FőképFülszöveg:
Cormanthor erdeiben, Sembiától északra vad elfek tanyáznak. Sokuk csalódott az Elfek Tanácsa és a délvidéki emberek közt évszázadokkal ezelőtt megköttetett egyezségben, és elhatározzák, hogy bármi áron megmentik, ami az erdőből maradt.
Megszaporodnak a kereskedelmi útvonalak ellen intézett támadásaik, ezért Sembia úgy dönt, hadat üzen. Miközben Selgaunt fiai a harcra készülnek, kiéleződnek az emberek és az elfek közti ellentétek is. Az elkeseredett háború közepébe csöppen az Uskevren-ház kissé kétbalkezes, ám lobbanékony természetű szolgálója, Laradzsin, aki csak nemrégiben tudta meg, hogy az édesanyja egy vad elf volt Gubancfalváról, apja pedig nem más, mint a tekintélyes Thamalon Uskevren mester.
Származását eddig még az Uskevren-ház tagjai sem ismerték. A félvér cselédlány Cormanthorba indul, hogy minél többet megtudjon anyjáról és származásáról; célja az is, hogy békét teremtsen Sembia és a Völgyvidék között. Miközben féltestvére megmentésére készül, szembe kell szállnia eddig ismeretlen ikertestvérével is. Csakhogy nála jobb célpontot keresve sem találnának az Uskevrenek ellenségei: sötét titkokat rejtegetnek a lány felmenői. Miközben szíve és vére kétfelé húzza Laradzsint, rá kell jönnie, egymás megértése és elfogadása emberfeletti erőt és rendíthetetlen hűséget követel.

Részlet a regényből:
II. Fejezet

Leifander az erdő fölött körözve figyelte a karavánt, amely lassan haladt északnak Rauthauvyr útján. Hat kocsit számolt, tucatnyi hajtóval és közel kéttucatnyi katonával. Mind emberek voltak, kardokkal és számszeríjakkal, láncingük vöröslött a napfényben.
Többen érkeztek a vártnál: a lenti emberek kettő az egy arányban túlerőben voltak a rájuk váró elfekkel szemben, és jobban felfegyverkeztek, mint arra az elfek számítottak. Amikor a menet eléri az elfek búvóhelyét, minden a meglepetés erején múlik majd. Hála az égieknek, Doriantha jól választotta meg a rajtaütés helyét.
Leifander észak felé szárnyalt kijelölt posztjára: egy magas tölgyre, mely valamiképp megőrizte sok levelét a kór ellenére, amely körbevette. Leszállt egy erős ágra, és visszaváltozott elffé.
A lombon keresztül éppen csak ki tudta venni a tucatnyi erdei elfet, akik a jelére vártak. Barna bőrruhákba öltöztek, hogy beleolvadjanak az erdőbe, amelyben napbarnította arcuk is segítette őket. Változatos hajszínük árnyalatai a fűsárga és az őszi vörös két véglete között ingadoztak. Kardjuk acéljának csillogását korommal fedték el, nyilaikra pedig barna tollakat ragasztottak az elfeknél szokásos élénk színűek helyett. Minden ékszert és díszt félretettek a rajtaütés idejére. Eltűntek a fényesre csiszolt csengettyűs kövek és színes tollak, melyekkel általában hajukat díszítették. Nem volt helyük ilyen piperkőc dolgoknak ott, ahol egyetlen csilingelés vagy sárga tollvillanás elárulhatta a csapdát. A fekete tinta maradt meg egyetlen díszükként, amelyet tűkkel vittek föl arcukra és kezükre. A tetoválások segítettek az álcázásban; ezeknek hála arcuk egybeolvadt az erdő árnyaival.
Doriantha, a csapat vezére pillantott föl Leifanderre az elfek rejtekhelyéről az út túloldalán. Karcsú kezével bonyolult alakzatokat leírva tette föl néma kérdéseit. A férfi saját jeleivel válaszolt, megadta az ember harcosok számát és a karaván távolságát – kevesebb, mint egy mérföld.
