FőképFülszöveg:
Egy eldugott sziget a Dél-kínai-tengeren, egzotikus állatokkal benépesített dzsungellel. Egy magán vadászterület. A legkülönfélébb emberek jönnek ide, s azért fizetnek, hogy szórakozhassanak. Senki nem kérdezi, honnan jöttek, vagy hogy miért, mindenkinek megvan a maga titka.
 
Azonban más is rejtőzik a dzsungelben. A sziget kameráit és kerítéseit tönkretették, az illegális vadászatot vezető ezredes katonái is sorra tűnnek el, ahogy a sziget állatait is mészárolja valami. Nem is sejtik, hogy egy igazi Ragadozó gyűjti áldozatait, egy lény, aki ezer másik világon nézett már szembe a halállal.
 
A szigetre érkező embereknek nem csak a trófeákért, hanem saját életükért is meg kell küzdeniük. Az idegen ellenséggel csak a legjobbak vehetik fel a harcot. De vajon képesek-e szembeszállni a Ragadozóval, aki számára a vadászat maga a létezés célja?

Részlet a regényből:
Prológus

Valahol a Dél-kínai-tengeren...
Szörnyalak haladt a szállítóhajó bélrendszerében, sebesen lopakodva követte a vörös humanoid pacákat, amelyeket a sisakjába épített képalkotó rendszer mutatott neki. A gondolatnál is gyorsabban irtotta ki őket.
Harci vértezete elszürkült a számtalan horpadástól és sérüléstől, sisakját annyi plazmacsóva és lézersugár érte már, hogy a számtalan barázda, horzsolás és bemarás a pusztulás és halál csillagködeit rajzolta felszínére.
Testét pengék tucatjai után hátramaradt hegek tetoválása díszítette – a sápadt csíkok korántsem a vértezet erejét dicsérték, hanem viselője gyógyulási képességét. A mellvért és a hasi vértelemek véletlenszerű mintázatát szürke és fekete lyukak tarkították: lövedékek ütötték őket, egyesek sikeresebben, mások kisebb hatékonysággal csapódtak be.
Számtalan háború, számtalan vadászat, számtalan trófea.
A vér egy része frissen és nedvesen csillogott a ragadozó vértezetén. Ahogy a sikolyokkal mit sem törődve haladt a folyosón, egymástól elválasztott csont és hús reccsent, látóterében vörös foltok szürkültek el, és vértezetére még több éltető folyadék fröccsent.
Karjai és lábai mentén tucatnyi pengét tartott, mögöttük a küzdelem jelei csipkézték bőrét. Kétségbeesett élethalálharcok száz különböző világon, egy vagy két nap alatt, lila hold fényénél, sivatagokban és őserdőkben, lávamezőkön és jégtáblákon. Vagy atmoszférától mentes bolygók csupasz kőhalmain, egy-egy szánalmasan pislogó, fehér törpecsillag alatt.
Mindig felgyógyult, mindig megjavította. Mindig ugyanezt a vértezetet viselte. Mire odaért, mindez egyszerre vált emlékezetté, hódítássá és fenyegetéssé. Mindaz a két méter magas és kétszáz kilós izomtömeg, amely harcra született és egész életében vadászott.
A zsákmány egy részét plazmaágyújával ölte meg, mielőtt túl messzire szaladhatott volna. A többieket megközelítette, hogy késeivel és karmaival vessen véget életüknek. Némelyikük jól küzdött, mások gyengébben teljesítettek. Végül mind odavesztek.
Reggelre minddel végez.
Nem kételkedett terve sikerében. Sohasem kételkedett.

A hang egész éjszaka az óceán felett recsegett és suttogott, hogy végül a Shady Lady fedélzetén álló Sukhon Dithakar kézi adó-vevőjében landoljon. A hajót egy nem létező libériai társaság tulajdonaként regisztrálták.
– Mindenki halott, Sukhon, de még mindig itt van. Még mindig nem ment el...
Amennyire csak tudott, Sukhon igyekezett nyugodt hangon válaszolni, de amíg az érzelmein próbált uralkodni, húga ismét megszólalt:
– Kérlek, siess! Gyere minél előbb! – Hangszíne olyan száraznak és halottnak tűnt, hogy a nő beleborzongott.
