Főkép

A szerző előszava a magyar kiadáshoz

Vegyes érzések kavarognak bennem, ahogy leülök előszót írni Az apák bűnei-hez, az első darabjához annak a tizenöt könyvből álló sorozatnak, melyet Matthew Scudderről írtam. Egyrészről mindig is úgy éreztem, egy regénynek önmagáért kell beszélnie. Különböző élményt fog nyújtani mindenkinek, aki olvassa, miért kéne a szerzőnek alakítania vagy irányítania ezt az élményt? Hadd mutatkozzon be a könyv maga, az isten szerelmére!
Másrészről viszont – és úgy látszik, mindig van egy „másrészről viszont” – harminc éve kezdtem el beszámolómat Matt Scudder képzeletbeli életéről, és huszonnyolc éve, hogy Az apák bűnei először megjelent. New York City, Scudder és az én otthonom ez idő alatt gyökeresen megváltozott. Mint ahogy az egész világ. Mint ahogy vele együtt Scudder is, csakúgy, mint önök meg én.
Ha sorban olvassák majd a regényeket, tanúi lesznek Scudder fejlődésének. A detektívirodalomban a főszereplő általában nemigen változik egy sorozat folyamán. Marad ugyanolyan meghatározhatatlan korú, maradnak ugyanazok az attitűdjei, és az egyik könyvben átéltek nem hagynak rajta olyan nyomot, amely észrevehető lenne a következőben. Amikor Scudderről írtam, én sem gondoltam, hogy öregedni vagy változni fog.
Csakhogy aztán rájöttem, hogy a személyes fejlődés elkerülhetetlen. A könyvekben olyan szintű realizmust alkalmaztam, amely nem engedte, hogy statikus sorozatot írjak. Így aztán Scudder jelentős változáson megy keresztül, nem tervszerűen, hanem csak ahogy egyik lábát a másik elé téve nyomakszik át az életen. Megint, csakúgy, mint önök meg én.
Soha nem határoztam meg a korát, mert nem is igen gondolkodtam rajta. Aztán a tizenkettedik könyvben, a Halottak hosszú sorában, amely igencsak foglalkozik az öregedéssel, a halandósággal és az idő múlásával, szükségét éreztem, hogy eláruljam, mennyi idős. Számolgattam-számolgattam, és úgy döntöttem, hogy velem egykorú. Azaz nagyjából harminchét éves Az apák bűnei idején, és hatvanöt most.
A Scudder-sorozatot számtalan nyelvre lefordították, megjelent szerte a világon, Magyarországon pedig most mutatkozik be, aminek rendkívül örülök. Apai dédapám, Joseph Leopold Block Magyarországról emigrált New York Citybe; hogy pontosan honnan, azt nem tudom. Mint ahogy róla sem tudok sokat, mégis úgy érzem, valami köt ehhez az országhoz. A feleségemmel kétszer jártunk Budapesten: először négy nagyon kellemes napot töltöttünk ott, másodszor csak átutazóban, egy szívettépő utazás után, átszállóban Skopje felől. Remélem, hamarosan újra ellátogatunk önökhöz, de addig is örömmel küldöm magam helyett Matheww Scuddert. Remélem, jó társaságnak bizonyul.


Lawrence Block
New York City
2003. december 10.

Ui.: bár angolul íródik, remélem, magyar olvasóim közül is ellátogatnak néhányan a honlapomra: www.lawrenceblock.com. Ha ott járnak, feliratkozhatnak a hírlevélre, ami ingyenes, de minden forintot megér. Az e-mail cím pedig, ahol elérhetnek: LB@lawrenceblock.com




