FőképGEORGE PATTON TÁBORNOK
Anglia és Franciaország, 1943-44

„Megint az a kurafi Patton!”

Katonáitól a második világháborúban George Smith Patton tábornok (1885-1945) az „Öreg Vér és Mersz” becenevet kapta, ami nyughatatlanságának és forrófejű bátorságának állított emléket. Bátorsága legpompásabban 1944-ben mutatkozott meg; az Egyesült Államok 3. hadseregével behatolt Franciaországba, a Bretagne-félszigettől indulva megkerülte Párizst, fel a Marne és a Moselle folyók mentén, át a Rajnán, végül 1945-ben megérkezett Csehszlovákiába.
Harcba indulás előtt a szivarját pöfékelő Patton előszeretettel intézett rövid, éles, moráljavító beszédeket embereihez. Az alábbiakban közölt három ilyen beszéd közül egy Angliában, egy Normandiában hangzott el, a harmadikkal pedig a 761. fekete párduc tankhadosztályt üdvözölte. Az egyszerűséget művészi szintre emelő beszédek jól példázzák, hogy nem muszáj a szónoklatot hosszúra nyújtani ahhoz, hogy ékesszóló legyen, vagy hogy eljuttassa az üzenetet a hallgatósághoz.

I.
Nem nekem kellene vezetnem ezt a sereget – még csak Angliában sem kellene lennem. Legyenek az istenverte németek az első szarháziak, akik rájönnek erre. Azt akarom, hogy egy nap a hátsó lábukra állva üvöltsék: „Jézus Mária, megint az istenverte 3. hadsereg és az a kurafi Patton…” Van egy pompás dolog, amit majd elmondhatnak, ha az egésznek vége lesz és hazamennek. Húsz év múlva, amikor a tűz mellett ülnek majd unokáikkal a térdükön, és ő megkérdezi, mit csináltak a háborúban, megköszönhetik Istennek, hogy nem kell őt átültetni a másik térdükre, és köhögve azt felelni: „Szart lapátoltam Louisiánában”.

II.
Namármost, uraim, időről időre biztosan panaszkodnak majd, hogy túl keményen hajtjuk az embereket. Magaslesről tojom le az ilyen panaszokat. Hiszek abban a régi, szép szabályban, hogy egy uncia izzadtság egy liter vért ér. Minél keményebben hajtunk, annál több németet ölünk meg, és uraim, minél több németet ölünk meg, annál kevesebbet ölnek meg közülünk. A kemény hajtás kevesebb veszteséget jelent. Ezt jegyezzék meg.
És még egy dolgot jegyezzenek meg. Felejtsék el ezt az istenverte aggódást az oldalszárnyak miatt. Vigyáznunk kell az oldalszárnyakra, de nem annyira, hogy ne csináljunk semmi mást. Valami istenverte ökör egyszer azt mondta, a szárnyakat biztosítani kell, és azóta a szarháziak a világon mindenhol meg van veszve a szárnyak biztosításáért. Nekünk a 3. hadseregben nem kell ilyesmi. A szárnyak miatta aggódjon az ellenség, ne mi.
Továbbá: nem akarok hallani olyan üzenetet, hogy „Tartom a pozíciót”. Nem tartunk mi semmit! Tartsák a hunok. Mi folyamatosan nyomulunk előre, és nem tartunk semmit, csak az ellenséget. Jól betartunk majd nekik, és kiverjük belőlük a szart is.
Hadműveletünk lényege, hogy előrenyomulunk, és nyomulunk megállás nélkül, attól függetlenül, hogy az ellenség fölött, alatt vagy rajta keresztül kell hatolnunk. Egy mottónk van: „L’audace, l’audace, toujours l’audace!” Jegyezzék ezt meg, uraim. Mostantól kezdve, amíg nem győzünk vagy meg nem halunk, mindig vakmerőek leszünk.

III.
Emberek, maguk az első néger tankosok, akik az amerikai hadseregben harcolnak. Nem kértem volna magukat, ha nem lennének jók. Az én csapatomban csak a legjobbaknak van helyük. Nem érdekel a bőrük színe, csak menjenek és irtsák azokat a náci tetűket. Mindenki magukat figyeli, nagy dolgokat várnak maguktól. Mindenek előtt pedig a népük elvárja maguktól a sikert. Ne hagyják őket cserben, és, az istenit, ne hagyjanak cserben engem se!
Ha keresnek, az első tankban mindig megtalálnak.