Egész éjszaka a Faransii Five, egy Szingapúrban bejegyzett teherhajó nyomában jártak, amelyre Sukhon a húgát küldte fosztogatni, húsz emberrel és a legnagyobb motorcsónakkal. Virote, Suchin távollétében az első tiszt mellette állt. Alacsony, izmos fickó szénfekete hajjal, mint Bruce Lee, masszív csípővel, mivel egész életét hajókon egyensúlyozva töltötte. Átutaztak a sötétségen és a nyugtalan hullámokon úgy, hogy a kapitány semmit sem tehetett a szívét marcangoló fájdalom ellen. A hajók közelebb is lehettek volna egymáshoz, de az épp csak lecsillapodott időjárás eltávolította őket.
Hajnalodott, és nagyjából ötven mérföldre közelítették meg Thaiföld partjait, félúton jártak Indonézia felé. A nap hatalmas, homályos igazgyöngyként bukkant fel a horizonton, és a tanker fedélzetéről fekete füst szállt fel. A Shady Lady vergődött, dobálták a hullámok, olajszag vegyült a sós párába. A motorok vinnyogva ellenkeztek és dohogva panaszkodtak odalent, remegett tőlük a korlát.
Ahogy haladtak a hajnal felé, húga hangja egyre gyengébben érkezett, végül csak sikolyok jöttek az adó-vevőből, mielőtt Sukhon kikapcsolta.
A kapitány a hajóorr korlátját szorongatta, miközben Virote a másik hajót kémlelte távcsövével. Ha hallgatott volna az ösztöneire, más célpontot választ. Feküdt egy mindentől távoli sziget is azokon a vizeken, az egykori vörös khmer ezredes, Rath Preap tartotta fenn drága vadászterületként vagyonos üzletemberek és bűnözők számára. Egyszer, egy sikeres üzlet révén feltölthették a Shady Lady készleteit a szigeten, így látta a helyet és felmérte a lehetőségeket. Azonban a fickó azóta összeszedett egy kisebb hadsereget a szigetére, így a Faransii Five biztonságosabb célpontnak tűnt. Múlt időben.
A teherhajó fekete tömege céltalanul hánykolódott a vízen, közben nyugodt iramban közeledett. Sukhon legénysége már nem küzdött a hullámok ellen, ehelyett mindenki a Kalasnyikovokat ellenőrizte, mindenféle korú és méretű késekkel szerelkeztek fel. A fedélzet alatti szűkös helyeken szinte csak közelharcra adódik lehetőség, és sok minden függött attól, hogy mivel találják szemben magukat.
Meg kellett mutatniuk az erejüket. Legutóbbi támadásuk majdnem katasztrófával végződött, amikor a célba vett hajó meglepően nagy ellenállást tanúsított, és a thai haditengerészet kutterei a nyakukra másztak. Négy embert veszített a legénységből, Suchin és Virote támogatása nélkül már rég golyót röpítettek volna a fejébe.
– Látom a motorost – jelentette Virote thaiul. – Pont ott, ahol lennie kell.
A kapitány már szabad szemmel is látta a kisebb hajót, biztonságosan hozzákötötték a tankerhez. Senki sem mozdult a fedélzeten, a jármű nem mutatta élet jelét, bár ebből a szögből nem is látták be teljesen a fedélzetet. Odafent sirályok roppant tömege körözött.
A legjobb esetben is alig pár órájuk maradt, mielőtt a thai haditengerészet rájuk talál. Amióta a kalózkodás utat talált a nyugati kereskedelem felé, jóval keményebben büntették.
Sukhon kihúzta AK 74-eséből a régi tárat, bedugott a helyére egy telit, és félautomatára állította a fegyvert. Egyszer belefaragott a markolatba egy buddhista szimbólumot, „az elme nyugalmának” írásjelét. Az AK 74-es igen zajos fegyvernek számított, és már a hangjával is megrémisztette az embereket. Sukhon kedvelte ezt a tulajdonságát.
– Készítsétek a csónakot! – kiáltott le az embereinek. Enyhe sajgást érzett a gyomrában. A húga odaát járt valahol azon a másik hajón, és bajban lehetett. Segítséget kért, de ő nem tehetett többet, csak állt és várakozott, amíg közelebb nem értek.
Az utolsó rutinhívás még arról szólt, hogy Suchin és emberei összeterelték a legénységet, átvették a hajó irányítását. Akkor jött a rossz idő, és eltávolította őket a tankertől, de Sukhon még nem aggódott emiatt. Nem sokkal később elkezdődtek a különös segélyhívások, és ők nem tudtak közelebb menni, mert minden méterért meg kellett küzdeniük a viharral.
