FőképA hercegnő minden pillanatban veszélyben van, Ho Tarasin Mitana ebből indult ki, és átkozta az őt vezető nő lassúságát.
– Siess, erin asszony, aki láttad, merre fordult a hajó! – próbálta meg a gyorsabb haladásra ösztökélni, mire az végleg megtorpant, és szembe fordult vele. Egymagasak voltak, a magasnak számító szata, és az alacsony erin lány, ám ez volt közöttük az utolsó hasonlatosság. Ho Tarasin Mitana előírásszerű, kék homlokpánttal fogta hátra kurtára nyírt, csillogóan fekete haját, a nő tűzvörös tincsei szerte szét álltak.
A szata teljes fegyverzetét viselte, oldalán hosszú kardot, hátán két rövidebb pengét, melyek markolatai válla fölé emelkedtek, övében két kést, mellkasán átvetve dobótőröket, laza szabású vászonnadrágja száraiban egy-egy rövidebb bot lapult, míg a lány fegyvertelen volt.
Ho Tarasin Mitana, bár lelkében vihar dúlt, jól tudván, mi vár rá, ha nem leli meg a hercegnőt, mégis rezzenéstelen arccal, nyugodan állt, a nő, aki egy csipetnyit sem aggódott immár a mögöttük hagyott őrjárat miatt, arcán lángoló haraggal, sziszegő hangon szólalt meg.
– Ne szólíts erin asszonynak, rendben? A nevem Róka, barbár barátom!
– Mit számít a neved az én feladatomhoz képest! – vonta össze a szemöldökét Ho Tarasin Mitana, de ezzel csak azt érte el, hogy a lány csípőre tett kézzel, erősen előre dőlve elárassza szitkaival.
– Azt hiszed, nem számít a nevem? Ingyenélő koldusnak nézel, vagy tán talpnyaló szolgának, esetleg földtúró, felföldi parasztnak? Hát nagyon is tévedsz, tisztelt barbár barátom, mert hogy az én apám nemes, de nagyon! Egyenesen a Narator családból való, és bár anyámat elcsapták, amikor megszülettem, apám mégis elismerte, hogy ő nemzett engem, és ráadásul nagy évjáradékot adott nekem, hét egész aranydukátot! Úgyhogy majdnem olyan neveltetést kaptam, mintha teljesen nemes lennék, és tisztában vagyok a jogaimmal is! Vállig eresztve hordhatom a hajam, nyilvánosan is viselhetek tőrt, ha annak pengéje rövidebb, mint egy arasz, továbbá oda utazok az egész széles Napkeleten, ahova akarok, és szabadon választhatom meg a várost, ahol élni szándékozom! – hadarta a lány, szinte egy szuszra, hogy Ho Tarasin Mitana szóhoz sem juthatott közben. – Azaz, úr vagyok, nem pedig szolga, megszólításom Róka kisasszony, vagy esetleg dáma, érted, katona?
– Szata – szúrta közbe a férfi, amint pillanatnyi szünet adódott a szóáradatban.
– Tessék? – pislantott párat értetlenül Róka.
– Én nem katona, hanem szata vagyok. Bár már nem sokáig – hajtotta le a fejét hirtelen támadt fáradtsággal Ho Tarasin Mitana.
Hisz milyen felesleges is itt már minden erőfeszítés! Azt a gyors kis hajót immár akkor sem érhetné utol, ha ismerné a várost, messze jár az már, ki tudja, hova tart a nádszálnál karcsúbb, fénylő arcú Ji-Mir hercegnővel! Hogyan is képzelheti, hogy beéri, hogy megvédheti a hercegnőt a rá váró veszedelmektől!
Hirtelen annyira elveszettnek érezte magát, annyira nem értette, mi történik körülötte! Olyan furcsa volt ez a számára idegen világ, az előtte álló nő, aki az imént nagy hangon fenyegette, tisztességes megszólítást és udvarias hangnemet követelve magának, mintha úrnő lenne, míg közben végtelen szemérmetlenséggel közszemlére teszi fedetlen arcát!
Őrült, barbár város ez! Ő pedig semmit sem érő, porban fürdő féreg, aki elvesztette hercegnője nyomát ebben a városban!
– Hogyhogy nem sokáig leszel szata? – zavarta meg nő hangja.