Doriantha halványbarna szeme fölcsillant, ajka vad mosolyba rándult. Leifander lombkoronabéli posztjáról a nő tetoválása az orrán és az arcán átfutó egyszerű fekete vonalnak tűnt – pedig valójában kifinomult csomókat ábrázolt, s szent kört formálva folytatódott a haja alatt és a füle mögött. A nő szálkás izmai megfeszültek, amikor hátrahúzta íját, és célzott egy képzeletbeli nyíl mentén. Ebben a pillanatban a háta mögött, a fák közt átszűrődő napfényben, hátravetett csuklyával, válláról lehulló napszítta tincseivel olyan pompásan nézett ki, akár a Nagy Íjász.
Leifander rádöbbent saját szentségtörésére, és hozzáérintette mutatóujját az ajkához, majd nyitott tenyerének csapta, hogy semmissé tegye néma szavait. Ha egyszerű halandókat hasonlítgat istenekhez – legyenek akár olyan élettel teliek, mint Doriantha –, a Nagy Íjász könnyen megvonhatja tőle kegyeit a közelgő harcban.
Nehéz volt azonban elképzelni, hogy az elfek célt téveszthetnek, ha az erdő az ő oldalukon áll. A lenti út körültekintően
álcázott csapdát rejtett: egy vastag fojtógyökeret, amely hosszú szálakban tekergőzött ott. A csapdát aznap reggel készítették, még hajnal előtt. Az elfek Doriantha irányítása alatt – karddal a kezükben, arra az esetre, ha az erős kacsok bármelyiküket megragadnák – földet szórtak a fojtógyökérre, hogy elrejtsék szem elől.
A húsevő inda az elfek szövetségese lesz az elkövetkező rajtaütésben. Amikor a menet elején masírozó katonák rálépnek, a villámgyors kacsok odaszögezik őket, tökéletes célpontot biztosítva az elf nyílvesszőknek. Ekkor választás elé állítják az embereket: eldobhatják a fegyvereiket, és beleegyezhetnek, hogy átvizsgálják a karavánt bizonyítékért, hogy tényleg ők terjesztik a betegséget – vagy lemészárolják őket mind egy szálig.
Míg arra várt, hogy a karaván elérje a rajtaütés helyét, Leifander a reggeli napfény meleg ölelését ízlelgette. Az éjszakai repülés miatt érzett fáradtságában engedte lecsukódni a szemét. A levelek zörgését hallgatta maga körül, és a fák nyikorgását a szélben. Toll csapódott a homlokának: totemállata, a varjú tincsébe fűzött tolla, amelynek hála működtethette mágiáját. Valami megcsiklandozta a lábát – egy pók. Öntudatlanul változtatott tartásán, ahogy az ág megingott a délről érkező meleg szélben.
Csukott szemmel szinte meg tudta magát győzni róla, hogy az erdő olyan, mint régen. Ám a kibújó levelek, érő makkok és napmelengette moha illata helyett az égett fűéhez hasonló savanykás szag csapta meg az orrát. Nem a hamvak édes-füstös aromája volt ez, hanem valami élesebb, ami jobban hasonlított a kénes sárra.
Kinyitotta a szemét, és végighúzta ujját a fölötte lengedező ág egyik levelén. Mélyzöldnek és kéttenyérnyi szélesnek kellett volna lennie, finoman csipkézett peremmel. Ehelyett sárga volt, ráncos, és szürke foltok pöttyözték, melyek nedves papírként szakadtak és szúrós, olajos réteget hagytak Leifander kezén.
A férfi bőrnadrágjába törölte kezét, és a törzsre összpontosította figyelmét. Az is pöttyös volt, megzsugorodott és szétnyílófélben lévő. A rátapadó moha olyan szárazon lógott rajta, akár tetemen a bajusz. Mint az Elveszett Hangok völgyének megannyi fája, ez a tölgy is haldoklott. Különös volt látni, ahogy a tiszta, kék ég alatt fürdik a reggeli fényben. A Levelek Ura biztosan sírt a látványtól.
