Főkép

A mű áttekintést nyújt a XX. századi tengeri hadviselés történetéről, vizsgálja a kor jelentősebb ütközeteit. A témát azonban nemcsak technikai, hanem emberi szemszögből is tárgyalja, ami nagyon érdekessé teszi, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az eseményeket a résztvevő tengerészek szemszögéből is megismerhetjük. Mit éreztek az ütközetek alatt? Féltek? Nem törődtek a halállal? Vagy csak tették a kötelességüket? Mi motiválta őket a helytállásban?

Megcsodálhatjuk Todzso admirális briliáns helyzetfelismerő-képességet, ami lehetővé tette a japán flottának, hogy végrehajtsa a legendás „T áthúzást” Csuzimánál. Beleérezhetünk a felelősségbe, ami Beatty vállán nyugodott a Jütland-i csatában. Mit érezhettek a német tengeralattjárósok az órákig tartó vízibomba záporban, világítás nélkül, egyre fogyó levegővel, harcolva a vízbetörések ellen? Miért, kikért vesztettek az angolok két nap alatt két cirkálót, négy rombolót és egy csatahajót a Földközi-tengeren, míg két további cirkáló, s négy romboló mehetett hosszú hónapokig tartó javításra? Hol hibázott Nagumo Midway-nél? Hibázott-e egyáltalán? Milyen volt látni a feléd közeledő kamikazét közvetlenül a becsapódás előtt?

A század első felében a világ jelentős haditengerészeteinél (angol, japán, amerikai, német, olasz, francia) mindenki a számok és a technika bűvöletében élt. Csak a század második felétől kezdtek a korábbinál nagyobb hangsúlyt fektetni az emberi tényezőre, ami a más jellegű kiképzésben, a szociális háttér vizsgálatában nyilvánult meg, és számos társadalmi-pszichológiai szempont figyelembevételével, kihasználásával járt. Ezt a folyamatot nagyon jól visszaadja Spector munkája. A könyv részletesen tárgyalja az egyes flották reformfolyamatait, kiképzési rendszerüket.

Ha azonban hagyományos haditengerészeti könyvet várunk, kissé csalódást okozhat a kötet, mivel célja az, hogy néhány kiválasztott összecsapáson, taktikai elgondoláson, technikai vívmányon és kiképzési eljáráson keresztül érzékeltesse a XX. századi tengeri hadviselés történetének fontosabb állomásait. A szerző nemcsak a hivatalos beszámolókat, jelentéseket dolgozta fel, hanem a leveleket, naplókat, személyes visszaemlékezéseket is. Így sokkal emberközelibb képet kaphatunk egyes eseményekről. Természetesen ez utóbbi kép nem lehet teljes, mivel a csata alatt nagyon kevés embernek van rálátása annak egészére.

Az író angolszász történész. A kötet keményborítós, papírminősége nem az igazi, fényképanyaga kevés (ámbátor ez egy ilyen jellegű elemző munkától elfogadható), a fordítás is nagyjából jó. Persze vannak apró szakmai tévedések, amiket most nem részleteznék, egy kivétellel: ez az „anyahajó” szó hibás használata, amely szinte az egész könyvben megtalálható.

Ez a szó hibásan van jelen a magyar köznyelvben is. A szó eredeti jelentése: olyan hajó, amely vízi repülőgépeket üzemeltet, felszállófedélzettel nem rendelkezik, s a vízre leszálló vízi repülőgépeket daruval emelik be a hajóba. Míg a „repülőgép-hordozó”: teljes fedélzettel ellátott, kerekes repülőgépeket üzemeltető típus. Természetesen a hibás fordítás miatt az utóbbiak „anyahajó”-nak vannak titulálva sok helyen.

Azt viszont nem értem, hogy ezek hogy lehetnek benne a könyvben, ami neves kiadónál jelent meg, s szakmai lektor is volt…


Azonban a szerző stílusa mindezekért a bosszantó dolgokért bőven kárpótol. A kötet hasznára válhat laikusnak, s hozzáértőnek is egyaránt.