Főkép

Fülszöveg:

Sokat látott matrózok azt mondják, létezik egy átok, amely a világ bármely pontján sújthatja a hajókat, ráadásul senki nem tudja pontosan, hogy mi rá a magyarázat. Talán csak a véletlenek kegyetlen összjátékáról van szó. Baljóslatú események egész sorozata kezdődhet egészen ártatlan módon, de egy tapasztalt tengerész látja a különbséget. Hirtelen, minden ok nélkül elpattan egy árbockötél, és eltöri az egyik matróz karját. Egy hajósinas megvágja az ujját krumplihámozás közben, és másnapra belehal a sebfertőzésbe. És ez csak a kezdet.

 

Petersen kapitány, a Norvég-tenger tapasztalt tengeri medvéje már a kihajózáskor érzi, hogy valami nincsen rendben a fedélzeten. Amikor végül bekövetkezik a szerencsétlenség, gyanakodni kezd nem csak a legénység új tagjaira, hanem az utasokra is, kivétel nélkül. Hamarosan kiderül, hogy bűnöző rejtőzik köztük, a hajónak azonban folytatnia kell útját észak felé. A fedélzeten egymást követik a furcsa események, és Petersen egyre elszántabban próbálja előkeríteni a tettest, hiszen mindnyájuk élete veszélyben forog?

 

Részlet a regényből:

Van egy rontás, amely a világ minden tengerén megtámadja a hajókat. Mi okozza? A válasz a véletlennek nevezett nagy ismeretlen területén rejlik.

A kezdet akár ártalmatlannak is tűnhet, de ez nem téveszti meg a tengerészt. Hirtelen, minden ok nélkül elpattan egy árbockötél, mint a hegedű húrja, és eltöri egy matróz karját. Egy hajósinas megvágja az ujját krumplihámozás közben, és másnap már jajgat, mert elgennyesedett a sebe.

Egy rosszul végrehajtott manőver után egy csónak recsegve a hajóorrnak ütközik.

Egyetlen eset még nem jelenti a tengeri átok jelenlétét. Az ugyanis egész pechsorozattal jár. De ha már megkezdődik, ritkán marad el a folytatás, akár éjszaka, akár másnap újabb baleset következik be.

Ettől kezdve minden rosszul sül el, és a tengerészek nem tehetnek mást, mint összeszorított fogakkal számolják a csapásokat. Ekkor történik meg, hogy a motor, miután harminc évig hibátlanul forgott, úgy dönt, hogy elakad, mint egy régi kávédaráló.

A legbiztosabb előrejelzések, az időjárási táblázatok és évek tapasztalata ellenére a szél húsz napon át fúj egy olyan helyen, ahol abban az évszakban nem volna szabad fújnia.

Az első nagyobb hullám a tengerbe sodor egy matrózt. Kitör a vérhas, ha ugyan nem a pestis!

Kész szerencse, ha a hajó nem fut olyan homokzátonyra, amelyiket azelőtt százszor kikerült, vagy ha a kikötőbe érve nem ütközik neki a mólónak. A 17. mólónál horgonyzó Polarlysnak délután három órakor kellett indulnia Hamburg egyik legtávolabbi és legpiszkosabb kikötői medencéjéből, amiről a feljáró levelesládájára ragasztott felirat is tájékoztatott.

Nagyjából egy órával az indulás előtt sejlett fel először Petersen kapitányban a gyanú, hogy tengeri átok sújtja a fedélzetet. Energikus, tömzsi, sűrű kis ember volt. Reggel kilenc óta rótta a fedélzetet, és felügyelte az áruk berakodását.

Szokatlanul sűrű köd ült a kikötőn, sárga és szürke, korommal vegyes, csípős hidegű. A városból nem látszott más, csak a villamosok lámpái és a kivilágított ablakok, mintha éjszaka lett volna.

Február vége felé járt. A hideg miatt a lecsapódó köd vékony, jeges réteget vont az arcokra és a kezekre. Minden hajó kürtje tülkölt, olyan hangzavart keltve, amely elnyomta a daruk csikorgását.

A Polarlys fedélzete szinte teljesen üres volt: négy matróz dolgozott a hajótérben, kezelték a köteleket, felemelték és leeresztették a ládákat és a hordókat.

Talán Vriens érkezésekor, tíz óra táján, kezdte Petersen gyanítani a „sötét szem” jelenlétét?