– Elbuktam feladatom teljesítése közben, lehet, hogy úrnőm már halott, és ez az én hibám! Azt hiszem, helyes lesz, ha visszavezetsz a térre, ahol találkoztunk, és ahonnan talán még visszatalálok a szigorú arcú Jokara nagyúr fényes színe elé, aki bizonyosan megengedni nekem, hogy önkezemmel vessek véget életemnek, miután jelentettem neki mindazt, ami itt történt!
– Na, na, na! Nem kell azt úgy elsietni! – hőkölt meg a lány. – Szóval, azt mondod, ha nem leled meg azt a nőt abban a gondolában, akkor neked annyi?
– Szóról szóra így van, fedetlen arcú asszony! Azt a hajót pedig elvesztettem, hát kísérj vissza, hogy mielőbb jelenthessem a megesett dolgokat, mert minden további késlekedés csak újabb bajokat szül!
– Mondom, hogy ne siess azzal a hazarohanással! Minden gondolát meg lehet találni! Éppen csak nem gyalog kell utána loholni, mert hogy az ritka ostobaság, hanem egy másik gondolával követni! Ha pedig erről is lemaradtál, márpedig lemaradtál, mint a borravaló, akkor még mindig meg lehet menteni az üzletet, ha tudod a gondola nevét! – magyarázta a lány, immár őszinte segíteni vágyással. Hirtelen megsajnálta ezt a komoly pofát vágó, nevetséges ruhájú fickót, aki oly könnyedséggel emlegette a halálát, mintha napjában többször el kellene szenvednie. És milyen remekül verekedett!
Szavai hallatán Ho Tarasin Mitana hökkenten kapta fel a fejét.
– Ezeknek a dióhéjnyi hajócskáknak saját nevük van? – csodálkozott el.
– Naná, Eriniss nem sátortábor a rizsföldek közepén, hanem egy jól szervezett város! A gondoláknak nevük van, dokkjaik, evezősük és nemesi Kereskedőházuk, amely tulajdonában állnak!
– És fel van rájuk írva ez a név?
– Persze, frissen városba szabadult barbár barátom! Különben honnan lehetne leolvasni? Közvetlen az oldalukat díszítő, démonűző csengettyűk mellett van felírva, azon a falapon, ami amúgy a nagyobb hullámok permetétől védi a nemes utasokat! Több Kereskedőház is üzemeltet bérgondolát, mindnek külön színe van, amely szín eligazít, hogy kié a hajó, milyen komfortos, és várhatóan mennyi lesz a viteldíj – magyarázta Róka, de Ho Tarasin Mitana erre már alig figyelt, összevont szemöldökkel, szorosra zárt szemekkel törte a fejét.
– Sötétkék jelek voltak annak a hajónak az oldalára festve, amelyik nyomában loholtam – szólt közbe aztán, amint meglelte elméjében a keresett apróságot.
– A névre is emlékszel? – kérdezte érdeklődve Róka, félbehagyva kis szónoklatát.
– Nem ismerem az erin írásjeleket – rázta meg a fejét a szata.
– Na, gondolhattam volna! Pedig a sötétkék a Fraetinek legolcsóbb hajóinak szine, azoknak a dokkjaikban sok jó ismerősöm van. Ha tudnád a nevét, hát tudod mennyibe kerülne meglelni azt a gondolát? – kérdezte, és csettintett egyet az ujjaival. – Ennyibe, barátom, azaz semmibe! Persze, aki analfabéta, az analfabéta, ezen segíteni nem sokat lehet, csak azt nem értem...
– Elhallgatnál, bővizű forrásokat megszégyenítően gyorsszavú asszony? – vágott közbe Ho Tarasin Mitana, és letérdelt, majd kezét combjára fektette.
– Most mit akarsz? Nem tanított meg jó anyád, hogy az ember nem ül le az utca közepére...
– Mondom hallgass! – csattant fel a szata, mire a lány két szó között, nyitva felejtett szájjal elhallgatott.
Ho Tarasin Mitana mély lélegzetet vett, lehúnyta a szemét, és megkísérelte lecsillapítani lelkét. Végigfutott a közelmúlt emlékein, szálat keresve, amit megragadhat, és amin kereszetül eljuthat a keresett képig. Talán a harccal kéne kezdeni...
