Főkép

Fülszöveg:

Egy felismerhetetlen világ születik
Megkezdődik az emberiségért vívott harc
Eljön az átváltozás éjszakája
Mert a gonosz köztünk jár

 

Patrick Gamble sosem gondolta magáról, hogy különleges, míg egy napon föl nem száll egy repülőgépre, ahonnan egyedül ő kerül ki élve. Claire Forrester akkor jön rá, mennyire más, mint a többiek, amikor a kormány emberei berúgják a ház ajtaját, és meggyilkolják a szüleit. Chase Williams, az amerikai Oregon kormányzója sem nagyon tér el az átlagtól. Kissé megalkuvó, részrehajló politikus, aki végül is arra esküdött fel, hogy védelmezi az Egyesült Államok lakosságát a köztük járó gonosztól, de egyszer csak szörnyű felismerésre ébred. A fenyegetés pedig rettenetes, és ott van testközelben. Eddig kordában tudta tartani a törvény, az erő és legfőképpen a gyógyszerek, de a megdöbbentő történet hősei már tudják, hogy bármikor elszabadulhat a pokol. Mert hamarosan eljön a vörös hold éjszakája, amikor egy felismerhetetlen világ születik, és megkezdődik az emberiségért vívott harc…

Benjamin Percy, az Egyesült Államok-beli Oregonban élő fiatal író tehetségét számos irodalmi díj bizonyítja. A Vörös hold című regénye városi fantasy, természetfölötti thriller, szerelmi történet és társadalmi példázat. Tükröt tart elénk, hogy szembesüljünk félelmeinkkel és ösztönös énünkkel. Hamingway prózáját idéző, sajátos irodalmi horrortörténete több mint félelmetes…

 

Részlet a regényből

Augusztus van, de már havazik. Kövér hópelyhek suhannak el az ablaka előtt. A  nő az íróasztalánál ül, annál az asztalnál, amit apja egy öreg cseresznyefából készített; lábai állatláb formájúra vannak faragva, szőrtincseket utánzó bevésések vannak rajtuk, karmokban végződnek. Szemben baldachinos ágy, rajta kitömött állatok, közelében hozzáillő fehér fésülködőasztal, fiókjain festett virágok, tetején rendetlenség: sminkkellékek és parfümösüvegcsék. A rozoga könyvespolc fantasyregényektől, mesekönyvgyűjteménytől roskadozik. Halmokban egy csomó ruha, a narancssárga ágyelő, lilára festett falak, rajta poszterek: Macskák,a Wilco rockbanda, Óz, a csodák csodája. A parafa táblán hazatérésfényképek, poháralátét, smiley kulcstartó, egy sárga képregénycsík, díjak szalagjai, rózsa egy régi mellcsokorból, amelyet egy olyan fiútól kapott, aki iránt a legkisebb érdeklődést sem mutatta, és most feltűzve úgy néz ki, mint egy aszott szív.

Claire feltép egy főiskolai katalógust; két tucat áll egymáson, dülöngő stószban. Úgy tűnik, több száz e-mailt írhatott, információt kért különböző felvételi irodáktól. Most végzős, és valami másra vágyik, mint – az örökös hideg és a péntek esti sült hal, a polka és a fenyőfa-burkolatú, acéllemez tetejű kocsmák – amit Észak-Wisconsin adhat.

Sárga jegyzettömbre ír feljegyzéseket tandíjról, csoportméretekről, felvételi arányról, diáklétszámról, elismert programokról, a város turisztikai tudnivalóiról, és persze az otthontól való távolságról. A távolság volt az egyik fő szempont. Nem érdekli, milyen erős a Macalester College angol tanszéke, ha az egyetem ötszáz mérföldnél távolabb van, nem érdekli.

