Főkép

Számos kitüntetés és cím viselője: Médaille de La Resistance avec Rosette; Légion d’Honneur (Francia Becsületrend); Ordre National du Mérite (Francia Nemzeti Érdemérem); a jeruzsálemi Héber Egyetemtől a Doctor Philosophiae Honoris Causa címet kapta.

Irodalom szakos egyetemi diplomájának és filozófia szakos másoddiplomájának a megszerzése után Claude Lanzmann a berlini blokád idején (1948-1949) a filozófia és az irodalom lektoraként dolgozott a berlini Freie Universitäten. 1952-ben ismerkedett meg Jean-Paul Sartre-ral és Simone de Beauvoirral. A hozzájuk fűződő viszonyával vette kezdetét egész életen át tartó kapcsolata a híres magazinnal, a Les Temps Modernes-nel, amelynek jelenleg az igazgatója. 1970-ig a Les Temps Modernes mellett a zsurnalisztikára is szakított időt: számtalan cikket és újszerű riportot készített, miközben úgy maradt hű mind Izrael (ahol először 1952-ben járt) iránti lojalitásához, mind a gyarmatosítást elítélő állásfoglalásához, hogy nem keveredett ellentmondásokba. A “Manifesto of the 121” egyik énekese volt – ez az együttes hívta fel a világ figyelmét az algériai elnyomásra, és polgári engedetlenségre szólított fel. Mivel Lanzmann egyike volt annak a tíz fős csoportnak, akik ellen vádat emeltek a Manifesto kihirdetéséért, nekilátott egy olyan Les Temps Modernes-különszám elkészítéséhez, amely kizárólag az arab-izraeli konfliktussal foglalkozott. Az eredmény egy több mint ezer oldalas kötet lett, amelyben az arabok és az izraeliek először fejtették ki a véleményüket közösen, és amely azóta is hiteles kézikönyvnek számít.

1970-ben Claude Lanzmann felhagyott az újságírással és filmek forgatásába kezdett. Elkészítette az ISRAEL WHY c. filmét, részben magyarázatképpen azon korábbi bajtársai számára, akik szintén részt vettek a gyarmatosítás elleni küzdelemben, ám akiket túlságosan kötöttek a nyelvi és más attitűdök, így nem értették: az, aki Algéria függetlenségéért kampányolt, hogyan támogathatja Izrael fennmaradását. Az ISRAEL WHY valóságosan mutatta be Izraelt, elkerülte azt, hogy mindent feketének vagy fehérnek láttasson, és a kritika hangos helyeslését váltotta ki, valamint jelentős nézőközönséget is vonzott. Amikor 1973-ban vászonra került, az Izraelről valaha készített legjobb filmnek nevezték. A bemutatót az Egyesült Államokban tartották, a New York Film Fesztiválon, 1973. október 7-én, néhány órával a Yom Kippur háború kitörése után.

Claude Lanzmann 1974 nyarán kezdett el dolgozni a SHOAH c. filmen. A film elkészítése tizenegy éven keresztül minden idejét igénybe vette. A film 1985-ös forgalomba kerülését sokan tartották jelentős eseménynek, mind történetileg, mind cinematográfiailag. Megjelenése óta a film hatása folyamatosan nő, amit jól mutat a vele foglalkozó sok ezer újságcikk, tanulmány, könyv és egyetemi szeminárium. A SHOAH-nak számtalan dicséretben volt része, és jónéhány fesztiválon nyert díjakat.

Az ISRAEL WHY és a SHOAH után a TSAHAL volt Claude Lanzmann trilógiájának harmadik és egyben befejező darabja, amelynek témája a kezdetek óta foglalkoztatta.

UN VIVANT QUI PASSE c. negyedik alkotását 1997-ben hozták forgalomba. Claude Lanzmann ezt a kivételesen összetett és erőteljes dokumentumfilmet egy 1979-ben, a SHOAH forgatása közben Maurice Rossel-lel készített interjúra építette fel. Rossel svájci katonatisztet a második világháború idején Berlinbe küldték a Nemzetközi Vöröskereszt (NV) képviselőjeként. Az ilyen képviselők fő feladata a hadifogoly-táborok felkeresése, a Genovai Konvenció betartásának a szavatolása, valamint a csomagok kézbesítésének a biztosítása volt. Ám Maurice Rossel volt az egyetlen olyan NV-képviselő, aki felkereste Auschwitz-ot 1943-ban... Akkor, amikor a tábor, mint haláltábor maximális hatásfokon működött, Rossel is csupán udvariasan elbeszélgetett a tábor parancsnokával. 1944-ben Maurice Rossel vezette azt az NV-delegációt is, amely a theresienstadti ‘kirakatgettót’ tekintette meg. A látogatása időtartamára a gettót külön felkészítő, így őt az orránál fogva vezető nácik, valamint saját előítéletei hatására Rossel a vizsgálat után egy rózsás jelentést készített, arról tévén tanúbizonyságot, hogy még csak véletlenül sem szúrtak szemet neki az ijesztő theresienstadti életkörülmények.

Claude Lanzmann SOBIBOR, 1943. OKTÓBER 14., 16 :00 c. utolsó filmje a 2001-es Cannes-i Filmfesztiválon a hivatalos ‘francia válogatás’-ban szerepelt. Ez az alkotás, melyet nagyon jól fogadott a nemzetközi kritika, azóta bejárta az egész világot, egyik filmfesztivál után a másikon tűnik fel (New York, Boston, Melbourne, Sydney, Jeruzsálem, Berlin, Rotterdam, Göteborg, stb.). A film először Párizsban volt látható, 2001 októberében, eljutott Franciaország számos városába, valamint látható volt és lesz jónéhány helyen külföldön is. A SOBIBOR, 1943. OKTÓBER 14., 16 :00 c. filmet, amely egy megsemmisítő táborban kitört felkelés történetét beszéli el, sokan ‘hitchcocki’-nak nevezték – a Les Cahiers du Cinéma egyenesen “az akciófilmek kvintesszenciájának”–, és sok kritikus Charles Chaplin nagyszerű Diktátorához, valamint Ernst Lubitch Lenni vagy nem lenni c. alkotásához hasonlította.

Claude Lanzmann filmjei:
ISRAEL WHY (1973)
SHOAH (1985)
TSAHAL (1994)
UN VIVANT QUI PASSE (1997)
SOBIBOR, 1943. OKTÓBER 14., 16:00 (2001)

Forrás: http://www.magyarholokauszt.hu/