Főkép

III. rész

Mivel a második rész végén nem szerepelt a „The End” felirat, s egy trilógia arról híres, hogy három epizódból áll: íme, harmadszorra is visszatérhetünk a jövőbe. Is.

A történet ott maradt abba, hogy, a látszólag sikeres küldetés után még mindig nincs nyugalom: egy villám ugyanis eltüntette a DeLoreant, s vele együtt a Dokit. Azonban egy, a múltból érkezett levél megvilágosít mindent: Doki él és virul, csak kissé korábban – 1885-ben. Ahogy a feltaláló soraiból kiderül, ő remekül érzi magát a vadnyugaton, így Marty már csupán a végleges hazatérésre szeretne koncentrálni, ám, ahogy az ebben a trilógiában lenni szokott, közbejön valami. Barátja életének megmentése érdekében a fiú vállalja az újabb túrát, az amerikai történelem egy kétségtelenül fontos, sokak által kedvelt korszakába.

A harmadik rész, bár igazodva az eddigiekhez, pontosan követi az előzményeket, és a történet elvarratlan szálai miatt feltétlen szükség van rá, már lemarad egy kicsit attól a szinttől, melyet elődei felállítottak. Gyorsan megjegyzendő, ötletekből most sincs hiány: továbbra is működnek a gegek, külön jó, hogy a távoli kor ellenére Biffet és a McFly családot nem felejtette el a készítőgárda – ismét remek lehetőséget adván a helyzetkomikumok kiaknázására. Elég, ha példaként feldobjuk a „Marty ébredése” szindróma újabb egypercesét, vagy a Biff „Vadkutya” Tannen-féle beszólásokat.

Valami azonban, érzésem szerint nincs rendjén. A korszak szeretete, mint tulajdonképpen minden, egyéni megítélés kérdése, de sajnos tény, hogy ez nem rejt annyi geget, poént, ötletet magában, mint a közeli jövő, avagy a múlt (akár az alternatív, akár a normális). Ez főleg az évszámból fakad: 1885-ben rokoni kapcsolatok tekintetében ez volt a maximum, amit a készítők kihozhattak a sztoriból, és a vadnyugat, mint valóságos kor, bizonyos korlátok közé szorította Zemeckiséket.


Gondolok itt arra, hogy e helyütt nincs lehetőség olyan ötletparádéra, mint egy elképzelt jövő esetében, nincs meg az a feszültség, amit a közeli múlt esetleges káros befolyásolása okozna. Egyszerűen kevesebb dolog miatt lehet aggódni a szereplőkért. Ez persze nem azt jelenti, hogy a befejező epizód az a bizonyos „felesleges folytatás” kategória. Semmiképpen sem, hiszen nem lehetett 2/3-ánál abbahagyni a történetmesélést, ráadásul a szint csak az előzőekhez képest esett. Remek jelenetek itt is akadnak szép számmal: vonatrablás, párbaj, kinek-mi tetszik.

Mi a Vissza a jövőbe-trilógia? Ahogy az angol nyelv mondaná: egy „must see” film, pontosabban három. Persze ezt sem kötelező szeretni, de ismerni igenis illik, ugyanis az időutazással foglalkozó filmek közül ez az egyik legnagyszerűbb darab; rendezőnek készülőknek már csak az ötletek miatt is mintapélda; ráadásul annak valami nagyon kimarad az életéből, aki nem tudja, mi történik, ha egy fluxus-kondenzátorral felszerelt DeLoreannal elérjük a 88 mérföld/órát.