A hajón nem volt semmi tetszetős. Ezertonnás gőzhajó volt, tőkehalszagú, a fedélzete telepakolva rakománnyal. Hamburgtól Kirkenesig közlekedett, a norvég partok mentén, ahol a legkisebb kikötőkben is megállt.

Utasokat is szállított. Ötven hely volt az első osztályon, és ugyanennyi a harmadikon. Norvégia felé gépeket vitt, gyümölcsöt és sózott húst. Visszafelé rengeteg hordó tőkehalat hozott, a messzi északról pedig medvebőrt és fókazsírt.

Lofotenig még elviselhető volt az időjárás. Majd hirtelen a jégtáblák közé kerülnek, a három hónapig tartó éjszaka világába.

A tisztek norvégok voltak. Megbízható fiúk, akik fejből tudták, hány hordót kell berakodni Olsen és társától Cie-ben, és kinek szállítják Hamburgból a szerszámgépeket.

Aznap reggel Petersen leszakította a rangjelzése legalsó csíkját, amit már csak egy cérnaszál tartott.

És mintha még nem lett volna elég baja, a társaság egy cirkalmas ajánlásokkal ellátott hollandot küldött harmadtisztnek, aki tizenkilenc éves volt, de olyan vézna és beesett mellű, hogy tizenhatnak nézett ki!

A fiú azon a héten végzett a delfzijli tengerésziskolában. Előző nap jött el bemutatkozni, sápadtan, izgatottan, egy elképesztően makulátlan egyenruhában, és vigyázzba vágta magát.

– Parancsára, kapitány!

– Nos, Vriens úr– felelte Petersen –, jelenleg nincs parancsom a maga számára. Holnapig kimenőt kap. Holnap harmadtisztként a maga feladata lesz az érkező utasok fogadása.

Vriens el is ment. Nem tért vissza aznap éjjel. Reggel tízkor a kapitány látta, ahogy kiszáll egy taxiból, bizonytalan lábakkal, falfehér arccal, beesett szemmel, zavart tekintettel. Szinte támolyogva lépkedett a hajóhídon. Petersen hátat fordított neki, de hallotta, ahogy összecsapja a sarkát, mielőtt a kabinja felé indult volna.

– Kikészült a fiú! – közölte az utaskísérő kicsit később. – Egy erős kávét kért. Az ágyán fekszik kiterülve, alig tud beszélni. Egy gyufával meg lehetne gyújtani a lélegzetét!

Persze nem volt ebben semmi szörnyű. Ám ha valaki megszokta, hogy ő és tisztjei szinte egy családot alkotnak, nem örül neki, ha felbukkan egy ilyen taknyos kölyök, főleg, ha a vállalatvezető külön levélben kérte, hogy könnyítsék meg számára a kezdést.

Petersennek tizenkilenc éves korában nem volt semmilyen iskolai papírja, de már háromszor megkerülte a földet!

 

Előre sejthette volna. A pechsorozat elkezdődött. Ahogy zsebre du gott kézzel körbejárt a hajón, észrevett egy nagydarab, vörös hajú fickót a korlátnak támaszkodva, aki éppen cigarettát sodort. A férfi kurta fejbiccentéssel üdvözölte, majd végigtapogatta a zsebeit, gyufát keresve.

Egy kikötői patkány volt, lerítt róla. Az északi csavargók egyike, akik különböznek a föld összes többi csavargójától. Negyven alatti, testes, erős, egészséges kinézetű férfi volt, egyhetes borostával, kissé beesett arccal.

Úgy viselkedett, mintha otthon volna. Kicsiket szívott a cigarettájából, közben kidüllesztette a mellét a régi Landwehr-egyenruha alatt, amelyre új gombokat varrt.

– Mit keresel itt?

A férfi a főgépész felé bökött az állával, aki éppen akkor érkezett a hajóhídon, és az idegen helyett megmagyarázta a kapitánynak:

– Hanson megint kitört a malária. Itt kell hagynom. Megláttam ezt a fickót a rakparton, és felvettem fűtőnek. Van ereje…

– Papírjai is vannak?

– De még milyenek! Most szabadult a kölni börtönből.

A főgépész nevetve a dolgára ment.

– Már csak ez hiányzott! – morogta Petersen.

Nem érdekelte, hogy a férfi a börtönből jött, az ember olyan fűtőt vesz fel, amilyet talál. Ám a férfi egész mivolta idegenkedést váltott ki belőle. Fel-alá járkált, közben lopva tovább méregette a jövevényt.

A legtöbb német csavargóban megvan a határtalan önbizalom, emellett a szégyenérzet, sőt a szerénység teljes hiánya.

Ennek a férfinak ráadásul volt valami gúnyos a tekintetében. Érezte, hogy figyelik. Tovább cigarettázott, néha megnyalta a papírt, amibe a dohányt tekerte, majd a füstöt figyelte, amely a száját elhagyva összekeveredett a köddel.

– Hogy hívnak?

– Peter Krull.

– Miért kerültél börtönbe?

– Legutoljára semmiért a világon! Bírói tévedés volt.

Megfontoltan, vontatott hangon beszélt, amit a kapitány rögtön megelégelt, és otthagyta.

Ugyanabban a pillanatban elszakadt egy sodronykötél, és egy hatalmas láda, benne egy traktorral, hatméteres magasságból a raktár padlójára zuhant.

Megérkezett az első utas, akiből Petersen csak a zöld utazóládáját és a szürke kabátját látta.

– Hol van Vriens? – kérdezte a kapitány az utaskísérőtől. – Remélem, nem nekem kell fogadnom helyette az utasokat!

– A szalonban, az utaslista előtt ül.

Ez valóban így volt. A fiatalember, bizonyára kavargó gyomorral és hasogató fejjel, ám mégis elfoglalta a posztját. Üdvözölte az utast, lejegyezte az adatokat az útleveléből, és kijelölte a kabint számára.

Az utolsó két órában szokás szerint nagy volt a fejetlenség. A rakományt hozó kamionok késtek, a daruk pedig túl lassan végezték a berakodást.

– Nem baj! Amit nem rakodunk be időben, azt itt hagyjuk!

Ez megszokott fenyegetés volt, senki se vette komolyan. Egy hölgyutas lépett a fedélzetre, akit hordár követett. Majd rendőr lépett Vrienshez, aki elfelejtette kitölteni az űrlapok egy részét.

Az óra első ütésére felszabadult az út a Polarlys előtt.

Miután felvonták a horgonyköteleket, öt perccel később egy hatalmas angol olajszállító valahogy keresztben eléjük keveredett, és bonyolult manővereket kellett végrehajtaniuk, hogy elkerüljék.

Mellettük egy motoros uszály araszolt, a pereméig ért a víz, és csak egyetlen tengerész volt rajta, aki a kormányrúdnak dőlve pipázott.

A Polarlys nekikoccant az oldalának. Az uszály fél oldala a víz alá merült, és kész csoda volt, hogy képes volt folytatni útját a fekete teherhajók között, amelyek falakként magasodtak körülötte.

Az Elbán libasorban kellett haladniuk. Három sorban úsztak a hajók, olyan ködben, hogy alig lehetett látni a hajók tatlámpáját a mögöttük haladók orrából, és a hajókürtök indulatos feleselésbe kezdtek. A gyorsabb hajók megpróbálták kiszorítani a többieket. A vitorlások lopakodva közeledtek, és egyszerre feltűnt az egyik előárboca alig pár méterre a hajóorrtól.

– Óvatosan…! Állj…! Hátra… állj…! Lassan… félfordulat… állj…

A telegráf kattogott, és a hajó kanyarogva, hirtelen irányváltásokkal haladt a vaskos jégdarabok között.

Hét órakor még mindig a folyón csorogtak, és még nem tűnt fel előttük Cuxhaven fénye, amely végre a tenger közelségét jelezte volna.

A kapitány lement a parancsnoki hídról, ahol otthagyta másodtisztjét, és felkészült egy másik feladatára: az érkező vendégek fogadására.

Az utaskísérő kitartóan ütögette gongját a folyosókon, mivel tapasztalatból tudta, hogy az utasok az első napon sosem kapkodják el, hogy vacsorához üljenek.

– Öt főre terítettek?

– Egy hölgy és három úr. Íme a hölgy…

A nő könnyű léptekkel közeledett, jáde cigarettaszipkával a szájában.

Úgy kiöltözött, mintha egy luxus-óceánjáró fedélzetén vacsorázna, fekete selyemruhája alatt meztelennek tűnt.

