FőképFülszöveg:
„A Kísértet a mozdulatlan test fölé hajolt, és a hangtompítót a mellkashoz nyomva keresztüllőtte a férfi szívét.”
Dr. Jonathan Ransom, az Orvosok Határok Nélkül sebésze a Svájci-Alpokban síel a feleségével, a jótékonysági szervezet adminisztratív munkatársával. Emma balesetet szenved: eltörik a lába - ráadásul vihar közeleg. Férje segítségért siet, de mire visszaér a hegyimentőkkel, az asszonyt egy száz méter mély gleccserhasadék alján, halva találják. Nem tudják kiemelni.
Huszonnégy órával később Jonathan egy feleségének címzett borítékot kap a szállodában, benne két csomagmegőrzőjegy. Semmit sem értve elmegy a poggyászért a landquarti vasútállomásra - ahol érthetetlen módon rátámad két svájci rendőr. Jonathan önvédelemből megöli az egyiket, s aztán nincs más választása, menekülnie kell. Hamarosan arra is rádöbben: egyetlen esélye az életben maradásra, ha kideríti, miféle szörnyű titok lappangott a felesége életében.
Christopher Reich amerikai író 1961-ben született Tokióban. Eddig három regényt írt Jonathan Ransom kalandjairól, s nemsokára megjelenik a negyedik is. A megtévesztés szabályait magyarul A bosszú szabályai követi majd - hamarosan.
 
Részlet a könyvből:
3
– Eltűnt.
Jonathan egy kisebb hegy gerincén állt a Roman-kürtő alsó végétől kétszáz méterre. A szél dühödt nekibuzdulásokban süvöltött, vakító fehérséget kavarva az egyik percben, és teljesen elcsitulva a következőben. A szeméhez tartott távcső segítségével a férfinak sikerült rátalálnia a keresztben egymásra fektetett sílécekre, az alufólia túlélőtakaróra a rikító felirattal, és odébb, bal felől, a narancssárga tábori ásóra. Csak Emmát nem látta sehol.
Jonathan a davosi hegyimentő-szolgálat három tagját faképnél hagyva felkaptatott az utolsó hegyoldalon. Négy óra telt el, mióta útnak eredt, hogy lesíeljen segítségért a hegyről. A síléc-X-et a kötések tetejéig belepte a hó, az asszony hátizsákján viszont csak ujjnyi vastag réteg gyűlt össze.
Amikor a férfi kinyitotta a zsákot, látta, hogy a szendvicsek és a müzliszeletek mind eltűntek.
Az asszony termosza is üres volt. Jonathan leejtette a lábához a hátizsákot. Halványan még mindig kivehető volt a hóban a lenyomat, ahol Emma feküdt.
Nemrég kerekedhetett fel.
Jonathan bekapcsolta a mellkasához erősített vészhelyzeti jeladót, és lassan körbefordult a tengelye körül. A jeladóba épített vevőegység százméteres hatósugárral más vészhelyzeti jeladók helyzetének meghatározására is alkalmas volt.
A készülék hosszú sípszóval jelezte, hogy üzemkész állapotban van, aztán elnémult. A tömörödő hó huppogása távoli indián harci dobszóként sodródott a hegyoldalon.
– Sikerült jelet elcsípnie? – kérdezte Sepp Steiner, a mentőalakulat vezetője, amikor odaért melléje. Steiner alacsony, szikár férfivolt, beesett arccal, lőrésszerű szemekkel.
– Egyelőre semmi.
És akkor megpillantotta: bíborvörös szirom hevert a havon. Jonathan lehajolt, hogy megérintse a vércseppet. Arasznyira odébb volt még egy, és odébb is. – Erre – intette oda a többieket.
– Ne menjen tovább – figyelmeztette Steiner. – Néhány méterre innen gleccserhasadék van.
– Gleccserhasadék? – A mélyebbek közül. Leér egészen a gleccser aljáig.