Patton az 5. amerikai hadosztály vezetőjeként egy országúti balesetben vesztette életét a megszállt Németországban 1945 decemberében.


VÁCLAV HAVEL
Prága, 1990. január 1.

„Szennyezett erkölcsi környezet”

A kommunizmus Kelet-Európában 1989-ben múlt ki, ahogy Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária kommunista rezsimjei sorra összeomlottak. Az év végére a berlini falat is lebontották. Európa történetének legizgalmasabb tavasza köszöntött be 1848 óta.
Az év az „Igazság győzni fog” mottó jegyében telt el, és valóban: ez volt az igazság éve a kommunizmus számára. Timothy Garton Ash, az események egyik szemtanúja így fogalmazott: „Ezek a rezsimek a szavak szerint éltek, és a szavak okozták a vesztüket. Elvégre mi történt? Először csak ezren, aztán tízezren, végül százezren vonultak az utcákra. Pár szót mondtak csupán: ’Mondjatok le.’, ’Nem leszünk többé rabszolgák!’, ’Szabadságot!’ És ekkor Jerikó falai leomlottak. A falakkal együtt pedig a kommunista pártok is egyszerűen összeomlottak.”
Az igazság győzelmének üzenete tette olyan emlékezetessé Vaclav Havel drámaíró, az 1989. december 29-én megválasztott csehszlovák elnök első beszédét. Havel az elpusztíthtatalan emberi lélek győzelmeként beszélt a kommunizmus bukásáról.
Havel műveinek központi témája az volt, hogy a kommunizmus alatt majdnem mindenkinek kettős életet kellett élnie: a magánbeszélgetések és a nyilvános eszmecserék két külön világot mutattak. Újévi beszédében is ehhez a témához tért vissza, amelyet a tévében és a rádióban is közvetítettek. A beszéd a kommunista rezsimek „szennyezett erkölcsi környezetét” emelte ki.

