Főkép

Fülszöveg:

Rafinált nagyhatalmi cselszövés szálai bonyolódnak William G. Winkler új thrillerének lapjain, melynek kitervelői Moszkvában, haszonélvezői pedig közel-keleti fővárosokban üldögélnek, miközben New Yorkban ismét emberéletek tízezrei forognak kockán.

George McGeary, a CIA fél lábbal már nyugdíjban lévő bécsi rezidense a Hilton szálló bejáratánál megpillantja azt az embert, aki évtizedekkel korábban a kihallgatását vezette a KGB-nál. Nem csal az ösztöne, amikor arra a következtetésre jut, hogy itt valami rémisztő dolog készül, és figyelmeztetésére beindulnak a hatalmas titkosszolgálati gépezetek. Az olvasó pedig hamarosan rájön, hogy a világ alig változott valamit a hidegháború óta, legfeljebb a James Bondok őszültek meg közben...

 

A Németországban élő, de magyar nyelven író William G. Winkler A pénzváltó és A 210-es izotóp után harmadik regényével is bizonyítja: a politikai kalandregény műfajában a legjobbak közé tartozik, de ő az, aki mindenkinél frissebben reagál a világpolitika aktuális eseményeire.

 

Részlet a regényből:

Teherán északi, dombos része, ahol a gazdagok magas kerítésekkel védett villái vannak, még a tikkasztó nyárban is kellemes környék. Ilyenkor télen pedig kifejezetten idilli: egy svájci síparadicsom hangulatát idézi. Itt épült még a sah idején a Grand Hotel Teherán, mely a forradalomig Hilton szállodaként működött. A sah bukása után a Forradalmi Gárda főhadiszállása lett, berendezése tönkrement, lefolyói eldugultak, elektromos kábelei helyenként átégtek: néhány éven belül az épület teljesen alkalmatlanná vált a használatra.

A Forradalmi Gárda időközben átköltözött újonnan épült hatalmas székházába. A szálloda épülete használatlanul állt, állaga tovább romlott. Khomeini halála után a valamivel liberálisabb új vezetés szerette volna javítani kapcsolatait a külfölddel, szükség volt befektetőkre is, ezért úgy döntöttek, hogy több mint százmillió dollárért rendbehozzák az épületet és berendezik benne Irán legelőkelőbb szállodáját, amely sokáig a legdrágább hotel volt a térségben, amíg Dubai-ban nem kezdték el sorozatban építeni a luxusszállókat.

Vdovin itt unatkozott már ötödik napja. Egy percre sem merte elhagyni a szállodát, nehogy elpasszolja a kapcsolatfelvételt. Ideje nagy részét olvasással töltötte, a tévében csak nézhetetlen filmek voltak farszi nyelven. Sok órát töltött a szálloda bárjában, töméntelen mennyiségű alkoholmentes sört fogyasztva. Gondolta, hogy megfelelő borravaló ellenében a bármixer mást is töltött volna, sőt, esetleg egy-egy tüzes szemű perzsa szépséget is a szobája felé irányított volna, de ezúttal nem mert semmilyen kockázatot vállalni.

Végre január 5-én délelőtt csöngött a telefon a szobájában.

– Sir, egy úr várja a hallban – jelentette a portás.

Vdovin nem rohant, bár első reflexe ez lett volna, hanem szép lassan, megfontoltan inget cserélt, felvette szürke gyapjúöltönyét, gondosan nyakkendőt kötött, hogy ezzel is hangsúlyozza idegenségét ebben a városban, ahol a nyakkendő a dekadens nyugat szimbóluma volt, és lesétált a hallba. A hall kihalt volt, körülnézett, de nem látott senkit. Kiment a bejárat elé, ott egy taxi állt, jobb hátsó ajtaja nyitva, és a söfőr egyértelműen mutatta, hogy üljön be. Elindultak, és az észvesztő forgalomban gyors tempóban haladtak a déli városrész felé, majd annak sikátoraiban összevissza kanyarogtak, Vdovin már rég elvesztette tájékozódó képességét. Hirtelen megálltak, a sofőr kiugrott, kinyitotta az ajtót, és egy mellettük, nyitott ajtóval álló másik taxira mutatott. Vdovin átült, és folytatódott a vad száguldás.

