Főkép

Fülszöveg:

Amikor a televíziós sorozatok legnépszerűbb sztárjai megérkeznek Miamiba, és a helyi rendőrkapitánysággal kialakított szakmai összefonódás következményeképpen igen közeli kapcsolatba kerülnek egy Dexter Morgan nevű lámpalázas vérfoltelemzővel, Hollywood megkapja, ami neki jár.

 

A szupersztár Robert Chase híres arról, hogy teljesen beleéli magát a szerepeibe, ezért semmi meglepő nincs abban, hogy levakarhatatlanul rátapad Dexter Morganre, a fánkrajongó, de egyébként végtelenül hétköznapinak tűnő laborosra, miközben a sorozata többi szereplőjével együtt a valódi zsaruk munkáját kutatják a Miami Rendőrkapitányságon. Chase a színészi játéka tökéletesítése végett Dexter minden egyes mozdulatát leutánozza, és megpróbál a lelke mélyéig leásni. Ezzel csak egyetlen apró kis gond van... Nevezetesen az, hogy Dexter hobbija a legvérengzőbb gyilkosok levadászása és megbüntetése, akikhez az igazságszolgáltatás keze nem ér el. Az ilyen titkok jobb, ha nem kerülnek rivaldafénybe, vagy felfuvalkodott hollywoodi egók fürkész szeme elé, legalábbis, ha Dexter még nem kíván villamosszékbe ülni. Semmire nem vágyik kevésbé, mint spotlámpákra és lesifotósokra… de a hírnév csábító szirénhangjának hatása alól ő sem tudja kivonni magát.

 

Részlet a regényből:

ELŐHANG

Nem is olyan rossz dolog halottnak lenni. Ez azért elég meglepő, ha jobban belegondol az ember. Úgy értem, tudjuk, hogy mindenki mindig mennyire retteg az egésztől; az emberek zokognak, sírnak, és éveket töltenek azzal, hogy bánatosan merengenek a túlvilág lehetőségén. Én meg itt fekszem békésen, csendben, fájdalom és gondok nélkül, és semmi metafizikailag bonyolultabb dolgot nem csinálok az Utolsó Vacsorám felidézésénél – amely egy rendkívül jól sikerült pastramiszendvics volt. Még melegen hozták ki, alig negyven perccel ezelőtt, miközben én egy kényelmes, összecsukható székben ültem, és emlékszem, azon gondolkoztam: hol találhattak egy ennyire ínycsiklandó pastramit manapság Miamiban? A savanyú uborka is elég finom volt. És, csak a kulturális hitelesség kedvéért, vaníliás üdítőt ittam mellé, noha ilyet évek óta nem tettem; csodálatos volt. Mindent egybevéve olyan kulináris gyönyörökben volt részem, amelyek mellett a halál pusztán apró kellemetlenségnek tűnik.

Bár ha őszinte akarok lenni, ami elkerülhetetlennek látszik, a járdán előadott mozdulatlanul heverés kezd egy egészen kicsit idegesítővé válni. Nagyon remélem, hogy hamarosan megtalál valaki; a halál nem igazán elég ahhoz, hogy lefoglalja minden gondolatomat, és kezd úgy tűnni, mintha egy örökkévalóság óta ott feküdnék. Tudom, hogy nem erre tippelne az ember, mint ami a legfőbb kellemetlenséget jelenti a halálban – nem a hosszú túlórákra és a szakmai kihívások hiányára –, de mégis így van. Unatkozom. És forró alattam a járda, továbbá kezd nagyon keménynek is tűnni. Mindennek tetejébe egy ragacsos, vörös undormánytócsa nő egyre nagyobbra körülöttem, amitől meglehetősen kellemetlenül érzem magam – mármint természetesen úgy értem, kellemetlenül érezném magam, ha életben lennék. De ha más nem is, meglehetősen csúnya látvány lehet; minden bizonnyal borzasztóan nézhetek ki.

Lehet, hogy ez az aggódás is szokatlan egy friss halottól, de így van. Kénytelen vagyok taszítóan kinézni. Ez ellen nem tehetek semmit; nincs túl sok báj egy lőfegyverrel kivégzett hullában, és semmi méltóság egy olyanban, amelyik Miami egyik utcájának közepén hever fényes nappal, és egy nagy tócsa ragacsos, vörös izében várja, hogy valaki megtalálja őt. És amikor végre felfedezik szegény golyó járta tetememet, akkor sem várhatok őszinte együttérzést; semmi szívből jövő fájdalmat vagy bánatot. Nem mintha valaha is különösebben meghatónak tartottam volna a valódi érzelmeket; de az ember azért szeretné, ha tényleg meggyászolnák, nem?

