Főkép

Lord Lodoci fi gyelmesnek tűnt, mivel mindig is úgy találta, hogy ha kellő fi gyelemmel fordul a népek felé, akkor azok hajlamosak elbizonytalanodni.
És a jelenlegihez hasonló megbeszélések során, amikor a város vezetői fejtették ki neki a véleményüket különböző kérdésekkel kapcsolatban, különösen ügyelt arra, hogy fokozott fi gyelemmel kövesse az elhangzottakat – mivel az említett vezetők ilyenkor azt mondták, amiről azt szerették volna, hogy ő hallja őket. Persze ha lehet, még nagyobb fi gyelmet szentelt a szavak között kimondatlanul maradt részeknek. Azoknak, amelyekről a beszélők azt remélték, hogy ő nem tud róluk, vagy amelyekről nem akarták, hogy tudomást szerezzen.
Jelen pillanatban a Patrícius épp azokra a mozzanatokra összpontosított, amelyeket lord Áfi us, az Orgyilkosok Céhének vezetője hagyott gondosan említés nélkül a céhe által biztosított, kiemelkedő színvonalú képzést, és a nemes testületnek a város életében betöltött nélkülözhetetlen szerepét taglaló hosszas előadásában. Végül azonban Áfi us, tudatára ébredvén lord Lodoci ádáz fi gyelmének, elhallgatott.
– Köszönjük, lord Áfius! – biccentett a Patrícius. – Biztos vagyok benne, hogy az elhangzottak ismeretében mától kezdve sokkal nyugtalanabb lesz az álmunk. Csupán egyetlen apró észrevétel… az önök hivatásának alapjai eredetileg nem Kleccsből származnak?
– Nos… ööö…
– Mi több, úgy hiszem, számos ifj ú tehetségük ténylegesen is kleccsi születésű, vagy a birodalommal szomszédos vidékekről érkezett, nemde?
– A céhünkre jellemző képzés felülmúlhatatlan minősége…
– Kétségtelenül. Tehát valójában ön azt állítja, hogy a kleccsi orgyilkosok jóval régebb óta gyakorolják ezt a művészetet, alaposan ismerik a városunkat, továbbá mesterségbeli tudásukat ön és a céh más mesterei csiszolták még tökéletesebbre, igaz?
– Ööö…
Lord Lodoci Keserő úr felé fordult.
– De fegyverek terén bizonyára elsőbbséget élvezünk velük szemben, nem?
– Ó, igen. Mondjanak, amit akarnak a törpékről, de az utóbbi időben néhány igazán kitűnő fejlesztéssel álltunk elő – felelte a Fegyvergyártók Céhének elnöke.
– Á! Ez legalább némi vigaszt jelent.
– Igen – értett egyet Keserő úr, aki különös módon mégsem tűnt igazán lelkesnek. – Viszont a fegyvergyártás az olyan valami, ami… szóval nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy…
– Úgy vélem, arra kívánja felhívni a fi gyelmünket, miszerint a fegyverüzlet végső soron mégis csak üzlet – sietett a segítségére a Patrícius.
Keserő úr olyan személy benyomását keltette, aki csöbörből egy sokkal mélyebb vödörbe került.
– Ööö… igen.
– Arra, hogy a fegyvereket természetesen értékesítés céljából készítik.
– Ööö… pontosan.
– Azaz bárki megvásárolhatja őket.
– Ööö… igen.
– Attól függetlenül, hogy aztán milyen célból is kívánja használni azokat, igaz?
A fegyverkészítő iparos meghökkent.
– Hogy micsoda? Hát persze! Hiszen fegyverekről beszélünk!
– És, felteszem, az utóbbi években szerfelett jövedelmező üzleteket bonyolítottak Kleccsel, ugye?
– Hát, igen… a serifnek szüksége van rájuk a határ menti régiók pacifi kálása miatt…
Lord Lodoci feltartotta az egyik kezét. Drumknott, a titkára egy papírlapot nyújtott oda neki.
– A „Nagy Egyenlősítő” néven ismert fogatolt szállítású, tíztöltetű, kétszázötven kilogrammos ostromszámszeríjra? – olvasta a Patrícius. – Valamint, lássuk csak… a „Meteor” márkanevű automata dobócsillagvetőre, amely húsz lépésről képes a lefejezésre (költség-visszatérítéssel, amennyiben a lefejezés mégsem tökéletes)?
– Hallott már valaha a s’predékekről, lordom? – kérdezte Keserő úr. – Azt mondják, őket csak úgy lehet pacifi kálni, ha az ember ismételten fejbe veri őket egy bárddal, a maradványaikat pedig elássa valami kő alá. És még akkor is egy nehéz követ kell választania.
Úgy tűnt, a Patrícius feszült fi gyelemmel tanulmányozza a „Dervis III.” borotvahuzalos bóla nagy méretű vázlatrajzát. Kínos csend telepedett a helyiségre. Keserő úr pedig, pusztán hogy megtörje azt – klasszikus hibát követve el ezáltal –, megszólalt.