EGY

Nagydarab ember volt, olyan magas, mint én, csak kicsit több hússal erős csontjain. Ívelt, tekintélyt parancsoló szemöldöke még mindig fekete. Acélszürke haját hátrafésülte, amiről a feje oroszlánszerű kinézetet kapott. Szemüveget viselt, de azt most lerakta közénk a tölgyfaasztalra. Sötétbarna szeme egyre az arcomat fürkészte, titkos üzenetek után kutatva. Ha talált is, a szeme nem árulta el. Éles vonásai voltak – karvalyorr, telt ajak, szögletes áll –, egészében mégis olyan hatást keltett az arca, mint egy üres kőtábla, ami arra vár, hogy valaki parancsolatokat véssen rá.
– Nem sokat tudok magáról, Scudder – kezdte.
Én tudtam róla egy keveset. Cale Hannifordnak hívták. Ötvenöt éves volt. Az állam északi részén élt, Uticában, ahol gyógyszer-nagykereskedése és ingatlanjai voltak. Volt egy új Lincolnja, ami a járda mellett állt. És egy felesége, aki a Carlyle-ben várta.
És volt egy lánya a városi hullaház egyik hideg acéltepsijében.
– Nincs is túl sok minden – mondtam. – Zsaru voltam.
– Méghozzá kitűnő, Koehler hadnagy szerint.
Vállat vont.
– És most magándetektív.
– Nem.
– Azt hittem...
– A magándetektíveknek működési engedély kell. Telefont hallgatnak le, embereket követnek. Nyomtatványokat töltenek ki, munkanaplót vezetnek, minden ilyesmi. Én ezeket nem csinálom. Néha szívességet teszek embereknek. Ők meg ajándékkal hálálják meg.
– Értem.
Ittam egy korty kávét. Bourbonnal bélelt kávét. Hanniford előtt Dewar és víz volt, de nem nagyon érdekelte. Az Armstrongban ültünk, egy sötét színű fával burkolt, préseltbádog-plafonú, kellemes kis bárban. Január második keddje volt, délután kettő, nem nagyon voltak rajtunk kívül. A bárpult túlsó végén pár ápoló a Roosevelt Kórházból ápolgatta a sörét, egy pelyhedző állú kölyök meg hamburgert evett az egyik ablak melletti asztalnál.
– Nehéz elmagyarázni, mit is kérek magától, Scudder.
– Én meg nem vagyok benne biztos, hogy mit tehetek magáért. A lánya halott. Ezen nem változtathatok. A fiút, aki megölte, azonnal elkapták. Abból, amit az újságban olvastam, akkor sem lehet egyértelműbb, ha filmre vették volna a gyilkosságot. – Az arca elsötétült: lelki szemei előtt most is pergett a film, a lecsapó kés. Gyorsan folytattam: – Elkapták, bevarrták, és a siralomházba került. Ez csütörtökön volt? – Bólintott. – És szombaton reggel felakasztva találták a cellájában. Ügy lezárva.
– Ez a véleménye? Hogy az ügy lezárva?
– Rendőrségi szempontból.
– Nem erre gondoltam. A rendőrség persze hogy így látja. Letartóztatták a gyilkost, de megbüntetni már nem lehet. – Előredőlt. – De vannak dolgok, amiket tudnom kell.
– Például?
– Tudni akarom, miért halt meg a lányom. Tudni akarom, ki is volt ő. Az utóbbi három évben szinte semmi kapcsolatom nem volt Wendyvel. Jézusom, még azt se tudtam biztosan, hogy New Yorkban él. – Tekintete elsiklott rólam. – Azt mondják, nem volt munkája. Semmi nyilvánvaló jövedelme. Láttam az épületet, ahol lakott. A lakbér majdnem havi négyszáz dollár. Ez mit mond magának?
– Hogy egy férfi fizette ki neki.
– A Vanderpoel fiúval osztozott a lakáson. A fiúval, aki megölte. Ő egy régiségkereskedésben dolgozott. Heti százhuszonöt dollár körül keresett. Ha egy férfi tartotta ki Wendyt, akkor nem engedte volna oda Vanderpoelt szobatársnak, nemde? – Nagy levegőt vett. – Azt hiszem, elég nyilvánvaló, hogy prostituált volt. A rendőrség így nyíltan nem mondta ki. Tapintatosak voltak. Az újságok már nem annyira.
Általában nem is azok. Ráadásul olyan ügy volt, amivel szívesen eljátszanak. A lány vonzó, a gyilkosság a Village-ben történt, és a szex körül forgott a dolog. Ráadásul Richie Vanderpoelt az utcán kapták el, ahol a lány vérével borítva rohangált.
Egyetlen valamire való szerkesztő sem hagyna ki egy ilyen hírt.
– Érti, hogy számomra miért nincs lezárva az ügy, Scudder?
– Azt hiszem. – Erőt vettem magamon, és mélyen a sötét szemébe néztem. – A gyilkosság egy ajtó volt, ami kinyílt. És magának most muszáj benéznie abba a szobába.
– Tehát tényleg érti.
Értettem, és azt kívántam, bárcsak ne érteném. Nem akartam ezt a munkát. Olyan ritkán dolgozom, amilyen ritkán csak tehetem. Nem volt szükségem erre a munkára. Nekem nem kell sok pénz. A szobám bérlete olcsó, napi kiadásaim alacsonyak. Mellesleg pedig ez az ember nem volt ellenszenves. Mindig jobb érzéssel fogadok el pénz olyantól, aki ellenszenves.
– Koehler hadnagy nem értette meg, mit akarok. Biztos vagyok benne, hogy csak azért adta meg a maga nevét, hogy könnyebben megszabaduljon tőlem. – Nem csak erről volt szó, de ennyiben hagytam. – Csakhogy nekem muszáj tudnom ezeket a dolgokat. Ki volt Wendy? Mivé lett? És miért akarta bárki is megölni?
Miért akar bárki megölni bárkit? New Yorkban naponta négyszer-ötször követnek el gyilkosságot. Tavaly egy forró nyári héten ez felszaladt ötvenháromra. Az emberek megölik a rokonaikat, barátaikat, szeretteiket. Egy férfi Long Islanden úgy mutatta be karatetudását idősebb gyerekeinek, hogy agyonverte a kétéves lányát. Miért csinálnak az emberek ilyeneket?
Káin azt mondta, ő nem Ábel őrzője. Csak e között lehet választani: őrző és gyilkos?
– Dolgozik nekem, Scudder? – Halovány mosolyt erőltetett magára. – Újrafogalmazom. Megtesz nekem egy szívességet? És valóban szívesség lenne.
– Kíváncsi vagyok, tényleg így van-e.
– Hogy érti?
– A nyitott ajtó. Lehetnek olyan dolgok abban a szobában, amiket jobb nem látni.
– Tudom.
– És éppen ezért muszáj.
– Úgy van.
Kiittam a kávét. Letettem a csészét, és nagy levegőt vettem. – Jó. Megpróbálom.
Hátradőlt a székén, elővett egy csomag cigarettát, és rágyújtott. Először, amióta belépett. Van, aki akkor nyúl a cigiért, ha feszült, mások meg amikor a feszültség elmúlik. Most már nyugodtabb volt. Mint aki elért valamit.