Jonathan összehúzott szemmel kutatott a hasadék után, de az eléje meredő áthatolhatatlan fehér faltól semmit nem látott. – Kötélbiztosítást akarok. – Levette a síléceit, aztán felhúzta a beülő hevedert, és a derekára erősítette a kötelet.
Steiner is levette a síléceit, és a saját hevederéhez biztosította Jonathant. – Legyen óvatos – figyelmeztette aztán. – Nem akarjuk magát is elveszíteni.
Jonathan az alacsonyabb termetű férfi felé perdült.
– Még a feleségemet sem veszítettük el! Eleinte a vércseppek igen aprók voltak, nehéz volt rájuk találni. Aztán meghíztak, és egyre közelebb helyezkedtek el egymáshoz, végül már folytonos vonalban csurgott a vér. Mintha kilyukasztották volna egy gránátalmaszörp dobozát, és az egész a hóra folyt volna. Csak éppen ennek a szörpnek a színe az oxigéndús artériás vér vörösét idézte.
Mikor haladhatott el erre Emma?, tűnődött Jonathan.
Öt perce. Vagy inkább tíz? Ahogy lejjebb hajolt, meg tudta különböztetni, hová tette az asszony az ép lábát, és hogyan húzta maga után a másikat.
Valamivel előrébb tölcsérszerű bemélyedésre lett figyelmes a havon, tátongó lyukkal a közepén.
Jonathan hasra vágta magát, előrekúszott, és a nyílásba világított az elemlámpájával. Jég- és kőalakzatok tíz méter széles, feneketlenül mély galériája tárult elé. Az oldalára fordulva ellenőrizte a jeladót. A digitális kijelzőn a 98-as szám villant fel. Jonathan gyomra görcsbe rándult. A kilencvennyolc méter több mint háromszáz lábnyi mélységnek felelt meg.
– Befogta a jelet? – kérdezte Steiner. – A felesége odalent van?
– Igen – mondta szűkszavúan Jonathan. – Lemegyek. Leereszkedem kötélbiztosítással.
– Kötélbiztosítással leengedjük – nyugtázta Steiner.
Jonathan nekilátott a lyuk megnagyobbításának a jégcsákányával. Amikor egy jókora hótömb levált a peremről, a jéghasadék ásító ürege kitárult alatta. A bakancsát a lyukba lógatva hátracsusszant, amíg a felsőteste alatt be nem szakadt a hó. Akkor lezuhant a sötétségbe, és a jégfalhoz vágódott. A következő pillanatban kifeszült a kötél, és megtartotta. – Bent vagyok.
Elrúgta magát a faltól, és a kötelet az ujjai között utánaengedve lejjebb siklott a hasadékban.
Az elemlámpa fényénél szűziesen tiszta, vad táj képe tárult eléje, egy jégkirálynő romolhatatlan palotája. Ez persze illúzió volt. A jéghasadékok az örökös változás állapotában vannak, tágulnak, összehúzódnak, ahogy a jég alatti törmelékréteg szüntelen kavargó erői diktálják.
Tíz méter mélyen Jonathan fekete-fehér foltot vett észre egy kiugró párkányon. Emma sapkája volt az. A jégfalról elrugaszkodva, ingaként előre-hátra lengedezve igyekezett lendületet szerezni. Harmadjára majdnem a vízszintesig hátradőlt, kinyújtotta a karját, és sikerült megkaparintania. A sapkával a kezében megfékezte a mozgását, és újra a párkányra világított az elemlámpával.
Az összetúrt havon vért látott. Ezúttal azonban nem cseppeket, hanem egyetlen jókora foltot.
Nem áltathatta magát tovább. Emma megpróbált lesántikálni a hegyről. Az elmozduló csontvég átfúrta a combi verőeret. A szív ezen az artérián át pumpálja a legtöbb vért az alsó végtagokba: a lábba, a lábfejbe, a lábujjakba. Sebész szakorvosként Jonathan tökéletesen tisztában volt a következményekkel.
