Főkép

Egyetlen baja van a könyvnek, mégpedig az, hogy a szerző 1986-ban írta. A naprakészség sajnálatos módon azt eredményezte, hogy az időközben megtörtént rendszerváltás, és a nagyhatalmi erőviszonyok átrendeződése teljesen a kitalációk csoportjába utalja az egész történetet.

Talán ha Woods nem igyekszik némely részletet annyira időszerűvé tenni, és ha itt-ott a technikai részeknél homályosabban fogalmazott volna, akkor sikerül megalkotnia egy remek, időtálló kémregényt. Mivel ez nem történt meg, és a Szovjetunió menthetetlenül felbomlott a század utolsó évtizedeiben, így Woods könyve felemás érzelmeket vált ki belőlem. Pedig tudom jól, hogy vannak remek írásai (pl. Mocsok), de ez valahogy…

Tulajdonképpen a neheztelésem a könyv első felének, harmadának szól, amely körülményesnek tűnően halad valamerre (bár utólag leesik, hogy mi miért volt fontos). Ezen még az sem segít, hogy két, egymástól teljesen eltérő főszereplő ténykedését követhetjük nyomon, és gondolom ezen szálak váltakozása volt hivatva a mozgalmasság érzetét kiváltani.

Egyikőjük (Katharine Rule) a CIA szovjet irodájának vezetője, egész nap azon fáradozik, hogy a beérkező műholdas felvételek, jelentések, újságok, stb. alapján időben felfedje az oroszok esetleges veszélyt jelenthető lépéseit.

A felettesei ez alapján intézkednek a megfelelő válaszról. Szóval Katharine úgy érzi, felfedezett valamit, amit persze senki más nem értelmez hasonló módon. Ez a két ellentétes vélemény egymást gerjesztve odáig fajul, hogy nem is értem miért nem csapják ki a cégtől a kotnyeles hölgyet.

Az oroszokat egy jóképű lett férfi képviseli, aki fiatal tengeralattjáró-parancsnokként egy meglehetősen ígéretes (legalábbis előléptetési szempontból nézve) megbízást kap. Változzon amerikai állampolgárrá, akinek svéd gyökerei vannak.

Szóval ebből az átlagosnak induló kémtörténetből csak nehezen válik egy átlag feletti, pergő és mozgalmas regény, amelynek alapötlete képes elgondolkodtatni az olvasót – vajon tényleg megtörténhetett volna mindez a valóságban? Nos ez valószínűleg nem az amerikaiakon múlott volna – legalábbis a jelenlegi teljesítményük alapján.