Néhány száz méterre a teherhajótól Virote parancsokat kiáltott, és a legénység az oldalával a célpont mellé állította a Shady Ladyt. A másik hajó úgy emelkedett föléjük, mint egy áthatolhatatlan fal, bár általában az effajta falak átüthetőek egy fegyveres férfiakkal és nőkkel telt motorcsónak segítségével. A tanker mellett a hullámok nyugtalanabbul csapkodtak, ezért nem mehettek túl közel. Semmi sem változtathatta volna könnyebben katasztrófává a kialakult bajokat, mint ha nekicsapódnának a Faransii Five oldalának.
– Ha baleset érte őket, nem kellene jelezniük a szárazföldnek? – kérdezte Sukhon.
Virote leeresztette a távcsövet.
– Nem, ha Suchin előbb ért oda.
A kapitány látta az aggodalmat a különös, kékeszöld tekintetben. A férfi egy bangkoki másolatboltban szerezte be a kontaktlencséket, és a hajfestés mellett ez volt az egyetlen ismert szenvedélye.
És persze Suchin, de semmi több.
– Bemegyünk – jelentette ki hirtelen Sukhon.
Virote szeme elkerekedett meglepetésében:
– De hát nem tudjuk...
– Nem érdekel! – vágott közbe a kapitány. – Én megyek, és magammal viszek annyi embert, amennyien elférünk a másik motorosban. A többiek készítsék elő a harmadikat, szükség esetére. Te maradj!
– Veletek kellene mennem – válaszolta Virote. Néha együtt aludtak, de ez még nem jogosította fel arra, hogy a legénység előtt vitatkozzon vele.
– Nem! – jelentette ki Sukhon. – Pheakdai másodtiszt jön velem. – Ez felért egy arculcsapással, mivel Pheakdai volt az előző szeretője. Cserzett bőrű, izmos férfi nagy, sötét szemekkel. Azonban Virote életét nem tehette kockára; szüksége volt valakire a Shady Lady fedélzetén, aki mindig rendületlenül hűséges marad.
– Nem hiszem, hogy...
– Ez parancs!
Mindketten tudták, milyen kegyetlen módon vált a nő a hajó kapitányává. Virote inkább engedelmeskedett.

Sukhon úgy érezte, mintha még soha életében nem mászott volna fel olyan hosszú létrán, mint amelyet a Faransii Five oldalához rögzítettek. Maga az eszköz nem annyira létrára, mint inkább rozsdás alagútra hasonlított, amely motorolajtól, izzadságtól, haltól és hányástól bűzlött, ráadásul úgy lengett, mintha el akarna repülni. Persze, csak a hajó mozgott a hullámok miatt, de a kapitány úgy érezte, mintha a létra akarna elszabadulni a helyéről.
Amíg mászott, végig az járt a fejében, mi mindenen keresztülment már húgával, miközben felnőttek Bangkok utcáin. A szüleik eladták őket Kambodzsában egy kétoldalú szerződés keretében, de annyira rosszul bántak velük, hogy az első adandó alkalommal megszöktek, majd átvágtak a határon is. Átgyalogoltak azokon az embereken is, akiket le kellett fizetniük, akikkel együtt kellett hálniuk, és akiket végül meg kellett ölniük azért, hogy ismét közelebb kerüljenek a fényhez az alagút végén. Mint ahhoz a fényhez, amely a zárt létra tetején várta a tanker oldalán.
A létrán töltött alig egy perc során, miközben sós permet áztatta az arcát, Sukhon rádöbbent, hogy már tudja. Suchin nincs többé. Már akkor tudta, amikor az első különös vészhívás befutott, és még biztosabb volt ebben a tényben, amikor az utolsó véget ért. Tudta, amikor a hajnal első ezüstös sugarai besütöttek apró kabinja ablakán, miközben a láthatárt fürkészve próbált felülkerekedni az elméjét dúló káoszon és sötétségen.
Felette Pheakdai úgy mozgott, mintha vízből lettek volna az izmai. Már el is érte a legfelső létrafokot, felkiáltott, és megpróbált visszahátrálni. A kapitány előkapta kését az övére akasztott tokból, és megbökte a hegyével:
– Fel, idióta, különben mind lezuhanunk! – Lábai reszketni kezdtek az idegességtől.