Hát, ezen a napon ezt a szegény Dextert nem fogják. Végtére is ki lenne képes gyászolni egy olyan szörnyeteget, amilyen én vagyok? Nem, minden bizonnyal pro forma lesz az egész, még a szokásosnál is kevésbé meggyőző, de pont én nem igazán panaszkodhatok erre. Munkám – és rendkívül kielégítő hobbim – jellege miatt életem nagy részét holttestek mellett töltöttem. Pontosan tudom, hogy a legtermészetesebb reakció, amikor az ember egy vér áztatta hullára lel, az, hogy „pfuj, de gusztustalan”, miközben a Becsületes Megtaláló energiaitalt kortyolgat, és felhangosítja az iPodját. De még ez is őszintébb, mint az a túljátszott és üres fogcsikorgatás, amelyre én számíthatok, amikor nyomorúságos tetememre rátalálnak. Még csak egy olyan minőségi gyászmegnyilvánulást sem várhatok, hogy: „Így múlik el szegény Dexter dicsősége!” Manapság már senki nem mond ilyeneket; és ha már itt tartunk, szerintem senki nem is érez manapság ilyeneket.

Nem, Drága Döglött Dextert nem fogják őszintén meggyászolni; méghozzá azért nem, mert senki nem lesz képes őszinte bánatot érezni miatta. Lehet, hogy csak én vagyok annyira becsületes, hogy beismerjem, miszerint erre nem vagyok képes, de soha nem láttam meggyőző bizonyítékot arra, hogy más igen. Az emberek túlságosan is megkérgesedettek és állhatatlanok, és még a legjobb esetben sem – márpedig ez nem az – reménykedhetnék egy másodpercnyinél több undorban a komposzthalom láttán, amellyé (többé-kevésbé) emberi testem vált, és némi futó ingerültségben, amiért eggyel több bonyodalmat kell megoldani. A beszélgetés ezek után kétségkívül a focira vagy a hétvégi tervekre terelődne, és a pastramiszendvicsem emléke hosszabban kitart majd, mint a csúfosan korai végem felett érzett sajnálkozás.

De, végtére is, nincs alternatívám. Nem tehetek mást, mint hogy megpróbálom a legjobbat kihozni ebből, és itt fekszem, mint egy játékszer, amíg fel nem fedeznek – bár ennek, úgy tűnt, rég ideje lett volna már. Legalább fél órája heverek itt kiterülve a tűző napon; egy holttest vajon le tud égni? Abban biztos vagyok, hogy a hullák kerülik a szoláriumot – még a zombifilmekben is –, de itt, a déli verőfényben képes vajon lebarnulni a halott bőr? Ez nem tűnne rendjén valónak; a halottakra sápadt, kísérteties lényekként szeretünk gondolni, és az egészséges, napsütötte szín minden bizonnyal rontaná ezt a hatást.

De most valami nyüzsgés és fontoskodás hangjait hallom a közelből; egy fémajtó csapódását, sürgető, suttogó hangokat, végül pedig azt, amire mióta vágyom már, a közeledő léptek sietős csattogását. A léptek mellettem torpannak meg, egy nő levegő után kezd kapkodni, majd azt kiáltja, hogy „neee!”. Végre egy kis őszinte aggodalom tragikus állapotom miatt. Egy hajszálnyit ugyan talán melodramatikus, de megható, és még szívmelengetőnek is mondhatnám, ha Dexternek lenne szíve, amely felmelegedhet.

A nő fölém hajol, és a fejét körülvevő ragyogó dicsfényben nem tudom kivenni az arcvonásait. De a jobb kezében megjelenő pisztoly alakját nem lehet nem felismerni. Egy nő fegyverrel – lehetséges volna, hogy Dexter drága húga, Deborah Morgan őrmester botlott bele szeretett bátyja tragikus körülmények között meggyilkolt személyébe? Ki más lenne képes egy ilyen párját ritkítóan életszerű gyászreakciót tanúsítani miattam? És bal keze szívből jövő gyengédséggel ér a nyakamhoz, hogy kitapogassa a pulzusomat; bár ez hiú ábránd, vagy mit is szoktunk mondani manapság a „hiú” helyett. Keze eltűnik a nyakamról, és a nő az ég felé emeli a fejét, majd azt mondja összeszorított fogakkal: – Elkapom azokat a szemétládákat, akik ezt tették, erre esküszöm…

Ezzel a hozzáállással csak egyetérteni tudok – és, ami azt illeti, tényleg Deborah-ra vall egy kicsit, de nem eléggé. Ebben a hangban van egyfajta vontatott, dallamos lejtés, amilyet a húgom soha nem engedne meg magának.

