FőképFülszöveg:
Ulrika Magdova még fiatal a vámpírok között. Bár nem képes tökéletesen kordában tartani ösztöneit, mesterével, Gabriella grófnővel máris egy kegyetlen gyilkos nyomába kell erednie. A titokzatos lény hatalmával a vámpírok ősi fajának elpusztítására tör. Ulrika a nyomozás során lassan megtanulja, hogyan képes használni erejét, és hogy gyakran nem a kard a legcélravezetőbb eszköz céljai eléréséhez. De vajon a rejtélyes gyilkost meg tudják-e másként állítani, ha képesek megtalálni egyáltalán…

Részlet a regényből:
Első fejezet
Séta a napon

Az orrában érezte a vér szagát – a még ki nem ontott, az egyelőre még az erekben csordogáló vér illatát. Hallotta zúgását; a riadt, zakatoló pulzus úgy duruzsolt a fülében, mint egy szenvedélyes szerető nyögései. A szeme vörös-feketében látta a világot; mintha mindenre ráborultak volna az ólálkodó árnyak, mintha csak izzó parazsak fénye oszlatta volna szét a teljes sötétséget; parazsak fénye, egy tűz lángja – egy olyan tűzé, amely képes rá, hogy felmelegítse őt, és szétoszlassa a halál mindent átitató hidegét.
A szag erősödött, a lüktetés hangosabbá vált. Őrjítőek voltak, puszta létükkel elűzték a gondolatokat, hogy azok helyén nem maradt más, csak mardosó éhség, üvöltő üresség, amelyet csakis egyfajta táplálékkal lehet megszüntetni. Az éhség megsúgta: gyilkolni fog, ha nem csillapítják, de azonnal; gyilkolni fog, ám az általa okozott fájdalom elől még a halál sem nyújthat menedéket. Az éhség elhitette kiszemelt áldozatával: nem számít más, csakis a táplálkozás – semmit sem ér a hűség, a becsület és a tisztesség, az együttérzés. Semminek sincs értelme, csakis a létbe való belekapaszkodásnak, és ez még az élet nélküli létezésben is igaz, még ebben az állapotban is meg kell tenni, ameddig csak marad erő.
Ahogy meztelenül vadászni indult a téli erdőben, hallotta a kiszemelt préda sírását; hallotta, hogyan fohászkodik isteneihez, akik ügyet sem vetettek rá. Az a szív… Úgy vert, akár egy kisnyúlé. A préda verítékének és félelmének illata valósággal megrészegítette a vadászt, aki tudta: már csupán néhány lépést kell megtennie, és végre az áldozat nyakába mélyesztheti agyarait, ihat hatalmas kortyokban, táplálhatja a fekete ürességet, zabálhat a tűz ragyogásában.
A férfi kijutott a fák közül, és a havas, holdfényes réten keresztül futva indult el a szánalmas, zsúptetős kunyhó felé – mintha arra számítana, hogy azok a lyukas falak bármitől is megvédhetik. A vadász arra gondolt, megengedi a prédának, hogy elérje a célját, ha másért nem, hát a szórakozás kedvéért; eljátszadozik vele, hagyja, hogy a hamis remény még egyszer, utoljára feléledjen benne, de azután rátöri az ajtót… Átvillant az agyán ez a gondolat, de az éhség ezt is félresöpörte. Most nem volt idő játszadozásra. Ez az éhség már nem várhatott tovább.
A vadász egy utolsó, lendületes ugrással rávetődött a préda hátára, ledöntötte a lábáról, és vele együtt végiggurult a porhóval borított földön. A préda felkiáltott félelmében, megpróbált elmenekülni, de túlságosan gyenge volt, a vadász viszont túlságosan erős. Leszorította a préda végtagjait, befogta a karjait meztelen lábai közé, majd megragadta az állát, és addig feszítette hátra, míg a bozontos szakáll alól kilátszott a piszkos nyak. A préda nyaki verőere úgy vonaglott a bőr alatt, mint a takaró alá került, menekülni próbáló egér. A vadász elégedetten nyugtázta, hogy hamarosan kiszabadíthatja a bőr fogságából ezt az „egeret”.
A vadász feje előrelökődött, de ugyanabban a pillanatban valami becsapódott mellé a földbe. Valami, ami hószemcséket fröccsentett a levegőbe. Egy számszeríjból kilőtt vessző… A vadász vicsorogva pillantott fel. Ki merészeli megzavarni táplálkozás közben?
