Főkép

PROLÓGUS

A Sparhawk Ház története
—A Pandion Testvériség Krónikáiból

A huszonötödik században történt, hogy a zemochi Otha hordái megszállták Nyugat-Eosia elén királyságait, tűzzel-vassal pusztítva maguk előtt mindent és mindenkit, miközben nyugat felé meneteltek. Otha legyőzhetetlennek tűnt egészen addig, amíg csapatai a Randera-tó füst borította csatamezején össze nem találkoztak a nyugati királyságok összevont haderejével, valamint az egyházi lovagok közös seregével. Azt beszélik, Lamorkand középső részén hetekig dúlt a csata, mielőtt a támadó zemochiak végre megtörtek, és futva menekültek a biztonságot nyújtó határ mögé.
Az elének fényes diadalt arattak, de az egyház lovagjainak fele holtan hevert a harctéren, és az elén királyok seregeiben is tízezrekben mérték a halottakat. Amikor a győzedelmes, ám halálosan kimerült túlélők visszatértek otthonaikba, még kegyetlenebb ellenséggel kellett szembenézniük: az éhínséggel, a háborúk egyik mindennapos velejárójával.

Az eosiai éhínség generációkon át tartott, és időnként már-már kihalással fenyegette az egész kontinenst. A társadalmi szervezettség elkerülhetetlenül meggyengült, és politikai zűrzavar söpört végig az elén királyságokon. A rablóbárók csak színlelték királyuk iránti hűségüket, és legtöbbször elmulasztottak eleget tenni hűbéresküjüknek. Minden apró nézeteltérés miatt kisebb háborúk robbantak ki, és az útonállás szinte elfogadott foglalkozássá vált. Ez az állapot körülbelül a huszonhetedik század elejéig tartott.
Ezekben a zűrzavaros időkben történt, hogy egy ministráns jelent meg demosi főrendházunk kapui előtt, aki kifejezte abbéli óhaját, hogy rendünk tagjává váljon. Amikor elkezdődött a kiképzése, a preceptorunk rájött, hogy ez a Sparhawk nevű fiatalember nem átlagos képességű férfiú. Hamar kiemelkedett novíciustársai közül, és a gyakorlótéren olykor még a képzett pandionokat is felülmúlta. Nem csak fizikai adottságai emelték a többiek fölé, de szellemi képességei is kiemelkedők voltak. A styrek titkai iránti fogékonysága örömmel töltötte el tanítóját, és az idősödő oktató jóval mélyebbre vezette be tanítványát a mágia birodalmába, mint a többi pandion lovagot. A demosi pátriárkát is lenyűgözte a növendék rátermettsége, és mire Sir Sparhawk elnyerte a sarkantyúit, már járatos volt a filozófia és teológia viták fordulataiban is.

Körülbelül Sir Sparhawk lovaggá avatásával egy időben Antor király foglalta el a cimmurai elén trónt, és a két fiatalember élete nemsokára elválaszthatatlanul összefonódott. Antor király meggondolatlan és vakmerő ifjú volt, akit az északi határok mentén zajló rendszeres fosztogatások híre annyira kihozott a sodrából, hogy minden óvatosságot félretéve lóra kapott, és egy nevetségesen kis haderővel elindult, hogy rendet tegyen országának e távoli szegletében. Amikor a hír elért Demosba, a pandion lovagok preceptora gyorsan összeállított egy északra induló hadoszlopot, amely szükség esetén támogatást nyújthat a királynak. Ennek az egységnek volt a tagja Sir Sparhawk is.
Antor király nem sokkal később nagy bajba került. Bár személyes bátorságában senki sem kételkedett, tapasztalathiánya gyakran vezette őt súlyos stratégiai és taktikai melléfogásokhoz. Mivel megfeledkezett róla, hogy az északi határvidék rablóbárói laza szövetségben állnak egymással, gyakran támadást indított az egyikük ellen, miközben nem is gondolt rá, hogy a többiek valószínűleg a segítségére fognak sietni. Ennek következtében Antor király egyébkén is kis létszámú serege gyorsan fogyatkozott a hátsó sorokra irányuló, meglepetésszerű rajtaütések következtében. Miközben a király bátran rohamozott, a nemesek könnyedén átkarolták a haderejét, és lecsaptak a tartalékaira.

Ez volt a helyzet, amikor Sparhawk és a pandion lovagok megérkeztek a határvidékre. A hadsereg, amely kezdte egyre inkább sarokba szorítani a fiatal királyt, nem volt túl szervezett, főként a helyi csőcselékből összeverbuvált martalócok alkották. A bárók összeültek, hogy megfontolják a további tennivalókat. Bár még mindig számbeli túlerőben voltak, a pandionok harci tapasztalatával és hírnevével számolniuk kellett. Néhányan a kezdeti sikerektől megrészegülve a támadás folytatása mellett kardoskodtak, de az idősebb, bölcsebb nemesek óvatosságra intették őket.
Az azonban bizonyos, hogy a bárók jó része - öregek és fiatalok egyaránt - nyitva látta az Elénia trónjához vezető utat. Ha Antor király elesne a csatában, a koronát könnyen megkaparinthatná egy olyan ember, aki képes a többiek fölé kerekedni.

A bárók első támadása a pandionok és Antor király összevont serege ellen tulajdonképpen csak puhatolózó jellegű volt, főképp azért, hogy felbecsüljék az erőviszonyokat, és megállapítsák a pandionok és szövetségeseik harci erejét. Amikor azonban észrevették, hogy az ellenfél főképp védekező taktikára hagyatkozik, ezek a támadások egyre erősebbé váltak, és végül egyetlen hatalmas csatába torkolltak a pelosiai határ mentén.
Amint nyilvánvaló vált, hogy a bárók teljes haderejüket bevetették, a pandionok a rájuk jellemző, elsöprő kíméletlenséggel reagáltak. A védekező taktika, melyet az első támadásoknál alkalmaztak, nyilvánvalóan csak a megtévesztést szolgálta, hogy a rávegyék a bárókat egy mindent eldöntő ütközetre.
A csata szinte egész nap tartott; mire a késő délutáni nap fénye végigömlött a harcmezőn, Antor király a harc forgatagában elszakadt saját csapataitól. Lovát már rég elveszítette, ellenséges katonák vették körül, de elhatározta, hogy nem adja olcsón az életét.