Nem, ez nem Deborah, hanem valami hisztérikusan gyengéd utánzata. És még kevésbé kezd emlékeztetni rá, amikor enyhén nazális, nagyon feldúlt hangon hozzáteszi: – Az isten verje meg, Victor, az arcom teljesen árnyékban van egész idő alatt!

Egy férfi, akinek olyan a hangja, mintha egy végtelenül hosszú, kimerítő időszak állna mögötte, amely messze túlzsigerelte az egyszerű, emberi fáradtságon, odakiált: – Csapó. Hol van az a kibaszott bühnés?

Victor?

Bühnés?

Mi lehet ez? Mi folyik itt? Hogyan válthat ki ennyire bizarr reakciót egy ilyen fiatal, ilyen tehetséges és ilyen mélyen imádott – legalábbis általam – valaki tragikus végzete? Ez vajon valami kozmikus kisiklás lehet, egy elmebajos hallucináció, amelyet az okozott, hogy bejutottam a Függöny mögé, és azon Túlra? Esetleg a Mindenséggel való Egyesülés zavarta össze elmémet egy pillanatra, miközben kicsusszanok halandó porhüvelyemből, és elindulok az Utolsó Létszámellenőrzés felé?

De most még különösebbé kezd válni minden, ahogy nyüzsgő sürgés-forgás támad körülöttem. Többtucatnyi eddig néma és láthatatlan ember ugrik az utcára, és tör ki dühödt, céltudatos ügyködésben, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy elbattyogunk a vér áztatta Dexter mellett, és hangyaszorgalommal iparkodni kezdünk. Két férfi és egy nő konkrétan átlépnek tragikus hullámon, és a hatalmas, háromlábú állványon lévő lámpákkal meg az elektromos kábelek kötegeivel kezdenek viaskodni, és az embernek óhatatlanul is az jut eszébe: vajon mindenki így végzi? Nem nagy durranással, hanem a megvilágítás megváltoztatásával?

A metafizika tudományának szempontjából sajnálatos módon várnunk kell még egy kicsit arra, hogy választ nyerjünk ezekre a remek kérdésekre. Mert igazából nem ez az a rettegett nap, amikor Dexter Kileheli Lelkét. Ez csak egy apró kis ártalmatlan csalás: Dexter Drámája. Mivel Dexter a mai napon belépett a nagyszabású, professzionális show-biznisz csillogó, rohanó világába. Elnyertük egy valódi Színészi Szerep hatalmas megtiszteltetését, és ma olyan szerepet alakítunk, játszunk el, amelyre egy életnyi kutatómunkával készültünk. Felvettek minket statisztának, részmunkaidős hullának, egy apró, mozdulatlan gyalognak azon a hatalmas sakktáblán, amelyet Hollywoodnak neveznek.

Most pedig a nő, aki nem Deborah, megpaskolja az arcom, és elvonul a lakókocsija felé, miközben gyilkos megjegyzéseket dünnyög azokkal kapcsolatban, akik lehetővé teszik, hogy majdnem tökéletes arcára árnyék hulljon. A csapat tagjai mind elfoglalták magukat megfejthetetlen és energiaigényes feladataikkal, és mindezeket túlharsogva Victor több mint fáradt hangja kántál egy sor kimerült utasítást, majd hozzáteszi: – Neked pedig be kell menned az öltözőbe, és át kell öltöznöd egy ÚJABB körhöz, rendben, Derrick?

– Dexter – mondom, miközben feltámadok halottaimból, és felülök. – X-szel.

Victor nem adja jelét, hogy meghallott volna, vagy hogy egyáltalán léteznék. – Már három nappal le vagyunk maradva, emberek – nyög fel. – Nem mozoghatnánk egy kicsit gyorsabban?

Nem veszem észre, hogy bárki is gyorsabban kezdene mozogni, ami teljesen jogosnak tűnik számomra. Végtére is, ha Victor úgy döntött, hogy nem vesz rólam tudomást, akkor nem igazán róhatja fel, hogy mások meg róla nem vesznek tudomást, igaz?

Egy elegáns fiatalember jelenik meg mellettem és guggol le mellém, valami virágillatú parfüm jellegzetes aromáját sodorva magával. – Remek volt – veregeti meg a karomat. – Aaannyira tényleg halottnak tűntél.

– Köszönöm – válaszolom neki.