Nem olyan helyzetben van, mint akik zaklatott, nem szerető családból származnak. Az anyja egy kicsit veszekedős. Az apja elfenekelte… egyszer, amikor még kicsi volt… mert elkóborolt; kiment a házból az udvarra, onnan az utcára. Apja és anyja állandóan politikáról vitatkoztak, ritkán vitték kirándulni, és ha igen, akkor is szinte mindig Wisconsin Dellsbe mentek. Különben nagyon szerencsés, sőt elkényeztetett. Ezt ő is tudja. De azt is tudja – és tudta már kicsi gyerek kora óta, amikor először bújt könyvet –, hogy valami másra vágyik, szinte úgy vágyik rá, mint egy ízre, ami elomlik a szájában, velejéig szétterjed a testében, lénye legmélyebb részébe hatol. Kalandra. Olyan kalandra, amit nem kaphat meg itt, ezen az erdős kis településen, ahol a fenyőfák vastagok, a tavak tiszták, és mindig akad az ember keze ügyében sajt.

Pálmafák között jó lenne. Elképzeli, ahogy fehér homokos strandon tanul, amelyen túl olyan kék víz hullámzik, mint a régi üvegek színe, amilyeneket anyja a fürdőszobaablak párkányán tart.

A lámpafény aranyló színnel vonja be a katalógusokat. Egyszer végiglapozza őket, a képeket nézegeti, aztán az információkat olvassa át, ahogy a barátnőivel divatmagazinokat szoktak nézegetni. Inkább a képekből ítél. Az óratornyok, a téglázott ösvények, a napsütötte kampusz pázsitja. Híres előadók zsúfolt nagyelőadókban. Sötét faburkolatú könyvtárszobák, ahová színes ólomüveg ablakon át hatol be a fény. Kenderfonálból szőtt nyakláncot viselő, félmeztelen, frizbiző fiúk. Erős testalkatú, sáros lányok, akik egymást üldözik a rögbipályán. Tanulókörök; diákok ülnek szilfák alatt, ölükben nyitott laptop, notepad, előttük furcsa öltözetű, kócos hajú professzor. Ahogy őket nézi, az éhséghez nagyon hasonló érzés tör tá.

Megjegyzi, hogy egyes iskolák a likánok arányát, a támogatói csoportokat, a kollégiumokat, a diákszövetséget emelik ki hirdetéseikben, mások ezeket nem említik. Valahol a kupacban ott van a William Archer katalógusa is. A szülei oda jártak… és bár apja nem noszogatta, hogy oda jelentkezzen, többször is felhozta ezt a témát, emlegette, milyen jól érezte ott magát, hogy ösztöndíjakat adnak, hogy milyen biztonságban és kényelemben lehetne, ha olyanok vennék körül, mint ő.

– Különösen ezekben a nehéz időkben – jegyezte meg.

Őt azonban nem érdekli a William Archer főiskola. Így is túl sok likánnal jár össze. A szülei folyton partikat és batyus összejöveteleket rendeznek… a vendégek nagy része olyan, mint ők: rögeszmések, folyton ököllel csapkodnak saját tenyerükbe, nagy meggyőződéssel, szinte pártfogó hangon beszélnek arról, hogy milyen rosszul bánnak a likánokkal, hogy az amerikai csapatok csak azért maradnak a Likán Köztársaságban, hogy ellenőrzésük alatt tartsák az uránkincset. Hogy a dolgok nem maradhatnak így. Változás kell. Érti. Persze hogy érti. De olyan elvakult baloldaliak, és neki néha kedve lenne vitatkozni velük… rámutatni, hogy a Köztársaság vezetése valójában támogatja az Egyesült Államok szerepvállalását a nyersanyagok kitermelésében és a rend fenntartásában, hogy csak egy kis szélsőséges likán csoportnak nem tetszik a megszállás… de mindig úgy érzi, nem elég művelt ehhez, és hogy nem akarja őket még jobban felizgatni.

Azt sem bánná, ha más dolgokról is szó esne, például a Buffy, a vámpírölősorozat kedvenc epizódjáról meg arról, hogy Mike Rommnak büdös a szája, mint a pöcegödör, és látni lehet Mr. Bronson ágyékának határozott kidudorodását, amikor khaki nadrágot visel a matematikaórán. Vagy bármiről. Nem igazán szeret likán lenni. A szüleinek ez nem tetszene, de ez a valóság. Az állapot kettőssége miatt néha úgy érzi, hogy kettészakadt, mintha háborúban állna saját magával. Könnyebb az élet, amikor lényének ez a része nem nyilvánul meg, amikor nem kell törődni vele.