Hisz sokat küzdött Mira Sin Tanrával, ezerszer gyakoroltak együtt a kolostor udvarán, ezerszer mérték össze pengéjüket váltakozó sikerrel. Mira Sin Tanra leggyakoribb hibája az volt, hogy néha túl magasan védett, hibáztál megint testvér, lejjebb azt a kardot, szabad a fél mellkasod, és por száll a szélben, az izzadtság csípi a szemét, hát kezdjük újra, és újra kihasználja a másik szata hibáját, míg eljön az utolsó alkalom.
Ott, a csatorna partján harcol, ketten lehanyatlanak kardja nyomán, a harmadik a hercegnő után indul, eléje kell vágni! Fuss, hercegnő, ő pedig marad, eléáll az utolsó megmaradt támadónak. Táncolnak a kardok, mozdul az ellenfél keze, és túl magasra fut, alatta rés nyílik, magába vonza a pengéjét, a fény megtörik a fémen, vörös seb nyílik a másik nyakán. Tovább fordul, viszi a lendület, de visszanéz, hisz mindig az ellenfél szemét nézd, és látja, ahogy az idegen tekintetében kihúnynak a lángok, egy tincs kicsúszik a kék színű fejpánt alól. Visszafogja a kardot, még nem ismeri fel testvérét, pedig láthatná, de csak azt látja, hogy ellenfele elveszti egyensúlyát, nyert pár szabad pillanatot!
Visszanéz, lila lobogókat táncoltat a szél, a háttérben alacsony, vöröscserepes ház áll, aprócska ablakokkal, a köveken halottak, közöttük átvágott inakkal az Első Tiszt, de őt akkor még nem ismeri fel, csak egy dologra figyel, élnek-e még? De egyik mellkasa sem mozdul, hát ismét fordul, a harmadiknak is vége? És látja, hogy Mira Sin Tanra fekszik előtte, szája szegletében vérhab rezeg, de már csak a szél rezgeti, nem lélegzet. Ezer démon üvöltését hallja a fülében, de nem figyelhet rájuk, teljesítendő feladata van!
Felemeli a fejét, hol a hercegnő? Sirályok pöttyei törik meg az égbolt kékségét, a csatorna vize hullámzik, elnyúlt, idegen forma csónak siklik a házak tükörképe felett. A hajós szikár, magas ember, hosszú evezőjére nehezedik, előtte arcát takarva húzódik le Ji-Mir hercegnő, egy pillanatra tökéletesen látszik fekete szeme, könnycseppek gyűlnek a szélén, tekintete mint a beboruló ég. A csónak oldalán felszalad egy hullám, a hajó gyorsan távolodik.
Nem várhat tovább, lecsapja a vért kardjáról, négy csepp hull a porba, az ötödik elnyúló csíkot hagy a köveken, elteszi a fegyvert, majd futva indul a csatorna mentén. A sarkon fordul a hajó, a csónakos teste megfeszül, a víz majdnem átcsap a peremen, az egyik csengettyű megbillen, és lefut a hullám habja, széles, világosra festett falapon sötétkék jelek, egyik mint a repülő fecske, a másik mint könnycsepp a porban, a harmadik a vér jegyéhez hasonlít, a negyedik csak kurta vonal...
– Most megkukultál? – hajolt hirtelen az arcába Róka. – Utálok feleslegesen pofázni, ha nem kell a segítségem, el is mehetek!
Ho Tarasin Mitana zavart pislogással nézett fel. Hirtelen nem tudta hol van, mit csinál. Aztán eszébe jutottak az részletek, felismerte az arcába hajoló, vörös lányt, eljutott a tudatáig, hogy egy idegen város utcakövén térdel. Gyors fejrázással elűzte szánt szándékkal felidézett emlékeit, aztán könnydén talpra emelkedett.
– Így néztek ki azok a jelek! – mondta, és jobb mutatóujjával bal tenyerébe rajzolta a meditációval felidézett képet.
– Ez biztos? – hajolt oda a vörös nő.
– Biztosan ezt láttam.
– Én viszont nem látom. Jobb lesz, ha papírra fested, ide nincs messze a Macskavész tér, ott mindig lebzsel pár írnok! – ragadta karon a nő a szatát, és még meg is rántotta, de hát ennyi erővel akár egy átlagos mozgásigénnyel megáldott hegyet is rángathatott volna.