Megint tele volt előttem a kávéscsésze, és a noteszem néhány lapja is. Hanniford még ugyanazon az italon dolgozott. Sok mindent elmondott a lányáról, amire talán semmi szükségem nem lesz. De bármiről kiderülhet, hogy fontos, és előre nem lehet tudni, mi lesz az. Réges-rég megtanultam, hogy mindent meg kell hallgatni, amit valaki el akar mondani.
Tehát megtudtam, hogy Wendy egyke, hogy a gimnáziumban jó tanuló volt, hogy népszerű volt az osztálytársai körében, mégse randizott sokat. Kezdett bennem kialakulni a lányról egy kép, nem túl éles, de azért egy kép, aminek aztán majd egybe kell olvadnia az összekaszabolt kurva képével, akit a village-i lakásban találtak.
A kép elhomályosult, amikor főiskolába ment Indianába. Kétségtelenül ekkor kezdték elveszteni. A fő szakja angol volt, a másik államigazgatás. Pár hónappal a diploma előtt aztán összepakolt és eltűnt.
Az iskola keresett meg minket – mesélte Hanniford. – Nagyon aggódtam, mert még sosem csinált ilyet. Nem tudtam, mitévő legyek. Aztán kaptunk egy képeslapot. New Yorkban van, dolgozik, meg kell oldania néhány dolgot. Jó pár hónapra rá kaptunk még egy képeslapot, ezúttal Miamiból. Azt se tudtam, hogy oda költözött, vagy csak nyaral.
Aztán semmi, egész addig, amíg nem csöngött a telefon a hírrel, hogy meghalt. Tizenhét éves volt, amikor leérettségizett, huszonegy, amikor otthagyta a főiskolát, huszonnégy, amikor Richie Vanderpoel felvagdalta. Öregebb már nem lesz.
Hanniford aztán olyan dolgokra tért rá, amiket Koehlertől majd részletesebben is megtudok. Nevek, címek, dátumok, időpontok. Hagytam beszélni. Valami zavart, így engedtem, hogy a gondolataim kitisztuljanak körülötte.
– A fiú, aki megölte – mondta. – Richie Vanderpoel. Fiatalabb volt Wendynél. Csak húsz. – A homlokát ráncolta. – Amikor meghallottam, hogy mi történt, hogy mit tett, meg akartam ölni azt a fiút. Azt akartam, hogy a saját kezemből haljon meg. – Az emlékre keze ökölbe szorult. Lassan kiengedte. – De amikor öngyilkos lett, nem is tudom, valami megváltozott bennem. Megértettem, hogy ő is áldozat. Az apja lelkész.
– Igen, tudom.
– Valahol Brooklynban. Hirtelen rám tört, hogy beszélnem kell vele. Nem tudom, mit akartam mondani neki. Akármit is, egy kis gondolkodás után rájöttem, hogy az a beszélgetés sosem történhet meg. Ennek ellenére...
– Meg akarja ismerni a fiút. Hogy rajta keresztül jobban megismerje a lányát.
Bólintott.
– Tudja, mi az a fantomkép, Mr. Hanniford? Biztos látott már az újságban. A rendőrségnek van egy szemtanúja, és átlátszó fóliákból összeállítják a gyanúsított hozzávetőleges képét. „Ilyen az orra? Vagy inkább ilyen? Nagyobb? Szélesebb? Milyen a füle? Melyikre hasonlít leginkább ezek közül?” És így tovább, amíg össze nem áll az arc.
– Igen, láttam már, hogyan csinálják.
– Akkor talán látta már a gyanúsított valódi fényképét is a fantomkép mellett. A kettő sose hasonlít egymásra, főleg a gyakorlatlan szemnek. Mégis van valami lényegi hasonlóság, aminek egy gyakorlott rendőr sokszor nagy hasznát látja. Érti, mire célzok? Maga fényképet akar a lányáról és a fiúról, aki megölte. Én ezt nem tudom megadni. Senki se tudja. Elő tudok ásni elég tényt és benyomást, hogy összeállítsak egy fantomképet, de lehet, hogy az eredmény a közelében sem lesz annak, amit maga vár.
– Megértem.
– Folytassam?
– Igen. Mindenképpen.
– Valószínűleg drágább vagyok, mint a nagy irodák. Ők emberszám vagy óradíj alapján dolgoznak. Plusz a kiadások. Én egy bizonyos összeget kérek, és abból magam fizetem a költségeimet. Nem szeretek főkönyvet vezetni. És nem szeretek jelentéseket irkálni, vagy meghatározott időnként jelentkezni az ügyfelem kedvéért, amikor nincs mondanivalóm.
– Mennyi pénzt akar?
Sose tudom, hogyan szabjam meg az árat. Mennyire tartsam az időmet, ha igazából csak nekem értékes? És mennyit kérjek attól, aki arra kényszerít, hogy beavatkozzak mások életébe, amikor az életemet szándékosan úgy alakítottam át, hogy a lehető legkevesebbet avatkozzam be bárkiébe is?
– Kétezer dollárt kérek most. Nem tudom, meddig tart ki, vagy maga mikor dönt úgy, hogy elég volt a sötét szobából. Talán kérek még közben, vagy utána. Persze mindig megteheti, hogy nem fizet.