A holdfénytől ezüstlő havon két lovas jelent meg. Egy férfi és egy nő. Mindkettejük háta mögött nehéz köpeny lobogott. A hollóhajú nő hideg szépség volt, prémköpenye alatt vérvörös bársonyruhát viselt. A férfi hatalmas termetű, aranyszőke sörényű harcos volt, acél mellvértjében és térd fölé érő csizmájában úgy festett, mintha benne öltött volna testet a lovagoknak tulajdonított erő és délcegség. Jobb kezében aranyozott számszeríjat tartott, és már készült, hogy kilőjön belőle egy újabb nyílvesszőt.
A vadász dühös vakkantással ismét az áldozata felé fordult, hogy végre táplálkozhasson, mielőtt még megakadályozhatnák ebben, ám ahogy agyarai megérintették a paraszt nyakát, a lóháton ülő nő felkiáltott. Hangja végigsüvített a rét fölött, és mozdulatlanná dermesztette a vadászt, mielőtt még haraphatott volna.
– Ne, Ulrika! Nem teszed meg!
Ulrika mély morranást hallatott, és ismét előredőlt. A vér már egészen közel volt hozzá. Nem is tudott másra gondolni.
Senki sem foszthatja meg ettől a prédától!
– Maradj veszteg, gyermek! – kiáltott a lóháton ülő nő. – Engedelmeskedj!
Ulrika izmai megfeszültek, de a szavak, mintha láncok lennének, visszatartották a prédától. Semmit sem tehetett ellenük. A paraszt fölé guggolt, reszketett az idegességtől és a csalódottságtól, de semmit sem tett. Szikrázó szemmel nézett fel a nőre és az aranyhajú lovagra, akik odaléptettek hozzá, és megállították előtte lovaikat.
– Állj fel! – mondta a nő. – Ereszd el!
– Éhes vagyok! – nyüszítette Ulrika.
– És enni is fogsz – mondta a nő, miközben kinyújtotta gyűrűkkel ékített kezét. – De nem itt. Nem így. Nem úgy, mint valami vadállat. Állj fel!
Ulrika erős vágyat érzett arra, hogy rávesse magát kínzójára, de tudta, nem élné túl, ha ezt megtenné. Csalódott morgással feltápászkodott. Meztelen teste remegett az éhségtől és a visszafojtott indulatoktól. Dacosan felszegett fejjel állt a nő és a lovag előtt. Közben a paraszt szánalmasan vonyított a lábai előtt.
A lovag végigmérte Ulrikát, és közben megvetően elhúzta a száját. A nő arca nyugodt volt és olyan rezzenéstelen, mint a kőszobroké.
– Meg kell tanulnod az önuralmat, kedvesem – mondta. – Emlékszel? Megígértem a barátaidnak, megtanítalak arra, hogy senkinek se árts.
Ulrika agyába bevillant korábbi társai, a költő, a varázsló és a törpe arca. Vajon mit gondolnának róla, ha látnák, ahogy meztelenül és eszelősen itt toporog a hóban, és közben úgy vicsorog, akár a farkas? Ez sem érdekelte. Végül is, ők is csak húsvér élőlények voltak…
– Én semmit sem ígértem meg! – mordult fel.
– Én viszont igen – mondta a nő. – És nem szoktam egykönynyen megszegni az ígéretemet, ezért azt teszed, amit mondtam. Világosan beszélek?
Ulrika egy hosszú percig a nőre bámult, majd lehajtotta a fejét.
– Igen. Azt teszem, amit mondasz…
A nő arcán kedves mosoly jelent meg.
– Helyes. Gyere, kapaszkodj fel mögém, visszamegyünk Nachthafenbe.
Ulrika kelletlenül ellépett a prédája, vagyis a paraszt mellől, és egyetlen ugrással fent termett a nő mögött, a nyeregben. Ahogy a havas rét mellett végigfutó földút felé fordultak, Ulrika közvetlenül a kunyhó ajtaja előtt egy alázatosan álldogáló csoportot látott – egy vénembert, egy fiatal nőt és két piszkos kisgyereket; mindannyian rongyos hálóinget viseltek. Mélyen meghajoltak az előttük ellovagoló nő előtt, tisztelettudóan megérintették a fejüket, majd odasiettek a paraszthoz, aki még mindig ott feküdt nyöszörögve, ahol Ulrika hagyta.