– Sietnem kell, a hajó távolodik...
– Az a hajó már rég eltűnt balfenéken, egyetlen esélyed, ha elcsíped a dokkjában, és megtudod, hova vitte az úrnődet! A Macskavész tér meg itt van egy köpésre! – intette le a lány, és Ho Tarasin Mitana, szédülten a barbár nő féktelen temperamentumától, további ellenkezés nélkül követte.
A Macsakvész kopott piactér volt, ilyenkor, késő délután jobbára kihalt, de szerencséjükre egy tintafoltos kezű írnok még ott ücsörgött fal mellé terített gyékényén. Már messziről felfigyelt rájuk, határozott közeledésük pedig mosoly vont az ajkaira.
– Szép hölgyem, nagyuram, ne is menjenek tovább, ha diktálni valójuk akadt! – készségeskedett, és gyorsan térdeire kapta az írótáblát, amire már oda volt készítve a tiszta papírlap.
Ho Tarasin Mitana szavát sem értette, ám nem is várta meg a fordítást. Egyszerűen kivette a táblát az írnok kezéből, majd fogta az ecsetet, és könnyű mozdulatokkal felrajzolta a gondolán látott jeleket a lapra. Tudott írni, hisz megeshet, hogy egy szata írásban kénytelen jelenteni, vagy hogy papíron kapja meg a parancsot, ura túl elfoglalt lévén ahhoz, hogy személyesen foglalkozzon minden apró utasítással.
– Így néztek ki azok a jelek. Ezt már el tudod olvasni? – mutatta meg a lánynak a kész képet.
– Kilencedik Kisdelfin. Gyerekjáték lesz megtalálni! – mosolyodott el Róka. A szata bólintott, majd letette a táblát a gyékényre.
Az írnok szörnyülködve kapta fel féltett kincsét.
– De jó uram, nem való, hogy írjon, ha megfizethet egy írnokot! Mert gondolom, megfizetheti, hisz csak ez a papír, amit elhasznált, jó másfél talléromba került!
– Másfél tallér? – kapta fel a fejét Róka, aki ugyan éppen azon gondolkodott, hogy merre is induljanak a Fraetin-dokkokhoz, de ezt az arcátlanul magas árat nem hagyhatta szótlanul. – Másfél tallért mondtál? Ezért a papírért, amit legfeljebb a mellékhelyiségben használnék, és akkor is kétszer meggondolnám? Fél tallér is sok érte, én meg például negyedet sem adnék! – kezdett alkudni, pusztán rutinból.
– Szép hölgyem, tiszta, használatlan papír ez, egyenesen Morat-Sinből hozatom, ajándék másfél tallérért! – makacskodott az írnok.
Róka már éppen szóra nyitotta a száját, hogy megtoldja negyed talléros ajánlatát egy törött garassal, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy itt nem neki kell fizetnie.
– Figyelj csak! – rángatta meg a mellette immár ismét szoborként álló szata karját. –
A fickó másfél ezüstöt kér fizetségképpen a lapért.
– Fizetségképpen? – visszhangozta a szata csodálkozva. – A következőt fordítsd le neki szószerint. Örvendezzen, és csókolja meg a port, amiben ő nap mint nap fürdik, mert alávaló személyét oly nagy szerencse érte, amiről legmerészebb álmaiban sem álmodhatott. Ócska papírja és kopott tolla egyenesen a fénynél fényesebb Földre Szállt Sárkánynak tett az imént szolgálatot, hát ne kérjen fizetséget, hanem inkább énekelve siessen haza, és mesélje el gyermekeinek, hogy mily végtelen kegy érte semmit sem érő, szélfútta életét.
– Már hogy ezt szó szerint fordítsam le neki? – kérdezett vissza Róka kételkedve.
– Igen – bólintott a szata.
– Hát te sem vagy épeszű – morogta a lány, de csak az orra alá, majd szélesen mosolyogva az írnok felé fordult. – Na, figyelj, te tintamaszatoló, az a nagy helyzet, hogy a barátomnál éppen nincsen pénz. De tudja mi az üzlet, hát felajánlja neked, hogy szívesen elvonul veled valami sötét sikátorba, és elszórakoztat téged, már ha te kedved leled az eféle mulatságban. Azt is mondja, hogy ő mestere ennek a szakmának, és általában jóval többet kér, mint másfél nyomorult tallér, de veled kivételt tesz, mert igencsak megtetszett neki a tested azon fele, amin ülsz.
