Főkép

Furcsa dolgok történnek a világban a XX. század végén. Különböző vallási gócpontokon szellemalakok jelennek meg az adott vallás külsőségeinek megfelelő formában. Azt az üzenetet közlik az emberekkel, hogy induljanak minél hamarabb az Úr Világához, mert ott szükség van az emberi segítségre. Most, hogy kézzelfogható jelét kapta az emberiség az „Isten” (é: globálisan minden vallás istenét takarja, nem a keresztény „Isten”-t) létezésének, gyökeres változások indukálódnak a világban. Az üzenet említést tesz a „kiválasztottakról”, akik elsőként fogják elérni az Úr Világát, a „Mennyországot”, valamint egy hajtóművet is említenek, ami köré az embereknek kell majd űrhajót építeniük.

Lázas munka veszi kezdetét. A Góbi-sivatagban megtalálják a leendő űrjármű motorját, amelyről első ránézésre senki nem tudja megmondani, hogyan is működik, de ha valaki huzamosabb ideig a közelében tartózkodik, annak ez a tudás automatikusan megjelenik a fejében. Megindul az utasok kiválasztása is. Két csoport jön létre, az egyikben a természetfelettire pszichésen érzékeny, míg a másikban az ilyen hatásokra nem reagálók kerülnek. A hajtómű az emberi szeretetet, szerelmet és a képzelőerőt magába szívva, üzemel és ezzel az irracionálisnak tűnő energiával juttatja el a hajót az úticélhoz. Szükség van „hívők” és „nem hívők” egyenlő arányára, mert ha valamelyik félből több lenne, vagy nem működne a hajtómű, vagy „túlpörögne” és céltalanul száguldana az űrben. Így alakul ki a tizenöt fős legénység, élükön egy olyan kapitánnyal, aki egyedülálló módon mindkét oldalhoz sorolható.

Meghatározhatatlan idejű utazásuk végén, melyet a bizarrnak ható hipertérben tesznek meg, megérkeznek a „Mennyországhoz”. Itt azonban furcsa, bogárszerű lények támadják meg az űrhajójukat, nyoma sincs „Istennek” vagy követőinek. Így a csapat két részre szakad. Egyik felüket foglyul ejtik a „bogarak”, a többiek – Amy Dove és öt társa – két űrsiklóval elmenekülnek, és sikeresen landolnak az idegen naprendszer egyetlen olyan bolygóján – az Úr Világán –, amely alkalmas lehet az emberi élet fenntartására. Itt egy olyan idegen civilizáció fogadja őket, akik félig a valós világban, félig a „Képzelés” világában élnek. Amy-ék hamarosan hasonlóvá válnak az őslakosokhoz, és ők is álomutazókká lesznek. Álmaikban azonban kapcsolatba lépnek velük a „bogarak”, akik megmutatják nekik, hogy korántsem „Mennyország”, amit annak képzelnek, és hogy „Isten” sem isten, földi fogalmakkal kifejezve ő a „Sátán”.

Őszintén megmondom, nem ezt vártam Watson-tól. Nagyon kellemes csalódást okozott, és így utólag belegondolva, nem is nagyon értem, miért váltott ki belőlem ellenérzéseket a könyv, amikor megláttam. A regény képi világában feltűnnek már azok a bizarrnak tűnő ábrázolási módok, melyek továbbfejlesztett változatai az író „Warhammer” regényeinek oldalain köszönnek vissza. (Ezt a regényét 1979-ben írta, míg az Inkvizítor 1990-ben látott napvilágot.)

A történet nagyon jó, és olyan filozofikus kérdéseket feszeget, amelyeken ma is sokat kell gondolkodnunk, vagy egyszerűen olyan mélységű, hogy emberi ésszel szinte már fel sem fogható. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez egy „agyalós” könyv, örömmel jelenthetem, hogy a történet meglehetősen eseménydús, és a cselekmény egyensúlyban van a „gondolkodós” résszel.


Az elején furcsának vagy nehéznek tűnhet a való világ és a „Képzelés” világának kapcsolatát, egymásra hatását, vagy egyáltalán a „Mennyország” működését megérteni, de ahogy haladunk oldalról oldalra, Watson úgy tárja elénk a válaszokat és magyarázatokat.