Váratlanul elmosolyodott. – Maga nagyon szokatlanul üzletel.
– Meglehet.
– Még sosem kellett detektívet fogadnom, úgyhogy nem nagyon tudom, általában hogy megy. A csekk megfelel?
Mondtam neki, hogy a csekk is jó lesz, és amíg írta, rájöttem, mi zavart korábban. – Akkor sem fogadott detektívet, amikor Wendy eltűnt az iskolából?
– Nem. – Felnézett. – Nemsokára megérkezett az első képeslap. Persze gondoltam rá, hogy fogadok, de amikor megtudtuk, hogy jól van, elvetettem az ötletet.
– De még mindig nem tudta, hol van, hogyan él.
– Nem. – Lesütötte a szemét. – Persze ez is belejátszik, hogy most miért igyekszem menteni azt, ami már úgyse menthető. – Szeme megkereste az enyémet, és volt benne valami, amitől szívesen elfordultam volna, de nem tudtam. – Muszáj tudnom, hogy mennyire hibáztassam magam.
Komolyan gondolta, hogy erre valaha is választ kap? Talán talál egy választ, de az nem a helyes válasz lesz. A megkerülhetetlen kérdésekre sosincs helyes válasz.
Megírta a csekket, elém tolta. A név helyét kihagyta. Hátha készpénzesre akarom, mondta. Nyugodtan írja rá a nevem, mondtam, mire újra lecsavarta a tolla kupakját, és a vonalra ráírta: Matthew Scudder. Összehajtottam a csekket, és a tárcámba tettem.
– Valamit kihagyott, Mr. Hanniford. Maga szerint nem fontos, de talán az lehet, és maga is sejti, hogy az lehet.
– Honnan tudja?
– Azt hiszem, megérzés. Sok éve figyelem az embereket, hogy milyen közel merészkednek az igazság kimondásához. Nem muszáj elmondania, de...
– Nem tartozik a tárgyhoz, Scudder. Azért hagytam ki, mert nem hiszem, hogy ide tartozik, de... – Ó, a francba vele: Wendy nem a vérszerinti lányom.
– Adoptálta?
– Igen. Örökbe fogadtam. A feleségem Wendy anyja. Wendy apja meghalt, mielőtt ő megszületett, tengerészgyalogos volt, az inchoni partraszállásnál vesztette életét. – Megint félrenézett. – Három évvel később vettem el Wendy anyját. Az első pillanattól úgy szerettem Wendyt, ahogy bármelyik igazi apa. Amikor kiderült, hogy én... nem tudok gyereket nemzeni, még hálásabb voltam, hogy ő van nekem. Nos? Fontos?
– Nem tudom. Valószínűleg nem. – Dehogyisnem volt fontos. Még többet elárult Hanniford bűntudatáról.
– Scudder? Maga nem nős, ugye?
– Elváltam.
– Gyerek?
Bólintottam. Mondani akart valamit, aztán meggondolta magát. Kezdtem azt kívánni, hogy menjen már.
– Maga nagyon jó rendőr lehetett – bökte ki végül.
– Nem voltam rossz. Megvolt a zsaru ösztönöm, a többit megtanultam. Az legalább a kilencven százalék.
– Meddig volt a testületnél?
– Tizenöt évig. Majdnem tizenhat.
– Van valami nyugdíj, ha húszig marad, nem?
– De igen.
Nem kérdezett rá, ami furcsa mód még bosszantóbb volt, mintha megtette volna.
– Elvesztettem a hitemet – tettem hozzá.
– Mint egy pap?
– Olyasmi. Nem egészen, mert nem ritka, hogy egy zsaru elveszti a hitét, de attól még zsaru marad. Talán eleve nem is volt hite. Nálam úgy alakult, hogy már nem akartam zsaru lenni. – Se férj, se apa. Se a társadalom aktív tagja.
– A sok korrupció miatt? Ilyesmi?
– Nem, nem. – A korrupció sose zavart. Anélkül nehéz lett volna eltartani a családomat. – Nem, más valami.
– Értem.
– Tényleg? Na jó, hát nem titok. Nyáron egyik este nem voltam szolgálatban. Egy bárban volt a Washington Heighson, ahol a zsaruknak nem kell fizetni az italért. Két kölyök bejött és kirabolta a helyet. Kifelé menet egyikük szíven lőtte a csapost. Utánuk rohantam az utcára. Az egyiket lelőttem, a másikat combon találtam. Soha többé nem fog rendesen járni.
– Értem.
– Nem, szerintem nem érti. Nem ez volt az első eset, hogy embert öltem. Örültem, hogy az egyik meghalt, és sajnáltam, hogy a másik felépül.
– Akkor...
– Az egyik lövésem célt tévesztett és gellert kapott. Szemen talált egy hétéves kislányt. A geller felemésztette a golyó erejét. Ha két centivel feljebb megy, talán csak horzsolja a homlokát. Csúnya heget hagyott volna, de semmi több. Így viszont, hogy puha szövetet ért, egyenesen az agyáig hatolt. Azt mondták, azonnal meghalt. – a kezemre néztem. A reszketés alig volt észrevehető. Felvettem a csészét, és kiittam. – A felelősség kérdése szóba se került. Sőt, hivatalos elismerést kaptam az osztályon. Aztán felmondtam. Már nem akartam zsaru lenni.