A szerencsétlen írnok előbb elvörösödött, majd elsápadt az ajánlat hallatán, és riadt tekintettel nézett fel a fölötte tornyosuló, az alacsony, ám igen masszív testfelépítésű, halálkomor arcú szatára.
– Ugyan, dehogy akarom én a szép hölgy barátjának a szolgáltatását igénybe venni, csak azért, mert ezt a pár garast sem érő lapot elhasználta! Sőt, el sem használta, hisz e papír másik oldala még üres, hát nem lenne tisztséges, ha bármit kérnék érte! – tiltakozott, amint szóhoz jutott rémületében, és védekezve emelte maga elé nyitott tenyerét.
Ho Tarasin Mitana elégedetten vette tudomásul, hogy szavainak meglett a hatása.
– Ha itt nincs több dolgod, kétnyelvű asszony, akkor siessünk a gyorsjárású Kilencedik Kisdelfinnek otthont adó dokkba! – fordult Róka felé, aki könnyen bólintott, majd felvetett fejjel elvezette, és kicsit távolabb aztán leintett egy olcsó csónakot is.
A vízen pedig végre elgondolkodhatott Ho Tarasin Mitana, elvégre az ő figyelmét nem vonta magára a körülötte elsikló város tarka látványa. Alaposan megszemlélhette már akkor, amikor azon a fekete hajón állt őrt, ami a nádszálkarcsú hercegnőt vőlegénye palotájába vitte, és már akkor elege lett örökkön kavargó egyformaságából.
Mi érdekeset mutathat neki ez a szemkápráztató nyüzsgés, mely annyira idegen a kolostor csendjétől, ahol egész életét leélte, ráadásul pont akkor, amikor súlyos feladat húzza a vállát? Így az értelmetlen bámészkodás helyett inkább leült a sarkaira, térdére fektette hosszú kardját, és lehúnyta a szemét. Mi is történt vele az elmúlt fél órában?
A hercegnőt elrabolták, és most a városban van, ki tudja hol. Jokara nagyúr azóta már nyilván értesült erről, a kapuban őrt álló katonák bizonyosan sietve riadót fújtak. Azaz most már talán minden testvére a hercegnőt keresi. Nyilván így van. De akkor ő mit csinál itt, társak és parancsok nélkül? Hisz a bölcs Jokara nagyúr bizonyosan jól tudja, mit kell tenni ilyen alkalmakkor, és cselekszik is. Ji-Mir hercegnő talán már biztonságban ül a palota falai között! Bizonyosan így van!
De vajon miért támadta meg három testvére a hercegnőt?
Ezen hosszan gondolkodott, a felismerés pedig villámként vágott belé. A titkos tudományokban oly járatos Jokara nagyúr nyilván előre tudta, hogy el akarják rabolni a úrnőjét, és azért küldött három szatát, hogy megmentsék! És mit tett ő, ostoba, porban fürdő, port zabáló féreg? Támadóknak nézte testvéreit, és megölte őket! Parancs nélkül, önfejűen, saját makacs ostobaságát követve! És még most is itt ül egy hajóban, arra gondolva, hogy kötelességét teljesíti, holott sietnie kéne vissza a nagyúrhoz, a lábai elé borulni, és könyörögni, hogy halálával megválthassa szégyenletes bűneit!
Már majdnem felnézett, és szólt a vörös nőnek, hogy forduljanak vissza, amikor még egy dolog az eszébe jutott. És mi van akkor, ha Jokara nagyúr, tudván, hogy három szatát már elküldött, nem veszi figyelembe a barbár őrök riadóját? Mi van, ha azt hiszi, a nádszálkarcsú Ji-Mir hercegnő biztonságban van? Akkor senki sem keresi most, csak ő, csak ő az egyetlen, aki megvédheti!
De hát Jokara nagyúr bölcs és titkos tudományok ismerője! Csak nem vét ekkora hibát! De ha mégis? Összecsapott felette a világ, zavarodottan rázta meg a fejét. A nap elhalványodott, istenek arcánál szebb angyalarc mosolygott rá az égről.
Szorosra zárta a szemét, majd pár pislantással elűzte a látomást.
Mit töri itt a fejét, hisz ő szata, akinek nem az a feladta, hogy gondolkodjon, hanem hogy sziklánál biztosabb támasza legyen urának! Parancsot kapott, egyenesen a fényes arcú Földre Szállt Sárkánytól, a gyakorló téren olvasták fel nekik a pecsétes tekercset, melyben a mennyszülte uralkodó legszebb unokahúga, a nádszálnál karcsúbb Ji-Mir hercegnő szolgálatára küldte őket! Az a feladata, hogy a hercegnő mellett álljon, és életével védje életét!
Ho Tarasin Mitana kinyitotta a szemét, és vett egy mély lélegzetet. A parancs világos, legfeljebb azon gondolkodhat, hogy miként teljesítheti a legjobban!
– Bocsáss meg, hogy szélfútta szavaimmal megzavarom nyugalmadat, lánghajú asszony, akinek ereiben nemesi vér is csörgedezik! – szólalt meg végül.
A lány ásítva nézett fel rá. Eddig kényelmesen elheveredve szemlélte a mellettük elsuhanó várost, most is csak éppenhogy a fejét mozdította a szata felé.
– Már mondtam, a nevem Róka. Ez azt jelenti, hogy lehet így szólítani. Mert hogy hallgatok rá. Az ereimben csörgedező nemesi vér, meg a többi sallang nyugodtan elmaradhat, barbár barátom!
Ho Tarasin Mitana engedelmesen bólintott.
– Értem szavad, és figyelmezek rá! Kérlek, áldozz értékes idődből pár pillanatot rám, Róka! Nagy segítséget tettél nekem, aki ostoba tudatlanságomban még e város nyelvét sem értem, és hajóinak nevét sem tudom felfogni. Te voltál az, aki fényként megvilágítottad előttem az utat, pedig én karddal fenyegettelek, mintha egy lennél az utca porával, holott ereidben neme... akarom mondani, származásod ősi, ha nem is oly mértékben tiszta, mint az enyém.
A lány összevont szemöldökkel hallgatta végig a kis szónoklatot.
– Ez ugye bocsánatkérés volt?
– Igen, éles elméjű Róka, esetlen szavaimmal megbánásomat igyekeztem kifejezni – felelte Ho Tarsin Mitana, rezzenéstelenül komoly arccal.
A nő csak rábámult, aztán felkacagott.
– Rendben! Nem haragszom rád! Holott rendesen keresztbe tettél nekem, tudod-e? – kezdett beszélni, és könnyedén fecsegve, lélegzetnyi szünetet sem tartva folytatta. – Miattad ugrott a munkám, pedig jó üzlet volt, felügyelőnek lenni sima ügy, kevés vesződség, sok pénz, a munkásokkal is jól kijöttem, tiszteltek és kisasszonynak szólítottak! Na, ezt buktam el miattad, mivel te szétverted az egész kócerájt! De tényleg nem ügy! – legyintett nagyvonalúan, és megint ásított egyet, megcsillantva apró, hófehér fogait.
Ho Tarasin Mitana feszült figyelemmel igyekezett kihámozni az őt érdeklő lényeget a szóáradatból.
– Elnézést kérek tőled, hogy rádbízott emberek kezét és bordáit törtem össze, de idegen vagyok e városban, és nyilván akaratom ellenére tettem valamit, ami feldühítette őket. Ha tudom, hogy te felelsz értük, aki nekem később ily nagy szívességet teszel, óvatosabban bántam volna velük, és nem szóróm szét őket, mint nagy vihar a lehullott faleveleket.
– Mondom, hogy nem téma! – vont vállat a lány, és ismét lehúnyta a szemét. – Már úgyis untam a nagy semmittevést, állandóan ott lógni, és lesni, hogy dolgoznak-e? A városban csavarogni jobban szeretek!
– Köszönöm megbocsátásod, amit meg sem érdemlek, nagyvonalú engedékenységed csodálattal tölti el alávaló, szélfútta lelkem! Ám mohó nagyravágyásomban még egy kérést szerenék hozzád intézni, bölcs Róka.
