Főkép

Végre ez a nap is felvirradt – elkezdődött az idei Könyvfesztivál. Minden évben felfokozott várakozással tekintek az esemény elé, kihagyhatatlan program ez számomra, olyan mintha búcsúba mennék.

Tavaly egyértelművé vált, hogy a Kongresszusi Központ már kicsi egy ekkora tömeget megmozgató rendezvény lebonyolításához. A kiadók és látogatók száma miatt is jó lenne már nagyobb helyre költözni.


Úgy tűnik a hagyomány ereje erősebbnek bizonyult a gyakorlati szempontoknál, így idén újfent az apránként virágba boruló gesztenyefák között rejtező épület felé vettem az irányt. Kedélyes napsütés, padokon üldögélő és beszélgető emberek – mintha nem is hétköznap délután lenne, hanem mondjuk szombat. Az ötszáz forintos belépő leszurkolása után (az összeg bármelyik standnál levásárolható) a már jól ismert kép fogadott: balra az Európa Kiadó, jobbra az Osiris.

 

Sajnos csak délután tudtam szabaddá tenni magam, így most kihagytam a nézelődést, és nyílegyenesen haladtam a Bartók terem felé (amely egyben a legnagyobb is), a beharangozott Kertész-Grass beszélgetésre. Bízva abban, hogy a meghirdetett kezdéshez képest fél órával korábbi érkezésem megfelelő ülőhelyet biztosít számomra. Nos, ekkor ért az első meglepetés.

 

A termek előtti folyosó dugig volt emberekkel (bár nem vagyok népszámláló, legalább 100-300 érdeklődő gyűlt össze), akik türelmesen izzadva várakoztak. Az ajtók előtt megtermett biztonsági őrök álltak, akik kívül tartottak mindenkit. Ennek eredményeként kezdés előtt tíz perccel már áldatlan állapotok borzolták az amúgy békés, európai kultúrára éhes látogatók kedélyét. Alapban nem lett volna gond, de a hétköznapi időpont miatt főként nyugdíjasok és diákok (mindkét korosztály számára díjtalan a belépés), voltak jelen, és nem hiszem hogy bármely rendező szívesen várakoztatta volna saját szüleit hasonló körülmények között.

 

A várakozás perceit csak időnként törte meg egy-egy tv-s csoport, amelyek összetétele és létszáma, no meg az előrehaladásukban alkalmazott módszer már nem tűnt annyira európainak.

 

Aztán feltárultak az ajtók, és a tehetetlenségi erőnek engedelmeskedve behömpölyögtünk. Az ülőhelyek nagyjából két perc alatt elfogytak, és nemsokára az állóhelyek is. Ha valaki nem küzdött meg korábban a tolmácsgépért, akkor ezt most még pótolhatta, ezzel viszont egyértelműen a hátsó helyek valamelyikére száműzte magát. Szerencsére a szomszédos Lehár termet is megnyitották, ahol kivetítőn keresztül, az eredetinél nagyobb méretben volt követhető a beszélgetés. De nagyjából tíz perc után ez a helyiség is megtelt.


Ha a további napokon is ekkora lesz az érdeklődés, olyan érzése lesz az embernek, mintha csúcsidőben utazna a hetes buszon, csak itt kanyarok és zökkenők helyett a folyamatos mászkálás teszi próbára az idegeket. További panaszkodás helyett röviden a beszélgetésről. Dalos György tiszte volt kérdésfeltevőként minél többet megtudni a két Nobel-díjas írótól, s amennyire követni tudtam, ennek teljes mértékben meg is felelt. Felváltva sikerült szóra bírnia a két írót, akik szellemén cseppet sem érződőt a kor (Grass 1927-ben, Kertész 1929-ben született). A röpke óra alatt felidézett múlt nem nélkülözte a humort sem.

Ám minden jónak vége szakad egyszer, és a következő programpontig a jelenlévők többsége távozott, így a hozzám hasonlóan eladdig állva szemlélődők is ülőhelyhez jutottak. Aztán ismét tanúi lehettünk a mai médiaerkölcs vagy nem is tudom minek nevezzem szemet borzoló megnyilvánulásának. A Bartók terem elrendezése alapban úgy néz ki, hogy vagy egy 15-20 centivel megemelt dobogó, ahol az előadók, beszélgetőpartnerek ülnek, s velük szemben foglal helyet a nagyérdemű.


Nos ezúttal a két csoport közé, egyfajta testőrségként, vagy eleven kerítésként tán fél tucatnyi kamera és kétszer annyi sajtófotós sorakozott fel. Hátuk nagyszerű látvány lett volna egy unalmasan esős hétfő délután, amikor még a tévét sem éri meg bekapcsolni, de itt, hogy is mondjam – enyhén szólva zavaróan hatott. Megértem én, hogy tájékoztatni kell a hiányzó tízmillió embert is, de ezt talán másként is kivitelezhették volna. (Ha ez így megy tovább, legközelebb már a színházi közvetítés is úgy történik majd, hogy a kézikamerás operatőr ott cikázik a színészek között.)

 

Így aztán közömbös hátak között időnként elővillanva hallgattuk Zentai Péter László, az MKKE elnökének bevezetőjét, majd Konrád György méltató szavait. Laudációja alapján még az is fogalmat alkothatott Grass munkásságáról, jelentőségéről és emberi hitvallásáról, aki egyébként sosem hallott a német íróról. Ezt most helyhiány miatt nem ismételem meg, a részletek rövidebb változatban elolvashatók Bankos Szilvi életrajzában. Ezután Demszky Gábor emelkedett szólásra, saját emlékeit idézve fel Grass műveiről, és kihangsúlyozta az író politikai elkötelezettség.
Mindezek után maga a díjazott lépett a mikrofonhoz. Nem csupán a Budapest Nagydíjat köszönte meg, hanem politikai tudatosságra bíztatott bennünket, magyarokat. Véleménye szerint a demokrácia túl fontos ahhoz, hogy a pártokra bízzuk. Az embereknek nem azért kell négyévente az urnákhoz járulniuk, hogy szavazzanak, hanem egyértelműen véleményt kell nyilvánítaniuk. Ezután következett a tulajdonképpeni díjátadás, amely során az ünnepelt szinte el is tűnt a fotósok tömegében.

Számomra ezzel véget is ért a XI. Nemzetközi Könyvfesztivál első napja. Felemás élményekkel hazafelé tartva lapozgatom a holnapi programot (Móra sajtótájékoztató, ír költők, Corvina sajtótájékoztató, valamint Lackfi János, Bárány Tamás, Bóka Éva, Ingo Schulze, Kertész Imre dedikálások), bízva a kisebb tömegben és a hasonlóan szép időben.