Az utak mindkét oldalát fák és aljnövényzet népesítették be, még két hónappal azelőtt, Mirtul havában is. Csak pár napja tartott a lánguralom hónapja, de a legtöbb fa már elveszítette a leveleit. Kevesebb mint harminc nap maradt hátra nyárközépig, a lenti bokrok ágait le kellett volna húznia a termésüknek, ehelyett úgy néztek ki, mint holmi télnyűtte gallyak. Az utat szegélyező páfrányokból csak ráncos, szürke massza maradt a keréknyomok mellett.
Leifander eltakarta a szemét, és erősen figyelte az utat. A kocsik még mindig látótávon kívül voltak. Nem csak az út kanyarulata rejtette el őket, de a reggeli köd is, amely ahelyett, hogy eloszlott volna a felkelő nap fényében, egyre sűrűbbnek tűnt.
Szárnysuhogás tudatta vele egy rigó érkeztét. Leifander felpillantott rá, majd figyelmen kívül hagyta, ám úgy tűnt, a madár nagyon is azt akarja, hogy észrevegye. Egyenesen nekirepült, szárnyával az arcába csapott, lábával meghúzkodta a hajfonatait. A férfi megpróbálta elhessegetni, de a madár kitartónak bizonyult.
– Mi van? – kérdezte végül ingerülten az elf, és elfordította tekintetét az útról.
Amint a madár letelepedett a Leifander fölötti ágra, ő az izgatottan csipogó kórus hallatán rájött, titkos fészek van ott. Két pihés fej jelent meg nagyra tátott csőrrel az ág- és fűrengeteg szélénél. A sebzett erdőben születő és felnövő fiókák soványak voltak, és fülrepesztő elszántsággal csiripeltek.
– Á! – mondta Leifander az anyamadárnak, akit immár megértett. – A gyermekeid éhesek. Talán segíthetek.
Pillanatnyi kutatás után meglelte a lábát csiklandozó pókot, egyetlen gyors ujjmozdulattal megölte, majd óvatosan a szájába vette, és a fészekhez hajolt. Hagyta, hogy az egyik fióka kitépjen egy darabot a pókból, majd engedte, hogy a másik is így tegyen.
Az anyarigó még mindig elégedetlennek tűnt. Néhány szívdobbanásig még körözött Leifander feje körül, mintha arra jutott volna, a férfi egy varjú, aki el akarja rabolni kicsinyeit. Aztán egy felháborodott szárnycsapással elrepült.
Az elf folytatta az út fürkészését. A karaván még mindig nem látszott, de már nem lehetett sok hátra. Figyelnie kell…
Apró karmok nyomását érezte az ujján. Lenézve látta, hogy a nagyobbik fióka kikecmergett a fészekből, és épp fölmászott a kezére. Ott állt, és széttárta szárnyait, hogy egyensúlyt találjon. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban szárnyra kaphat.
– Készen állsz elhagyni a fészket, apróság? – kérdezte gyengéd hangon a férfi, és szemmagasságba emelte a madarat. – Mi ilyen fontos, hogy azonnal útra kell kelned?
A fióka oldalt döntötte fejét, és őt tanulmányozta üveges, fekete szemével. Szél zörgött a fák között, elszórva a megmaradt leveleket. Az emelkedő ágak fényben és árnyékban fürdették a madarat, amitől annak tollazata gyors egymásutánban borostyánbarnáról feketésbarnára változott, majd vissza. Az elfnek néhány szívverésig a lélegzete is elállt – meg volt róla győződve, hogy a fiókánál sokkal hatalmasabb valami méregette őt annak a szemén keresztül. A szellő megállt, és a levélárnyékba merülő tollak visszanyerték eredeti fakóbarna színüket.
A férfi nevetett saját önteltségén – a Szárnyas Anyának nyilván jobb dolga is volt, mint hogy egyik, szárnyait bontogató papját figyelje. Föl-le mozgatta kezét, amire a fióka heves szárnycsapásokkal válaszolt.
– Menj hát, próbáld ki a szárnyaidat! – jelentette ki, és a levegőbe dobta a fiatal madarat.