Ő puha kezét a karomra helyezi. – Mosdassunk meg téged? – mondja. Az ő szájából eddig szinte minden kérdésként csengett, még az olyan egyszerű kijelentések is, mint hogy „szia, engem Frednek hívnak”. Ebbe a témába nem megyek bele vele mélyebben – bár kezdem gyanítani, hogy Frednek nagyon is tetszene, ha mélyebben belemennénk bizonyos dolgokba. De még ha hajlamaim és családi körülményeim lehetővé is tennék az ilyesmit, ami nem így van, ez akkor sem működne. Fred egy egyszerű öltöztetőasszisztens, Dexter pedig egy Tehetség – ez benne van az aláírt szerződésemben! –, úgyhogy méltóságomat összeszedve felállok, és Fred nyomában elbattyogok a lakókocsiig, amelyet ő és társai felügyelnek. És séta közben elgondolkozom azon, bár lehet, hogy már maga a kérdés is közhelyes, abszurd visszhangja az emberiség megszállott vágyának, hogy abban is értelmet találjon, amiben szemernyi sincs. De ahogy végignézek magam körül az elmebeteg módon drága felhajtáson és nyüzsgésen, mindennek ellenére felteszem.

Hogy kerültem én ide?

 

ELSŐ FEJEZET

Az egész olyan békésen kezdődött alig pár hete, egy gyönyörű, kora őszi napon.

Autóval mentem munkába, mint mindig, a miami csúcsforgalom felszabadult vérengzésén keresztül. Ragyogóan tiszta, kellemes idő volt; sütött a nap, a hőmérséklet 20 Celsius-fok felett járt, a többi autós vidáman harsogtatta dudáját és üvöltött halálos fenyegetéseket, én pedig az összetartozás áldott hangulatában navigáltam végig közöttük.

A kapitányság előtt a rám váró rettenetet illetően még mindig gyanútlanul álltam be egy helyre, és cipeltem be óvatosan egy nagy doboz fánkot az épületbe, majd fel az emeletre. Pontosan érkeztem meg az íróasztalomhoz, a megszokott időben. És sikerült egészen a székemig eljutnom, egyik kezemben egy csésze borzalmas kávéval, a másikban egy lekváros fánkkal, mielőtt akár egy pillanatra is felmerült volna bennem, hogy ez a nap bármiben különbözik majd a Gyönyörű Városunk friss halottjai között megszokott, békés rutintevékenységeinktől.

De ekkor megszólalt az asztalomon a telefon, és mivel voltam elég ostoba ahhoz, hogy felvegyem, minden örökre megváltozott.

– Morgan – mondtam a kagylóba. És ha tudtam volna, mi következik, nem mondtam volna ilyen vidáman.

A vonal túlsó végén valaki megköszörülte a torkát, én pedig meglepetten összerezzentem, amikor ráismertem a hangra. Matthews kapitány szokott ilyen zajt kiadni magából, amikor arra akarja felhívni a figyelmet, hogy fontos bejelentést készül tenni. De milyen világmegváltó nyilatkozata lehet számomra, még mielőtt végeznék az első fánkommal, és miért keresne telefonon egy egyszerű laboros szakembert?

– Khm, hm, Morgan – mondta a kapitány. Majd elhallgatott.

– Morgan vagyok – feleltem segítőkészen.

– Lenne egy, khm – folytatta ő, majd ismét megköszörülte a torkát. – Lenne egy különleges megbízásom. Magának. Fel tudna jönni az irodámba? Most rögtön – egyértelműsítette. Újabb rövid szünet következett, majd, és ez volt az egészben a legmegdöbbentőbb, hozzátette: – Izé. Legyen szíves. – Utána lerakta.

Én hosszú pillanatokig bámultam a telefont, mielőtt visszatettem volna a helyére. Nem voltam biztos abban, mi is történt az imént, vagy mit is jelentett; „jöjjön fel az irodámba most rögtön”? A kapitányok nem szoktak különleges megbízatásokat osztogatni vérfoltelemzőknek, és a kapitány irodájába nem szoktunk társalogni járni. Szóval mi ez az egész?

A lelkiismeretem tiszta volt – a mitikus dolgok legnagyobb része az szokott lenni –, de azért belém hasított egy cseppnyi aggodalom. Jelenthet ez bármilyen gondot, esetleg szembesítést Rossz Szokásaim valamely bizonyítékával? Én mindig gondosan feltakarítok magam után – Senkiből Nem Hagyunk Itt Semmit! –, és egyébként is, meglehetősen régen nem csináltam semmi olyat, ami szóra érdemes lett volna. Ami azt illeti, pont mostanában kezdett úgy tűnni, mintha túl régen nem csináltam volna ilyesmit, és az elmúlt pár este során a szóba jöhető jelöltjeim kis listáját szorongattam, és a következő társas programomról álmodoztam. A legutóbbi Lenyűgöző Találkozóm óta már hónapok teltek el, és egyértelműen megérdemelnék egy újabbat a közeljövőben – kivéve, ha valahogy lebuktam időközben. De ahogy felidéztem magamban azt a csodálatos estét, nem jutott eszembe egy botlás sem, egy lustaságból elkövetett kihagyás sem, semmi, csak tökéletes, gondos precizitás. Vajon ennek ellenére talált volna Valahogy Valaki Valamit?