Ulrika két héttel korábban halt meg.
Adolphus Krieger, a nagyratörő vámpír, aki azért portyázott Praag városában, mert egy bizonyos, nagy hatalommal bíró relikviát kívánt megszerezni, túszul ejtette a lányt, így akarta elkerülni azt a sorsot, amit Ulrika barátai – Max Schreiber, Felix Jaeger, Gotrek Gurnisson és Orrharapó Snorri – szántak neki. Bár Krieger eredetileg meg akart szabadulni Ulrikától, amint maga mögött hagyta Praagot, menet közben megkedvelte őt, és ez a vonzalom megpecsételte a lány sorsát.
Miközben négyszáz mérföldet utazott egy vámpír társaságában, a havas vidéken, Sylvania felé, Ulrika küzdeni próbált Krieger természetellenes karizmája ellen, de végül kudarcot vallott, és megengedte a férfinak, hogy igyon a véréből. Ezt követően már nem rendelkezett saját akarattal, és amikor elérték a Drakenhof-kastélyt, ahol Krieger fel akart támasztani egy mindent legyőző élőholt sereget, már nem is próbált ellenállni, amikor a férfi közölte vele: királynőjévé teszi, és részesíti a vércsókban. Ez volt az a szertartás, aminek során Ulrika először meghalt, majd vámpírként ismét visszatért a létezésbe.
Krieger számára nem alakultak jól a dolgok, ugyanis Ulrika barátai nem hagytak fel az üldözésével, és nem sokkal később ők is megérkeztek a Drakenhof-kastélyba. Nem egyedül jöttek: velük volt Gabriella grófnő, az a vámpír, aki hajdan vércsókban részesítette Kriegert. Gabriella grófnőt dühítette a férfi nagyravágyása. A két ember, a két törpe és a vámpírasszony közös erővel megsemmisítették Kriegert, és ezzel gyakorlatilag árvává tették Ulrikát.
Gotrek őt is meg akarta ölni; kijelentette, hogy Ulrika átalakult, a sötétség gyermekévé vált, és ezen nem lehet segíteni, ám a grófnő megígérte neki és társainak, hogy gondoskodni fog a lány neveléséről, és személyesen fogja megtanítani arra, hogy ne ártson másoknak. A hírneves hős kelletlenül ugyan, de engedett a nőnek, hagyta, hogy magához vegye és elvigye Ulrikát.
A grófnő azon az éjszakán elvitte Ulrikát a Nachthafen-kastélyba, ahol már kétszáz éve élt egy bizonyos von Nachthafen grófnő. Ez a nő időnként a gróf felesége, időnként a leánya, néha kuzinja, vagy távoli unokahúga volt, de valójában mindegy, éppen milyen nevet viselt, nem számít, hogy éppen sötét vagy szőke volt a haja, éppen idős volt vagy fiatal, szigorú vagy kedves, valójában mindig ugyanaz maradt: az asszony, aki már oly sok álcát használt, oly sok hamis életrajzot talált ki magának, hogy már-már elfelejtette valódi nevét, születésének helyét.
Ez a nő most éppen Gabriella von Nachthafen grófnőnek nevezte magát, előkelő hölgy volt, aki már sokat látott a világból. Állítása szerint Altdorfban nevelkedett, a nagynénjétől örökölte meg a kastélyt, aki tíz évvel korábban, egy tragikus vadászbaleset során vesztette életét. A kastélyban és a hozzá tartozó városban, Nachthafenben, Gabriella uralkodott. Igazságosnak tartották, de a szolgái elmondhatták, hogy feltétel nélküli engedelmességet és hűséget követel mindazoktól, akik pontosan tudták, valójában kicsoda és micsoda, akik az éppen viselt álca személyiség ellenére tisztában voltak valódi kilétével. A grófnő a jelek szerint Ulrikát is azok közé sorolta, akik kötelesek teljesíteni a parancsait, akiken uralkodhat; elvárta tőle az engedelmességet, a behódolást, ám a lány nem igazán tudta elfogadni a neki szánt szerepet.