Amikor elment, pár percig még ületem ott. Aztán elkaptam Trina tekintetét, aki erre hozott még egy csésze bélelt kávét. – A barátod nem nagy ivó – jegyezte meg.
Mondtam, hogy nem. Valamit megérezhetett a hangomban, mert leült Hanniford helyére, és kezét egy pillanatra az enyémre tette.
– Gond van, Matt?
– Nem igazán. Tennivaló, csak nem szívesen teszem.
– Inkább ülnél itt, míg lerészegedsz.
– Rávigyorogtam. – Mikor láttál te engem részegen?
– Soha. Én soha nem láttalak úgy, hogy ne ittál volna.
– Arany középút.
– Nem lehet elég jó, mi?
Azt kívántam, bárcsak megérintene megint. Hosszú, vékony ujjai voltak, és az érintése nagyon hűvös. – Semmi se lehet túl jó senkinek.
– Kávé és pia. Bizarr kombináció.
– Az?
– Pia, hogy berúgj, kávé, hogy józan maradj.
Megcsóváltam a fejem. – A kávé még sose józanított ki senkit. Csak ébren tart. Adj egy részegnek jó sok kávét, és lesz egy nagyon éber részeged.
– Az vagy, Bébi? Egy nagyon éber részeg?
– Egyik se. – Feleltem neki. – Ezért iszom.