A fióka bizonytalankodását nézve összerezdült, amikor eszébe jutott első saját, nem is olyan régi repülése. Amilyen fiatal volt, szerencsésnek mondhatta magát, hogy máris sikeres alakváltónak bizonyult, hiszen a legtöbb elf nem uralta ezt a képességet, míg el nem érte első félszázadát, és bőven serdülőkorban nem járt. Viszont hamarabb ért társainál, s jutalmul Doriantha őt választotta őrszemnek erre az őrjáratra.
A férfi mosolygott, amikor látta, hogy a fióka végre megtalálja a szárnyát, és újra fölemelkedik egy esés után, amely majdnem a földnek csapta. Az út mentén szárnyalt, üres területet keresve a repüléshez.
Leifander ismét délnek nézett az úton, és észrevette, hogy az emberek karavánja látótávon belülre került. Károgott egyet a lentieknek figyelmeztetésképpen a fejleményekről, majd megkereste tekintetével a fiókát, hogy gyönyörködhessen annak első repülésében.
A madár alacsonyan – túl alacsonyan – szállt a föld fölött, és a betemetett fojtógyökér egyik része lecsapott rá. A fióka lázas szárnycsapásokkal fölemelkedett, és éppen csak elkerülte az erős kacsokat. Az állat vad elszántsággal indult meg az úton a reggeli köd vastagabb foltjai felé, a növény pedig követte, s kibújt a talaj alól, akár egy ébredő kígyó.
Leifander csöndesen szitkozódott. A fojtógyökér nagyja láthatóvá vált az úton, ahogy vad tekergéssel prédája után vetette magát.
A férfi Doriantha felé pillantott, ám úgy tűnt, ő még nem vette észre a tervén keletkezett rést. Bár a karaván érkezéséig hátravolt egy kevés idő, az elfek nem fedhették be újra földdel az indákat most, hogy a nap felkelt. A rajtaütés kútba esett, és az egész Leifander miatt történt. A fiókát bámulta azt kívánva, bárcsak soha ne engedte volna szárnyra kapni.
Valami nem volt rendjén. A fiatal rigó elvesztette magabiztosságát – amint beért a ködbe, mintha elfelejtette volna, hogyan kell repülni. Élesen rikoltozott, kétségbeesetten verdesett a szárnyával, és spirálokat leírva oldalra bukott. Szárnyai megbénultak, és kődarabként hullott a földre.
Leifander pislogott, mert elsőre nem hitte el, amit látott. A köd a tekergőző fojtógyökér fölé sodródott, mire az elsorvadt. A növény a földre esett, mint egy hirtelen elernyedő feszes kötél.
A köd némán mozdult tova az erdei elfek búvóhelye felé.
Rémült károgás szállt fel Leifander szájáról, mielőtt megtalálhatta volna a szavakat, amelyekkel figyelmeztetheti a lentieket.
– A köd! – recsegte, miközben fölállt és a szájához emelte a kezét. – Doriantha, vigyázzatok! A vastag ködfolt alig tízlépésnyire balra tőletek – megöli, ami belekerül!
Bár a nő meglepődött, de gyorsan reagált, és visszavonulást jelzett. Az elf raj egyként állt lábra és kezdett eltűnni az erdőben.
A férfi megkönnyebbülten sóhajtott a lombok óvó rejtekén, és megköszönte a Szárnyas Anyának a figyelmeztetését. A támadás kudarcba fulladt. Az elfeknek újra össze kellett állniuk az erdőben, hogy később folytathassák a harcot, ám – Aerdrie Faenya legyen áldott! – Doriantha és harcosai legalább megmenekültek a ködtől, bármi is legyen az.