Kedves honfitársaim, negyven éven keresztül ezen a napon kölönböző variácókban hallhatták ugyanazt a témát: hogy országunk mennyire virágzott, hogy hány millió tonna acélt gyártottunk, hogy mennyire boldogok voltunk, hogy mennyire bíztunk a kormányunkban, és milyen csodálatos kilátások álltak előttünk.
Feltételezem, nem ezért választottak meg ebbe a tisztségbe, hogy én is hazudjak.
Ez az ország nem virágzik. Nemzetünk hatalmas kreatív és lelki lehetőségeit nem használjuk ésszerűen. Teljes iparágak gyártanak olyan termékeket, amelyek senkinek sem kellenek, miközben sok egyéb téren hiányt szenvedünk. Egy állam, amely a munkások államának nevezi magát, éppen a munkásokat alázza meg és zsákmányolja ki. Elavult gazdaságunk elpocsékolja azt a kevés energiát, amink van. Egy ország, amely egykoron büszke lehetett polgárainak oktatási színvonalára, most olyan keveset költ erre, hogy világ országainak rangsorában mindössze a hetvenkettedik helyen áll. Nem becsültük meg a földünket, a folyóinkat és erdőinket, amit őseink hagytak ránk, és ma mienké Európa legszennyezettebb környezete. Felnőtt polgáraink korábban halnak, mint a legtöbb európai országban…
De nem ez a legnagyobb problémánk. A legrosszabb az, hogy egy szennyezett erkölcsi környezetben élünk. Erkölcsileg vagyunk betegek, mert hozzászoktunk ahhoz, hogy mást gondolunk, mint amit mondunk. Megtanultuk, hogy ne higgyünk semmiben, hogy ne figyeljünk egymásra, hogy csak magunkkal foglalkozzunk. Az olyan fogalmak, mint szeretet, barátság, együttérzés, alázat és felejtés sokunk számára csak pszichológiai furcsaságok lettek, vagy rég elfeledett idők értelmetlen maradványai, amik egy kicsit nevetségesnek látszottak a számítógépek és az űrutazás korában. Csak néhányan voltunk képesek hangosan kiáltani, hogy a hatalom ne a hatalmasoké legyen, és hogy azok a gazdaságok, amik ökológiailag tiszta és kiváló minőségű terményeket állítottak el csak a hatalmasok számára, inkább az iskolák, a gyermekotthonok és a kórházak számára termeljenek, ha már a mezőgazdaságunk nem volt képes mindenkit ellátni. Az előző, arrogáns és intoleráns ideológiával felfegyverzett rendszer az embert munkaerővé redukálta, a természetet pedig a termelés eszközévé, így korrumpálva mindkettő lényegét és egymáshoz való kapcsolatát. Tehetséges és önállóan gondolkodó, hazájukban hozzáértően dolgozó embereket degradált egy förtelmesen hatalmas, zajos és büdös gépezet fogaskerekeivé és csavarjaivá, amely gép igazi jelentésével senki sem volt tisztában. Csak annyi történhetett vele, hogy lassan és elkerülhetetlenül elkoptatta saját magát és fogaskerekeit.
Amikor szennyezett erkölcsi környezetről beszélek, nemcsak azokat az urakat értem alatta, akik biozöldségeket esznek, és nem néznek ki a repülőgépek ablakain. Hanem mindannyiónkról. Mindannyian hozzászoktunk ehhez a totalitáriánus rendszerhez, megváltoztathatatlan tényként fogadtuk el, és így segítettük fennmaradását. Más szavakkal mindannyian – bár természetesen nem egyenlő mértékben – felelősek vagyunk a totalitáriánus gépezet működéséért, amelynek egyikünk sem áldozata, hanem létrehozója.
Miért mondom ezt? Roppant ésszerűtlen lenne az elmúlt negyven év szomorú örökségére valami idegen dologként gondolni, amit egy távoli rokon hagyott ránk. Éppen ellenkezőleg: ezt az örökséget azon bűnként el kell elfogadnunk, amit magunk ellen követtünk el. Ha ezt megtesszük, akkor megértjük, hogy csak rajtunk múlik, senki máson, hogy tegyünk valamit ellene. Nem hibáztathatjuk az előző vezetőket mindenért. Nemcsak azért nem, mert nem lenne igaz, hanem azért sem, mert így kitérhetünk a felelősség elől, amivel mindannyiónknak szembe kell néznünk, nevezetesen azzal a kötelezettséggel, hogy függetlenül, szabadon, ésszerűen és gyorsan kell cselekednünk. Ne áltassuk magunkat: a világ legjobb kormánya, a világ legjobb parlamentje és legjobb elnöke sem képes túl sokat elérni magában. Hiba lenne azt is hinni, hogy csak ők képesek megoldani a gondjainkat. A szabadság és a demokrácia magában foglalja a részvételt, és ezáltal mindannyiónk felelősségét.
