Főkép

M. Night Shyamalan első filmjeként a Hatodik érzéket szokás emlegetni, holott sorban ez csak a harmadik: megelőzi egy teljesen homályba veszett, csupán az 1992-es torontói filmfesztiválon bemutatott darab (Praying with Anger), és egy hat évvel későbbi, még kiforratlan, felejthető munka (Nyitott szemmel). Az indiai születésű, de philadelphiai neveltetésű rendező karrierje tehát nem robbanásszerű nyitással kezdődött, az áttörés egészen 1999-ig váratott magára: ebben az évben kezdte el írni ugyanis a Stuart Little, kisegér forgatókönyvét, és, a fáma szerint, éjszaka egy egészen más történetet csiszolgatott, melynek rendezését is elvállalva sikerült végre bedobnia magát Hollywoodba.

A vállalkozás meglehetősen szerény volt: Shyamalan egy kisfiúról akart mesélni, akit a sors azzal a kellemetlen tulajdonsággal vert meg, hogy képes látni a szellemeket. Persze csak ő, egyedül; így aligha meglepő, hogy az iskolában sem túl népszerű, különc srác meglehetősen szomorú, befelé forduló életet él anyjával, aki szeretne ugyan segíteni, de képtelen. A helyzet valamelyest megváltozik, amikor a fiú megismerkedik egy szintén nehéz helyzetben lévő gyerekpszichológussal: a férfi, noha sikeres, feleségétől teljesen elhidegült, kapcsolatuk már nyomokban sem emlékeztet korábbi, idilli állapotára. A két magányos figura között hamarosan bensőséges kapcsolat szövődik, de egy olyan titokkal, amit a kisfiú rejteget, természetesen nem lehet együtt élni, így közösen próbálnak megoldást találni a rendhagyó problémára.

A Hatodik érzék, mint talán már ennyiből is sejthető, nem a tocsogós-belezős horrorok családját gyarapítja, hanem a vérrel nagyon szerényen bánó, intelligens cselekményvezetésű filmekét; valójában maga a besorolás sem olyan egyértelmű, pontosabb lenne talán természetfeletti thrillerként megnevezni. A film ugyanis a feszültségre épít, az időnként beszúrt sokk-effektektől eltekintve csendes, visszafogott, de precízen hangszerelt kísértettörténet: Shyamalan olcsó, B-kategóriás megoldások helyett sokkal átgondoltabb koncepcióval dolgozik. Ebben persze felbecsülhetetlen segítséget nyújt neki Tak Fujimoto operatőr: az egy másik vizuálisan érzékeny rendező, Terence Malick debütfilmjével (Sivár vidék) befutó, tapasztalt mester precíz képei látványosság helyett sokkal inkább hűvös atmoszférateremtéssel szolgálják a filmet.

A hangulathoz járul hozzá a kísérőzenét szerző James Newton Howard is: a Shyamalannal való közös, elképesztő színvonalú munkakapcsolat első darabját jelentő munkában a filmhez igazodva visszafogott, de borzongató muzsikát komponált, mely szerénységében is nélkülözhetetlen elemmé növi ki magát a százegynéhány perces játékidő során. Amiért a rendező első, „igazi” mozijának szokás tartani a Hatodik érzéket, az nem más, mint a stílus kiforrottsága: ezzel a történettel talált rá önmagára, ezzel alapozta meg saját, egyéni látásmódú filmkészítési módszerét, melyhez a továbbiakban is igazodott, annak ellenére, hogy sokan pont emiatt vádolták majd a későbbi évek művei kapcsán.

A rajongásig tisztelt előd, Hitchcock hatása mutatható ki a legkönnyebben: a suspense-re építő feszültségkeltés alkalmanként a brit zsenit idézi, noha nem idegen a filmtől a direkt sokkhatások alkalmazása sem. A rendező látásmódjának másik alapvető eleme a lassú, ráérős (így hosszú beállításokra építő) cselekményvezetés, illetve a sajátos dramaturgia, mely a fináléra tartalékolja a csavart, a mindent felülíró, az addigi eseményeket más megvilágításba helyező fordulatot. Ha valami, hát ez vált igazi shyamalani védjeggyé, azzal együtt, hogy számos kritikus pont ennek a mintának a következetes újrafelhasználását veti majd szemére a Hatodik érzéket követő opuszok értékelésekor.

Reformer-szerep talán nem jutott neki, ám az elképesztő anyagi és kritikai siker beemelte az ezredforduló legtöbbet emlegetett filmjei közé; teljes joggal, hiszen nem túl gyakran fordul elő, hogy egy ilyen szemtelenül fiatal rendező ennyire átgondolt, színvonalas és intelligens munkával jelentkezzen már karrierje kezdetén – Shyamalan pedig ilyen ritka kivétel, ösztönös tehetség, a Hatodik érzék pedig egy ígéretes életmű pazar nyitódarabja.