– Nekem te ne parancsolgass! – vicsorgott, miközben meztelenül járkált fel s alá a sötétben, abban a pazarul berendezett toronyszobában, amit Gabriella jelölt ki számára. – Nem vagyok cseléd! Egy bojár lánya vagyok! Száz kossarnak parancsoltam! Ezer évre vissza tudom vezetni az őseimet!
– Én pedig ezer évre emlékszem vissza – mondta a vörös bársonyruhát viselő, az egyik magas támlájú mahagóni széken helyet foglaló grófnő nyugodtan. – Azt gondolod, számomra jelent valamit a családfád? Tudd meg, én addig a korig tudom visszavezetni az őseim sorát, amikor még Nehekhara uralkodott! A néped még barbár gyermekek csürhéje volt, alig másztak ki a bölcsőből. Te magad is csecsemő vagy, alig múltál húszéves, amikor az az ostoba Krieger átváltoztatott. Hiszen kevesebb mint két hete vagy halott!
– Akkor is a magam ura vagyok! – kiáltotta Ulrika, és csupasz lábával nagyot dobbantott a kőpadlót borító szőnyegen. – Még mindig megvan a szabad akaratom!
– Nem, nincs meg – mondta Gabriella. Nem emelte fel a hangját, de mégis olyan parancsolón csattantak a szavai, hogy Ulrika rögtön feszültté vált, mint aki arra számít, rövidesen megütik. – Ha életben hagytam volna Kriegert, az ő feladata lenne, hogy gondoskodjon a taníttatásodról, ám mivel ő halott, ez a felelősség áthárult énrám. – Szórakozottan játszadozott a mellette álló, bársonyterítővel letakart kis asztalra helyezett, aranyból és kristályból készített homokórával. – Akár meg is ölhettelek volna. Ha megteszem, rengeteg kényelmetlenségtől kímélem meg magam, de mivel Kriegert én változtattam át, téged pedig ő,  úgy éreztem, vannak veled szemben bizonyos kötelességeim. Remélem, nem fogom megbánni, hogy így döntöttem!
– Nincs szükségem semmiféle tanulásra! – mordult fel Ulrika. – Tudom, hogyan táplálkozzak!
Gabriella felnevetett.
– Úgy csinálnád, mint ma éjjel? Gyermekem, a csecsemő is tudja, hogyan szopja a csecset, de asztalhoz már hiába ültetnéd. – Felállt, Ulrika felé lépett. A lány abbahagyta a járkálást, önkéntelenül hátrébb húzódott. – A vámpírok tartoznak annyival egymásnak, hogy diszkréten viselkednek, titokban táplálkoznak és visszavonultan élnek, mert ha valamelyikük lebukik, felbolydul az embernyáj, és akkor mindannyian veszélybe kerülünk. Ha hagytam volna, hogy kedvedre tombolj, hogy válogatás nélkül gyilkold az embereket, hamarosan keresni kezdenének a boszorkányvadászok. Keresnének, és közben elgondolkodnának, hogy esetleg más is van a közelben, aki vérszívó fogakkal rendelkezik. Szaglásznának, kérdezősködnének, és lámpásokat, ezüstpengéket hoznának a kriptákba. Ezt nem engedhetem meg, ezért kénytelen vagyok megtanítani neked bizonyos dolgokat. Meg kell tanulnod, hogyan ne egyél. Meg kell tanulnod uralkodni az éhségeden, mert ha nem teszed, akkor az éhséged fog uralkodni rajtad. Akkor pedig lebuksz, és lebuktatsz engem is; mindketten a tudatlan, haragvó nyáj áldozataivá válunk.
A grófnő elfordult Ulrikától, és kettőt tapsolt. A kör alakú szoba ajtaja kinyílt; egy csinos, zekét és térdnadrágot viselő fiatal férfi lépett be. Mélyen meghajolt, és lehajtott fővel, maga előtt összefogott kézzel várt.
– Tessék. – Gabriella az asztalhoz fordult. – Johannes alig várja, hogy megcsókold. De tudnod kell, ő a legifjabb a nyájamban, ezért szelíden kell bánnod vele. Türelmesnek kell lenned. – Felemelte a homokórát. – Ahhoz, hogy megtanuld, hogyan fogd vissza magad, várni fogsz, míg ezen az órán át nem peregnek a homokszemek. Csak ezt követően ízlelheted meg Johannest. Amikor pedig megteszed, szenvedély, erőszakosság nélkül cselekedj, és ne ölj! – Megfordította a homokórát, kilépett az ajtón. – Mire végzel, visszajövök. Ég veled!