– Egyben fontos munkalehetőségeket biztosítunk az ankh-morporkiak számára – mormolta.
– Az említett fegyverek idegen országokba való eladásával – egészítette ki lord Lodoci, aki visszaadta a lapot titkárának, majd barátságosan mosolyogva meredt Keserő úrra.
– Szerfelett örülök, hogy az ipar ily mértékben virágzik – jegyezte meg aztán. – Erről igyekszem majd a legkevésbé sem megfeledkezni.
Aztán elgondolkodva egymáshoz érintette az ujjait.
– A helyzet súlyos, uraim.
– Kié? – firtatta Keserő úr.
– Parancsol?
– Hogy? Ó… valami máson járt az eszem, lordom…
– Én arra a tényre céloztam, hogy városunk pár polgára azon a nyomorult szigeten tartózkodik. Amiként, ahogy arról értesültem, néhány kleccsi illetőségű személy is.
– Mit keresnek ott a mieink? – érdeklődött Suhi úr, a Tolvajok Céhének főnöke.
– A felfedezői lelkesültségtől hajtva és a… meggazdagodás vágyától hevítve keresték fel az új földet – magyarázta a Patrícius.
– És mi hasznuk lehet belőle a kleccsieknek? – tűnődött lord Áfi us.
– Ó, ők pusztán azért mentek oda, mert elvtelen senkiháziak, akik bármikor készek rátenni a mocskos kezüket mindenre, ami akár a legkisebb haszonnal is kecsegtet – tájékoztatta lord Lodoci.
– Mesteri összegzés, ha megjegyezhetem, lordom – csatlakozott Keserő úr annak reményében, hogy kissé előnyösebb színben tűnhet fel az egyeduralkodó előtt.
A Patrícius ismét a jegyzeteire pillantott.
– Ó, elnézésüket kérem! – szólt aztán. – Úgy tűnik, az utóbbi két mondatot rossz sorrendben olvastam fel… Sanda úr, mintha ezen a ponton önnek is lenne hozzáfűznivalója, nemde?
A Jogászok Céhének elnöke megköszörülte a torkát. Leginkább halálhörgésre hasonlított a nyomában támadt zörej, és bizonyos értelemben az is volt, hiszen Sanda úr jó pár száz éve már zom biként létezett. Igaz, amennyiben hinni lehet a történeti feljegyzéseknek, az élő és az élőhalott Sanda úr közti különbség kimerült abban, hogy a Jogászok Céhének elnöke immár az ebédszünet idejét is végigdolgozta.
– Nos, valóban – szólalt meg aztán, és felcsapott egy méretes jogi szakkönyvet. – Leshp városának és az azt környező földeknek a története kissé homályos. Ismeretes, hogy kis híján ezer évvel ezelőtt ugyancsak a tenger színe fölött helyezkedett el, mindazonáltal a feljegyzéseknek megfelelően, midőn a vélekedés szerint az ankh-morporki birodalom részét alkotta…
– Egészen pontosan, milyen jellegű feljegyzésekről is beszélünk? Továbbá ejtenek-e szót arról, hogy kinek a vélekedése szerint? – vágott szavába a Patrícius. Ekkor kinyílt az ajtó, és Vinkó lépett be. – Á, parancsnok, foglaljon helyet! Folytassa, Sanda úr!
A zombi nem szerette, ha félbeszakítják. Ismét köhintett.
– Eme elveszített földekről szóló feljegyzések több száz évesek, lordom. És természetesen eleink készítették őket.
–Mármint kizárólag közvetlen elődeinktől származnak?
– Alig hiszem, hogy mások is illetékesek lehetnének e kérdésben – szögezte le eltökélten Sanda úr.
– Mit szól például a kleccsiekhez? – vetette közbe a Városőrség parancsnoka az asztal túlsó végéről.
–Vinkó nagyságos úr, a kleccsi nyelvnek még csak szava sincs arra, hogy „jogász” – mutatott rá Sanda úr.
–Tényleg? – lepődött meg a parancsnok. – De jó nekik.
– Álláspontunk szerint – folytatta a Jogászok Céhének elnöke, miközben székét leheletnyit elfordította, hogy ne kelljen a parancsnokra néznie – az új földek ankh-morporki felségterületnek számítanak a birtokrendelkezési, valamint a külterületekre vonatkozó törvények alapján, de legfőképpen az Acquiris Quodcumque Rapis értelmében. Engem arról tájékoztattak, hogy ezúttal a mi egyik halászunk volt az, aki lábát elsőként az új földre tette.
– Én úgy hallottam, a kleccsiek azt állítják, hogy az ő egyik halászuk volt az illető – szólt lord Lodoci.
Az asztal másik végén a parancsnok hangtalanul mozgó ajakkal találgatta: lássuk csak, Acquiris… Majd hangosan kimondta:
– „Aki kapja, marja”?

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza