P. G. Wodehouse: Eszményi Sámuel
Írta: Galgóczi Tamás | 2003. 11. 28.
Nem gondoltam volna, hogy úgy harminc könyvének elolvasása után a szerző még tud nekem „meglepetést” okozni. No nem arról van szó, hogy szakított volna a humorral. Szó sincs róla, egyszerűen csak szokatlan, hogy mesélés közben gyakran megszólítja az olvasót, együttérzéséről biztosít bennünket, időnként figyelmeztet, ha „rázósabb” rész következik. Legjobban a három percig tartó nyugalom tetszett, ami két bonyodalom között, valahol középtájt várt rám.
A történet a már jól bevált szokás szerint idősebb, a világot kicsit konzervatívan szemlélő, megállapodott szülőkről és rokonokról, valamint utódaikról szól, akik zsenge életkoruk miatt még sokkal fogékonyabbak az élet dolgai iránt. Természetesen ez alól is van kivétel.
Sámuel Marlow – akit a címben eszményinek titulál az író, hiszen jóképű, izmos, esze nincs túl sok, viszont vállalkozó szellemből akad neki bőven – azonban mindenre képes, ha álmai asszonyáról, pontosabban hajadonjáról van szó. Ez még akkor is igaz, amikor ez a nő éppen nevetség tárgyává teszi őt a szűk rokonság előtt. A végére azért minden és mindenki a helyére kerül, az egymásra talált szerelmesek pedig együtt autókáznak a közös jövő felé.
A könyvben sorra feltűnnek Wodehouse megszokott karakterei, újabb és újabb adalékokat szolgáltatva az angolszász lélek megértéséhez. Az előre sejthető, mégis olykor váratlan fordulatokban bővelkedő regény eszményi társ egy szomorú délután – ellen.
A szerző életrajza