Ekkor lépett színre Sir Sparhawk. Gyorsan utat vágott magának a királyhoz, és ahogy a régi történetekben meg van írva, hátukat egymásnak vetve verték vissza az újabb és újabb rohamokat. Antor megszállott bátorsága és Sir Sparhawk képzettsége elegendő volt ahhoz, hogy ellenálljanak az ellenség támadásinak, de Sparhawk kardja egyszer csak kettétört. Ellenfeleik diadalmas üvöltéssel vetették magukat rájuk, de mint kiderült, ez végzetes hibának bizonyult.
Sparhawk megragadta az egyik elesett katona rövid nyelű, széles pengéjű dárdáját, és iszonyatos pusztítást végzett a rohamozók soraiban. A fordulópont akkor következett be, amikor a támadást vezető, napbarnított arcú nemes előreugrott, hogy végezzen a több sebből vérző Antorral, de felnyársalta magát Sparhawk dárdáján. A báró eleste demoralizálta az embereit, akik megfordultak, és elmenekültek a helyszínről.
Antor súlyos sebeket kapott, és Sparhawk is csak egy kicsivel volt jobb állapotban. Kimerülten álltak egymás mellett a csatamezőn, miközben az este lassan leereszkedett a síkságra. Lehetetlen felidézni, mi hangzott el a két sebesült férfi között a véráztatta a harctéren, az alkony első órájában, mivel később egyikük sem beszélt róla. Ami biztos, hogy a beszélgetés közben egyszer csak fegyvert cseréltek. Antor átnyújtotta Elénia királyi kardját Sir Sparhawknak, és cserébe megkapta a harci dárdát, amellyel a lovag megmentette az életét. A király élete végéig nagy becsben tartotta a durván megmunkált fegyvert.

Éjfélre járt, amikor a két halálosan fáradt, sebesült ember fáklyafényt pillantott meg a sötétségben. Nem tudván, hogy a közeledő barát vagy ellenség-e, nagy nehezen talpra küzdötték magukat, és felkészültek a védekezésre. A jövevény azonban nem elén volt, hanem egy fehérköpenyes, csuklyás styr nő. Nem szólt egy szót sem, csak némán bekötözte a sebeiket. Miután végzett, dallamos hangján beszélni kezdett, és megajándékozta őket egy pár gyűrűvel, amely később életre szóló barátságuk szimbólumává vált. A legenda szerint a gyűrűkbe foglalt ovális kövek ekkor még sápadtak voltak, akár a gyémánt, de összekeveredett vérük megfestette őket, és ma már inkább mélyvörös rubinra hasonlítanak. A titokzatos styr nő aztán szó nélkül megfordult, és a holdfényben ezüstösen csillogó köpenyében beleveszett az éjszakába.
Amikor a ködös hajnal felvirradt a mezőre, Antor testőrségének katonái és Sparhawk pandion rendtársai végül rátaláltak a két férfira, és hordszéken szállították őket a demosi főrendházba. Felépülésük hónapokig tartott; mire eléggé rendbe jöttek ahhoz, hogy útra keljenek, szoros barátság szövődött közöttük. Ráérős tempóban indultak el Antor fővárosa, Cimmura felé, ahol a király meglepő bejelentést tett. Kihirdette, hogy a pandion Sparhawk ezentúl az ő bajnoka, és amíg a két család fennáll, Sparhawk leszármazottai e címen fogják szolgálni Elénia uralkodóit.

Ahogy az lenni szokott, a cimmurai királyi udvar sem volt mentes az intrikáktól. A különféle csoportosulásokat azonban valamelyest visszariasztotta a komor képű Sir Sparhawk jelenléte. Miután néhány tétova kísérletük, hogy megszerezzék maguknak a támogatását, merev elutasításra talált, kelletlenül bele kellett nyugodniuk, hogy a Király Bajnoka nem megvesztegethető. Sőt, a király és a pandion lovag közötti barátság Antor legbizalmasabb tanácsadójává tette Sparhawkot. Mivel Sparhawk igen értelmes és eszes férfiú volt, könnyedén átlátott az udvaroncok tervein, és azonnal fel is hívta rájuk legkedvesebb barátja figyelmét. Antor király udvara egy éven belül szinte teljesen megszabadult a korrupciótól, ahogy Sparhawk ráerőszakolta a körülötte lévőkre szigorú erkölcsi nézeteit.
Elénia politikai csoportosulásai számára még nagyobb gondot jelentett a pandion rend befolyásának gyors növekedése a királyságban. Antor király határtalanul hálás volt nem csak Sir Sparhawknak, de a Bajnok lovagtársainak is. A király és tanácsadója gyakran látogattak el Demosba, hogy tanácskozzanak rendünk preceptorával, és a jelentősebb politikai döntések is gyakrabban születtek meg főrendház falain belül, mint a királyi tanács gyűlésén, ahol az udvaroncok a királyi politikát inkább saját boldogulásukra, mint a királyság sorsának jobbítására próbálták felhasználni.

Sir Sparhawk életének derekán házasodott meg, és felesége nemsokára egy fiúgyermekkel ajándékozta meg őt. Antor kérésére az utódot is Sparhawknak nevezték el, és ezzel egy olyan hagyományt teremtettek, amely a mai napig töretlenül végigkísérte a családot. Amikor elérte a megfelelő kort, az ifjú Sparhawk belépett a pandion főrendházba, hogy megkezdje a tanulást arra posztra, melyet egy napon ő fog betölteni. Apjuk legnagyobb örömére a fiatal Sparhawk és Antor fia, a koronaherceg között még gyerekkorukban szoros barátság szövődött, így a király és a Bajnok közötti jó kapcsolat hosszú időre biztosítva volt.
A halálos ágyán fekvő, becsületben megöregedett Antor utolsó cselekedete az volt, hogy fiának adományozta a rubingyűrűt és a rövid, széles pengéjű dárdát; az idősebbik Sparhawk ugyanekkor adta át saját gyűrűjét és a királyi kardot az ő fiának. Ez a hagyomány mind a mai napig tart.

