Főkép

„Egy pásztor egy napon arra lett figyelmes, hogy a nyájának egyik birkája sántikál, mert a lábát megsebezte valami. A vérnyomokat követve egy ősi kardra bukkant, amely a földbe volt szúrva. Kihúzta onnan a kardot, és elvitte Attilának, aki csöppet sem volt rest ezt kihasználni. Kijelentette, hogy a kard a háború istenéé, melyet a hun királyok időről-időre megkaptak, de sok-sok éve elveszett. Most, hogy a kard ismét előkerült, sikert hoz számára, és általa minden ellensége felett diadalmaskodik majd.”

Bűbájos (és ismerős) történet, amely meglehet, némi misztikus háttérrel szolgál a hunok sikereire, nem ad magyarázatot felbukkanásukra és győzelmeikre a római légiók felett. Ezt a hiányosságot igyekszik pótolni a szerző, akinek műve első ízben 1948-ban jelent meg (A history of Attila and the Huns – Attila és a hunok története címmel), amit a második kiadás alkalmából – az időközben napvilágot látott új tudományos eredmények alapján – teljesen át kívánt dolgozni. Váratlan halála miatt erre sajnos nem került sor, és mivel a második kiadás előkészítésében szintén részt vevő P. Heather Thompson professzor nélkül nem vállalta a mű alaposabb átdolgozását, egy-két apróbb módosításon és egy hosszabb utószón kívül semmit nem változtatott az eredeti szövegen. Ez persze nem kisebbíti a kötet érdemeit, hiszen máig ennek köszönhetjük a legpontosabb időrendet a hunokról, ami forráshiányos korról lévén szó, nem kis teljesítmény.

A hunok eredetét illetően ugyanis a mai napig homályban tapogatózunk. Ezekről az állattenyésztő pusztai nomádokról nem tudjuk, honnan és mikor érkezetek a Római Birodalom keleti határvidékére. Feltételezések szerint a Krisztus halála utáni második évszázad táján telepedtek le a Fekete-tenger környékén. Az első pontos dátum történetükben az időszámításunk utáni 376-os évből való, amikor a rómaiak első ízben hallottak egy új nép (a hunok) felbukkanásáról messze keleten. Érkezésük hatalmas népmozgást indított el (harcias természetük miatt állandóan hadakoztak szomszédaikkal). Legyőzött ellenfeleik (már akik életben maradtak) igyekeztek minél messzebb menekülni előlük, és más lehetőség nem lévén a Római Birodalom határai mögé kértek bebocsátást.

A következő bő ötven évben a hunok – helyrehozhatatlan károkat okozva – alaposan felforgatták és végigdúlták a művelt Európát. Az elért sikerek visszahatásaként törzsi társadalmuk is átalakult, s többek között ennek is köszönhető, hogy Attila uralma alatt egyesülve képesek voltak a fél kontinenst uralmuk alá hajtani. Mindez azonban talminak bizonyult, hiszen a nagy vezér halála után ugyanolyan gyorsan eltűntek a krónikások szeme elől, mint ahogyan felbukkantak.

Bár magyar szemmel nézve kicsit hiányosnak tűnik a szerző műve (a nyelvészeti és tárgyi emlékek tárgyalása nem ártott volna), sőt, több fejezete mára már elavult (a szerző halála miatt elmaradt az átdolgozás, a frissítés, ezért egyes megjegyzései néhol inkább tudománytörténeti érdekességnek hatnak) ennek ellenére is hasznos olvasmány. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a rendelkezésre álló görög és latin források alapján ez számít a legteljesebb összegzésnek a hunok tetteiről, illetve hogy a nemrégiben elhunyt Bóna István, a hun történet és régészet kiváló magyar kutatója szerint Thompson politika- és eseménytörténeti összefoglalása nem csupán az egyik legrészletesebb, de a legmegbízhatóbb is.