De nem: ez nem lehetséges. Rendkívül alapos voltam, mint mindig. Egyébként is, ha felfedezték volna a művemet, akkor nem egy udvarias meghívást kaptam volna a kapitányhoz – amelyhez még egy konkrét „legyen szíves”-t is odabiggyesztettek! Hanem éppen a Gyorsreagálású Erők Csapatának asztalom köré gyülekező tagjaira pislognék felfelé, akik a lézervezérelt, teleszkópos távcsövükön keresztül bámulnának le rám, és könyörögnének, hogy mozduljak csak meg.

Egyértelmű, hogy más, egyszerűbb magyarázata van annak, miért hívat engem Matthews kapitány az Olimposzra, de bármilyen szorgalmasan is pörgettem agyam erőteljes gépezetét, abban semmi nem merült fel a sürgető javaslaton kívül, hogy fogyasszam el a fánkomat, mielőtt megjelennék a kapitány magasztos színe előtt. Bár ez nem volt tényleges válasz, de azért egy jó és praktikus gondolat volt, amelyet egy másik követett. Nem igazán számít, hogy mit akar a kapitány. Ő a kapitány. Én csak egy alacsonyabb rendű vérfoltelemző vagyok. Ő adja a parancsokat, én engedelmeskedem nekik. Ebben a világban csak ennyit lehet tudni, és csak ennyit is kell. Úgyhogy a mentális skótdudámból egyre hangosabban harsogó „szólít a kötelesség” dallamára felálltam a székből, és kimentem az ajtón, útközben befejezve a fánkomat.

Mivel ő egy igazi kapitány, aki nagyon fontos személynek számít a világban, Matthews titkárnővel is rendelkezik, bár inkább a személyi asszisztenseként szeret rá hivatkozni. Gwennek hívják, és három olyan erénye is van, amelyekben leköröz bárkit, akit ismerek: elképesztően hatékony, kibírhatatlanul komoly és kérlelhetetlenül jellegtelen. Ez csodálatos kombináció, és én mindig is ellenállhatatlannak találtam. Úgyhogy miközben odasiettem az asztalához, a fánk maradékát törölgetve a kezemről a nadrágomba, ahol a helye volt, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy eleresszek egy apró bonmot-t.

– Szépséges Gwendolyn – mondtam. – Az arc, amelyért száz rendőrautó indult útnak!

Gwen enyhén rosszalló arckifejezéssel meredt rám. – Várja magát – mondta. – A tárgyalóban. Menjen be.

Ez nem volt különösebben sziporkázó válasz, de hát Gwen soha nem a remek humoráról volt híres, úgyhogy azért rávetettem legszebb műmosolyomat, és azt feleltem: – Szépség és szellem! Ellenállhatatlan kombináció!

– Menjen be – ismételte meg Gwen olyan arccal, amelyet mintha kőből faragtak volna, vagy legalábbis nagyon kemény pudingból. Én ellibbentem mellette, és bementem az ajtón a tárgyalóba.

Matthews kapitány az asztalfőn ült, becsületes és legalább félnemesi arcot vágva, mint szinte mindig. Az egyik oldalán a húgom, Deborah Morgan őrmester foglalt helyet, aki nem tűnt boldognak. Persze ő az a fajta, aki nagyon ritkán tűnik annak; részben a gondosan begyakorolt rendőrmorcosságának, részben az általános, éber arckifejezésének köszönhetően a legvidámabb érzelemmegnyilvánulás, amelyet jelenlétemben valaha is tanúsított, egyfajta duzzogó felismerés volt. De azért aznap reggel önmagához képest is morcosabbnak tűnt a megszokottnál. Én az asztal mellett ülő másik három ember felé fordítottam tekintetem abban a reményben, hogy így sikerül valamilyen utalást kapnom húgom rosszkedvének okára.

A kapitányhoz legközelebb ülő férfi volt egyértelműen a társaság alfahímje. Nagyjából harmincöt éves lehetett, a rajta lévő öltöny nagyon drágának tűnt, és Matthews olyan mozdulattal billentette felé a fejét, amely túlment a tiszteletteljesen, és már-már az alázatosság felé hajlott. Amikor beléptem, a férfi felnézett rám, végigmért, mintha egy számsort akarna memorizálni, majd türelmetlenül visszafordult Matthews felé.