Leifander lehunyta a szemét, és megsimogatta a hajába fűzött opálosfekete tollakat, hogy megidézze a varjú erejét. Amikor végzett az átalakulással, egy kiáltás lentről tudatta vele, baj van. Kinyitotta a szemét, és oldalra döntötte a fejét, hogy lenézzen a földre. Rögtön észrevette a veszélyt: az elfek egyike – Jornel, egy rézhajú ifjú, kinek szeme alá esőcseppeket tetováltak, amitől úgy tűnt, mintha mindig sírna – nem tudott elmenekülni a rajtaütés helyéről. Föntről Leifander látta, hogy az ifjú lába beleakadt a fojtógyökér egyik szárába, amely ebbe az irányba indulhatott, miután a fióka fölébresztette. A fiatal elf őrült hévvel szabdalta a kacsot a kardjával, de miközben ezzel volt elfoglalva, egy második inda bukkant elő a földből, és megragadta a csuklóját. Szorosan tartották, és bár Jornel rémülettől dülledt tekintettel folytatta hiábavaló szabadulási kísérletét, a köd egyre csak közelített.
Doriantha gyorsan jelzett a többi elfnek, hogy maradjanak az erdőben, vállára vette íját, és visszarohant a csapás mentén. Előrántotta a kardját, és nekiesett a gyökérnek, de nyilvánvaló volt, hogy nem fogja tudni időben kiszabadítani a társát. A halálos fehér köd máris émelyítő, bűzös áradatként nyalogatta őt.
A Jornelt tartó inda megereszkedett és elfonnyadt, majd a köd elnyelte az ifjút, aki térdre rogyva hányni kezdett, miközben próbálta kiverekedni magát, de a másik kacs, mely még mindig tartotta, lelassította. Jornel maga után húzta az elszáradt indákat, de pár lépést tudott csak így megtenni, mielőtt vad köhögőroham kíséretében elesett.
Leifander azonnal tudta, mit kell tennie. Ahogy Doriantha hátrált az érkező köd elől, ő meredeken lebukott. Amikor átrepült a nyirkos ködön, visszatartotta a lélegzetét, és leszállt Jornel mellé.
Csőrével megfogta a társa csuklója köré tekeredett indát, és kemény szárnycsapásokkal a levegőbe lendült. Óvatlanul levegőt vett, mire kín lángolt föl tüdejében, s érezte, hogy a förtelmes szagú köd emészteni kezdi a tollazata végét. A szeme csípett, látása elhomályosult.
A ködtől meggyengült kacs leszakadt Jornel karjáról. Leifander ledobta a borzalmas ízű indát, kirepült a felhőből, és nagy lélegzetet vett. Tollai és bőre még mindig égtek a köd maró érintésétől.
Erőfeszítései azonban hiábavalóak voltak. Jornel lábát még mindig tartotta az egyik gyökér. Az ifjú bőre felhólyagosodott, szájából pedig véres hab bugyborékolt.
Míg a többi elf bizonytalanul figyelt, Doriantha mély levegőt vett, és beugrott a ködbe. Hólyagok törtek elő bőrén, mialatt leoldotta az utolsó szárat Jornel lábáról, és kihúzta őt a felhőből. Két harcosa rohant oda – egyikük a sérült ifjúért indult, míg másikuk megtartotta Dorianthát, aki erős köhögés közepette tántorgott odébb.
Az elfek elrejtőztek az erdőben, a nyikorgó kerekek zaja pedig egyre hangosabb lett. Leifander a fák koronája fölé emelkedett, s még mindig zihált a bűzös ködtől, amely lángra lobbantotta a torkát és a tüdejét. Az út felett körözött, fátyolos tekintettel hunyorogva a karavánra. Úgy tűnt, a katonák nem vették észre a visszavonuló elfeket, sem a ködöt, amely mindössze százlépésnyire feküdt előttük. Vajon beletévednek és meghalnak?
A tüdejét markoló fájdalom ellenére kíváncsian figyelt, amikor furcsa dolog történt. Valahonnan a ködből füttyentés hallatszott. Ezt észlelve a katonákat vezető őrmester fölemelte a kezét. A kocsisok megzabolázták állataikat, és a karaván megállt.
Akárha hirtelen szél érte volna, a köd eloszlott az erdő irányába, és elszáradt növénymasszát hagyott maga után az úton. Néhány pillanattal később egy sor fekete folt vágott át az ösvényen. Lábnyomok.
A lábnyomok egy ponton megálltak, és növekvő foltot alkottak a halott fojtógyökér egyik vastag szára mellett. Az összegabalyodott indák megmozdultak kissé, mintha egy láb terelte volna odébb őket.