Fel, fel és át a peremen – bele egyenesen a valóra vált rémálomba.
– Fedezzétek egymást! – kiáltotta Sukhon, amikor meglátta, mitől kezdett el hátrálni az imént a másodtisztje.
Ahogy felértek, a legénység tagjai szétszóródtak, falak, ládák és mentőcsónakok mellé álltak, hogy a veszély első jelére fedezékbe húzódjanak. Mind látták, hogy mi hever a fedélzeten: több mint húsz ember maradványai, lemészárolva és megcsonkítva. Pheakdai megeresztett egy thai káromkodást, hosszan, de közben parancsokat ugatott az embereiknek, akiken látszott, hogy legszívesebben visszamásznának a létrán. A szag felért egy rúgással, kiütötte a levegőt Sukhon tüdejéből. A nő levegőért kapkodott, szája elé tette a kezét, és próbálta lenyelni hányingerét. Még Pheakdai is közel járt ahhoz, hogy kidobja a taccsot.
A fedélzetet vastagon borította a ragacsos vér, majdnem megfeketedett a szürke fémen. Kifröccsent, kiömlött, szétszóródott, elfolyt. A hús, amelyből az éltető nedv kiáramlott, darabokban feküdt mindenhol, szétvágva, széttépve, megégetve, kétoldalt szétszórva, mint a rendbe vágott búza. Az arcok, már amennyi maradt belőlük, könyörgésbe, néma rettenetbe vagy halálsikolyba dermedtek. A testek egy része úgy ült, mint az ősi khmer szobrok; has, mellkas, nyak, fej és más testrészek nélkül. A tetemek egy része annyira eltorzult és egymásba gabalyodott, hogy Sukhon nem tudta megkülönböztetni őket egymástól. A hús már kezdett bűzleni, és belepték a legyek.
Különös módon, látva a legrosszabbat, nyugalom szállta meg a kapitányt, szívdobogásának ritmusa elnyomott minden hangot körülötte. Emberek haltak meg. Az emberek úgyis meg-
halnak. Benne van a munkaköri leírásban. Már nem érdekelte a halál.
Egy hosszú percig csak a tetemeket fürkészte, valakit keresett közöttük. Nem talált rá.
– Pheakdai! Vedd át a parancsnokságot! – utasította tisztjét olyan nyugodt hangon, ami megdöbbentette az embereit. – Meg kell találnom a húgomat.
– Ti! Velem jöttök! – mutatott két emberre. Azok hezitáltak egy pillanatig, de azután odaálltak mögé.
– Mi van, ha az a valami még mindig a fedélzeten van? – kérdezte Pheakdai a fülébe suttogva.
Valami? Nem lehet, hogy valaki? Ugyanakkor a kapitány is valamiként gondolt a támadóra, bár el sem tudta képzelni, mi lehet az a valami. Néhány múló pillanatra átfutott a fején, hogy medve lehetett, farkas vagy egy elvadult bennszülött valamelyik szigetről.
– Mind fel voltak fegyverkezve – mondta Pheakdai. Sukhon tudta, a férfi arra kéri, hogy ne hagyja el a fedélzetet. Azt hiszi talán, hogy meg kell őt védelmeznie? Kezdte feldühíteni.
– Találkozunk odalent – fejezte be a beszélgetést.

Odalent, egy a hajó ebédlőjébe vezető folyosón megtalálta a húgát. A lány a gépfegyverét markolva roskadt össze a fal mellett, gyönyörű arcát karomnyomok szabdalták össze. A vérnyomokat és a tetemeket követve akadtak rá Suchinra.
Mellette egy nő ült véres szarongban, egy csecsemőt ölelt magához és őrülten motyogott:
– Démon! Démon jött, és elvitt mindenkit! Démon! Démon jött...
Sukhon nem látott más élőt a közelben, de nem is törődött volna vele, mert tekintetét húgán tartotta. Nézte Suchin testét, és utasítást adott az embereinek:
– Hagyjatok magamra! Vigyétek magatokkal a nőt! Vigyétek biztonságba! Tudja, hogy ki tette ezt.
A két nyugtalan férfi örömmel indult vissza a fedélzetre, magukkal vitték az egyfolytában motyogó nőt is.