Emellett az elbűvölő ember mellett egy olyan elképesztően gyönyörű nő ült, hogy fél pillanatra arról is megfeledkeztem, hogy járok éppen, és menet közben mozdulatlanná merevedtem, jobb lábamat a levegőben felejtve, miközben úgy tátottam a számat, mint egy tizenkét éves kisfiú. Csak bámultam, és azt sem tudtam volna megmondani, miért. Igaz, a nő haja olyan színű volt, mint az óarany, arcvonásai pedig nagyon kellemesek és szabályosak. Szeme pedig döbbenetesen ibolyakék, olyan valószínűtlen, és mégis olyan lenyűgöző színű, hogy sürgető késztetést éreztem, hogy odalépjek hozzá, és közelebbről is megvizsgáljam. De volt valami a külső tulajdonságai mögött is, valami láthatatlan, pusztán érezhető, amitől sokkal vonzóbbnak tűnt, mint amilyen volt – egy Fényes Utas? Bármi is volt az, megragadta a figyelmemet, és ellenállhatatlanul vonzott magához. A nő távolságtartó vidámsággal figyelte, ahogy megbámulom, majd megemelte fél szemöldökét, és azt üzente a rám vetett mosolyával, hogy igen, persze, és akkor mi van? Majd visszafordult a kapitány felé, lehetőséget adva nekem, hogy befejezzem a félbehagyott léptemet, és ismét az asztal felé kezdjek botladozni.

A meglepetések reggelén a puszta Női Vonzerőre adott reakcióm elég nagy dolog volt. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen abszurdul emberi módon viselkedtem volna: Dexter nem Dadog, legalábbis a puszta női szépségtől semmiképpen. Az én ízlésem ennél valamivel kifinomultabb, általában egy gondosan megválasztott játszótárshoz van köze, meg egy tekercs szigetelőszalaghoz. De volt valami ebben a nőben, amitől teljesen lefagytam, és nem bírtam abbahagyni a bámulását, miközben odavonszoltam magam a húgom melletti székhez. Debs egy kemény oldalba könyökléssel fogadott, továbbá suttogással: – Csorog a nyálad – sziszegte.

Persze nem csorgott, de azért kihúztam magam, és összeszedtem méltóságom szilánkjait, majd körbenéztem, hátha ettől sikerül visszanyernem lelki egyensúlyomat.

Még egy ember volt az asztalnál, akit addig nem vettem észre. Ő hagyott egy üres helyet önmaga és az ellenállhatatlan szirén között, és úgy elhúzódott tőle, mintha attól tartana, hogy elkap tőle valamit. Fejét az asztalon hanyagul könyöklő kezére támasztotta. Pilóta-napszemüveget viselt, amellyel nem sikerült elrejtenie, hogy egy nagyjából negyvenöt év körüli, faragatlanul jóképű férfi tökéletesen nyírt bajusszal és remek fodrásszal. Az arcát eltakaró napszemüveg miatt nem lehettem benne biztos, de nagyon úgy tűnt, mintha rám sem pillantott volna, miközben bebohóckodtam magam a terembe, majd el a székemig.

Valahogy sikerült elrejtenem a szívet tépő csalódottságomat, amit az táplált, hogy semmibe vett, és acélos tekintetemet az asztalfő felé fordítanom, ahol Matthews kapitány ismét a torkát köszörülte.

– Khm – mondta óvatosan. – Ha már mind itt vagyunk, hm. Szóval, izé. – Odabiccentett Deborah-nak. – Morgan – folytatta, majd rám nézett. – És khm… Morgan. – Olyan arcot vágott, mintha személyes sértésnek venné, hogy az általa egyszer már kimondott nevet választottam, a gyönyörű nő pedig felkuncogott a csendben. Matthews kapitány konkrétan elpirult, noha ilyet minden bizonnyal a középiskola óta nem csinált, és ismét megköszörülte a torkát. – Hát jó – mondta komoly fensőbbséget sugározva, a nőre vetett oldalpillantás kíséretében. Odabiccentett a tiszteletet parancsoló öltönyt viselő férfinak. – Mr. hm, Eissen a, izé, BTN-t képviseli itt. A Big Ticket Network csatornát. – A férfi nagyon kiszámítottan türelmes megvetéssel biccentett neki vissza. – És izé. Most itt vannak a városban. Miamiban – tette hozzá arra az esetre, ha elfelejtettük volna, melyik városban élünk. – Egy filmet akarnak leforgatni. Egy, izé, sorozatepizódot, tudják.

A napszemüveges férfi ekkor szólalt meg először. – Az első részét – mondta anélkül, hogy megmozdult volna az arca, a száját is csak annyira nyitotta ki, hogy kivillanjon vakító fogsora. – Egy pilotot. Úgy hívják.