Elénia közemberei szerint, amíg fennáll a barátság a királyi család és a Sparhawk ház között, a királyság virágozni fog, és semmiféle gonosz erő nem áll meg vele szemben. A legtöbb babonához hasonlóan ez a hiedelem is bizonyos mértékig tényeken alapul. Sparhawk leszármazottai mindig tehetséges férfiúk voltak, akik a pandion képzés mellett államvezetést és politikát is tanultak, hogy felkészülten tölthessék be örökletes posztjukat.
Egy idő után azonban szakadás következett be a királyi család és a Sparhawk ház kapcsolatában. A gyengekezű Aldreas király - akit ambiciózus húga és Cimmura primátusa az orránál fogva vezetett - meglehetősen ridegen azzal bízta meg a Sparhawkot, hogy legyen Ehlana hercegnő gondozója. Talán abban reménykedett, hogy a lovag vérig sértődik a megalázó feladat hallatán, és visszaadja címét. Sir Sparhawk azonban komolyan vette megbízatását, és nagy gondot fordított a gyermek oktatására, aki egyszer majd Elénia királynője lesz.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Sparhawknak esze ágában sincs lemondani pozíciójáról, Annias - természetesen húga és a primátus sugalmazására - Rendor királyságába száműzte Sparhawk lovagot.
Aldreas király halála után lánya, Ehlana foglalta el a trónt. A hír hallatán Sparhawk azonnal visszatért Cimmurába, de az a hír fogadta, hogy a királynő súlyos betegségbe esett, és hogy életét mindössze egy varázslat tartja fenn, melyet Sephrenia, a styr varázslónő mondott el rá. A varázslat azonban csak egy év haladékot adott Ehlanának.
Az egyházi lovagok négy harcos rendjének preceptorai arra a megegyezésre jutottak, hogy a rendeknek össze kell fogniuk, hogy gyógyírt találjanak Ehlana betegségére, és visszaültessék a trónra, különben a korrupt Annias primátus eléri célját, és megkaparintja a chyrellosi Bazilika főprelátusi székét. A cyrinicek, az alcionok és a genidianok így kiválasztották saját bajnokukat, akik csatlakoztak a pandion Sparhawkhoz és gyermekkori barátjához, Kaltenhez, hogy együtt keressenek gyógyulást nem csak Ehlana királynő, de a királyság betegségére is, amely valódi uralkodó hiányában igencsak rossz állapotban volt.

És ezzel elérkeztünk a jelenhez. A királynő egészségének helyreállítása nem csak Elénia királysága, hanem a többi elén királyság számára is létfontosságú, hiszen ha a becstelen Annias primátus megszerzi a főprelátusi trónt, biztosak lehetünk benne, hogy az elén birodalmakat elnyeli a zűrzavar, és ősi ellenségünk, a zemochi Otha, aki ugrásra készen várakozik a keleti határoknál, azonnal kihasználja a káoszt és a megosztottságot. A halál kapujában álló királynő meggyógyítása azonban még a Bajnok, és bátor bajtársai számára is lehetetlen feladatnak bizonyulhat. Imádkozzunk sikerükért, testvéreim, mert ha elbuknak, az egész eosiai kontinens háborúba süllyed, és az általunk ismert civilizáció megszűnik létezni.


ELSŐ RÉSZ

RANDERA-TÓ
ELSŐ FEJEZET

Jóval elmúlt már éjfél, és a Cimmura-folyóból előszivárgó sűrű köd az ezernyi kéményből áradó füsttel keveredve homályba borította a város szinte teljesen kihalt utcáit. Sir Sparhawk, a pandion lovag ennek ellenére óvatosan mozgott, és ahol csak tehette, igyekezett az árnyak közt maradni. Az utak csillogtak a nyirkosságtól, és sápadt, szivárványszín fényudvar ragyogta körbe a fáklyákat, melyek hiábavalóan próbálták megvilágítani az ember nem járta utcákat. Az út két oldalán sorakozó házak alig voltak többek hatalmas, fekete árnyékoknál. Sparhawk folytatta útját, miközben nyitva tartotta a fülét, mert a sűrű homályban a közeledő veszély észlelése sokkal könnyebb volt hang, mint látvány alapján.
El sem lehetett volna képzelni rosszabb időpontot egy ilyesfajta kalandra. Nappal Cimmura semmivel sem volt veszélyesebb, mint bármelyik másik város, éjszaka azonban valóságos dzsungellé változott, ahol az erősek lakmároztak a gyengékből és óvatlanokból. Sparhawk azonban nem tartozott ez utóbbiak közé. Egyszerű utazóköpenye alatt láncinget viselt, oldalán pedig nehéz kard függött. Emellett egyik kezében egy rövid, széles pengéjű harci dárdát lóbált hanyagul. Az erőszak oly formáira volt kiképezve, mellyel közönséges útonálló nem vehette fel a versenyt, belsejében pedig gyilkos düh izzott. A törött orrú, komor képű lovag szinte reménykedett benne, hogy valaki megpróbál rátámadni. Ha provokálták, Sparhawk nem számított a legmérsékeltebb férfiak közé… és már nagyon régen nem provokálták.