Szorítókötés alkalmazása nélkül az asszony perceken belül elvérzett.
A férfi a jeladóra pillantott. A készülék nyolcvankilenc métert jelzett. Az iránymutató lefelé szegeződött. Jonathan a jéghasadék mélyét kutatta az elemlámpával. De csak feneketlen űrt talált.
– Lejjebb! – kiáltotta.
– Még egy kötélhosszt tudok adni. Az huszonöt méter, de több nincs.
Jonathan felpillantott a magasba. A nyílás, amelyen beereszkedett, szemsajdítóan fényesnek tűnt. Jonathan megvárta, míg a második kötelet hozzákötik az elsőhöz. Aztán Steiner rántott egyet a biztosítókötélen, és folytathatta az ereszkedést.
Lassan, megfontoltan haladt lefelé, háromméterenként megállt, a lámpával körbevilágítva felderítette az esetleges akadályokat, és kereste Emmát. A helyzetmeghatározó kijelzőjén egyre kisebb értékek jelentek meg. Fentről nem hatolt le fény többé. Jonathan a jégfalak kísérteties kék derengésében folytatta az ereszkedést… 70… 68… 64… A kötél hirtelen megfeszült.
– Ennyi! – kiáltotta Steiner.
Jonathan lassan ide-oda járatta a lámpát, sárgára festve a mélyben a jeget a halvány fénykévével.
Hirtelen villanásnyi vörösre lett figyelmes. Csak nem a hegyimentő dzsekije? Amikor balra mozdította a fényt, rézvörös csillanást látott. Emma haja? Nagyot dobbant a szíve. – Több kötél kell.
Még egy hossznyi.
– Nincs nálunk több.
– Szerezzenek.
– Nincs rá idő. Egy kisebb lavina az előbb tarolta le mögöttünk a hegyoldalt. Az egész mindenség a nyakunkba szakadhat bármelyik pillanatban.
Jonathan követte tekintetével a fénysugarat.
Újra megpillantotta a vörös foltot. Kicsit jobbra mozdította a fényt. Rátalált a hegyimentő dzsekin a keresztre. Vagyis a rézvörös csillanás tényleg a felesége haja volt.
Emma. A név megakadt a torkában.
Most már látta őt, a körvonalait legalábbis.
A hasán feküdt, kiterülve, egyik karja segélykérőn a feje fölé nyújtva. Aztán Jonathan elborzadva látta, hogy körülötte nem fehér a jég, hanem sötét. A saját vérében hevert.
– Itt van. Elérhetnénk.
– A felesége száz métert zuhant – ellenkezett Steiner. – Nem élhette túl. Ki kell jönnie onnan. Nem kockáztathatom négy ember életét.
– Emma! – kiáltotta Jonathan. – Én vagyok az, Jonathan. Mozdíts a kezeden, ha hallasz!
A hangja ide-oda verődött a hasadékban. Felesége teste mozdulatlan maradt.
– Csendesebben! – szólt rá Steiner. – Mind itt halunk meg maga miatt.
A kötél megrándult. Jonathan a jégfalnak ütődött, és egy méterrel feljebb lendült. Steiner elkezdte kihúzni a hasadékból. Feldühödve a jégbe vájta bakancsa acélkarmos orrát, aztán előhúzta kését, és az arca közelében a kötélhez nyomta az élét. Van nála hágóvas és jégcsákány is. Lemászik a falon Emmához.
Képtelen volt levenni a tekintetét a gleccser mélyén heverő testről. Máris kisebbnek tűnt, és valahogy idegennek. Semmilyen életjelet nem tudott felfedezni rajta. Részletkérdés, hogy Steinernek igaza van-e a zuhanással kapcsolatban. Ha túl sok a száz méter, ha nem, ha lassította valami a zuhanást, ha nem: egyszerűen túl sok vér volt a havon.
Elvette a kést a kötéltől, és kiszabadította a jégből a hágóvasát. A kötél másodszor is megrándult, és újabb egy méterrel feljebb lódította a jéghasadékban.
