a legjelentősebb esemény volt a hard-boiled irodalomban, de Beinhart „A farok csóválja” című film alapjául szolgáló regény (American Hero) megjelenése óta Oxfordban tanít, s a hírek szerint esze ágában sincs írni.
A műfaj mégsem fog elhalni, hisz Block folyamatosan ír, s talán előbb-utóbb meglesz az utód. Addig is, vár még ránk 14 Scudder-regény.

(A cikk az Agave Kiadó honlapján is elolvasható - a szerk.)