Ugyanakkor tisztában volt küldetése sürgősségével is. Lehet, hogy talált volna némi megnyugvást az ismeretlen ellenfelekkel való pengeváltásban, de tudta, hogy nagy felelősség nyugszik a vállán. A halál szakadékának szélén egyensúlyozó sápadt, fiatal királynője abszolút hűséget követelt meg bajnokától. Nem árulhatta el őt, és ha egy jelentéktelen csetepaté során halálát leli valami sáros mellékutcában, azzal nem szolgálja úrnőjét, akinek a védelmére megesküdött. Így hát megpróbált minél óvatosabban haladni. Lába még annyi neszt sem csapott, mint némelyik fizetett bérgyilkosé.
Valamivel előrébb remegő lángú fáklyák tűntek fel, és meghallotta az ütemre masírozó katonák egyenletes lépteit. Átkozódva vetette be magát egy bűzlő sikátorba.
Fél tucat férfi haladt el előtte; vörös tunikájuk harmattól csillogott, hosszú lándzsájukat ferdén a vállukra fektetve cipelték.
- Ez az a hely, a Rózsa utca - mondta éppen arrogánsan a parancsnokuk. - Itt próbálják fenntartani a pandionok istentelen álcájukat. Természetesen tudnak róla, hogy figyeljük őket, de a jelenlétünk korlátozza a mozgásukat, és a primátus őkegyelmességének nem kell tartania attól, hogy megzavarják a terveit.
- Ismerjük az okokat, hadnagy - felelte unottan egy káplár. - Már több, mint egy éve csináljuk.
- Ó… - Az öntelt, fiatal hadnagy egy kicsit csalódottnak tűnt. - Csak biztos akartam benne lenni, hogy mindent megértettek.
- Igenis, uram - jött a hangsúlytalan válasz.
- Várjanak itt, emberek. - A hadnagy megpróbálta elmélyíteni kisfiúsan vékony hangját. - Körülnézek. - A nedves kockaköveken hangosan kopogó csizmájával végigcsattogott az utcán.
- Micsoda balfácán - morogta a káplár társainak.
- Gondolkodjon már, káplár - mondta neki egy idősebb, ősz hajú veterán. - Megkapjuk a fizetségünket, ezért engedelmeskedünk a parancsaiknak, és megtartjuk magunknak a véleményünket. Csak végezze a munkáját, és hagyja a tisztekre a döntést.
A káplár rosszkedvűen horkantott.
- Tegnap az udvarban jártam - mondta. - Annias magához hívatta ezt a fiatal tacskót, és természetesen kellett neki a kíséret. El sem hinnék, de egész végig a fattyú Lycheas körül sündörgött.
- A hadnagyok ebben a legjobbak - vonta meg a vállát a veterán. - Született talpnyalók, és valóban a fattyú a régens, vagy mi. Nem vagyok benne biztos, hogy ettől jobb ízű a cipője, de a hadnagynak valószínűleg már így is bőrkeményedés nőtt a nyelvén.
A káplár nevetett.
- Ez bizony igaz, de nem fog meglepődni, ha a királynő meggyógyul, és rájön, hogy feleslegesen nyalogatta el azt a rengeteg cipőfényesítőt?
- Jobban teszi, ha ebben nem is reménykedik, káplár - szólt közbe egy másik katona. - Ha felébred, és újra az ő kezében lesz a kincstár, Annias a jövő havi bérünket sem tudja kifizetni.
- Még mindig belenyúlhat az egyház zsebébe.
- Könyvelés nélkül nem. A chyrellosi Hierokrácia nagyon megnézi, mire adja a ki a pénzét.
- Jól van, emberek - szólalt meg a hadnagy valahonnan a ködből. - A pandion fogadó pont előttünk van. Leváltottam az eddigi őrséget. Menjünk, foglaljuk el a helyünket.
- Hallották - mordult a káplár. - Mozgás! - Az egyházi katonák eltűntek a ködben.

Az árnyak közt rejtőző Sparhawk elmosolyodott. Ritkán nyílt alkalma kihallgatni az ellenség beszélgetését. Régóta gyanította, hogy a cimmurai primátus katonáit sokkal inkább a pénzsóvárság, mint a hűség vagy a vallásosság hajtja. Kilépett a sikátorból, de azonnal vissza is ugrott, amint meghallotta a közeledő léptek kopogását. Cimmura rendszerint elhagyatott utcáin ma zajlott az élet. A léptek hangosan voltak, tehát akárki is volt az, meg sem próbált lopakodni. Sparhawk erősen megmarkolta a rövid nyelű dárdát. Aztán megpillantotta a ködből előbukkanó alakot. A férfi sötét zubbonyt viselt, és egy nagy kosarat egyensúlyozott a vállán. Munkásembernek látszott, de a lovag nem lehetett biztos a dolgában. Sparhawk csendben maradt, és hagyta tovahaladni. Megvárta, hogy a léptek elhalkuljanak, és újból nekivágott az utcának. Óvatosan haladt. Puha csizmája alig ütött zajt a nedves kockaköveken, szürke köpenyét pedig szorosan magára tekerte, hogy eltompítsa a láncing csilingelését.
Átvágott az úton, hogy elkerülje az egyik kocsma nyitott ajtaján kiszüremlő halovány lámpafényt; odabent trágár nótát énekeltek a vendégek. Fogást váltott a dárdán, és még jobban az arcába húzta köpenye csuklyáját, miközben elhaladt az épület előtt.

Megállt, szeme és füle óvatosan kutatta az előtte húzódó, köd borította utcát. A keleti kapu felé igyekezett, de nem ragaszkodott különösképpen az útirányhoz. Az egyenes vonalban haladó ember kiszámítható, és a kiszámítható embereket könnyen elkapják. Létfontosságú volt, hogy észrevétlenül hagyja el a várost, és Annias kémei ne figyeljenek fel a jelenlétére - még akkor is, ha emiatt egész éjszaka gyalogolnia kell. Amikor megbizonyosodott róla, hogy az utca teljesen üres, árnyékból árnyékba surranva továbbindult. Az egyik fáklyával megvilágított sarkon rongyos koldus támaszkodott a falnak. Szemét kötés fedte, karját és lábát hitelesnek tűnő forradások borították. Sparhawk tudta, hogy nem ez a legmegfelelőbb időpont a koldulásra, tehát a fickó valószínűleg nem véletlen áll ott. Az egyik közeli tetőről egy palacserép zuhant az utca kövére, nem messze Sparhawktól.
- Alamizsnát! - rebegte a koldus szánalmas hangon, bár Sparhawk puha csizmája nem ütött semmiféle zajt.
- Jó estét, barátom - mondta halkan a megtermett lovag, és átvágott az utcán. Beleejtett néhány pénzérmét a koldus tálkájába.
- Köszönöm, nemes uram! Az Isten megáldja!
- Nem kellene látnod - emlékeztette Sparhawk. - Azt sem tudhatnád, valóban nemes vagyok-e, vagy csak egy közember.
- Már későre jár - mentegetőzött a koldus -, és egy kicsit álmos vagyok. Elfeledkeztem róla.
- Vétkes hanyagság - dorgálta meg Sparhawk. - Figyelj jobban az üzletre. Ó, és add át üdvözletem Platime-nak. - Platime egy hihetetlenül kövér férfi volt, aki vaskézzel irányította Cimmura alvilágát.
A koldus félrehúzta a kötést, és alaposan végigmérte Sparhawkot. Szeme hirtelen kitágult a felismeréstől.
- És mondd meg a barátodnak is a tetőn, hogy ne idegeskedjen - tette hozzá a lovag. - Jobban teszi, ha odafigyel, hová lép. A cserép, amit lerúgott, kis híján agyonütött.
- Új ember - szipákolta a koldus. - Rengeteget kell még tanulnia az útonállásról.
- Ahogy mondod - bólintott Sparhawk. - Talán tudsz nekem segíteni, barátom. Talen beszélt nekem egy fogadóról a város keleti kapuja mellett. Van ott egy padlásszoba, melyet a tulaj időről időre bérbe ad. Megmondanád, pontosan hol találom?
- A Kecske közben, Sir Sparhawk. A cégéren egy fürt szőlő van, el sem tudja téveszteni. - A koldus ráhunyorgott. - Merre jár Talen mostanság? Régóta nem láttam.
- Az apja kezelésbe vette.
- Nem is tudtam, hogy Talennek van apja. Az a kölyök még sokra viheti, ha közben nem lógatják fel. A legügyesebb kezű tolvaj egész Cimmurában.
- Tudom. Néhányszor már engem is kizsebelt. - Beleszórt még egy kis pénzt a koldustálba. - Hálás lennék, ha a ma esti találkozásunkról mélyen hallgatnál, barátom.
- Nem is láttam önt, Sir Sparhawk - vigyorgott a koldus.
- Én sem téged, és a barátodat sem a tetőn.
- Akkor hát mindenki jól járt.
- Én is úgy érzem. További sok szerencsét, és jó szórakozást.
- Hasonlókat önnek is.

