FőképFülszöveg:
Vakarcs a legapróbb az egész nyúltanyán, de titokzatos képesség szorult beléje: tévedhetetlenül megérzi a jövőt. Íme, most is rátör a látnokok emésztő nyugtalansága, tudja, hogy a tanyát végveszély fenyegeti. De ki hallgat a prófétára a maga hazájában? Mindössze tucatnyi társa kerekedik föl vele együtt a nyúltermészettel igazán ellenkező vándorútra, hogy száz veszéllyel dacolva új lakóhelyet találjanak. És amikor itt már biztonságban érezhetnék magukat, csak akkor törnek rájuk a még nagyobb veszedelmek, akkor várnak rájuk a még nyaktörőbb kalandok. Aki Gesztenye, Vakarcs, Bósás és a többi hős tapsifüles történetét végigizgulta, kétszer is meggondolja majd, hogy nyúlszívűnek nevezze a gyáva embert.
 
Richard Adams állatregénye az angolszász országokban a tananyag része, igazi klasszikus, melyet a kiskamaszoktól a felnőttekig mindenki szeretettel forgat. A "Gesztenye, a honalapító" úgy teszi történetét emberközelivé, és úgy bont ki fontos emberi tulajdonságokat, hogy közben apró hősei hiteles állatok maradnak, nálunk is meghittebb értői és érzői a természetnek. És ha a szerző emberi szót ad a szájukba, csak arra figyelmeztet minket, hogy minden élő a testvérünk, ám egyedül mi, emberek menthetjük meg a végpusztulástól a természetet.

Részlet a regényből:
Az árokpart tetején, közel a vadcseresznyefához, amelyen a rigó énekelt, néhány üreget szinte teljesen elrejtettek a szederbokrok. Az egyik üreg szájánál a zöldellő félhomályban szorosan egymás mellett két nyúl üldögélt. Végül a nagyobbik előjött, a szederbokrok fedezékében végigsurrant a parton, le az árokba és fel a rétre. Társa pár pillanattal később követte.
Az első nyúl egy napos helyen megállt, és hátsó lábával sebesen vakarni kezdte a fülét. Még csak egyéves volt, és nem érte el teljes súlyát, mégsem látszott olyan zaklatottnak, mint a legtöbb „peremszéli”, vagyis egyszerű köznyúl élete első évében, akiket, ha nincs nemesi származásuk és erejük, az idősebbek letorkolnak, és úgy élnek a nyúltanya peremén, gyakran kint a szabad ég alatt, ahogy tudnak. Ez a nyúl szemlátomást tudott vigyázni magára. Eszes és derűs állat. Felült, körülnézett, és mindkét első lábával megdörgölte az orrát. Amint megbizonyosodott, hogy minden rendben van, hátracsapta fülét, és hamarosan önfeledten legelészett.
Társa korántsem tűnt ilyen nyugodtnak. Apró termetű volt, bámész tekintetű, és ahogy emelgette és forgatta a fejét, az nem annyira óvatosságra utalt, inkább valami állandó ideges feszültségre. Szüntelenül szimatolt, és amikor mögötte egy poszméh dongva egy bogáncsvirágra szállt, akkorát ugrott és perdült rémületében, hogy nem messze tőle két másik nyúl rohanvást indult el az odúk felé, amíg a közelebb ülő, fekete foltos fülű baknyúl fel nem ismerte a kicsit, és vissza nem tért, hogy rendületlenül folytassa a táplálkozást.
– Csak Vakarcs az – mondta a fekete foltos fülű–, megint fölpattant, mert megzavarta egy dongó. – Folytasd, Benge, amit mondani akartál.
– Vakarcs? – kérdezte a másik nyúl. – Miért hívják így?
– A legkisebb az alomban. Tudod: ő jött utoljára, és ő a legapróbb. Bámulatos, hogy még semmi sem kapta el. Ember nem látja meg, rókának meg nem kell. De elismerem: távol tudja tartani magától a bajt.
Az apró termetű nyúl eközben hosszú hátsó lábán közelebb szökdelt a társához.
– Menjünk kissé messzebb, Gesztenye! – mondta neki.– Valami gyanús van a tanya körül ma este, csak nem tudom pontosan megmondani, mi az. Menjünk a patakhoz?
– Menjünk – válaszolta Gesztenye. – Kereshetnél nekem vadnárciszt. Ha te nem találsz, akkor senki.
Elindult, lefelé a lejtőn, hosszú árnyéka elnyúlt a füvön. Amint a patakhoz értek, kutatásba kezdtek a dűlőúton, a keréknyomok mentén.

Nem kellett sok idő hozzá, hogy Vakarcs megtalálja, amit kerestek. A vadnárcisz csemegének számít a nyulak között, és május végére még egy kis tanya közelében is csak hírmondónak maradt egy-kettő. Amit felfedeztek, annak nem volt virága, és laposan szétterült levelei alig látszottak a magas fű alatt. Éppen rágcsálni kezdték, amikor a közeli marhagázló túlfeléről két nagyobb nyúl ért oda futva.
– Vadnárcisz? – kérdezte az egyik. – Menjetek csak, bízzátok ránk! No, mi lesz? – tette hozzá, látva, hogy Vakarcs habozik. – Nem hallottad? Lódulj!
– Vakarcs találta, Gyújtoványfű– mondta Gesztenye.
– És mi esszük meg – felelt rá Gyújtoványfű. Nem tudod, hogy a vadnárcisz az ószlának való? Ha nem tudod, rögvest megtanítunk rá.
Vakarcs már ott sem volt. Gesztenye az áteresznél érte utol.
– Torkig vagyok az egésszel – mondta. – Mindig ugyanaz. „Ez az én karmom, tehát az én vadnárciszom.” „Ez az én fogam, tehát az én vackom.” Én mondom neked, ha valaha is bekerülök az ószlába, tisztességesebben bánok majd a peremszéliekkel.