Egy nagy szürke raktárépületszerű ház előtt megálltak, a sofőr kinyitotta az ajtót, és Vdovin kiszállt. A taxi elhajtott. Vdovin körülnézett, de sehol egy lelket nem látott, egyedül álldogált egy ideig. Ekkor a raktár egyik ajtaja kinyílt, kilépett belőle egy csadorba burkolt nő, és intett Vdovinnak. Bementek az ajtón, egy teherliften felmentek az ötödik emeletre, ott a nő kézen fogta és átvezette egy faládákkal és polcokon sorakozó hordókkal telerakott nagyhelyiségen, és bevezette egy jól fűtött kis szobába, majd meghajolt és elment.

Rövid idő múlva nyílt az ajtó, megjelent egy szakállas férfi, odalépett Vdovinhoz és egyetlen szó nélkül alaposan megmotozta. Majd mikor a motozás eredményével elégedett volt, ugyanúgy szó nélkül kiment. További néhány perc telt el, amikor megint nyílt az ajtó, és belépett egymagas, szemüveges kaftános férfi, fején fekete turbánnal,ami azt mutatta, hogy hadzsi, tehát megjárta a mekkai zarándokutat.

Művelt arab nyelven szólalt meg, ami ebben a farszi nyelvű országban szokatlan volt.

– Kedves uram, nézze el nekünk a kicsit különös fogadtatást, de sok ellenségünk van és óvatosnak kell lennünk. Kérem, foglaljon helyet – mondta, és a szobában álló két szék egyikére mutatott, ő maga meg leült a másikba. Vdovinnak feltűnt, hogy meleg, figyelmes, intelligens barna szemei vannak.

– Úgy hallom, csecsen testvéreinkről kíván beszélgetni velem.

– Egyáltalán, kihez van szerencsém?

– Mahmed al Sernani sejk vagyok. A szervezetet, amit képviselek, önök Európában Hálózatnak nevezik, mi ezt az elnevezést nem használjuk, inkább az igaz hit névtelen harcosainak tekintjük magunkat, és nagy útmutatónk és vezérünk, az iszlám oroszlánja utasítására tárgyalok önnel. Mindenek előtt szeretném tudni, ön kit képvisel, Vdovin úr?

– Az orosz vezetéshez közel álló köröket – válaszolta óvatosan Vdovin.

– Mennyire közelálló?

– Annyira, hogy mindenki letagadná, hogy ez a találkozás

egyáltalán létrejött. Vegye úgy, hogy csak velem tárgyal.

– Konkrétan, mi a kívánságuk?

– Baszajev, a csecsen harcosok egyik vezetője – gondosan kerülte a terrorista kifejezést – rendkívüli módon megnehezíti számunkra a csecsen kérdés rendezését. Szeretnénk, ha segítségünkre lennének, hogy más, a békés megállapodásra inkább hajlamos vezető vegye át a helyét.

– Ha jól értem, önök szeretnék kézre keríteni Baszajev testvérünket.

– Igen, röviden ez a kérésünk, élve vagy holtan.

– Nos, nem. Nem és nem! – harsogta a sejk, felugrott és mindkét kezével hadonászott, hogy nyomatékot adjon felháborodásának. – Égbekiáltó már az is, hogy ilyet merészel kérni. Vegye tudomásul, hogy egyetlen igazhitű testvérünkélete ezerszer annyit ér, mint egy hitetlené. Azt meri kérni, hogy áruljuk el csecsen testvéreink igaz ügyért vívott küzdelmét?

Vdovin először megijedt a váratlan dühkitöréstől, aztán rájött, hogy ez színház, hiszen ha kérése olyan abszurd lenne, akkor nem jött volna létre ez a titokzatos találkozás sem, így egyáltalán nem zárható ki, hogy a sejk csak az árat akarja emelni.

– Uram, bocsásson meg, ha túl messzire merészkedtem – vette fel a sejk által kívánt tárgyalásmódot Vdovin –, deúgy gondoltam, hogy mi a magunk részéről szintén sokat tehetnénk önökért. Azért, hogy a világ más részein folytatott igazságos küzdelmük eredményes legyen.

– Valóban sok területen harcolunk az ördög ellen, de a harcunk még nem elég hatásos. Szeptember 11-e óriási visszhangot váltott ki a világban, tudattuk mindenkivel, hogy létezünk, és hogy a sátáni USA nem sebezhetetlen, de magunk között szólva csak részben érte el a kitűzött célt: a World Trade Centerben dolgozó több tízezer hitetlen bűnös közül alig háromezer pusztult el, a Pentagonnak csak egy kis mellékszárnyát találtuk el, a Fehér Ház lerombolására küldött gép pedig Pittsburg közelében lezuhant: az a kommandónk csődöt mondott. – Itt a sejk tartott pár másodperc hatásszünetet, majd kimondta Baszajev halálos ítéletét: – Ha a segítséget tényleg komolyan gondolják, akkor Baszajev testvérünk is boldog lesz, ha mártíromságával előre viheti ügyünket.

Vdovin örömmel vette tudomásul, hogy a megbeszélés számára kedvező fordulatot vett. Kíváncsian várta a folytatást,hogy megtudja, milyen árat kérnek tárgyalópartnerei Baszajev kiszolgáltatásáért.

– Igazságos harcunkat több fronton kell megvívnunk. Az egyik célunk az, hogy megsemmisítsük az agresszív cionista államot, mely elfoglalta ősi földjeinket. Ehhez megfelelő eszközökre van szükségük ott harcoló testvéreinknek: százharminc darab SA-7-es vállról indítható légvédelmi rakétára az izraeliek Apache helikopterei ellen, és negyvennyolc darab Kornet rakétára, amelyekkel ki lehet lőni a többréteges páncélzatú Merkava tankjaikat.

A sejk pontosan tudja, miért vagyok itt – gondolta Vdovin –, és teljes felhatalmazással érkezett az alku megkötésére. Az orosz most úgy érezte, hogy nyert ügye van. Tévedett.

– Bár nem vagyok felhatalmazva a döntésre, csak ajánlatuk közvetítésére, de az a véleményem, hogy ennek nem lesz akadálya – válaszolta Vdovin a megrendelésre reagálva.

Ígérhetett. Jól kiismerte magát a térség fegyverkereskedelmében, és tudta, hogy már Moszkvában is megfontolás tárgyává tették ilyen fegyverek eladását a Hamasz vagy a Hezbollah számára.

Amit azonban ezután hallott, attól a lélegzete is elállt. Asejk részletesen leírta, mit kérnek még cserébe a csecsenek megfékezéséért, s amikor befejezte, Vdovin a megdöbbenéstől és a félelemtől megszólalni is alig tudott. Pedig muszáj volt lepleznie zavarát.

– Ezzel kapcsolatban nincs semmilyen felhatalmazásom, de biztosíthatom, hogy az önök kérése eljut a megfelelő helyre – nyögte ki végül.

– Most menjen vissza Damaszkuszba, majd ott értesítik a továbbiakról – zárta le a megbeszélést a sejk. Felállt, meghajolt, és anélkül, hogy kezet nyújtott volna, kiment. Pillanatok múlva bejött a csadoros nő, kikísérte Vdovint a raktárépület bejáratához, ahol már várta egy újabb taxi,ami újabb kerülőutakon visszavitte a szállodájába.

Vdovin egész éjjel alig tudott aludni. Másnap reggel kifizette a szobáját, kért egy taxit a repülőtérre, és kora délután visszaérkezett Damaszkuszba. Rögtön az orosz nagykövetségre ment, ott bejelentkezett a titkosszolgálat emberénél,és rövid jelentést írt Volkovnak a teheráni találkozásról. Titkát azonban még a rejtjelezőre sem merte rábízni.

Kérem engedélyét, hogy a kért ellenszolgáltatás részleteiről mielőbb személyesen számolhassak be – üzente.

Jelentését azonnal rejtjelezték és továbbították. Ezután az irodájába ment, és mire feldolgozta a teheráni távolléte alatt felgyülemlett postát, már a moszkvai válasz is megjött:

Várom holnapután reggel 8-kor a Központban.