Sparhawk mosolyogva indult tovább. A cimmurai társadalom sötétebbik oldalával való találkozása ismét kifizetődőnek bizonyult. Bár nem igazán mondhatta a barátjának Platime-ot, az általa irányított árnyékvilág időnként nagy hasznára lehetett. Gyorsan betért egy másik utcába, hogy ha a tetőn settenkedő útonállót valaki megzavarja a tevékenységében, az elkerülhetetlenül bekövetkező lárma ne hozz a nyakára a városi őrség őrjáratait.
Mint mindig, amikor egyedül volt, Sparhawk gondolatai visszakanyarodtak királynőjéhez. Kislánykora óta ismerte Ehlanát, bár az elmúlt tíz évben, rendori száműzetése alatt egyszer sem látta. Amikor felidézte a trónon ülő, gyémántkemény kristályba zárt lányt, mintha jeges ujjak markoltak volna a szívébe. Kezdte bánni, hogy nem kapott a lehetőségen, amikor az este folyamán alkalma lett volna végezni Annias primátussal. Egy méregkeverő csupán megvetést érdemel, de az az ember, aki negmérgezte Sparhawk úrnőjét, halálos veszedelemnek tette ki magát, mivel Sparhawk nem arról volt híres, hogy sokáig hagyja húzódni a tartozásokat.
Futó lábak dobogását hallotta a háta mögül. Gyorsan belépett egy sötét kapualjba, és mozdulatlanná dermedt.
Ketten voltak, jellegtelen öltözékben.
- Látod még? - kérdezte suttogva az egyik.
- Nem. Ez az átkozott köd egyre sűrűbb. De nem sokkal lehet előttünk.
- Biztos vagy benne, hogy egy pandion volt?
- Ha olyan régóta leszel a szakmában, mint én, te is megtanulod felismerni őket. Ahogy járnak, ahogy a vállukat tartják… igen, biztosan pandion volt.
- Mit keres idekint ilyen késő éjszaka?
- Azért vagyunk itt, hogy kitaláljuk. A primátus minden lépésükről tudni akar.
- Engem egy kicsit zavar az ötlet, hogy éjszaka, sűrű ködben próbáljunk becserkészni egy pandiont. Mágiát használnak, és megérezhetik, hogy jövünk. Nem szeretnék beleszaladni a kardjukba. Láttad egyáltalán az arcát?
- Nem. Csuklya volt rajta, árnyékban maradt.
Továbbhaladtak az utcán, és fogalmuk sem volt róla, hogy az életük egy pillanatig csak egy hajszálon függött. Ha bármelyikük megpillantotta volna Sparhawk arcát, egy másodperc alatt végük. Sparhawk ilyen téren nagyon módszeres volt. Megvárta, amíg lépteiket teljesen elnyeli a köd és az éjszaka, aztán folytatta útját, és betért az első mellékutcába.