Ha ezt felismerjük, akkor minden szörnyűség, amit az új csehszlovák demokrácia megörökölt, hirtelen megszűnik olyan szőrnyű lenni. Ha ezt felismerjük, a remény visszatér a szívünkbe.
A mindannyiónkat aggasztó ügyek helyrehozatalával kapcsolatban azonban támaszkodhatunk valamire. A közelmúlt – és azon belül is békés forradalmunk utolsó hat hete – felébresztette azt a hatalmas emberi, morális és spirituális potenciált, valamint polgári kultúrát, ami az apátia maszkja mögött szendergett társadalmunkban annyi időn keresztül. Amikor valaki kategorikusan kijelentette, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, akkor én mindig ellenkeztem, mert a társadalom különleges képződmény, és nem bölcs dolog csak abban az arcában bízni, amit éppen mutat nekünk. Örülök, hogy nem tévedtem. Szerte a világon az emberek azt szeretnék tudni, hogy hol találták meg a jámbor, megalázott, szkeptikus és látszólag csehszlovák emberek azt a csodálatos erőt, amivel pár hét alatt tisztességes és békés módon lerázták a vállukról a totalitáriánus állam rabigáját. Kérdezzük meg mi is: honnét származik a fiatalok igazság iránti vágya, a szabad gondolkodás iránt érzett szeretete, politikai elképzelése, polgári bátorsága és büszkesége, a fiataloké, akik soha nem ismertek más rendszert? Hogyan történhetett meg, hogy szüleik – az elveszettnek hitt generáció – csatlakoztak hozzájuk? Hogyan lehetséges, hogy az emberek azonnal tudták, mit tegyenek, és senkinek nem volt tanácsra vagy utasításra szüksége?...
Masaryk a moralitásra alapozta politikáját. Próbáljuk meg egy új korban és egy új módon helyreállítani politikáját. Tanítsuk meg magunknak és másoknak: a politikának azon vágy kifejezésének kellene lennie, hogy hozzá akarunk járulni a közösség boldogságához, ahelyett, hogy átvernénk a közösséget, vagy erőszakot tennénk rajta. Tanítsuk meg magunknak és másoknak: a politika nemcsak a lehetőség művészete, különösen nem a spekuláció, a számítás, az ármánykodás, a titkos megállapodások és pragmatikus manőverezés művészete, hanem akár még a lehetetlen művészete is lehet: saját magunk és világ jobbításának művészete…
Szabad választások és szabad választási kampány vár ránk. Ne engedjük, hogy bársonyos forradalmunk eddig tiszta arcát a küzdelem beszennyezze. Ne engedjük, hogy a világ együttérzését, amelyet gyorsan megszereztünk, ugyanolyan gyorsan veszítsük el, mert belebonyóludunk a hatalomért folytatott harcba. Ne engedjük, hogy az önmagunk szolgálata iránt érzett vágy magára öltse a közjó szolgálata iránti vágy maszkját. Valójában nem fontos, hogy melyik párt, klub vagy csoport nyer a választáson. Az a fontos, hogy mi mindannyian nyertesek leszünk morális, polgári, politikai és professzionális értelemben, függetlenül politikai meggyőződésünktől. Államunk jövőbeni politikája és presztízse a valasztott tisztségviselők személyiségétől függ majd…
Végül annyit szeretnék még mondani, hogy olyan elnök akarok lenni, aki keveset beszél és sokat dolgozik. Olyan elnök akarok lenni, aki nemcsak kinéz a repülőgépe ablakán, hanem olyan, akinek mindennél fontosabb, hogy ott legyen a polgárok között, és figyeljen rájuk.
Megkérdezhetik, miféle köztársaságról álmodok. Hadd válaszoljak: egy független, szabad demokratikus köztársaságról álmodok, amely gazdaságilag prosperál, társadalmilag azonban igazságos, röviden: egy humánus köztársaságról, amely szolgálja az egyént, és ezért cserébe bízhat abban, hogy az egyén is szolgálni fogja őt. Egy olyan köztársaságról, amelynek polgárai kiegyensúlyozottak, mert enélkül képtelenek leszünk megoldani emberi, gazdasági, ökológiai, társadalmi és politikai problémáinkat.
Legmegbecsültebb elődöm első beszédét a nagy cseh tanítótó, Comenius egy idézetével kezdte. Engedjék meg, hogy első beszédemet ennek az idézetnek saját átiratával zárjam.
Emberek, a kormányotok visszatért hozzátok!

