Főkép

Az új Dragonlance ciklus harmadik része Pirvan történetét folytatja, nagyjából egy évtizeddel lovaggá avatása után. Időközben birtokot és gúnynevet – az Önfejű – szerzett hősünk most már szándékosan, és nyíltan fáradozik a világ jobbá tételén. Ez leginkább az egyre gőgösebb és hataloméhesebb Istar féken tartását jelenti, hiszen a papkirály lassan kezdi bekebelezni a környező birodalmakat is.

Most éppen legnagyobb tengeri vetélytársa, Karthay került veszélybe. Ennek legfőbb oka egy Waydol nevű minotaurusz, illetve sokat próbált rablóbandája, akik szokatlanul humánus módszereikről ismertek a környék – a Karthayi-öböl – lakói között. Istar vezetői természetesen úgy gondolják, hogy nekik kell helyretenni a dolgot, ezzel mintegy véletlenül számottevő sereget és flottát vezényelve az öböl bejáratához. A feszültség, amit ez a hadművelet kivált a két nagyhatalom között, könnyen háborúba taszíthatja a kontinenst. Ezt megakadályozandó kel útra Sir Pirvan, persze a becsületkódexnek megfelelő indokokkal hárítva el minden tiltakozást. Szerencsére sorban feltűnnek régi bajtársai, hogy segítsék küldetésében.

Az Istar „utolsó napjaiban” játszódó történetet végig áthatja a sokasodó előjelektől borús hangulat. Aki legalább nagy vonalakban ismeri Krynn történelmét, az érezni fogja, hogy már a levegőben lóg az összeomlás. Kezd eluralkodni a rasszizmus, a gőg, kapzsiság, az elfek visszahúzódnak erdeik mélyére. Néha az volt az érzésem, hogy a regény cselekménye nem is olyan lényeges – persze azért az –, hiszen inkább egy korrajzot tartok a kezemben. Szerencsére az író nem öntötte az egészet egy száraz, dokumentum-szerű formába, hanem egy lendületes, bár kicsit nehézkesen induló regénybe burkolta a rejtett üzenetet. Többek között ennek köszönhető, hogy nem csak a megszállott Dragonlance-rajongók élvezhetik a könyvet, bár nekik kétségkívül több örömet fog szerezni.

Úgy látszik, a sorozatban visszatérő problémát jelent a nyelvhelyesség. Sajnos néhol nem csak szintaktikai, de szemantikai hibák is előfordulnak. A szembetűnő stílushibáktól és rossz szerkezetű mondatoktól persze még tartalmilag értékes mű marad, de az ilyen, egyébként könnyen kikerülhető dolgok, csak tovább csökkentik az olvasás amúgy is egyre kisebb népszerűségét. És ezt ugyebár nem szeretnénk.