Sukhon rádöbbent, hogy nem számított volna, ha vele maradnak. Ha az, ami ezt tette, még mindig a hajón van, akkor két testőr mit sem ér.
Amikor a zavarodott nő sírása már csak a fejében visszhangzott, a folyosón átvette a helyét az öreg hajó nyögése és recsegése. Sukhon válla megrázkódott, könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Lekuporodott és leült a húga mellé, hátát a falnak támasztotta, és nem foglalkozott a vértócsával, amely pillanatok alatt átáztatta a nadrágját.
Oly sokszor elképzelték már ezt mindketten – kiskoruktól kezdve, a rabszolgamunka során, az utcákon és a mocskos vágyaktól bűzlő férfiak szorításában, vagy épp a lakatlan vad vidékeken éhezve. Csak épp nem mostanában, amikor végre sikerült saját kezükbe venni a sorsukat.
– Egy nap, Suchin – mondta mindig húgának, amikor reménytelennek tűnt a helyzetük –, lesz majd saját házunk. A saját főnökeink leszünk és senki sem parancsolgat nekünk. Szabadok leszünk. Megszabadulunk a nyomortól is.
Szabadok lettek, együtt utaztak a kalózhajójukon, hogy ketrecbe zárt állatként körbe-körbe járva különféle cégek hajóinak kifosztását terveljék ki. A nyugatról jött áruk értek annyit, hogy kockáztassanak értük.
Ruhája ujjával letörölte a vért húga arcáról, majd óvatosan kinyitotta a lány szemét, hogy lássa a túlvilágba vezető folyosót. Azután kezébe vette Suchin jobbját, amely ökölbe merevedve hűlt ki. Érzett valamit az ujjai között, valami meleg dolgot. Akaratlanul is elrántotta a kezét, amitől húga ökle visszahullott a padlóra, és az a valami koppanva esett ki belőle.
Sukhon odahajolt, hogy megnézze a folyosót betöltő gyér fényben. Vöröses-fehér fémdarabnak tűnt, és valahogy homályosnak is. Csak akkor látta élesen, ha a szeme sarkából nézett rá. A démon egy darabja? Vagy a démon öltözékének egy darabja?
Feltérdelt, és mindkét kezét a tárgy fölé tette, mintha az gekkóhoz hasonlóan elinalhatna előle, és ő csapdába akarná ejteni.
Az áradó hő elviselhetőnek tűnt. Felvette a szilánkot, tenyerében méregette a súlyát – alig érezte. Pedig nehéznek látszott, bármilyen kicsi volt is.
Sukhon a húgára pillantott, végignézett a védekezés közben kapott sebeken a karján és a kezén, s egy pillanatra eltűnődött, hová lett Suchin adó-vevője. Újra a fémdarabot figyelte, ahogy az lüktetve izzott. Fájdalmat okozott, ahogy érintkezett a bőrével, de húga a kezében tartotta még a halála után is. Szerinte fontos volt, mert a támadójuktól származott – attól a támadótól, amely megállíthatatlanul feldarabolt több mint negyven embert odafent és idelent... de életben hagyott egy anyát és a gyermekét. Ennek semmi értelme. Az őrült nő motyogása visszakúszott Sukhon gondolatai közé: „Démon!”
„Bocsáss meg, hogy téged küldtelek! Bocsáss meg, hogy nem én jöttem!” – kérte halott húgát. Tudta, hogy a lány már nem hallja. Nem volt biztos benne, hogy hisz a túlvilágban, de kétféle halált ismert. Az egyik után férgek rágják a tested, a másik pedig akkor következik be, amikor már senki sem emlékszik rád.
Zaj visszhangzott a folyosó fémfalai között. Valaki vagy valami közeledett feléje. Sukhon az inge zsebébe süllyesztette a fémdarabot, annak halk zümmögését túlharsogta saját szapora szívverése. Bepatentolta a zsebet, és visszaült húga teteme mellé, készenlétben tartva fegyverét. Az övébe dugva két megbízható, 1911-es pisztolyt tartott.
A hang árnyékká változott, az árny pedig alakká, majd az alakból Pheakdai lett. A férfi megállt mellette, lenézett rá, Kalasnyikovja csövét lefelé tartotta.
– Sajnálom! – mondta halkan, és a nő tudta, hogy értette. Sukhon nem tudott a szemébe nézni, nem akarta látni a tekintetébe kiülő szánakozást.
– Szétnéztetek odafent? – kérdezte a kapitány.
Az ifjú Pheakdai egy pillanatig nagyon öregnek tűnt.
– Sok testből hiányzik a gerinc és a koponya.
Sukhon hirtelen a csontjaiban érezte az ősi népmesék igazát. Falánk démonok jönnek el az óvatlanokért! Ezer templom kőszobrai kelhettek életre. Sokkal inkább hindi, mint buddhista gondolat, de a világnak ezen a felén az emberek könnyen vegyítették a hiedelmeiket.
Az adó-vevője recsegve jelzett. Sukhon a másodtisztre nézett, majd vissza. Merev ujjakkal emelte fel a szerkezetet, hogy megnézze a csatornát.
– Suchin! – suttogta.
– Ne válaszolj! – vágta rá egykori szeretője.
Elkésett vele: a kapitány már megnyomta a gombot.
A sztatikus zörejen keresztül könyörgés hangja jött, sikolyok és kiáltások sorozata kísérte. Sukhon lassan rádöbbent, hogy húga halálát hallja.
Különös, ziháló morgás jött a kis hangszóróból. Vérfagyasztónak hatott – még így is, hogy csak visszhangot, másolatot hallottak.
Sukhon talpra ugrott.
– Még itt van – mondta Pheakdai, a folyosó túlsó vége felé mutatva.
Sötét alak állt ott, a kantinba vezető ajtó keretbe foglalta.
Lehetetlenül masszív alkat, lehetetlenül magas termet. Rémisztően üres álarcot viselt, amelyet kétoldalt csápok vagy vastag fonatok vettek körbe.
Az adó-vevő felmordult, ahogy az alak is, majd a következő pillanatban futni kezdett feléjük.
Sukhon zsebre vágta az adó-vevőt, és szinte ugyanazzal a mozdulattal felemelte az AK csövét, majd megeresztett egy sorozatot. A fegyver hangja fülsiketítő robbanások sorának hatott a zárt helyen. Meg sem nézve, mit ért a sorozat, futásnak eredtek.
A kapitány haladt elöl, ahogy a végtelennek tűnő, félhomályos folyosókon menekültek. Mindvégig hallotta maguk mögött a támadójukat, mindegy, merre fordultak vagy hogyan próbálták lerázni a hajó bélrendszerében.
Pheakdai zihálva vette a levegőt:
– Tudod, merre megyünk?
– Bízz bennem! – parancsolta vagy kérte, ki tudja.
A férfi megfordult, és lőtt, AK-ja hangosan ugatott fel. Sukhon úgy érezte, mindjárt megsüketül. Ellenállva a késztetésnek, nem nézett hátra.
Az egyik sarok mögött létrát találtak, amelyen felkapaszkodhattak a felső szintre. Még mindig hallották, ahogy ellenfelük követi őket. Felmásztak, és folyosók kereszteződésében találták magukat, három újabb létrával felfelé. Két ember feküdt a létrák tövében felismerhetetlenül megcsonkítva – az a kettő, akik lekísérték Sukhont –, összeégve egy ismeretlen fegyvertől. A nőnek és a gyereknek nem látták nyomát, de nem indulhattak a keresésükre.
– Merre? – zihálta a kérdést Pheakdai. – Merre?
Sukhon zord tekintettel nézett körül.
– Nem tudom. Talán fel. Talán mégsem.
A lény dobbanó lépései egyre közelebbről hallatszottak.
A másodtiszt a középső létra felé tolta kapitányát:
– Arra!
A nő olyan gyorsan mászott, ahogy csak tudott. Hallotta, hogy Pheakdai elkáromkodja magát alatta, majd az AK megtette a lehetetlent: beragadt.
– Dobj le egy pisztolyt! – kiáltott fel a férfi, mire ő megállt, de csak hogy lehajítsa az egyik 1911-est. Pheakdai elkapta, és tüzelni kezdett valamire a kapitány látóterén kívül.
Alig néhány, pisztolylövésekkel telt másodperc után vérfagyasztó csikorgás hallatszott. Odalent a másodtiszt felsikoltott, ahogy sötétkék energianyaláb ütötte át a mellkasát és pörkölte meg mögötte a falat. Pheakdai összerogyott.
Halott. Az izgalom és az életösztön megakadályozta, hogy a gondolat bármilyen módon megérintse. Máris felváltotta a tudat, hogy a férfit elpusztító démon továbbra is követi őt.