REINHARD HEYDRICH
Wannsee, 1942. január 20.

„A végső megoldás”

A huszadik század egyik legfontosabb eseménye a Berlin melletti Wannsee nevű tó partján álló villában történt 1942. január 20-án. Az összejövetelen elnöklő Reinhard Heydrich – akit előzőleg az „Európai Zsidókérdés Végső Megoldása Teljhatalmú Megbízottjának” neveztek ki – az SS Hírszerző Szolgálatának vezetőjeként itt és ekkor ismertette a mintegy 11 milliós európai zsidóság kiirtásának náci tervét. A beszédet magas rangú közalkalmazottak előtt mondta el.

Rendelkezésünkre állnak az eszközök, a módszerek, a szervezetek, a tapasztalat és az emberek. És megvan az akaratunk is. Történelmi pillanathoz érkeztünk a zsidóság ellen folytatott harcban.
A Führer kinyilvánította elhatározását… az európai zsidóság elpusztítására. A Führer úgy tekint magára…, mint aki egy végzetes baktériumot irt ki, hogy megmentse a testet. Vagy ők, vagy mi.
Mi történt eddig? Lépésről lépésre kiszorítottuk a zsidókat a német élet minden szintjéről… Kiszorítottuk őket az emberek Lebensraumjából egyfelől a koncentrációs táborokba történő elszállítással, másfelől pedig Obersturmbannführer Eichmann szervezetének közreműködésével, amely 537.000 zsidónak engedélyezte az emigrációt a háború kitörése előtt... A háború kezdete óta több százezer lengyel, baltikumi és orosz zsidót likvidáltunk. A Gestapo az akciócsoport tevékenységéről folyamatosan tájékoztatta Önöket, uraim, a párt kancelláriájáról, a külügyminisztériumból, a birodalmi kancelláriáról, a főkormányzóságból és a keleti mininsztériumból…
Az SS Reichsführer megtiltotta a zsidók további emigrációját. A végső megoldás érdekében keletre evakuáljuk azokat a zsidókat, akik a birodalomban maradtak, és Európa azon részeiben, amelyek jelenlegi és a jövőbeni befolyási övezetünkbe tartoznak… Hatékonyan, de csendben fogunk dolgozni. Ebben a birodalom számára élet-halál kérdésben teljes együttműködést várunk. Hogy el tudjuk képzelni, mit jelent a zsidókérdés a birodalomban (egy térképre mutat), a vörössel jelzett terület a birodalmat mutatja a háború előestéjén. Ez a keleti front. Mögötte a fehérrel jelzett területek Németország polgári irányítása alatt állnak. Rózsaszínnel a birodalomnak alávetett területek, a függőleges vörös vonallal jelzettek pedig Európa többi, elfoglalt részét jelölik. A vízszintes vörös vonalak a szövetségeseinket és azokat az országokat jelölik, amelyek befolyásunk alatt állnak. A légypiszokhoz hasonlatos pontok a zsidó népsűrűséget mutatják. Ezzel a problémával szembesülünk majd, ahogy egyre közelebb kerülünk Rigához és Odesszához.
Le kell számolnunk zsidó ellenfeleink településeivel. Évszázadok óta kényelmesen élnek ott. Szülővárosomban, Odesszában több mint hetvenezer zsidó lakik. Pontosabban lakott (nevetés). Összefoglalva, uraim, a csapataink nyomában szorosan haladó akciócsoportunk gyakorlatilag kiirtotta a zsidókat. A régi antiszemitizmust bizonyos régi eljárásokkal befolyásoltuk.
Most, hogy a munka nyersebb részén túl vagyunk, nekiláthatunk az aprólékosabb szakasznak. A polgári igazgatással együttműködve kell dolgoznunk. A végső megoldással kapcsolatban számítunk önökre, uraim. Amit meg kell oldanunk, az itt van (kelet felé mutat), a világ seggén, ahogy embereim mondják. A háború és a fegyverek füstje óriási eredmények elérését tette lehetővé. Az SS Reichsführer óhaja az, hogy a zsidókérdést egyetlen tiszta mozdulattal intézzük el. Az érintett zsidók száma összesen 11.000.000. Lebontva a következőképpen:

A régi birodalomban: 130.000
Ausztriában: 43.000
A [cseh-morva] protektorátusban: 75.000
A főkormányzóság fennhatósága alatt: 2.500.000
A Balkánon: 1.600.000
Az elfoglalt Franciaországban: 165.000
Az el nem foglalt Franciaországban: 740.000 (micsoda feladat!)
Az új Európában, amelyért felelősek leszünk, illetve az el nem foglalt országokban, például Angliában: 330.000
Semleges országokban, például Svájcban: 18.000 kiválasztott.

A végső megoldás során a zsidókat keleten munkára fogjuk. Nemek szerint szétválasztva oszlopokban fognak menetelni, közben utakat fognak építeni, követ törnek, mocsarakat csapolnak le. Az SS Gazdasági Hivatalának vezetője, Pohl bajtárs irányítása alatt most épülő ipari telepeken minden lehetőséget megragadunk rá, hogy a zsidók megtudják, mi a munka…
A legtöbb zsidó nyilvánvalóan természetes módon hullik el, a maradékkal, a legkeményebbekkel megfelelően fogunk eljárni. Miért? Mert ez a legrátermettebbek túlélése. Különben ők lennének a zsidó újjászületés nemzői. Emlékezzenek csak a történelemre!

Kapcsolódó írások:A XX. század nagy beszédei
A XX. század magyar beszédei