Főkép

Matt Pittman jó nevű újságírónak számított, aki elegáns stílusával és pártatlanságával érdekes riportokat készített a társadalom bármely rétegéből származókkal. A szépen ívelő karriert azonban kettétörte egy családi tragédia. Az események hatására Matt szép lassan elindult a lejtőn, talán mondanom sem kell, nem felfelé. Először elválik tőle a felesége, majd a gyászhírek között köt ki. Újságíró ennél már nem nagyon süllyedhet lentebb. A környezet pedig remek táptalaja a depressziónak.

Telik-múlik az idő, Matt pedig testileg és lelkileg egyaránt felkészül az öngyilkosságra. Pisztolyt vásárol, mindenkitől elbúcsúzik, megrendeli a saját temetését, megírja a saját gyászjelentését, elfogyaszt némi alkoholt, majd szájába veszi a pisztoly csövét. Ám mielőtt meghúzná a ravaszt, megszólal a telefon. És ahelyett, hogy a külvilág iránti teljes közönybe süllyedve befejezné az elkezdett „szertartást”, felveszi a csörömpölő szerkezetet, és végighallgatja a vonal másik végén lévő mondandóját.

Nem kellett volna. A telefonáló – aki egyébként Matt főnöke és egyben jó barátja – ugyanis egy szívességet kér tőle. Amibe aztán majdnem belehal. Persze nem szabad elfelejteni, hogy eredetileg is ez volt a célja, de mégiscsak jobban esik az embernek a halál, ha ő határozhatja meg a módot, a helyet és az időt, nem?

Persze az újabb események hatására hősünkben feléled a mélyen szunnyadó újságíró- és életösztön, aminek eredményeként helyes kis fogócska veszi kezdetét. Bár a hajtóvadászat talán helyesebb kifejezés lenne, ugyanis egyetlen nőt leszámítva, aki később társa és segítője is lesz, szinte mindenki őrá vadászik. Úgy tűnik, mégsem bíbelődött hiába a saját nekrológjával.

A szerző életrajza