A kapitány tagjait elöntötte az adrenalin, és tekintetét a felette lévő fénykörre fókuszálta. Olyan nehezen vette a levegőt, hogy azt hitte, szíve kiugrik a mellkasából. Kiszáradt szájjal nyelte a levegőt, azután a fénykör már csak karnyújtásnyira volt előtte. Valahogy sikerült újra erőt gyűjtenie, és egy gyors mozdulattal kivetődött a lyukon keresztül a vériszamos és megcsonkított testekkel borított főfedélzetre. Magával hozott embereinek friss teteme is ott feküdt a többi között.
Sötétkék energianyaláb, fény vagy tűz csapott ki a lyukból, amelyből az imént mászott ki, s megpörkölte a fém szélét. Magasan felszökött az égre, porrá égetett néhány sirályt, és körülöttük többeknek megolvasztotta a szárnyát. Az állatok fájdalmasan nyögve és rikoltozva zuhantak alá, egy-kettő a fedélzetre esett. Hangjuk jobban megrémítette Sukhont, mint bármi,
amit addig látott.
Mögötte a teremtmény feje bukkant fel a lyukból. Lehetetlenül izmos keze megmarkolta a peremet, nagy sisakja az alkarjával együtt emelkedett ki, vértezetét vér borította. A sisak a nő felé fordult, közben feljöttek a vállak és a mellkas, mintha a lény addig akarna mászni kifelé, amíg el nem borítja testével az egész világot.
A kalózkapitány a korláthoz rohant – újabb kék nyaláb csapott el mellette, megperzselte inggallérját és haját, mielőtt egy szempillantás alatt szertefoszlott a távolban, valahol a nyílt tenger felett. Az égett szag nem segített megőrizni a hidegvérét, sem a súly, amely döngő léptekkel követte.
Odalent több mint kétszáz lábnyi mélység tátongott közte és a víz között, a Shady Lady homályosan lebegett a közelben. Ha nem ugrik elég messzire, a szél nekicsaphatja a tanker oldalának, és legjobb esetben azonnal meghal. Rosszabb esetben csak megnyomorodik és lassan fullad meg. Nem gondolkodott, csak eldobta az AK-t, és nekifutásból átugrott a korláton, bele a párás tengeri légbe, sikoltva.
Zuhanás közben próbált összegömbölyödni, hogy védje a fejét becsapódáskor. A víz nagyot ütött, és a fájdalom hosszan tartott. Hideg mélység ölelte körbe, mint valami hatalmas és keményre dolgozott izomzat, amely elnémítja és összevissza rángatja. Közben valahogy felfigyelt a pulzáló hőre, amelyet a szíve mellé helyezett kis fémdarab bocsátott ki a mellzsebében.
Ollózva kirúgott, és szerencsésen a felszín felé tartott, kitört a levegőre, és kinyitotta szemét. Megvertnek érezte magát, de nem tört el semmije, arcán meleg vérpatakot érzett. Hang tört be a néma mélység és a füléből kiömlő víz helyére: sirályok rikoltozása, embereinek kiáltozása, és ahogy a hullámok megtörnek a hajók oldalán. Taposni kezdte a vizet.
Gyors becslése alapján tizenméterre távolodhatott el a teherhajótól, és még legalább huszonöt volt közte és a Shady Lady között. Akaratlanul hátrapillantott, hogy az a... lény követi-e még, de nem látott fel a tanker fedélzetére. Még túlságosan a hajó mellett volt.
Amikor a legénysége segítő kezet nyújtott, és felhúzták a fedélzetre, a Faransii Five gyomra lángolni kezdett.
Néhány perc múlva törülközőkbe csavarva didergett Virote mellett, és együtt nézték, ahogyan valami felemelkedik a teherhajó farfedélzetéről két tűzoszlopon – valami, ami addig el volt rejtve szem elől. Fütyült és üvöltött egyszerre, és csak emelkedett fel az égbe, megégetve maga alatt a fémet. Úgy nézett ki, mint valami amerikai kísérleti bombázó, de aki látta, valahogy rögtön tudta, hogy az a dolog ott nem amerikai, nem is kínai vagy thaiföldi gyártmányú.
Ahogy döbbenten figyelték, a jármű megállt a magasban, majd délnek indult. Sukhon úgy érezte, magával vitte az élete egy részét is.

A Kiadó engedélyével.