Egy szívdobbanással később a férfi véget vetett a varázslatnak, amely elrejtette őt a tekintetek elől. Ember volt, talán hatvanesztendős lehetett, kiugró homloka fölött bozontos, fakó hajjal, és húsos karokkal. Sárga mellényt és nadrágot viselt, mely beteges árnyalatot kölcsönzött a bőrének. Jobb kezének minden ujján aranygyűrűk csillogtak, míg baljában vékony pálcát tartott, amely úgy nézett ki, mintha csontból faragták volna. Egyetlen fekete gyöngy díszítette, és hegyéből fehér ködkacsok szállingóztak.
Ezüstsíp lógott a férfi nyakán lévő láncról. Ő a szájához emelte, és megfújta. A karavánnál az őrmester leengedte a kezét, mire a katonák és az állatok újra megindultak az úton.
Leifander a pálcát tartó embert bámulta, és harag ébredt a mellkasában, amikor rájött, hogy az erdőt elemésztő betegség forrását nézi. A darabok úgy illettek egymásba, akár dió a héjába. Ezért volt a kór középpontja az út mentén. A karavánok a varázsló segítségét vették igénybe, aki pusztító mágiát használt, hogy megtisztítsa Rauthauvyr útját a fojtógyökértől, amely annyira elterjedt mostanában az erdőben. Csak az emberek lehettek olyan ostobák és önzőek, hogy olyan hatalmat vetettek be, amely nemcsak a gyökeret pusztította el, de magát az erdőt is.
Mintha megérezte volna magán az elf tekintetét, a varázsló fölnézett. Szemével a fölötte köröző varjút követte, s jobb kezének ujjai megrándultak. Felismerte volna, kit rejt valójában a „varjú”? Vajon azért emelte föl a kezét, hogy varázsoljon?
Ha így volt, Leifander nem tudott volna időben elszökni, ezért menekülés helyett a váratlan utat választotta. Összezárta szárnyait, és alábukott. Az utolsó pillanatban húzta föl magát, szárnyaival az ember arcába csapott, és zsíros arcába mélyesztette karmait.
Az átkozódó varázsló ösztönösen reagált, és megemelte pálcáját, hogy azzal csapja le Leifandert.
Éppen azt tette, amiben az elf reménykedett.
Ő kicsavarta a testét, és a pálca köré fonta a karmait. Szivacsosnak és csúszósnak érződött, mint a rothadástól nyálkás csont, ám a magja szilárd volt. Leifander hátravetette magát, és vad szárnycsapásokkal kitépte a tárgyat a varázsló markából.
Amikor az ember különös, kifacsart nyelven kántálni kezdett, az elf ráébredt baklövésére. Varjúra nem jellemző cselekedetével nemcsak kinyilvánította, hogy nem madár, de még ahhoz is túl közel sodorta magát, hogy kereket oldhasson.
Nyílvessző röppent ki az erdőből és zúgott el Leifander mellett, majd egy újabb nyíl, majd még egy. A legtöbb ártalmatlanul a földbe csapódott, vagy elakadt a faágakban, mielőtt elérhette volna az utat, ám a figyelemelterelés esélyt adott az elfnek a szökésre. Ahelyett, hogy rá varázsolt volna, az ember félbehagyta kántálását, és másikba kezdett. A levegő felvibrált előtte, és elrejtette őt. Egy szívveréssel később nyílvessző csapódott ebbe a szikrázó erőtérbe, és tört szét ezer darabra egy sercegő energiarobbanás kíséretében.
Egyre több nyílvessző érkezett a rengetegből és vágódott a varázsló mágikus pajzsának, ő pedig megfújta a sípját, hogy magához hívja a karavánt kísérő harcosokat. A nyílzápor hirtelen abbamaradt, amikor az elfek látták, hogy Leifander elérte a biztonságot nyújtó fákat, és visszavonultak az erdőbe.
Leifander egyik lábával még mindig a pálcát markolva társai után repült.

A Kiadó engedélyével.