A kocsma teljesen üres volt, eltekintve a csapostól, aki lábát az egyik asztalon pihentetve, kezét méretes potrohán összekulcsolva szunyókált. A testes, borotválatlan féri mocskos ujjast viselt.
- Jó estét, barátom - köszönt halkan a belépő Sparhawk.
A kocsmáros kinyitotta az egyik szemét.
- Ez már inkább reggel - morogta.
Sparhawk körülnézett. A kocsma tipikus ivó volt a munkásemberek számára, alacsony, füstös mennyezettel és a helyiség hátuljában az elmaradhatatlan, praktikus pulttal. A székeket és padokat karcolások csúfították, a padlóra szórt fűrészport pedig hónapokkal ezelőtt cserélhették utoljára.
- Nincs nagy forgalom ma éjszaka - jegyezte meg csendesen.
- Ebben az órában ez nem meglepő, cimbora. Mivel szolgálhatok?
- Arciai vörössel… ha van.
- Arcia ölén gazdagon terem a vörös szőlő. Az arciai vörösből soha senki nem fogy ki. - A kocsmáros keserves sóhajjal talpra kászálódott, és töltött Sparhawknak egy kupa vörösbort. A lovag észrevette, hogy a pohár nem túl tiszta. - Későre jár - jegyezte meg a fickó, és átnyújtotta Sparhawknak a kupát.
- Üzleti ügy - vonta meg a vállát Sparhawk. - Egy barátom azt mondta, van itt valahol egy padlásszoba.
A kocsmáros szeme gyanakodva szűkült össze.
- Nem tűnsz olyan embernek, akit érdekelnének a padlásszobák - mondta hangot váltva. - Ennek a barátnak van neve is?
- Szélesebb körben ismert nincs. - Sparhawk belekortyolt a borba. Förtelmes volt.
- Barátom, én nem ismerlek téged, de olyan hivatalos kinézeted van. Miért nem iszod meg a borod, és távozol szépen? Kivéve persze, ha tudsz mondani egy számomra is ismerős nevet.
- Ez az ismerősöm egy Platime nevű embernek dolgozik. Talán már hallottál róla.
A kocsmáros szeme tágra nyílt.
- Platime egyre jobban terjeszkedik. Nem tudtam, hogy már a nemességgel is vannak közös ügyletei - kivéve, hogy időnként meglopja őket.
Sparhawk vállat vont.
- Tartozott nekem egy szívességgel.
A borostás férfi még mindig nem tűnt meggyőzöttnek.
- Platime nevével bárki dobálózhat.
- Barátom - mondta Sparhawk, és letette a kupát -, ez kezd egyre unalmasabbá válni. Most vagy felmegyünk a padlásszobába, vagy szólok az őrségnek. Biztosan nagyon érdekelné őket a kis trükköd.
A kocsmáros mogorván nézett rá.
- Ez egy ezüst félkoronásodba fog kerülni.
- Rendben.
- Nem is alkudozol?
- Sietek. Majd a következő alkalommal elbeszélgetünk az árról.
- Tényleg úgy tűnik, gyorsan el akarod hagyni a várost. Ugye senkit nem öltél meg ma éjjel azzal a dárdával?
- Még nem - felelte Sparhawk érzelemmentes hangon.
A kocsmáros nagyot nyelt.
- Lássuk a pénzed.
- Ahogy kívánod. Aztán felmegyünk az emeletre, és megnézzük azt a padlásszobát.
- Óvatosnak kell lennünk. Ebben a ködben nem lehet látni a mellvéden járőröző katonákat.
- Majd megoldom.
- Csak semmi gyilkolászás. Ez egy jó kis mellékkereset nekem. Ha valaki megöl egy őrt, becsukhatom a boltot.
- Ne aggódj, barátom. Nem hiszem, hogy bárkit is meg kellene ölnöm ma éjjel.
A padlásszoba poros volt, és szemmel láthatóan régóta használaton kívül állt. A kocsmáros kinyitotta a boltíves ablakot, és kikémlelt a ködbe. Mögötte Sparhawk styr szavakat mormolva varázslásba kezdett. Azonnal megérezte a kinti férfi jelenlétét.
- Óvatosan - mondta halkan. - Egy őr közeledik a mellvéden.
- Nem látok senkit.
- De én hallom. - Sparhawk nem akart hosszas magyarázatba fogni.
- Jó a füled, barátom.
Türelmesen kivárták, amíg az álmos őrszem elhalad előttük, és beleveszik a ködbe.
- Segíts. - A kocsmáros felemelt egy nehéz farönköt, és az egyik végét az ablakpárkányra fektette. - Kicsúsztatjuk a mellvédre, és át tudsz menni rajta. Ha már ott vagy, átdobom ezt a kötelet. Ide van rögzítve, így nyugodtan leereszkedhetsz a fal külső oldalán.
- Rendben. - Sparhawk segített kitolni a rönköt. - Köszönöm, barátom. - Óvatosan átaraszolt a vékony deszkán a mellvédre. Felegyenesedett, és pont elkapta a ködből felé repülő kötelet. Azonnal átvetette a falon, és gyorsan ereszkedni kezdett. Néhány másodperc múlva már a földön állt. A kötél visszahúzódott, majd rövidesen az ablakpárkányon csúszó farönk zaját hallotta. - Nagyon ügyes - mormolta magában Sparhawk, miközben eltávolodott a faltól. - Meg kell jegyeznem a helyet.
A köd egy kissé nehézkessé tette a tájékozódást, de a bal kéz felől fölé tornyosuló városfal alapján többé-kevésbé képes volt meghatározni, merre jár. Óvatosan lépkedett; az éjszaka csendes volt, és egy elroppanó ág zaja messzire hallatszott volna.

Hirtelen megtorpant. Sparhawk ösztönei igen kifinomultak voltak, és azonnal tudta, hogy valaki figyeli. Halkan, nehogy elárulja magát, előhúzta a kardját. Egyik kezében a karddal, a másikban a dárdával kémlelete a sötétséget.
Aztán meglátta. Csak egy halvány derengés volt az éjszakában - annyira halvány, hogy a legtöbb ember észre sem vette volna. A zöldes fényfolt egyre közelebb ért. A lovag tökéletes mozdulatlanságban várakozott.
Egy emberi alak volt - meghatározhatatlan körvonalú, de minden kétséget kizáróan emberi. Fekete köpenyt és csuklyát viselt, és a zöld fény a csuklya alól szüremlett ki. Meglehetősen magas volt, és valószínűtlenül vékonynak, szinte csontvázszerűnek tűnt. Sparhawk testén borzongás futott végig. Styr nyelven suttogva mozgatni kezdte ujjait a fegyverek markolatán, aztán felemelte a dárdát, és a hegyével előremutatva útjára engedte a varázslatot. Meglehetősen egyszerű mágia volt, mindössze a ködben haladó, ösztövér figura azonosítására szolgált. Sparhawknak elakadt a lélegzete, amikor megérezte a gonoszság felé áradó hullámait. Akármi is volt az, nyilvánvalóan nem sok köze lehetett az emberekhez.

Egy pillanat múltán kísérteties, fémes kuncogás hangzott fel az éjszakában. Az alak megfordult, és távolodni kezdett. Szaggatott mozdulatokkal haladt, mintha a térde ellenkező irányba hajlana. Sparhawk tovább várakozott, amíg meg nem érezte a gonosz jelenlét távozását. A lény elment.
- Vajon Martel újabb meglepetése? - tette fel saját magának a kérdést. Martel egy renegát pandion lovag volt, akit már régebben száműztek a rendből. Ő és Sparhawk egykor barátok voltak, de ennek már vége. Martel most Annias primátusnak dolgozott; ő szerezte be a mérget, amellyel Annias kis híján megölte a királynőt.
Sparhawk lassan, óvatosan, a kardot és a dárdát továbbra is a kezében tartva indult tovább. Végül megpillantotta a keleti kaput jelző fáklyasort, és az alapján már könnyen meghatározta a helyzetét.
Aztán furcsa, szimatoló zajt hallott a háta mögül - mintha egy vadászeb szaglászna a nyomában. Felemelt fegyverekkel fordult meg. Ismét hallotta a fémes kuncogást. Nem is kuncogás volt, inkább valami ciripelő zaj. Újra megérezte a mindent átható gonoszságot, amely csak nemrég enyészett el.
Sparhawk némileg eltávolodott a városfaltól, és a kapunál elhelyezett fáklyák erőtlen fényétől. Körülbelül negyed óra múlva felderengett előtte a pandion rendház sötét tömege.
Megállt a ködtől nyirkos úton, lekuporodott, és még egyszer elmondta a kereső varázslatot. Várt.
Semmi.