Jonathan az elemlámpával a korábban látott vörös foltot kereste, de már nem látta sehol. A felesége eltűnt szem elől.
– Emma! – kiáltotta zokogva.
Csak a saját vég nélkül visszhangzó hangja válaszolt.
4
A Zürichből kifelé tartó Land Rover végigrobogott a Seestrassén. A volánnál ülő férfiarcát erős borosta fedte. A szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek.
Huszonnégy órája volt mozgásban.
Evés, zuhanyzás, alvás – ráfért volna a pihenő. És sort is akart keríteni mindenre, előbb azonban el kellett végeznie egy munkát.
A kesztyűtartóból elővett egy hangtompítós pisztolyt, és az ülésre tette maga mellé. Kinézett az ablakon a tóra. Tajtéksipkás hullámok villantak a sötétben. Egy nagyobb hajó jelzőfényei veszélyesen bukdácsoltak a távolban. Ilyen éjszakán nem jó kint lenni a vízen.
A következő lámpánál a férfi indexelt, és nekivágott az autóval egy kanyargós emelkedőnek.
A sűrű havazás tompította a reflektor fényét, de a férfi mégsem lassított. Tudta az utat. Aznap este már végighajtott rajta egyszer. És a környék térképét is tanulmányozta, a megközelítés és a menekülés útvonalait memorizálva.
Egy gázfröccsel felért a hegytetőre. Az utca mindkét oldalát hatalmas, jól karbantartott otthonok szegélyezték. Napos fekvése, illetve az itt elterülő fényűző lakónegyed miatt a Zürichi-tó keleti oldala Aranypartként ismert. A célszemély otthonát megpillantva a férfi azonnal lassított.
A francia vidéki kúriát imitáló épület az utcafronttól beljebb, kis halmon állt, behavazott gyümölcsfákkal kétfelől.
Húsz méterrel odébb a férfi megállította a kocsit egy hatalmas fenyő árnyékában. Lekapcsolta a fényszórót, és a hűlő motor pattogását és az ablakot ostromló szél süvöltését hallgatva üldögélt.
Aztán színezüst tárcát vett elő a kabátzsebéből.
A tárca négy lőszert rejtett. A karcsú töltények kúpos, bronzvörös vége „X” formán be volt fűrészelve. A férfi sorba rendezte a töltényeket az ülések közötti konzolon, aztán kiszabadította a nyakában lógó kerámiafiolát, és letekerte róla a kupakot. Majd pedig halk fohászba kezdett egy ősi és elfelejtett nyelven. Saját nyilvántartása szerint több mint háromszáz férfit, nőt és gyereket ölt meg eddig. A fohász arra szolgált, hogy megvédje a lelkét áldozatai szellemétől. A bérgyilkosként lehúzott húsz év babonássá tette.
Egyesével a fiolába merítette a töltényeket, kesernyés illatú, viszkózus bevonattal látva el mindet. Ez is része volt a szertartásnak. Előbb a fohász, aztán a folyadék. Profiként tisztában volt vele, hogy az ember nem lehet eléggé elővigyázatos. Sem ezen, sem a következő világon. A töltényekre fújt, aztán mind a négyet benyomkodta a tárba. Végül fogta a pisztolyt, becsúsztatta a tárat az agyba, és csőre töltött. Ellenőrizte, hogy a fegyver be van-e biztosítva, aztán erős vászonzsákocskát vett elő a másik zsebéből, és a pisztoly hüvelykivető nyílására erősítette.
Kiszállt az autóból. Mindkét irányban végigpillantott az utcán. Nem látott senkit. Ma este szövetségeséül szegődött az időjárás. Mindössze fél tízre járt, mégis teljesen kihalt volt a környék.