Repülőútja eseménytelenül telt el, Moszkvába érkezése után azonnal a lakására vitette magát, korán lefeküdt, és reggel fél nyolc előtt ott volt Szemjon Volkov titkárságán.

– Hallgatom – kezdte kurtán Volkov.

– Tárgyalópartnerem Teheránban valószínűleg az al-Kaida egyik magas rangú vezetője volt. Hajlandók kiszolgáltatni nekünk Baszajevet, bár inkább csak a holttestét, mint élve. Százharminc SA-7 vállról indítható légvédelmi rakétát és negyvennyolc Kornet típusú páncéltörő rakétát kérnek a palesztinok számára. De nem ez a lényeg... Azt akarják, hogy segítségükre legyünk egy olyan csapás megtervezésében az amerikaiak ellen, ami alapjában rendítené meg az Egyesült Államok gazdasági erejét.

– Százszor megüzentük: nukleáris fegyvert nem adunk át... Most mit találtak ki?

– A tervük az, hogy egy nukleáris töltetet robbantanak egy atomerőmű közelében úgy, hogy az megsemmisüljön, és sugárzása nagy távolságban is hasson. Tudják, hogy ezt a levegőből nem valósíthatják meg, mert szeptember 11. óta szinte lehetetlen egy bombát felvinni egy repülőre, gyakorlatilag nem lehet egy repülőt eltéríteni, de ha mindkettő sikerülne is, az atomerőművek légterét úgy védik, hogy a bomba ledobása előtt lelőnék a gépet. Ezért egy úgynevezett piszkos atombombát akarnak felrobbantani egy atomerőmű mellett. Ez egy olyan bomba...

– Ismerem – vágott közbe Volkov –, folytassa.

– Tehát azt kívánják, hogy mi diplomáciai postával juttassunk el az amerikai ügynökeikhez egy ilyen atombombát, és segítsük őket abban is, hogy a kiválasztott erőmű közvetlen közelében legyen felrobbantható. Ellenszolgáltatásként megölik Baszajevet és megkaphatjuk a holttestét, hogy demonstráljuk: legyőztük.

– Jó, és most figyeljen. Atomfegyverről szó sem lehet.

Az amerikaiak a radioaktív maradékok elemzésével egyértelműen azonosítani tudnák, hogy az tőlünk származik, minden bombának megvan a teljesen egyedi „ujjlenyomata”.

Ezt felejtsék el végre... A fegyvereket megkaphatják...

– Valószínűleg ők is sejtették, hogy atombombát nem szerezhetnek tőlünk. A másik javaslatuk tűnt komolyabbnak. Fel akarják robbantani a Manhattant New Jersey állammal összekötő két alagutat: a Holland és a Lincoln alagutakat, valamint a félsziget másik oldalán az öböl alatt húzódó Queens–Midtown alagutat. Nem egyszerűen azért, hogy hatalmas közlekedési dugó keletkezzen, hanem úgy, hogy a Hudson folyó vize elárassza Manhattan nagyobb részét. Ehhez kérnének tervezési és logisztikai segítséget.

Volkov felállt, és majdnem egy teljes percig járkált fel-alá a szobában gondolataiba mélyedve. Azt kellett eldöntenie, hogy megossza-e most következő döntésének felelősségét az elnökkel. Úgy döntött, hogy semmi értelme, az elnök valószínűleg meg se hallgatná a részleteket. Visszaült a fotelbe. Miközben Vdovinnal beszélt, lebiggyesztette az ajkát, mint aki maga is undorodik attól, amit mond.

– Menjen vissza az állomáshelyére, alezredes, és ott várja meg a jelentkezésüket. Amikor újra felveszik magával a kapcsolatot, ígérje meg a fegyvereket, egyértelműen utasítsa el az atommal való kalandorkodást, és mutasson készséget az alagút-terv kidolgozására. Van kérdés?

– Nincs, tábornok úr – mondta Vdovin.

– Akkor elmehet, várom az újabb jelentést.

 

A Kiadó engedélyével.