Bár a William Archer főiskola Montana államban, Missoula közelében van, és megfelel az ötszáz mérföld sugarú körön belüliség kritériumának, a kampusz egy tálszerű völgyben húzódik meg, amit falként vesznek körül a hegyek, és – legalábbis a  következő négy évben – nem akar hideg klímán élni. Ahogy erre gondol, az ablakon bámul kifelé, a pihe-puha hópelyheket nézi, aztán közelebbre fókuszál, magát látja tükröződni az üvegben.

Sápadtnak látszik az üvegben, és tudja, hogy arcszíne, a barnaság, amit a nyáron oly nagyon igyekezett elérni – úgy, hogy babaolajjal kente be az arcát, mielőtt nekiállt füvet nyírni, vízisíelni a Loon-tavon vagy a parti sziklákon napozott –, hamarosan elhalványodik, ahogy egyre több felhő torlódik az égen, és sapkával, sállal, kabátokkal csinál magából múmiát, hogy ne fázzon a Kanada felől fújó metsző, hideg szélben.

Újra a tengerpart jut eszébe, a fehér homok. Piros törülközőn nyújtózik el, aminek színe megy a körömlakkja és borsmentazöld bikinije csíkjainak színéhez. Hasa olyan lapos és barna, mint egy palacsinta. Orrán a  nap előhozta apró szeplők. Félretette a tankönyvet, mert egy férfi– vékony, izmos, félmeztelen, sűrű fekete hajú férfi– tart felé piknikkosárral, amely tele van borral, eperrel, csokoládéval. Raúl, a barátja. Az elsőévesek bemutató szemináriumán ismerkedtek meg, és először két pálmafa között kifeszített függőágyban szeretkeztek. Raúl bőrének sóíze volt, mosolya fehér, mint a kókuszdióbél.

Apja kiabál odalent; a tévére kiabál. Szinte egész nap tévét néz. Szikrázó forgószélben tűnik el álmai fehér homokja, helyébe lép az ablakon túli fehér hó. Aznap barátnőjével, Stacey-vel találkozott a Starbucksban, aztán a parkba sétáltak; ott itták meg kedvenc kávéjukat a hintán, kedvetlenül lóbálták a lábukat, edzőcipőjük orrával túrva a sódert. A hidegfront csak ekkor érkezett, az ég opálszürkére váltott, teljesen eltakarta a napot; körülöttük a hinták nyikorogni kezdtek, mintha kísértetek ülnének bennük.

– Ez nem igazság… A nyár utolsó napjaitól is meg vagyunk fosztva – mondta Stacey-nek.

Amikor a hidegtől vöröslő, csöpögő orral hazaért, majd benyitott, anyja a kanapén ült, apja a kandalló előtt járkált fel-alá. A kandallóban lobogott a tűz, szikrát vetettek a fahasábok. Érezte, hogy valami beszélgetést szakított félbe. Egymásra néztek, apja tátott szájjal; keze a megkezdett mozdulatba dermedt. A kandalló lángja felcsap és elhajlik a huzat elől, aztán visszaáll, miután ő becsukta maga mögött az ajtót.

– Mi az? – kérdi.

Anyja karcsú, filigrán, szikár nő. Őszülő haja rövidre vágva keretezi négyszögletes arcát. Aznap reggel farmernadrágot vett fel és vörös kapucnis felsőt, aminek elejére UW logót nyomtattak. Keresztbe tett lába úgy mozgott, mint az olló.

– Történt valami – közölte, és a férjére nézett, hogy ő mondja el.