Ulrika alig hallotta, hogy az ajtó becsukódik a grófnő háta mögött. Üres tekintettel bámult a homokórában lefelé csurgó ezüstszínű szemcsékre, amelyek olyan lassan hullottak alá, mintha szélben lebegő hópihék lennének. Johannesre tévedt a tekintete, aki még mindig az ajtó mellett reszketett. A férfi lassan meghajolt; Ulrika úgy érzékelte, a pulzusa olyan vadul és hangosan lüktet, akár a harci dobok hangja. Érezte Johannes félelmének és izgalmának szagát – a két illat úgy áradt a férfi testéből, mint az édeskés szag a dzsungel mélyén megbúvó virág szirmai közül. Erőteljes volt, élettel teli és bódító… Ulrika beszívta; agyarai és karmai maguktól hosszabbá váltak, de erőt vett magán, és visszahúzta mindegyiket. Akaratereje utolsó cseppjére is szüksége volt ahhoz, hogy ez a művelet sikerüljön.
– Úrnőm… – kezdte Johannes.
– Hallgass! – csattant fel Ulrika. – Ne szólj!
Átkozódva elfordította tekintetét a férfiról. Ezt most vajon hogy kellene végigcsinálnia? Korábban már táplálkozott, de még sosem kellett ilyen sokat várnia. Az első néhány éjszakán, miután kimentették Krieger karmai közül, a grófnő óránként megetette, de végig felügyelt rá, és mindig olyan áldozatokat kapott, akikkel nem kellett törődnie: Krieger életben maradt csatlósait, akiket a Sylvaniában, menekülés közben csíptek el. Ám amióta visszatértek Nachthafenbe, Gabriella egyre növelte a táplálkozások közötti időt, és amikor végre megkönyörült rajta, akkor is csupán néhány kortyot adott neki. Ulrika egyszer sem lakott jól. Az éhség egyetlen pillanatra sem eresztette ki szorításából, és most már azzal fenyegette, hogy elpusztítja.
Ez az utolsó szünet, ez volt a leghosszabb és a legborzalmasabb. Már több mint két napja nem evett. Természetesen rontott a helyzetén azzal, hogy megszökött. A grófnő az este folyamán bizonyára adott volna neki valamit, legalább pár kortyot, ám ő ezt nem bírta kivárni. Szomjazott a vérre, és ez a vágy arra ösztönözte, hogy miután a nap lesüllyedt a látóhatár mögé, kiszökjön a várból, úgy, ahogy volt, ruhátlanul, és vadászni kezdjen. Arra ment, amerről emberi vér illatát érezte. Ez a kószálás is sokáig tartott, és persze az is, hogy elcsípték, visszahozták és kioktatták. Telt az idő, ő pedig közben egyre éhesebb lett.
Ismét a homokórára nézett. Ursun fogára! A homokszemcsék… Ezek megálltak? Még csupán néhány gyűlt össze a homokóra alsó felében. Ez képtelenség!
Ez kibírhatatlan!
Ismét Johannesra nézett. A férfi pulzusa úgy lüktetett a fülében, mintha a sajátja lenne. Johannes az ajtóhoz hátrált. Egész testében reszketett. Ulrika ekkor vette észre, hogy önkéntelenül elindult a préda felé. Ismét erőt vett magán, és elfordult. Felkapta az ágyról a hímzett köntöst, magára öltötte, és közben felnézett a boltíves ablakra, amelyből az éjszaka kezdetén kitörte a gyémántprizmákat, a vasrudakat. Puszta kézzel csinálta… Az ablaktáblát azóta becsukták – felkészültek a reggelre –, de ezeket még könnyebben el tudta volna távolítani, mint korábban a rudakat. Tudta, ismét megpróbálkozhatna a szökéssel, de azzal is tisztában volt, hogy megint elkapnák, megint visszahoznák, és újra megbüntetnék.
Megremegett az éhségtől. Ökölbe szorította kezét; megpróbált uralkodni magán. Erősnek kell lennie. Elvégre egy bojár lánya! Kibírta a könyörtelen teleket, az iszonyú fájdalmakat. Túlélte az őt ért veszteséget, a betegséget, az ínséges időket. Kossar őseitől vasakaratot örökölt. Kislevita volt, amikor megszületett, vér helyett jeges víz csorgott az ereiben.