Felegyenesedett, visszadugta a hüvelyébe a kardját, és elindult a mezőn keresztül az épület felé. A kastélyszerű rendházat természetesen most is megfigyelés alatt tartották. A kaputól nem messze útjavító munkásoknak álcázott egyházi katonák ütöttek tanyát; sátraik körül kockakövekből emelt gúlák sorakoztak. Sparhawk azonban a hátsó fal felé került, és óvatosan átkelt a hegyes cölöpökkel telerakott várárkon.
A kötél, amelyen leereszkedett, még mindig a helyén volt, jórészt egy sűrű bokor takarásában. Néhányszor határozottan megrángatta, hogy biztos legyen benne, a fenti kampó még mindig szilárdan kapaszkodik a falba. Bedugta a dárdát a kardövébe, megragadta a kötelet, és fellendült rá.
Hallotta, ahogy odafent a kampó hegye végigkarcolja a mellvéd kövét. Gyors fogásokkal mászott felfelé.
- Ki van ott? - dörrent rá egy fiatal, ismerős hang a fenti ködből.
Sparhawk magában szitkozódott. Aztán megérezte a kötél rándulását.
- Hagyd békén, Berit - sziszegte, miközben erőlködve tornászta magát egyre feljebb.
- Sir Sparhawk? - kérdezte meglepetten a növendék.
- Ne piszkáld a kötelet - szólt rá Sparhawk. - Azok a karók odalent nagyon hegyesek.
- Hadd segítsek.
- Megoldom, csak ne nyúlj a kampóhoz. - Nyögve húzta fel magát a mellvédre. Berit elkapta a karját, és segített neki átlendülni a falon. A lovag egész teste verejtékben fürdött a megerőltetéstől. Láncingben kötelet mászni nem a legkellemesebb elfoglaltság.

Berit egy nagyon ígéretes pandion novícius volt. A magas, csontos fiatalember páncélinget és sima, dísztelen köpenyt viselt. Egyik kezében nehéz csatabárdot lóbált. Tökéletes neveltetésének köszönhetően nem kezdett el kérdezősködni, bár az arcán meglátszott a kíváncsiság. Sparhawk lenézett a rendház udvarára. A pislákoló fáklyák fényénél Kaltent és Kurikot vette észre. Mindketten fegyvert viseltek, és az istállóból kiszűrődő zajok alapján a növendékek éppen a lovaikat készítették elő.
- Ne menjetek sehová - szólt le nekik.
- Mit művelsz te odafent, Sparhawk? - kérdezte meglepetten Kalten.
- Úgy gondoltam, betörésből szerzek egy kis mellékest - válaszolt Sparhawk szárazon. - Maradjatok ott, rögtön lemegyek. Gyere velem, Berit.
- Őrködnöm kell, Sir Sparhawk.
- Majd küldünk valakit, aki felvált. Ez most fontosabb. - Sparhawk sietős léptekkel végigment a mellvéden az udvarra vezető kőlépcsőig.
- Merre jártál? - kérdezte mérgesen Kurik, amikor leértek. Sparhawk fegyvernöke szokásos fekete bőrmellényét viselte, izmos karja és válla szinte világított az udvart beragyogó narancsszín fáklyafényben. Suttogva beszélt, ahogy az emberek általában éjszaka szoktak.
- El kellett mennem a katedrálisba - felelte halkan Sparhawk.
- Isteni látomásod volt? - kérdezte hökkenten Kalten. A megtermett, szőke lovag, Sparhawk gyerekkori barátja szintén láncingbe öltözött, csípőjéről pedig széles pengéjű kard lógott.
- Nem egészen - mondta neki Sparhawk. - Tanis meghalt. A szelleme éjfél körül meglátogatott.
- Tanis? - Kalten szemlátomást megrendült.
- Ő is ott volt a tizenkét lovag között, amikor Sephrenia a kristályba zárta Ehlanát. A szelleme azt monda, hogy mielőtt átadnám a kardját Sephreniának, menjek el a katedrális alatti kriptába.
- És elmentél? Éjnek évadján?
- Az ügy nem tűrt halasztást.
- Mit csináltál ott? Kiraboltál néhány sírt? Így szerezted azt a dárdát?
- Nem egészen - felelte Sparhawk. - Aldreas király adta.
- Aldreas?
- Pontosabban a szelleme. A hiányzó gyűrű van benne elrejtve. - Sparhawk kíváncsian nézett két barátjára. - És ti hová készültetek?
- Téged akartunk megkeresni - vonta meg a vállát Kurik.
- Honnan tudtátok, hogy elhagytam a rendházat?
- Időnként meg szoktalak nézni - válaszolta Kurik. - Azt hittem, tudsz róla.
- Minden éjjel?
- Legalább háromszor - bólintott Kurik. - Kölyökkorod óta ezt teszem… kivéve a rendori éveid alatt. Ma éjjel az első alkalommal magadban beszéltél. A második alkalommal, közvetlenül éjfél után már nem találtalak a helyeden. Körülnéztem, és amikor sehol sem bukkantam rád, felébresztettem Kaltent.
- Azt hiszem, a legjobb lesz, ha felkelted a többieket is - mondta Sparhawk komoran. - Aldreas mondott nekem ezt-azt, és meg kell hoznunk néhány döntést.
- Rossz hírek? - kérdezte Kalten.
- Nehéz lenne megmondani. Berit, szólj azoknak a novíciusoknak az istállóban, hogy váltsanak fel a mellvéden. Lehet, hogy sokáig fog tartani.

Vanion preceptor barna szőnyeges dolgozószobájában gyűltek össze, a déli toronyban. Sparhawk, Berit, Kalten és Kurik természetesen ott volt. Akárcsak Sir Bevier, a cyrinic lovag, Sir Tynian, az alcion lovag, és Sir Ulath, az óriás termetű genidian lovag. Ők hárman rendjük bajnokai voltak, akik csatlakoztak Sparhawkhoz és Kaltenhez, amikor a négy rend preceptorai úgy döntöttek, hogy Ehlana királynő egészségének helyreállítása mindannyiuk érdeke. Sephrenia, az apró, sötét hajú styr nő, aki a styr titkokra tanította a pandionokat, a tűz mellett ült, oldalán a Furulya nevű kislánnyal. Talen, a tolvajfiú az ablak mellett foglalt helyet, és folyamatosan dörzsölgette a szemét. A kölyök nagy alvó volt, és nem szerette, ha felébresztették. Vanion, a pandion lovagok preceptora az íróasztalához telepedett le. A dolgozószoba otthonos helyiség volt alacsony, barna gerendáival és a mély kandallóval, melyet Sparhawk még sosem látott kialudva. A tűz felett a szokásos módon Sephrenia teáskannája lógott.