A férfi begombolta a kabátját, és fürge léptekkel elindult az úton. Sovány volt, átlagosnál nem magasabb, a válla keskeny. Tartás nélküli fekete haja a nyakáig lenövesztve. Arca beesett volt, orra vékony és arisztokratikus, arcbőre hullaszerűen sápadt. Távolról nézve mintha nem is lépdelt, hanem inkább siklott volna, centiméterekkel a járda felett. A halotti sápadtság és az éteri megjelenés ezen kombinációja eredményezte szakmai ragadványnevét.
Ő volt a Kísértet.
A célszemély otthonának magasságába érve akadálytalanul beláthatott a házba a bejárati ajtó melletti ablakfülkén át. Egy nő és három gyerek ült a kanapén, esti tévénézésükbe feledkezve.
A férfi lassított, így módjában állt megfigyelni, hogy a legkisebb gyerek, egy fiúcska, éppen olyan sötét hajú és fakó bőrű, mint ő. Meglódult a szíve a mindkét karjával az anyjába kapaszkodó gyerek láttán. A szeme mögött emlékek keltek életre verdesve, ahogy a csapdába esett madár ostromolja az ablaküveget.
Elfordította a tekintetét.
Ellenőrizte, hogy sehonnan nem jön autó, aztán átszökkent a gyümölcsös alacsony drótkerítésén, és a ház oldalához készített tűzifa takaros halma mögé húzódott. Ott várakozott aztán, a hóban kuporogva.
Más alkalmakkor csapatban dolgozott, de sohasem főnökként. Tudta, hogy az étteremnél két megfigyelőnek kellett volna váltania egymást, utána a célszemélyt autó követi hazáig, és külön kis csapat áll készenlétben, hogy a merénylőt az ország elhagyásához a legközelebbi repülőtérre vagy vasútállomásra szállítsa. Ez volt a bevett gyakorlat.
Ő mégis jobban szerette így. Egyedül a sötétben.
A halál követeként.
Oldalzsebéből kis fémdobozt húzott elő, a tolókapcsolóval aktiválta a készüléket, aztán visszatette a zsebébe. A doboz zavaró rádiójelet bocsátott ki, megakadályozva a garázsajtó távirányítóval történő nyitását. A célszemélynek így ki kell szállnia az autójából, hogy kézzel nyissa ki a garázst.
A Kísértet egy luxusautó bivalyerős motorjának bársonyos dorombolására lett figyelmes a távolból. Előhúzta a hangtompítós pisztolyt a kabátjából, és a tekintetét az útnak arra a pontjára szegezte, ahol a célszemély autója – az Audi A8-as szériájának új modellje – előbukkan majd a hegytetőn. Fényszórók jelentek meg, váltak egyre vakítóbbá. A férfi kibiztosította hüvelykujjával a pisztolyt.
Aztán hirtelen előbukkant az autó. Ahogy elhajtott egy utcalámpa alatt, a Kísértet ellenőrizte a típust és a rendszámot. Az autó lassított, bekanyarodott a házhoz, megállt a garázs előtt. Kinyílt a sofőr ajtaja. A célszemély kiszállt. Magas, jól megtermett ember volt, vöröses hajú, telt arcú.
Valami mérnökféle. Családapa. Egy szigorú elvek szerint élő ember.
A Kísértet közben mozgásba lendült. Három könnyed lépéssel leküzdötte a célszemélyig a távolságot.
A férfi értetlenül nézett rá. Miért nem működik a garázsajtó? Ki ez az idegen, aki előtte termett a semmiből? A Kísértet mindezt kiolvasta a szeméből, miközben felemelte a karját, és meghúzta a ravaszt. Három lövést eresztett a férfi arcának közepébe. A kirepülő töltényhüvelyeket felfogta a vászontasak. A célszemély összeroskadt a behajtón.
A Kísértet a mozdulatlan test fölé hajolt, és a hangtompítót a mellkashoz nyomva keresztüllőtte a férfi szívét. Amikor a test összerándult, a Kísértet felfigyelt valami különösre áldozata zakóhajtókáján. Valami kitűzőszerűség lehetett.
Lehajolt, hogy tüzetesebben megvizsgálja.
Egy pillangó.