De ez… azelőtt volt. Azelőtt, hogy Krieger megölte, majd feltámasztotta őt; mielőtt szörnyeteggé változtatta, mielőtt csábító suttogásával, véres ajkaival legyengítette a lelkét, a szellemét. Krieger megcsókolta, ő pedig újból megszületett, de ezúttal már semmi sem volt az ereiben. Ez az üresség sokkal jobban fájt, mint a tél, mint szerettei halála, mint a tisztesség elvesztése. Ezt az ürességet ki kellett tölteni valamivel!
A homokórára villantotta szemét. Még negyedig sem telt meg. Anélkül, hogy megfordult volna, érezte az ifjú Johannes vérének forróságát. Úgy áramlott felé, mint a kandalló melege. Szeretett volna közelebb kerülni hozzá; szerette volna megmelegíteni benne a kezét. A tél hidege többé már nem árthatott neki, de a lényében lakozó ürességtől úgy fájt a szíve, mintha egy jeges tó vizébe merítették volna.
– Úrnőm, mit teszel? Még nem telt le az óra.
Ulrika azon kapta magát, hogy ismét a fiatal férfi felé közeledik. Nem is emlékezett rá, hogy megfordult volna… Szólni próbált, valami megnyugtatót akart mondani, de a nyelve beleütközött az agyaraiba, és szavak helyett csak hörrenések hagyták el a száját. Johannes az ajtóhoz tapasztotta hátát; szeme elkerekedett. A belőle áradó félelemszag kis híján megőrjítette Ulrikát. Megnyúló karmaival a fiú felé kapott.
Johannes felkiáltott, megfordult, és a nyitott ajtó felé ugrott. Ulrika berúgta az ajtót; a fiú keze odaszorult a résbe. Ulrika visszarántotta Johannest, nekilökte az asztalnak. A homokóra megbillent, majd a padlóra zuhant. Johannes levágott ujjai ott maradtak az ajtó és a félfa között.
A fiú a padlón vergődve sikoltozott, ujjaitól megfosztott, csonka, karmazsinvörössé váló kézfejét bámulta. Ulrika megmarkolta áldozata mellén az inget, felrántotta. Johannes lába a padló fölött kapálózott. Még ekkor sem hagyta abba a sikítást.
– Hallgass! – kiáltott rá Ulrika. – Maradj már csendben!
Johannes azonban nem hallgatott el.
Ulrika agyarait kivicsorítva előrelökte a fejét, és kiharapta a fiú gégéjét.
Johannes végre elcsendesült.
Ulrika négykézláb állva éppen visszaöklendezte a nyers emberi szív fekete darabjait, amikor Gabriella grófnő benyitott hozzá. A grófnő megcsóválta a fejét, és sóhajtva végignézett a mészárlás helyszínén. Az ifjú Johannes testének darabjai szanaszét hevertek a toronyszoba kőpadlóján; olyanok voltak, mint egy-egy vérvörös tóból kiemelkedő sziget.
– Ez így nem lesz jó – mondta Gabriella. – Ez így nagyon nem lesz jó!
Ulrika felnézett a grófnőre, és már éppen rá akart kiáltani valami átkot, de ismét erőt vett rajta a hányinger. A padlóra okádott néhány megemésztetlen szervdarabot. Még soha életében – vagy halálában – nem volt ilyen rosszul. Telezabálta magát, a hasa olyan volt, mint egy degeszre tömött tarisznya. Szédült és émelygett, mintha másnapos lett volna – de ennyire rosszul még azután sem érezte magát, amikor egyszer az apja katonáival együtt vedelte a kvast.
A lelke még rettenetesebb állapotban volt. Elborzasztotta az, amit tett; undorodott magától. Életében sosem riadt vissza a vérontástól, de egyszer sem gyilkolt ártatlanokat. Még sosem fordult elő vele, hogy puszta kézzel cafatokra tépett egy védtelen fiút. A kezébe temette arcát és zokogott, de egyetlen könny sem csordult ki a szeméből.
Gabriella leszólt a toronyszobához vezető lépcső aljában várakozó szolgáknak, hogy takarítsák fel a mocskot, majd hosszú szoknyáját kényesen felemelve átlépett Johannes véres maradványai fölött, és leült a feldöntött asztal mellett álló székre. Lehajolt, felemelte a szétrepedt homokórát, aminek alsó részét még csak negyedéig töltötte meg a homok.
