Főkép

Az Otoriak története. Na, gondoltam, ez nem lesz egyszerű. Mert mi van, amikor valaki valamilyen „japános” könyvet szeretne írni? Valami nyálas izé, ami tele van általam biztosan nem ismert szavakkal, történet nulla. Persze azért mindig reménykedem.


Szerencsére sokszor nem is hiába. Mint jelen esetben is, amikor elkezdtem, és nem tudtam lerakni. Hihetetlenül olvastatja magát. Nem azért, mert izgalmas, vagy, mert annyira hangulatos, ezt ugyanis az első néhány tíz oldal után nem lehet eldönteni, hanem mert nagyon jól van megírva. Döbbenetes. Az egyik pillanatban kinyitom a fedelét, a másikban meg, jé ez már a negyvenedik oldal. Nyilván ez a fordító érdeme is (remélem nem „csak” az övé).

A regény a legtöbbször egyes szám első személyben meséli a történetet, ami érdekes, mert az éppen elbeszélők nem látnak át mindent, így az ő bizonytalanságuk a történések megítélésében egy kicsit ránk is átragad. A könyv két szálon indít. Két fiatalról szól, akiknek élete kényszerpályán fut, és egyikük sem lát annyit a környezetéből, hogy igazán megértse a szükségszerűségeket. Ez a regény végére megváltozik, de az elején kifejezetten bájos.


Fentiekből már kiderülhetett, vagy legalábbis sejthető, hogy a két fiatal ellenkező nemű. Mindenki tudja a folytatást. Igazából ez az, amit nem tudok megbocsátani ennek a könyvnek: hogy rettenetesen sablonos. Tele van akcióval, a mérleg nyelve a jóknak kedvez, egzotikus a környezet, tehát minden meglenne, ha egy csöppnyi csavar lenne benne.

Minden egy irányba mutat a regényben, amitől nagyon lendületes és folyamatosan fejlődő lesz a könyv. Nagyon egyik eseményen sem tudunk meglepődni, talán ettől egy kicsit valószerűbb a dolog, hiszen olyan, mintha a valós világot látnánk viszont. Lehet, hogy az író célja ez is volt, de sajnos csak általános közhelyeket sikerült a való életből átemelnie. Igazából az író mintha nem törődne a hőseivel. Megjelennek mindenféle figurák, akiknek egy vagy két jellemző tulajdonságukon kívül egész egyszerűen nincs több.


Mivel a szereplők fele olyan nindzsaféle (aki szerint nem, annak lehet, hogy igaza van, de én ezt az egy szót ismerem a japán-zsoldos-titkosügynök-megarejtőzödő guru-ra), ezért a két tulajdonságból az egyik helyből az, hogy titokzatos, így az ő jellemük még annyira sem árnyalt mint a többieké.

Mindezektől függetlenül tényleg letehetetlen a könyv, csak az utóíze olyan furcsa. Egyrészt optimista alkat lévén reménykedem a folytatásban, másrészt várom az újabb remek fordítást, harmadrészt pedig egy délutánt feltétlenül megérdemel a könyv.