Claire apja néha úgy nézett ki a felesége mellett, mintha nem illenének össze; nagydarab, örökkön mozgó férfi, folyton kiabál, néha dühösen, de többnyire lelkesedésből, és időnként mély torokhangon felnevet. Erős testalkatú férfi, válla széles, hasa nagy, de arca kisfiúsan kedves, csak a szélein gyűrött egy kicsit, mint a fiók alján felejtett fénykép. Vállalkozóként dolgozik; asztalos. Műhelyét a garázs mögé építették; ujjai mindig sebesek, haja mindig fűrészporos, mintha korpás lenne.

Nyersen, akadozva számolt be a merényletekről. A három repülőgépről. Az egyik Denver környékén zuhant le; kiégett folt egy búzamezőn. A másik kettő leszállt; az egyik Portlandben, a másik Bostonban. A pilóták biztonságban voltak, bezárkóztak a pilótafülkébe. De csak egyetlen utas maradt életben. A 373-as járaton. Egy kamasz fiú, akinek személyazonosságáról még nincs hír. Ennél többet senki sem tud.

Szülei a konyhába vitték, ahol az elnémított tévé ugyanazokat a képeket mutatta újra és újra. Távoli felvétel egy kifutón parkoló repülőgépről, amit villogó rendőr- és tűzoltóautók, mentőjárművek vesznek körül. A képernyő alján a vörös csíkban futó szöveg azt írja, hogy az egész országban leállították a légiközlekedést; a merényletekkel egy likán terrorista sejtet gyanúsítanak, és az elnök gyors, súlyos választ ígér.

Szülei ott álltak mellette, az egyik jobbról, s másik balról, és várták, mit reagál.

Megértette, mennyire szörnyű ez, de olyan távolinak, a valóságtól annyira messzinek tűnt, mint egy film, mint valaki más rémálma, hogy nehéz volt érzelmileg feldolgozni. Csak annyit tudott mondani:

– Ez szörnyű.

Mint valami színész, aki szerepet próbál. Apja vonásai megfeszültek. Egyszer már mondta neki – amikor nem volt hajlandó meglátogatni a hospice-házban haldokló nagyapját –, hogy semmi empátia nincs benne.

– Tipikus kamasz – mondta, és Claire gyűlölte az apját ezért.

Érezte, hogy az apja most ugyanezt gondolja. Torkán égő érzés haladt felfelé, elpirult. – Miért vagytok ennyire kiakadva? Úgy értem, felfogtam, mi történt… ez szörnyű… hogy emberek haltak meg… de úgy viselkedtek, mintha ti öltétek volna meg őket.

Szülei sokatmondón néztek rá, de ő abból semmit sem értett.

A szobájába ment, és egész délután nem is jött le. Csak egyszer kiáltott le a lépcsőkorláton áthajolva, hogy megkérdezze anyját, vacsorát főz-e vagy mit csinál. Anyja olyan halkan válaszolt, hogy  Claire alig hallotta a választ:

– Csak éhes vagyok.

Időnként hallotta a tévét, aztán amikor a tévé elhallgatott, apja hangját, ahogy telefonon beszélt, hangosan suttogva a kagylóba.

Nem sokkal korábban az apja bejött a szobájába. Általában csak benyitott: „Helló, helló!” De ezen az estén kopogott és kint várt.

Claire résnyire nyitotta az ajtót, de a kilincset nem engedte el.

– Mi az?

Apja egy lépést tett előre, aztán hátra; meggondolta magát. Köhécselt és azt kérdezte, bejöhet-e. Beszélni szeretne valamiről.

Claire sóhajtott, az ágyra huppant, és apja úgy járkált a szobában, mintha azt próbálná eldönteni, hova üljön, aztán letelepedett mellé; súlya még néhány centire lenyomta a matracot, így testük egymás felé billent. Apja feszült volt, ujjai közt fehér borítékot tartott, amit átadott neki.

– Mi ez?

– Nem tudom, mi fog történni. Talán semmi. De ha valami történik, azt akarom, hogy nyisd fel ezt.

Claire felsóhajtott.

– Ne fogd ezt fel olyan drámaian.

Átvette a borítékot, aztán az íróasztalára dobta. Úgy esett le, mint valami törött szárnyú madár. Apja a borítékot figyelte. Nem nézett rá. Claire észrevett a hajában, a füle fölött egy faforgácsot, levette, nem is figyelve megérintette a helyet, ahol volt.