A gyönyörű nő a szemét forgatta, és a fejét csóválva rám nézett, én pedig azon kaptam magam, hogy minden tudatos döntés nélkül lelkesen visszamosolygok rá.

– Igen – felelte Matthews. – Egy pilotot. Rendben. Szóval, elmondanám, miről van szó. – Mindkét kezével puhán az asztalra csapott, majd visszanézett Deborah-ra. – Mr. Eissen az együttműködésünket kérte. Amit boldogan biztosítunk neki. Nagy örömmel – biccentett Eissen felé. – Az ilyesmi jót tesz a kapitányságnak. A pozitív imázs és, izé, khm. – Ismét összevonta a szemöldökét, ujjaival az asztalon kezdett dobolni, majd Deborah-ra meredt. – Szóval ez a feladata, Morgan. – Megint összevonta a szemöldökét, és megcsóválta a fejét. – És, izé, Morgan. Mindkettőjüké.

Lehet, hogy csak azért, mert nem sikerült végeznem azzal a rettenetes kávéval, de fogalmam sem volt, miről beszél Matthews. És mivel Dexter gyorsan tanul, én is megköszörültem a torkomat. Ez működött; Matthews meglepetten rám pillantott. – Elnézést, kapitány – feleltem. – De mi is a feladat pontosan?

Matthews csak pislogott. – Amire csak szükség van – mondta. – Amit kérnek maguktól.

Ekkor Mr. Bajusz szólalt meg ismét, megint csak anélkül, hogy egyetlen arcizma is megmozdult volna. – Nekem arra van szüksééégem – húzta el a szót értelmetlenül –, hogy megtanuljam, Kik. Maguk.

Ennek még kevesebb értelme volt, mint amit Matthews mondott, és nem voltam képes ütősebb választ kierőltetni magamból annál, hogy „ja, aha…”. Ezt ő is biztosan éppen olyan erőtlennek vélte, mint én, mivel végre megmozdult, egész fejét felém fordította, és egyik manikűrözött ujjával felpattintotta a napszemüvegét.

– Meg akarom figyelni magukat, meg akarom tanulni, mit csinálnak, meg akarom tudni, hogyan lehetek maga – magyarázta. Majd rám villantotta vakítóan fehér fogsorát. – Ehhez biztosan nem kell pár napnál több.

A mellette ülő nő felhorkantott, és valami olyasmit dünnyögött, hogy „seggfej”. A férfi arca alig észrevehető ingerültséggel megrándult, de egyébként ügyet sem vetett a nőre.

– De miért? – kérdeztem. És mivel szeretem a legjobb formámat nyújtani, hozzátettem: – Nem szeret olyannak lenni, amilyen?

Az Istennő felkuncogott; a férfi egyszerűen csak ingerült arcot vágott. – Csak a szerep miatt – mondta kicsit döbbenten. – Meg kell ismernem a karaktert, akit játszom.

Azt hiszem, ekkor még mindig egy kicsit értetlennek tűnhettem, mert a gyönyörű nő lefegyverző mosolyt vetett rám, amelytől görcsbe rándultak a lábujjaim, és örülni kezdtem, hogy élek. – Szerintem ő nem tudja, ki vagy, Bob – jegyezte meg.

– Robert – morogta a férfi. – Nem Bob.

– Tudod, vannak, akik nem is hallottak rólad – magyarázta a nő egy kicsit túl kedves hangon.

– Valószínűleg azt sem tudja, te ki vagy – vágott vissza neki Robert. – Hacsak nem olvassa a bulvárlapokat.

Mr. Eissen abban a csodálatos öltönyében megkocogtatta öklével az asztalt. Nagyon csendesen csinálta, de mindenki elhallgatott, és egy kicsit kihúzta magát. Eissen mikroszkopikus mosolyt vetett rám.

– Robert – mondta egy kicsit nyomatékosan ejtve a nevet, majd hozzátette: – Robert Chase. – A fejét enyhén, lekezelően megrázta. – Robert egy ismert színész, Mr. Morgan.

– Ó, nagyszerű – feleltem barátságosan odabiccentve Robertnek. Ő visszahajtotta a napszemüvegét.

– A legtöbb színész szeret egy kis… valósághűséget vinni a ráosztott szerepbe – magyarázta Eissen, és ezt valahogy sikerült úgy mondania, mintha kisgyermekekről beszélne, akik éppen egy kellemetlenebb életszakaszukon mennek át, és ezt egy újabb rám vetett leereszkedő mosoly kíséretében tette.