Különös kis teremtés volt, apró termetű, ideges, ám kecses mozdulatokkal, amelyeket a divat minden elképzelhető trükkjével hangsúlyozott ki.

Olyan szőke volt a haja, mint egy csecsemőé, és éppolyan vékony szálú. Középen volt elválasztva, kétoldalt az arca mellé omlott, egyetlen hullámmal, amely kiemelte ovális fejformáját. A szembogara sötét volt. És, hogy a kontraszt még nagyobb legyen, feketére festette a szemöldökét. A szája is vékony volt. A melle feszes, kicsi.

– Kapitány…? – szólította meg Petersent érdeklődve.

– Petersen kapitány…

A férfi csak futtában mosakodott meg, és sűrű hajára ráfért volna egy kis fésülés.

– Foglaljon helyet, hölgyem!

A nő könnyed mozdulattal leült a saját maga választotta helyre, a kapitány jobb oldalára.

Belépett egy utas, kezet rázott Petersennel, és társalgásképpen kijelentette:

– Micsoda pocsék egy idő!

Bell Evjen volt az, a kirkenesi bányák igazgatója, aki minden évben elutazott Londonba és Berlinbe. A Polarlys egy hónappal korábban hozta őt Hamburgig. Érdeklődve figyelt fel a fiatal nőre.

Hamarosan újabb utas érkezett, és szó nélkül meghajolt mindegyikük felé; egy magas, borotvált fejű fiatalember, akinek nem volt se szemöldöke, se szempillája, és olyan vastag szemüveget viselt, hogy a szeme aránytalanul nagynak tűnt alatta.

– Kérem, hozza a levest! – szólt a kapitány az utaskísérőnek. – Utána kopogjon be az ötödik utashoz…

Az egyik terítékhez ugyanis nem ült le senki. Hozzáfogtak a skandináv módra készített vacsorához: leves, meleg előétel, amit több hideg fogás követett, szalámi, pácolt hús, halkonzerv, befőtt és sajtok.

– A tizennyolcas kabin utasa nem nyit ajtót.

– Kérje meg a harmadtisztet, hogy nézzen utána.

Petersen kétszer is felment a hídra, nyugtalanította, hogy a gépek hirtelen lelassultak. A helyzet nem változott: köd, libasorban haladó hajók, mélyebb és magasabb hangú hajókürtök lármája.

Az asztalnál ülők szótlanul ettek. A fiatal nő két fogás közt aranyozott öngyújtót vett elő, és rágyújtott. Petersen úgy tippelte, hogy német származású lehet, ahogy a borotvált fejű utas is.

– A dohányzóban szolgáljuk fel a kávét – mondta végül a kapitány, miközben felállt. Ezt a szertartást tizenkét éve minden egyes utazáskor elismételte.

Éppen a pipáját tömte a folyosón, a kabinja előtt, mikor a hölgy utas elsétált mellette, és fellépdelt a kávézóba vezető lépcsőn. A kapitány szeme végig a lábára tapadt, amelyet a fekete selyemharisnya igen vonzóvá tett, és a karcsú térdre, majd a combjára, amely egy pillanatra kivillant.

– Nos, Vriens úr?

A fiatalember azonnal vigyázzba vágta magát. Az ajka remegett. Úgy festett, mint aki valami drámai eseménnyel szembesült.

– Nem találjuk a hiányzó utast. De a csomagja a kabinban van…

– Hogy hívják?

– Ernst Ericksen, Koppenhágából… Még láttam őt kevesebb mint egy órával az indulás előtt!

– Szürke kabátos férfi, zöld bőrönddel?

– Ő az! Mindenhol kerestem…

– Talán visszament a kikötőbe újságért, és lekéste az indulást…

Evjen és a szemüveges fiatalember visszatértek a kabinjukba. A hölgyutas magára maradt a dohányzóban. Petersen hirtelen rövid sikoltást hallott. Becsapódott egy ajtó. A fekete selyemruha tűnt fel a lépcső tetején.

– Kapitány úr!

A nő izgatottnak tűnt, mégis próbált mosolyogni. Kezét dobogó szívére szorította.

– Mi történt?