A vöröshajú lány résnyire nyitotta a szemét.
– Ki vele!
– Bár már eddig is oly sokat tettél értem, hogy felfogni azt szinte képtelen vagyok, mégis azt szeretném kérni, hogy a csónakok házánál légy még egyszer a segítségemre, és tolmácsold szavaimat annak a szolgának, aki a Kilencedik Kisdelfin nevű hajót hajtotta, és aki ily módon tudomással bír nádnál karcsúbb úrnőm hollétéről. Róka elvigyorodott, majd hirtelen felült.
– Na, tehát helyben vagyunk! Neked kell valami, nekem van valamim, alkudjunk meg!
Ho Tarasin Mitana zavartan pislantott egyet. "Alkudni", erre nem terjedt ki nevelése, erre nem képezték ki.
– Alkudjunk – hagyta helyben óvatosan.
Róka elégedetten összedörzsölte a tenyerét.
– Tehát, azt mind a ketten tudjuk, hogy nélkülem elvesztél! Jó fej vagy, ez nem kétséges, remekül verekszel, olyan körmondatokkal dobálódzol, amiktől egy tanul írnok is elsírná magát gyönyörűségében, és még jóképű is vagy, már ahhoz képest, hogy csak morin, de ezzel együtt is; ennek a városnak a fél fogára sem lennél elég! Ha magadra maradnál, elszabadult barbár barátom, Eriniss seperc alatt felzabálna! Segítségre van szükséged. Nevesen egy tolmácsra, aztán egy vezetőre is, aki kiigazodik a csatornák között, és még egy olyan személyre, aki jó kapcsolataival, ismerősei és tapasztalata révén támogat téged – vette számba az ujjain. – Nos, szerencséd van, én egyszemélyben elláthatnám ezt a három feladatot, ráadásul éppen most mondtam fel, azaz szabad vagyok! Ideális társad lennék!
– Ügyes módon láncba fűzött szavaidat hallgatva ez valóban így tűnik – látta be a szata.
– Tehát, nem is tehetsz jobbat, mint amit már megtettél; segítségemet kell kérned!
– Mint ahogy azt már kértem is, követhetetlen elméjű Róka.
– Én pedig hajlandó vagyok segíteni neked! Benne vagyok, hogy vezetlek, amíg megleled az úrnődet, és nem is kérek érte semmit, csak majd valami apró, később meghatározandó szívességet! – vágta ki csillogó szemekkel a vörös nő.
– Hálám szinte határtalan, Róka, hogy felajánlod segítséged, ám mihamarabb sietek megvallani, nem tehetek neked semmi szívességet viszonzásképpen, bármily erős is ez iránt szívem vágya, mivel nem rendelkezem az életemmel.
– Rendben, a szívesség ugrott! Nem baj, ez esetben pénzzel is megelégszem – sóhajtott mártírokat megszégyenítő beletörődéssel a nő. – Legyen két dukát, egyik előre, a másik meg akkor, amikor megtalálom neked az úrnődet!
– Bár szatának lehet vagyona, ám én nem rendelkezem egyetlen ezüst– vagy aranypénzzel sem, nem ajánlhatok fel neked két dukát nevű érmét!
– Pénzed sincs? Na, de az úrnődnek csak van!
– Ezt nem tudhatom, és különösképpen nem tehetek ígéreteket az úrnőm nevében!
Róka mogorván vonta össze a szemöldökét.
– Ez így egyre cifrább! De egye fene, csak azért, mert jó kedvemben találtál, megelégszem azzal, ha beajánlasz hozzá, hogy magam beszéljem meg vele díjazásomat!
– Nem rendelkezem úrnőm idejével, továbbá azért sietek mellé, hogy megvédjem! Ha megtaláltuk, nem fogom neked megengedni, hogy port köhögő szavaiddal bemocsold tiszta arcát! – válaszolta a szata.
– Még ennyire sem vagy képes? – kérdezte Róka színpadias kétségbeeséssel
– Nem – felelte egyszerűen a másik, mire a lány már csak legyintett.
– Jó, ez is ugrott. Akkor maradnak a fegyvereid. Mert azok vannak, ezt látom, tehát adhatsz belőlük egyet. Mondjuk az egyik kardot, ami a hátadon van!
– Ha elvesztem a fegyvereimet, akkor büntetést kapok.