– Apa…

– Igen…

Nem hitte, hogy bárki felfigyelne rájuk. Nincs bennük semmi érdekes. A semmi közepén laknak. Senkinek nem ártottak.

– Gondolod, hogy most… ők… minden likánt bebörtönöznek, aki csak az országban lakik? Ehhez nekünk semmi közünk.

Apja tenyérrel fölfelé fordította mindkét kezét, és úgy szemlélte, mintha a mély vonalakban ott lenne a válasz.

– Vannak dolgok, amiket nem tudsz.

– Mit akarsz ezzel mondani?

Szomorúan elmosolyodott, átölelte a lánya vállát, és magához vonta. Claire érezte a test nyirkosságát és az Old Spice illatát.

– Lehet, hogy ok nélkül aggódom. De jobb félni, mint megijedni.

Ekkor anyja hangja szólt odalentről.

– Howard! Csörög a telefonod!

– Hallom! – kiáltott le. – Jövök! – Azzal felállt, az ágy visszaugrott eredeti helyzetébe, a táskarugók megkönnyebbülten nyikordultak. Howard az íróasztalhoz lépett, szögletes mutatóujját a borítékra helyezte, kétszer megérintette. – Fogadj szót nekem, jó?

– Jó.

 

Claire félretolja a főiskolai katalógusokat, ajkát csücsörítve kézbe veszi a borítékot; megfordítja, súlyát latolgatja ujjbegyeivel. Nem tudja, pénz van-e benne. Vagy levél. Vagy mindkettő. Nem tudja, kinyithatja-e most, vagy ha nem, akkor mikor. Honnan tudhatja meg?

Azt sem tudja, mi történik odakint ebben a percben, amikor járművek egy kisebb konvoja – páncélozott autó, néhány állami rendszámú, fekete kupé – lekapcsolt lámpával megjelenik az utca elején. Erdős környéken él, minden ház félhektáros telek végén található. Nincs közvilágítás, nincsenek járdák. A járművek motorja leáll; mintha macskadorombolás szűnt volna meg. Nyílik a kocsik ajtaja, de nem csukódik. Minden zajt, amire Claire az ablakhoz mehetne – a csizmák koppanását az aszfalton, a támadó puskák kattanását, ahogy csőre töltenek – elnyom az erős hóesés; az éjszakára terített fehér lepel.

Nem tud a magas férfiról sem – fekete öltönyös, fekete nyakkendős, fejbőre csupasz, mint a kő –, nem látja, hogy ez a férfi a fekete Lincoln Town Car mellett áll. Nem tudja, hogy ennek a férfinak zsebre van téve a keze, és a hó elolvad a koponyáján, és a hólé lecsorog az arcán, és ő halványan mosolyog.

Claire nem tudja azt sem, hogy apja és anyja a konyhaasztal mellett ül, egy palack merlot van előttük, jó részét megitták már, és nem fogják, hanem szorítják egymás kezét, nyugtatják egymást, miközben a CNN-t nézik, az elnököt, aki éppen azt mondja: „összehangolt terrortámadás érte Amerika szívét”.

Így azt sem tudja, hogy amikor a bejárati ajtót berúgják, úgy, hogy az szilánkokra hasad, apja éppen a távirányítót tartja a kezében; viszonylag hosszú, fekete távirányítót, amit fegyvernek lehet nézni.

Claire nem tudja azt sem, hogy apja feláll, olyan hirtelen, hogy széke felborul, csattan a padlón, és ő azt kiáltja: „Ne!” És a kezét emeli, azt a kezét, amelyikben a távirányítót szorongatja, és éppen a férfiak felé mutat, akik berontanak az ajtón, az éjszaka sötét négyszögén, és a hópelyhek úgy hullanak körülöttük, mint nedves papírcafatok.

Csak azt tudja – amikor meghallja a robajt, a sikoltást, a puskaropogást –, hogy menekülnie kell.