– Jacqueline Forrest – folytatta egy apró kézmozdulattal a gyönyörű nő felé. – Jackie egy kőkemény detektívnőt játszik. Olyat, mint az önök Morgan őrmestere. – Deborah-ra mosolygott, aki nem mosolygott rá vissza. – Robert pedig egy laboroszsenit. És úgy hallottuk, maga is az. Szóval Robert szeretne mindenhova magával menni a munkahelyén pár napig, hogy megnézze, mit csinál, és hogyan csinálja.

Gyakran hallottam, hogy az utánzás a hízelgés legőszintébb formája, de nem emlékszem, hogy ehhez bárki is hozzátette volna valaha, hogy a hízelgés jó dolog lenne, és beismerem, nem voltam olyan rettenetesen boldog. Nem mintha bármi rejtegetnivalóm lenne – már mindent elrejtettem –, de szeretem, ha békén hagynak, és a gondolat, hogy valaki mindenhova követni fog, és jegyzeteket készít arról, amit csinálok, egy kicsit zavart.

– Izé – feleltem, és nem esett jól hallanom, hogy megszokott ékesszólásom teljesen elhagyott –, ez egy kicsit, izé, nehéz lesz…

– Nem számít – felelte Matthews kapitány.

– Kibírom – mondta Robert.

– Én nem – szólalt meg Deborah, mire mindenki ránézett. A húgom még morcosabbnak tűnt, mint amikor beléptem, ami komoly teljesítmény volt.

– Mi a probléma? – kérdezte Eissen.

Debs megrázta a fejét. – Én zsaru vagyok, nem pedig egy kibaszott szárazdajka – felelte összeszorított fogakkal.

– Morgan – mondta Matthews kapitány, majd megköszörülte a torkát, és körbenézett, hogy észrevette-e bárki is a csúnya szót.

– Nekem nincs időm erre a szarságra – folytatta Debs egy újabb csúnya szóval. – Ma reggel frissen kaptam egy autós lövöldözést Liberty Cityben, egy túladagolást az egyetemen és egy lefejezést a Grove-ban.

– Hűha – jegyezte meg Jackie ziháló csodálattal.

Matthews lekicsinylően legyintett. – Nem fontos – felelte.

– A fenét nem – ellenkezett a húgom.

Matthews megrázta a fejét. – Dobd át Andersonnak, vagy valakinek. Ez – ütött öklével az asztalra – elsődleges prioritást élvez. – Ezzel Jackie-re vetette legtérdremegtetőbb macsó-de-eszes mosolyát. Jackie visszamosolygott, amivel láthatóan másodpercekre megbénította Matthewst, mielőtt Deborah ismét megtörte volna a varázst.

– Nekem nem ez a munkám – erősködött. – Az én munkám az, hogy bevarrjam a rosszfiúkat… nem pedig az, hogy egy fotómodell mellett gardedámkodjak.

Jackie-re pillantottam, hogy megnézzem, hogy viseli ezt; ő egyszerűen csodálattal meredt Debsre, és lassan megcsóválta a fejét. – Tökéletes – mondta halkan.

– A maga feladata – válaszolta Matthews szigorúan – az, hogy végrehajtsa az utasításokat. Az én utasításaimat – pillantott Jackie-re, hogy sikerült-e lenyűgöznie. De Jackie nem vette le a szemét Deborah-ról.

– Az isten verje meg, kapitány – kezdte Deborah, de Matthews felemelte a kezét, és félbeszakította.

– Elég – csattant fel. – Azt a feladatot adom, hogy lássa el szakmai tanácsokkal ezeket az embereket. Pont. Amíg másképp nem rendelkezem. – Debs kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Matthews azonnal lehengerelte. – Meg fogja csinálni, és jól fogja csinálni, és ennyi, ez minden, ennek a vitának itt vége. – Kicsit a húgom felé hajolt. – És, Morgan… Vigyázzon a szájára, rendben? – Debsre meredt, aki visszameredt rá, és pár pillanaton keresztül nem is történt más, amíg Eissen végre meg nem törte a csendet.

– Rendben, akkor ezt meg is beszéltük – mondta, majd magára öltött egy műmosolyt, hogy jelezze, mindenki boldog. – Köszönjük az együttműködését, kapitány. A csatorna nagyon hálás.

Matthews biccentett. – Nos, ez, khm. És biztos vagyok benne, hogy ez jó lesz így. – Rám nézett, majd Deborah-ra. – Mindnyájunk számára – tette hozzá a húgomat méregetve.

– Biztos vagyok benne, hogy igaza van – mondta Eissen.

– Ez nagyszerű lesz – kacagott Jackie.

Deborah láthatóan nem értett vele egyet.

 

A Kiadó engedélyével.