– Neked legalább van rá kilátásod, hogy egy szép napon bekerülsz – felelte Vakarcs –, máris testesebb vagy, nagyobb, mint én valaha is leszek…
– Csak nem hiszed, hogy magadra hagylak?! – mondta neki Gesztenye. – Bár az igazat megvallva, néha úgy érzem, legjobb volna egyszerűen meglépni. De most ne ezen gondolkodjunk, inkább örüljünk a szép estének. Mondok valamit: menjünk át a patak túlpartjára. Ott kevesebben vagyunk, és nyugtunk lesz. Hacsak nem érzed úgy, hogy ott nem biztonságos – tette hozzá.
Ahogy kérdezte, abból érződött: csakugyan azt gondolja, Vakarcs a mérvadó közöttük, és Vakarcs válaszából is kitűnt, hogy ez elfogadott tény.
– Elég biztonságos – felelte. – Szólok, ha olyan érzésem támad, hogy valami veszély leselkedik. De nem veszély az, amit érzek. Valami, nem is tudom, valami nyomasztó, mint a mennydörgés; nem tudom, micsoda, de aggaszt. Mindegy, veled tartok.
Átrohantak az áteresz fölött. A vízfolyás közelében a fűnedves volt, és erős szálú, továbbmentek hát, fel a szemközti domboldalon, szárazabb helyet keresve. A lejtő egy része árnyékba veszett, mert előttük nyugvóban volt a nap, és Gesztenye, aki meleg, napos helyet keresett, csak ment, amíg egészen közel nem értek a földúthoz. A sorompó közelében hökkenten megállt.
– Vakarcs, mi ez? Nézd!
Előttük, nem messze tőlük, frissen fel volt túrva a föld. A fűre két nagy halom föld volt borítva. Karbolsavtól és festékbűztől súlyos oszlopok meredtek az égnek, olyan magasan, mint a sövény és a magyalfák, s a tetejükre tűzött tábla hosszú árnyat vetett a rétre. Az egyik oszlop mellett ott maradt egy kalapács és néhány szög.
A két nyúl odaszökdécselt az egyik táblához, a csalán közé bújt, és orrát fintorította, mert egy elfojtott cigarettacsikk bűze szállt fel valahonnan a fűből. Vakarcs hirtelen megborzongott és lekushadt.
– Jaj, Gesztenye! Innét ered hát az egész! Most már tudom… valami gonosz! Valami szörnyűség… közeledik, egyre közeledik.
Félelmében vinnyogni kezdett.
– Miféle gonosz… mire gondolsz? Úgy emlékszem, azt mondtad, nincs veszély.
– Nem tudom, mi az – felelte Vakarcs magába roskadva –, ebben a pillanatban nincs itt veszély. De jön… közeledik. Jaj, Gesztenye, nézd! A rét! A rétet vér borítja!
– Ne bolondozz, ez csak a napnyugta vörös fénye! Miket beszélsz, Vakarcs? Hagyd abba, megrémítesz!
Vakarcs reszketve és sírva kuporgott a csalán között, míg Gesztenye próbálta megnyugtatni, és azon törte a fejét, vajon mitől borult ki ennyire a kicsi. Ha retteg valamitől, miért nem rohan biztosabb helyre, mint azt minden értelmes nyúl tenné? De Vakarcs nem tudott magyarázatot adni, sőt egyre vigasztalanabbá vált. Végül Gesztenye így szólt:
– Vakarcs, nem sírdogálhatsz itt a végtelenségig. Különben is sötétedik. Jobb, ha visszamegyünk a vacokba.
– Vissza? – vinnyogta Vakarcs. – Utánunk jön… ne hidd, hogy nem. Mondom neked, a rét tele van vérrel…
– Elég legyen! – szólt rá Gesztenye határozottan. – Most hadd vegyelek én a gondjaimba. Akármi is a baj, ideje, hogy visszainduljunk.
Visszafutottak a réten, át a patakon a marhagázlóig. Itt késlekedtek egy kicsit, mert Vakarcs, akit mindenfelől a nyári est nyugalma vett körül, egészen elanyátlanodott, szinte megbénította a félelem. Amikor Gesztenye végre visszatuszkolta az árokba, először nem volt hajlandó a föld alatti vacokba bújni, Gesztenyének szinte be kellett lökdösnie az üregbe.
A nap leszállt a szemközti domboldal mögé. A hűvös szél záport hozott, és egy órába sem telt, teljesen besötétedett. Az ég elvesztette színét, s a nagy tábla a sorompó mellett enyhén nyikorgott a szeles éjszakában (mintha jelezni akarná, hogy nem veszett bele a sötétségbe, rendületlenül ott van, ahová tették), de nem járt arra senki, hogy elolvassa az éles, kemény betűket, amelyek úgy hasítottak fehér felületébe, mint a fekete kések. Ez állt rajta:
EZ AZ ESZMÉNYI FEKVÉSŰINGATLAN KIVÁLÓAN ALKALMAS ÉPÍTKEZÉSRE, HATHEKTÁRNYI TERÜLETÉN MINDEN IGÉNYT KIELÉGÍTŐMODERN LAKÓHÁZAKAT ÉPÍT A SUTCH ÉS MARTIN KFT. NEWBURY, BERKS.

A Kiadó engedélyével.