– És ha elveszted az úrnődet, akkor is, ha jól hallottam emlegetni azt a Jokara nevű mumust, aki lazán kivégez téged, ha asszonyod nélkül térsz vissza! Vedd úgy, hogy nálam elcserélheted a két büntetést! Na, melyikhez van kedved? – csapott a térdére türelmét vesztve a vörös nő.
Ho Tarasin Mitana hosszan mérlegelte szavait.
– Ebben valóban igazad van. Ha úrnőm nélkül térek vissza, akkor bizonyosan megengedik, hogy saját kezemmel vessek véget mit sem érő életemnek, míg ha egyik rövidebb kardomat vesztem el, akkor mindössze a kezemet vágják le, ami lényegesen jobb, hisz fél kézzel még hasznára lehetek úrnőmnek! Elfogadom ajánlatodat!
– Na, na, na! Még egyszer, hogy is volt ez? – képedt el Róka. – Tényleg levágják a kezed, ha elveszted azt a vacak kardot?
– Ez a kard nem holmi tudatlan kovácsinas első próbálkozása, hogy akaratához hajlítsa a vasat, tapasztalt mesterek készítetették, és szaták nemzedékeinek vére és izzadtsága edzette páratlan fegyverré! Nagyon értékes!
– Értékesebb, mint egy emberi kéz?
Ho Tarasin Mitana pillanatra meghökkenten elhallgatott, mivel ez a kérdés még sosem jutott az eszébe.
– Nyilván van olyan értékes, mint egy emberi kéz, ha elvesztésért ez a büntetés jár – vélekedett aztán.
– Ez agyrém! – emelte az ég felé két kezét a vörös nő. – Ezt nem hiszem el! Hisz olyan könnyen elvész egy ilyen kacat! Elég, ha csatában egy kicsit nem figyelsz, és máris benne marad valakiben! Nem vághatják le csak azért a kezed, mert harc közben elhagytad a kardod!
– Bizonyos esetekben, ha a mély bölcsességű főtisztek úgy látják helyesnek, elengedhetik a büntetést – magyarázta a szata türelmesen. – Ám úgy érzem, hogy visszatérésem után, ha jelentem, hogy elvesztettem úrnőmet, egy barbár segítségét kellett kérnem, hogy megtaláljam, és én ráadásképpen még oda is ajándékoztam ennek a barbárnak egy morin kardot, akkor az én kezemet levágják. De ez ne zavarjon téged, ez valóban enyhébb, mintha meg kéne halnom, hát ahogy mondtad, nekem érdemes cserélnem!
Róka erre már nem felelt, csak hátra dőlt, és megtámasztotta két tenyerével a halántékát.
– Hát ilyen nincs, ti fénylő csillagok! De rendben, legyen, ahogy lennie kell, elfogadom! – egyenesedett fel aztán hirtelen. – Nos, pusztán csak azért, mert igen-igen jó kedvemben találtál, tovább mert kedvező a csillagok állása, meg talán leginkább azért, mert ekkora marhát én még életemben nem láttam, hát hajlandó vagyok teljesen ingyen, puszta jóakaratból, minden viszonzás elvárása nékül előkeríteni neked az úrnődet! Rendben?
És kezét nyújtotta a szata felé.
– Köszönöm végtelen jóindulatod napfénynél szikrázóbb megnyilvánulását, melyre porban fürdő személyem teljesen méltatlan! – válaszolta kicsit meghajolva a szata. Aztán csak nézte az elé tartott tenyeret.
– Csapj bele! – bíztatta a lány, mire Ho Tarasin Mitana könnyedén meglegyintette.
– Aú, ez fájt, te marha! – kapta vissza sziszegve a kezét a vörös nő, és könnyek gyűltek a szemébe.
– Te kérted, átláthatatlan akaratú asszony.
– De csak képletesen gondoltam! Egyébként ha már üzletet kötöttünk, hát Narator Róka Lira, szolgálatodra! – mutatkozott be, aztán várt egy kicsit, de a másik csak bólintott. – A megismerkedés erinissi koreográfiája szerint most a te neved következik, barbár barátom!
– Érdekel a nevem? – csodálkozott el a szata, majd kis habozás után megmondta.

A Beholder Kft. engedélyével.