Vanion nem nézett ki valami jól. A pandion rend preceptorát az éjszaka közepén ébresztették fel; a komor, gondterhelt képű férfiú, aki jellegtelen, házi szövésű styr köpenyt viselt, valószínűleg még annál is idősebb volt, mint amennyinek látszott. Sparhawk az évek során felfigyelt az apró változásokra. Az egyház egyik legmegbízhatóbb támpillére időnként, amikor elfeledkezett magáról, félig-meddig szinte styrnek tűnt. Elénként, és az egyház lovagjaként Sparhawk kötelessége lett volna, hogy az egyházi hatóságok elé tárja megfigyeléseit. Ő azonban úgy döntött, mégsem teszi. Az egyházhoz való hűsége egy dolog volt - erre Isten kötelezte. Vanion iránti lojalitása azonban sokkal személyesebb és mélyebb forrásból fakadt.

A preceptor elszürkült arccal ült, keze enyhén remegett. A három halott lovag kardjának terhe, melyek átadására rákényszerítette Sephreniát, nyilvánvalóan sokkal nagyobb súllyal nehezedett rá, mint ahogy bevallotta. A trónteremben alkalmazott varázslat, amely életben tartotta Ehlanát, tizenkét pandion lovag közreműködését igényelte. Ezek a lovagok azonban az idő múlásával sorban meghalnak, és a szellemük átadja a kardjukat Sephreniának. Amikor az utolsó lovag is eltávozik, a varázslónő is követni fogja őket a Holtak Házába. Korábban, az este folyamán Vanion rávette Sephreniát, hogy ruházza át rá a kardokat. Nem csupán a kardok súlya jelentett ekkora terhet. A fegyverekhez más dolgok is kapcsolódtak - olyanok, melyek mibenlétéről Sparhawknak még csak elképzelése sem lehetett. Vanion azonban hajthatatlan volt. Döntésére adott ugyan némi gyenge magyarázatot, de Sparhawk úgy sejtette, a preceptor legfőbb szándéka az volt, hogy minél jobban kímélje Sephreniát. A lovag gyanította, hogy Vanion a szigorú tiltások ellenére beleszeretett az apró, törékeny nőbe, aki már generációk óta oktatta a pandionokat a styr titkokra. Sephreniát minden pandion lovag kedvelte és becsülte. Vanion esetében azonban úgy tűnt, ez a szeretet és tisztelet egy lépéssel tovább ment. Észrevette, hogy Sephrenia is különleges gyengédséggel viseltet a preceptor irányában, amely már túlhaladta a tanítónak a tanítvány iránti szeretetét. Ez is olyan dolog volt, amelyet egy egyházi lovagnak azonnal kötelessége lett volna jelentenie a chyrellosi Hierokráciának. De Sparhawk megint csak úgy döntött, hogy nem teszi.
- Miért gyűltünk össze ilyen szokatlan órában? - kérdezte Vanion fáradtan.
- Elmondod neki? - kérdezte Sparhawk Sephreniát.
A fehérköpenyes nő hatalmas sóhajjal kigöngyölte a kezében tartott hosszúkás, ruhába tekert tárgyat, és felemelte az újabb pandion kardot.
- Sir Tanis eltávozott a Holtak Házába - mondta szomorúan Vanionnak.
- Tanis? - Vanion hangja megremegett. - Mikor történt?
- Nem olyan rég.
- Ezért vagyunk itt ma éjjel? - kérdezte a preceptor Sparhawkot.
- Nem egészen. Mielőtt átadta volna a kardját Sephreniának, Tanis meglátogatott engem - vagyis nem ő, hanem a szelleme. Azt mondta, valaki vár rám a királyi kriptában. Elmentem a katedrálisba, és találkoztam Aldreas szellemével. Sok mindenről beszélt, és ezt adta nekem. - Lecsavarta a dárda pengéjét, és kirázta belőle az elrejtett rubingyűrűt.
- Szóval ide rejtette Aldreas! - álmélkodott Vanion. - Meglehet, sokkal bölcsebb volt, mint gondoltuk. Azt mondtad, sok mindenről beszélt. Például?
- Hogy megmérgezték. Valószínűleg ugyanazzal a szerrel, amivel Ehlanát is.
- Annias volt? - kérdezte komoran Kalten.
Sparhawk a fejét rázta.
- Nem. Arissa hercegnő.
- A saját húga? - kiáltotta felháborodottan Bevier. - Ez förtelmes! - Bevier arciai volt, erős morális meggyőződéssel.
- Arissa maga a förtelem - értett egyet Kalten. - Nem az a fajta, aki hagyja, hogy apróságok hátráltassák. De hogy sikerült kisurrannia a demosi kolostorból, hogy találkozzon Aldreas-szal?
- Ezt Annias intézte - magyarázta Sparhawk. - Arissa a szokásos módon elszórakoztatta a királyt, és amikor Aldreas elfáradt, megitatta a mérgezett borral.
- Ezt nem egészen értem - ráncolta a homlokát Bevier.
- Az Arissa és Aldreas közötti kapcsolat valamivel túlment a szokásos testvéri szereteten - próbálta Vanion tapintatosan megfogalmazni.
Bevier szeme tágra nyílt, és az összes vér kiszalad olívabarna arcából, ahogy felfogta Vanion szavainak értelmét.
- Miért ölte meg? - kérdezte Kalten. - Bosszúból, amiét bezáratta a kolostorba?
- Nem, nem hinném - mondta Sparhawk. - Azt hiszem, ez már része lehetett a nagy tervnek, amelyet Annias-szal együtt dolgoztak ki. Először megmérgezik Aldreast, aztán Ehlanát.
- És így szabaddá válik a trón felé vezető út Arissa fattya számára - töprengett Kalten.
- Logikus - bólintott Sparhawk. - És még jobban beleillik a képbe, ha hozzáveszed, hogy a fattyú Lycheas Annias fia.
- Az egyház primátusáé? - Tynian meglepettnek tűnt. - Ti itt, Eléniában más törvények szerint éltek, mint a többiek?
- Nem, igazság szerint nem - felelte Vanion. - Csak Annias úgy érzi, hogy a törvények felett áll, Arissa pedig előszeretettel hágja át őket. 

A Kiadó engedélyével.