 

Nem váltott gyakran alakot, csak néhányszor. Nem azért, mert tilos, mert börtönbe kerülhet miatta, hanem mert nem szereti azt az érzést. Olyan groteszken más. Utána napokig viseli a nyomokat, ha teste hirtelen mozdul, olyan fájdalom éri, amitől gyerekek éjszaka összerezzennek és felsírnak a takaró alatt. De a szülei időnként ragaszkodtak ahhoz, hogy megtegye, például akkor, amikor elvitték Kanadába. Azt mondták, teliholdszabadságra.

Már érzi a férfiak szagát; dezodor és aftershave, cigaretta és rágógumi. Fegyverolaj. Kénszag az elsütött fegyverekből. Hallja éles légzésüket, hangjukat a ház különböző szegleteiből: „Tiszta!” Érzi a lépcsőn feléje tartó léptek dobogását.

Bőre szörnyen viszket, mintha csalánkiütése lenne, aztán hirtelen kibukkan belőle a szőr. Ínye visszahúzódik, fogai csikordulnak a szájban, ahol már nem férnek el. Csontjai nyúlnak, hajlanak, roppannak, szűköl a fájdalomtól, mintha szülne; test tör elő egy másik testből. Mindig sír. Vérkönnyeket. Ezúttal a könny és a sírás fájdalomból fakad, és abból is, hogy minden egy pillanat alatt megváltozott.

De ezek csak múló gondolatok. A benne lakozó farkasnak ilyesmire nincs ideje. Elméje egyetlen pontra fókuszál. A túlélés a legfontosabb. Nincs semmi más; se szerelem, se szomorúság, se félelem, se aggódás, csak a hirtelen termelődött adrenalin tűszúrásszerű fájdalma. Az ablak felé ugrik, a tükröződés felé, amit alig ismer fel; a  púpos és torz alak felé, amely minden pillanattal nagyobb lesz. Aztán áttör magán, át az ablakon is.

Az üveg kitörik, néhány szilánk beléfúródik. Nincs tető, amin végig kéne menni, nincs rács, sem ereszcsatorna, amin le kéne mászni. Csak az éjszaka feketesége van, a levegő üressége, amelyen át zuhan, bucskázik, tekeredik, és közben a szél fütyül a fülébe, és a föld rohan felé, hogy mielőbb találkozzanak. A hópelyhek között üvegszilánkok hullnak körülötte.

Már vagy háromujjnyi a hó, de ez nem elég, hogy tompítsa az emeleti ablakból való zuhanást. Négy végtagjára esik, aztán gurul, és tompa puffanásokkal esik előre, szaggatott könnycseppnyomként szedi fel a havat, feltárul alatta a zöld fű. A pázsit végén fának ütközik, mintha kalapáccsal ütöttek volna mellkasára. Nem kap levegőt. Csuklója ég, mintha tüzes vassal égették volna meg. Bőrébe apró üvegszilánkok ékelődtek. Egy pillanatra mintha bezárulna körülötte az éjszaka… aztán, mint a felszínre került fuldokló, sok-sok levegőt szív tüdejébe.

Szobájának ablaka fénynégyszöget vet a hóra, sárga és narancssárga háromszögek és hatszögek szabdalják, testére világít a fény, aztán egy pillanat múlva elhomályosul, ahogy odafent férfiak zúdulnak be a szobájába; őt üldözik.

Lerázza magáról a fájdalmat, talpra ugrik, és meglátja a férfit. A fekete öltönyös magas férfit. Nem egészen húszméternyire áll; tar fejét érdeklődőn oldalra hajtva nézi őt, aztán lassan, majd futva, hogy karja a levegőbe hasít, elindul felé.

Elhagyja ezt a helyet, az otthonát; beveszi magát a fák közé. Hó kavarog körülötte. Mintha felhőbe érne; párás szélű felhő, amely gyapotszöszszerű gomolyba sűrűsödik, és csak időnként bukkannak elő belőle gömbvillámfénnyel ablakok és viharfelhő-magas fenyvesek. Az erdő védelmébe siet.

 

A Kiadó engedélyével.