– Nem tudom… nem kellene, de úgy megijedtem… Mikor beléptem a dohányzóba… találtam kávét az asztalon, és csészéket is. Kiszolgáltam magam… ekkor mintha zajt hallottam volna a hátam mögött… megfordultam, és egy férfi ült ott, akit még nem láttam eddig. Biztosan megzavartam, mert felállt, és futva elmenekült…

– Hová?

– Azon az ajtón át… a sétafedélzetre nyílik, nem?

– Szürke kabátot viselt?

– Szürkét, igen… és felkiáltottam… miért rohant el ilyen gyorsan?

Ahogy a nő ezt elsorolta, Petersennek az volt az érzése, hogy inkább Vrienshez beszél, mint hozzá.

– Menjen, nézzen utána! – parancsolta a fiatal tisztnek.

Vriens észrevehetően habozott, főleg, mielőtt elhaladt volna a nő előtt, akit súrolnia kellett.

– Nyugodjon meg, hölgyem… Bizonyára megtaláljuk a történtek magyarázatát…

Halvány mosoly jelent meg a nő ajkán, majd kacéran lebiggyesztette ajkát.

– Csak nem maradok egyedül a dohányzóban?

– Nemsokára jön a többi utas is.

– Maga nem iszik kávét, kapitány?

Petersen érezte a nő visszafogott parfümjének illatát, és megesküdött volna, hogy a teste melegét is. Mialatt kicsit később a hölgy kávét töltött, a kapitány részletesebben is megvizsgálta az alakját, és mikor érdeklődésének tárgya felé fordult, elvörösödött, és igazgatni kezdte a nyakkendőjét.

Evjen lépett a szobába.

Petersen úgy döntött, otthagyja az ötvenszemélyesre tervezett dohányzót, amely kényelmes volt, ám a világos tölgyfa burkolata miatt egy kicsit hideg. Evjen az egyik sarokban ült, és üzleti dokumentumokat vizsgált, amelyeket a bőröndjéből vett elő. Az átellenes sarokban a szemüveges fiatalember a Berliner Tageblattot olvasta.

A hölgyutas mindkettőtől egyforma távolságban ült egy asztalnál, és apró kártyákat maga elé terítve pasziánszba kezdett.

– Adna, kérem, tüzet, kapitány úr?

Petersennek vissza kellett fordulnia. A nő felé tartotta hosszú cigarettaszipkáját, előrehajolva, így a férfi megpillanthatta a blúza alatt a dekoltázsát.

– Köszönöm! Közeledünk már a tengerhez?

– Mindjárt elérjük Cuxhavent, igen! Fel kell mennem a hídra.

Közelebbről a kapitány észrevette, hogy a nőnek, ahogy Vriensnek is, karikás a szeme, és olyan beesett az arca, mintha egy vagy több éjszakát alvás nélkül töltött volna. Vrienshez hasonlóan néha neki is önkéntelenül megremegett az ajka.

A hídon talált rá a harmadtisztre, olyan letört arccal, mint aki nyomban sírva fakad.

– Megtalálta?

– Nem… Elrejtőzött valahol, ez biztos… Három embert vittem magammal… de nincs sehol…

Túlzás lenne azt mondani, hogy Petersen barátságosan nézett rá.

– Még valami?

– Azt akarom mondani, kapitány… hogy… végtelenül sajnálom, hogy…

Megtört a hangja. Könnyek szöktek a szemébe.

– Esküszöm magának, hogy véletlen volt! Ezelőtt sosem ittam… és ma éjjel… nem tudom elmagyarázni… de képtelen vagyok arra gondolni, hogy maga…

– Ez minden?

A fiatalember annyira elsápadt, hogy vallatója egy pillanatra megszánta.

– Menjen, feküdjön le! Holnap kutya baja sem lesz – tette hozzá kevésbé szigorúan.

– Azt képzeli, hogy még mindig részeg vagyok?… A szavamat adom, hogy…

– Menjen!

Petersen felöltötte kecskebőr kabátját, és a révkalauzhoz fordult, miközben pár méterre egy ellenkező irányba tartó teherhajó zöld lámpája fénylett.

– Még nem érkeztünk meg?

A férfi felemelte bal kezét, és az éjszakába mutatott.

– Cuxhaven – mormolta. Ő csak az Elbán hajózott, és a kikötő fényénél kellett átszállnia egy kis motoros csónakba, amely már várt rá.