Kicsivel négy után értem a bankomba. Ötszázat a számlámra tettem, Hanniford többi pénzét kivettem készpénzben. Az év eleje óta először jártam itt, úgyhogy valami kis kamatot is elkönyveltek. A gép egy szempillantás alatt kiszámolta. Az összeg még akkora sem volt, hogy megérje a rá vesztegetett gépidőt.
Az 57. utcán visszamentem a 9. sugárútig, aztán elindultam kifelé, el az Armstrong és a kórház mellett a St. Paulhoz. A mise éppen a vége felé járt, kint vártam meg, amíg az a pár tucat ember kikászálódik a templomból. Többnyire középkorú nők voltak. Akkor bementem, és négy darab ötvendollárost csúsztattam a perselybe.
Adakozom. Nem tudom, miért. Szokásom lett, mint ahogy szokásom lett templomba járni. Nem sokkal az után kezdtem, hogy a hotelbe költöztem.
Szeretem a templomokat. Szeretek bennük üldögélni, amikor van min gondolkodnom. Itt a mellékhajóban ültem le. Úgy húsz percig lehettem bent, kicsit talán tovább.
Kétezer dollár Cale Hannifordtól nekem, kétszáz dollár tőlem a St. Paul perselyébe. Nem tudom, mit kezdenek a pénzzel. Talán ennivalót és ruhát vesznek a szegény családoknak. Talán Lincolnt a papoknak. Nem is érdekel, mit csinálnak vele.
A katolikusok többet kapnak tőlem, mint a többiek. Nem vagyok részrehajló, csak ők tartanak nyitva a legtovább. A protestánsok többnyire bezárják a boltot hétvégére.
Egy nagy pozitívum azért kijár a katolikusoknak. Lehet gyertyát gyújtani. Kifelé menet hármat is gyújtottam. Egyet Wendy Hannifordért, aki sosem lesz már huszonöt éves, egyet pedig Richie Vanderpoelért, aki sosem lesz már huszonegy. És egyet természetesen Estrellita Riveráért, aki sosem lesz már nyolc.

Az Agave Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:

A betörő, akit Bernie Rhodenbarrnak hívnak