Főkép

Gazdasági helyzet ide vagy oda, úgy érzem az utóbbi időben több olyan lépés történt kiadói szinten, amely az úgymond átlagolvasónak kedvez. Gondolok itt az igényes sci-fi regények, a Koontz és King munkásságán kívüli horror történetek közzétételére, valamint a Christie-Doyle-McBain-Chandler életműveken kívüli krimikre.

Ez utóbbi csoportosulásból némileg kilóg Simenon kedélyes franciája, hiszen Maigret nem magányos hős, hanem rendőr, aki kollégáival együtt nyomoz, mondhatni csapatjátékos. Másik fő jellegzetessége az erőszakmentesség, amire csak részben lehet magyarázat a regény viszonylag régi keletkezése (1951-ben íródott), sokkal inkább úgy érzem, hogy Maigret a maga képére formázza az elé kerülő bűnügyeket. Itt nincs felesleges káromkodás, erőszak – ez nem vall a pipázó felügyelőre. Alapos verés helyett inkább az elkövető személyiségét és indítékát igyekszik megérteni, hogy aztán érvényesüljön az igazság.

Az persze kérdéses, mennyire fog működni ez a módszer abban az ügyben, melyet egy réges-régi „ismerőse”, a kiöregedett utcalány, becenevén Langaléta révén ismer meg. A cseppet sem szokványos bűntény tulajdonképpen nem is nevezhető annak, hiszen nincs áldozat, nincs bejelentés, nincs panaszos – csak egy illegalitásba vonult betörő, aki munka közben talál egy női holtestet. Viszont a betörő látogatásáról nem érkezik feljelentés a rendőrségre – úgyhogy Maigret kezdetben még azt sem tudja, ki hazudik, és ki mond igazat. Mindenesetre az ügy legalább változatosságot jelent a nyári forrósággal terhelt hétköznapok egyhangúságában, és szabadságok ide vagy oda, beosztottjaival munkához lát. Közben persze felhörpintenek pár pohár sört és pernod-ot.

A kötet vékonyka megjelenése ellenére kellemes meglepetést okozott, mivel a vártnál hosszabb időbe telt kiolvasni. A történet egyszerű, ámde mégis érdekesen bonyolódik. Kíváncsi leszek a többi kötetre.

A szerző életrajza