A kapitány átnyújtotta neki a hagyományos pohár snapszot, mialatt váltottak pár semmitmondó szót. Töltöttek még egy pohárkával, miközben a motorok egyre lassabban jártak, végül egészen leálltak.

Nemsokára észrevettek egy szentjánosbogár nagyságú fényt a víz feletti ködben. Nagyon távolinak tűnt, ám nemsokára átváltozott egy minden részletében kivehető acetilénlámpává. Hamarosan nekikoccant valami a hajótestnek a leeresztett kötéllétra alatt.

Kezet ráztak.

– Jó éjszakát…

Az utaskísérő nekilátott az étkező takarításának. A dohányzóban tartózkodó három utast több mint nyolc méter választotta el egymástól, és továbbra sem méltatták egymást figyelemre, bár Evjen gyakran pillantgatott a fiatal nő felé.

Alig ért le a kormányos a csónakba, amikor visszakiáltott:

– Hó, kapitány! Van itt magának valami…

Petersen a korlát fölé hajolt, és észrevett a csónakban egy ismeretlen alakot: egy férfit ulster kabátban, aki tekintélyes méretű bőröndöt tartott a kezében.

– Mit óhajt?

– Megmagyarázok mindent…

Fel kellett segítenie a férfit a létrán. Amint a fedélzeten volt, nyugtalan tekintettel nézett körül.

– Von Sternberg rendőrségi tanácsos! – mondta. – Nem értem el a hajót Hamburgban, ezért autón tettem meg az utat idáig…

Ötven év körüli, hegyes bajszú, borzas szemöldökű férfi volt, rejtélyes külsejét csak fokozta az alakját elfedő ulster kabátja, amelynek színét csak találgatni lehetett.

– A kabinomban kívánok étkezni! – tette hozzá, ahogy a Polarlys újra útnak indult. – Ha az utasok kérdezősködnének…

– Összesen hárman vannak!

– Ha kérdezősködnének, mondja azt, hogy beteg vagyok, az ágyat nyomom… És mondjon valami másik nevet… mondjuk legyen Wolf, Herbert Wolf szőrmekereskedő… Kifizetem az utazást.

– Hivatalos ügyben jött? – kérdezte Petersen, aki egyre rosszkedvűbb lett. – Talán van valaki a fedélzeten, aki…

– Azt mondtam, hogy rendőrségi tanácsos vagyok, nem? Nem pedig felügyelő…

– Értem, de…

A kapitány tisztában volt vele, hogy a rendőrségi tanácsos Németországban rangos beosztásnak számít, és nem tartozik hatáskörébe a bűnözők hajkurászása.

Mégis, maga a tény, hogy a rendőrség is megjelent, borússá tette a kapitányt. Elvégre ő volt a parancsnok, és meg akarta őrizni a fennhatóságát a hajó felett.

– Hogyne, tegyen, ahogy jónak látja – mormolta. – Egyébként, ha egy Ernst Ericksen nevű illetőt keres, akkor tudnia kell, hogy az illető felszívódott… eltűnt! A jó ég tudja, hol bújt el, pedig kifizette az utat, és a kabinjában vannak a bőröndjei.

Az utaskísérőhöz fordult.

– Kérem, kísérje az urat egy szabad kabinba! Ott szolgálja fel neki az ételt is. Wolf úr…

Majd az ulster kabátos férfi felé fordult.

– Így rendben lesz, ugye?

Reggel hat órakor vette át az őrködést, és már rég aludnia kellett volna. A kabinjába ment, lefeküdt, de öntudatlanul is figyelte a folyosóról beszűrődő hangokat. Így hallotta, amikor Evjen és a borotvált fejű utas a kabinjukba tértek. Már elmúlt éjfél, ám a fiatal nő ajtaja még mindig nem nyílt ki. A kapitány csengetett az utaskísérőnek.

– Mindenki lefeküdt?

– Nem mindenki… A hölgy még fent van…

– Még mindig pasziánszozik?

– Nem! A fedélzeten sétál…

– Kivel?

– Vriens úrral!

– Be mert menni a nőhöz a dohányzóba?

– Nem! Vriens a kabinjában volt… és a hölgy megkért, hogy hívjam át hozzá…

A kapitány nehézkesen megfordult az ágyában, és érthetetlen szavakat mormogott az utaskísérőnek, aki várt egy kicsit, majd kiment a szobából.

 

A Kiadó engedélyével.