– Bocsáss meg, Ulrika – mondta Gabriella. – Túl kemény próbának vetettelek alá. Megfeledkeztem róla, hogy először milyen nehéz is ez.
Ulrika a padlót verte az öklével; a tócsákból vér fröccsent az arcába.
– Miért nem végeztél velem? – kiáltotta. – Én nem akarom… ezt! Állattá változtam!
– Nem lesz mindig így, gyermekem – mondta Gabriella. – Idővel megtanulsz uralkodni magadon. Légy türelmes!
– Nem akarok uralkodni magamon! Meg akarok halni!
Gabriella egy pillanatig a lányt nézte, majd felállt, és átment az ablakhoz. Kinyitotta, de ügyelt rá, hogy elkerülje a reggeli nap beszűrődő – az asztalt és a lábát pettyező vércsöppeket megvilágító –, pengeéles sugarait.
Ulrika felé fordult, és olyan mozdulatot tett a kezével, mint a lakáj, aki beinvitálja ura házába az érkező vendéget.
– Ha szeretnéd, bármikor sétálhatsz egyet a napon, kedvesem.
Ulrika vágyakozva nézett ki a távoli, hósipkás hegyek fölött ragyogó rózsás hajnalra. Tudta, csupán ugrania kellene egyet. Egyetlen szökkenéssel átjutna az ablakon, és belevetődne a megsemmisülésbe, mert a nap fénye leszaggatná a húst a csontjairól, kiperzselné a lelket a sötét mágiával létrehozott burokból. Semmi, csupán egy megfeketedett csontváz csattanna szét a kastély tövében lévő sziklákon… Megpróbálta mozgásra bírni a végtagjait, megpróbált elszakadni a lét utáni önző vágytól – a legszívesebben bevégezte volna a munkát, amit még Krieger kezdett el.
Összegörnyedve kuporgott a padlón, reszketett, és már-már mozdult, hogy megtegye, ám végül mégsem volt hozzá ereje. Az életösztön sokkal erősebb volt benne, mint az önmagával szembeni viszolygás.
Lefeküdt a véres kőpadlóra, lehunyta szemét.
– Csukd be! – mondta halkan. – Nem akarom látni.

Miután a szolgák elvitték Johannes maradványait, felmosták a padlót, feltörölték a vért, és kivitték a szőnyeget, hogy azt is alaposan kitisztítsák, Ulrika lefeküdt, és az egész napot az ágyában töltötte. Hosszú ideig ébren feküdt; sehogy sem tudott átjutni abba a transzszerű állapotba, amelyet a vámpírok alvásnak neveznek. A gondolatai nem hagyták nyugodni. Undorodott magától; az érzés erősebbé vált benne az után, hogy bebizonyosodott: szörnyeteg, ráadásul gyáva.
Szeretett volna sírni, hogy könnyítsen a lelkén, de a vámpírok szeméből nem fakadnak könnyek. Talán ez volt az oka annak, hogy bánata dühként és erőszakként nyilvánult meg – másképpen nem tudtak volna kitörni belőle az indulatok. Azt kívánta, bárcsak beszélhetne Max Schreiberrel, a varázslóval, aki társa volt utazásai során, amikor Kislevben és a Világvégehegyek környékén kalandozott. Megszerette Schreibert, miután a férfi kigyógyította őt abból a szörnyű betegségből, amely Praagban kis híján végzett vele. Érezte, a varázsló képes lenne vigaszt nyújtani, és ki tudja, esetleg ismét kikúrálhatná.
Szerette volna látni régi szeretőjét, Felix Jaegert is. Már jó ideje elvált a költőtől, de Felix sosem fordított neki hátat, amikor szüksége volt rá. Felix jó ember volt. Igaz, időnként elképesztően bosszantó tudott lenni, de Ulrika mindig megnyugodott, és biztonságban érezte magát a karjai között.
Mielőtt végül mégis elaludt, még azt kívánta, bárcsak újra együtt lehetne barátaival, bárcsak újra hallhatná Felix ostoba versikéit, amelyeket annak idején akkor suttogott a fülébe, amikor ott feküdtek az ágyon…

A Kiadó engedélyével.