FőképFülszöveg:
A túloldalon gyülekező Vértestvérek puskatussal kezdték püfölni az ajtót. Gaunt új tárat csúsztatott a sorozatvetőjébe. Még egy tartalék tára van, és vége. Még tíz lövedék.
A szirénák sivítása, és a dörömbölés sem tudta elnyomni az egyre erősödő, diadalittas üvöltést. Gaunt ujjai elfehéredtek, úgy szorította a fegyvere markolatát. Rövidesen egy újabb, fehér csempés alagúthoz értek. Körülöttük mindenhol harcoltak – a felettük és mellettük nyújtózó folyosókon, s az alattuk elhelyezkedő járatokban.
- Most merre? – kérdezte a fogoly.
Aztán a hátuk mögött felbukkanó Vértestvérek eldöntötték a kérdést.
Futásnak eredtek. Gaunt maga előtt terelte a foglyot, s közben megeresztett egy-egy lövést hátrafelé. Az egyik robbanólövedék talált, s üldözőik a földre vetették magukat...

  
A Tanithi Elsők két éve nem harcoltak. A Balhauton várakozva lassan elveszítik minden reményüket abban, hogy visszakerülhetnek a frontra. Mindez azonban megváltozik, amikor a Vértestvérek megtámadják a helyőrséget. Gauntnak és embereinek egy foglyot kell védelmezniük. Vajon mit tudhat a fogoly, és miért akarják az eretnekek mindenáron elnémítani?

Részlet a regényből:
EGY
VIGASZ

Úgy tűnt, a holtak előszeretettel térnek vissza a Balhautra.
E. F. Montvelt bácsikájának legalábbis ez volt a véleménye, s a Dicső Győzelem óta eltelt tizenöt év során E. F. Montvelt maga is erre az álláspontra helyezkedett.
E. F. Montvelt a véleményt a bácsikájától örökölte, csakúgy, mint a Harmincegyes Dokk vámfelügyelői posztját, jókora, horgas orrát s egy kartondobozt, tele mindenféle emlékkel – többek között egy fiola hajfestékkel, egy érdemrenddel a Khual Háborúk idejéből, valamint egy pornográf képekkel illusztrált füzetecskével, amelyben az ünnepelt táncosénekesnő, Adele Coro mutatta meg bájait.
A holtak elképesztő számban találtak vissza. Mintha a Dicső Győzelem során kiontott vér csalogatta volna ide őket szirénénekével az univerzum legtávolabbi sarkából is.
E. F. Montvelt egyszer azt olvasta a bácsikája egyik hátrahagyott könyvében, hogy él valahol egy olyan halfaj, amely akár egyetlen csepp vért is képes kiszagolni és felkutatni az óceánban.
Ugyanez volt a helyzet a Balhauttal és a holtakkal. A Balhaut volt a csepp vér az univerzum óceánjában. A holtak pedig kiszagolták a vért, ami ide vonzotta őket, s amivel megváltották az utat.
A véráztatta Balhaut igazi népvándorlás célpontja lett – holtak s elevenek számára egyaránt. A holtakat temetni hozták az élő rokonok, a zarándokok és kíváncsiskodók meg maguk is idetaláltak. Ki gyászolni jött, ki nézelődni – s mindez a Dicső Győzelem miatt.
Az emberek még tizenöt évvel a csata után is késztetést éreztek, hogy nagybetűt használjanak, ha Slaydo Győzelméről, a Dicső Tettekről vagy a Fordulópontról beszéltek. Mert a Balhaut még ennyi idő távlatából is a Hadjárat legnagyobb győzelmének számított, s mint ilyen, nem csupán emblematikus jelentőségű hely volt, hanem egyben a legalkalmasabb is arra, hogy örök nyugalomra helyezzék a Birodalom hőseit. Olyan hely, ahol a gyászolók az Impérium diadalának fényében a halált is dicsőségesnek látták.
A tisztek holttestét tükörfényesre polírozott koporsókban szállították végső nyughelyükre, a katonai mauzóleumokba. A közkatonák dögcédulával ellátott csontjai a végeláthatatlan s egyre csak terjeszkedő temetők földjébe kerültek.
Azok pedig, akiket sehogy sem lehetett azonosítani – az arctalan, névtelen halottak – a krematóriumba kerültek, s a hamvaikat az ünnepélyes, napjában ötször tartott megemlékező mise keretében szórták a szélbe.
Az év minden napján.
A holtakkal együtt jöttek a gyászolók is. Volt, aki a saját halottait kísérte, hogy lássa, Balhaut megszentelt földjébe kerülnek, míg mások emlékezni jöttek, vagy épp a tiszteletüket leróni azok előtt, akik már a földben nyugodtak.
S voltak – talán épp ők a legtöbben –, akik azért jöttek, mert nem tudták, mi lett a szeretteikkel. Apákat, férjeket, fiakat és testvéreket gyászoltak, s a szimbolikus jelentősége miatt választották épp ezt a földet a gyász és megemlékezés helyéül. Az elmúlt másfél évtized folyamán a Balhaut hatalmas összegekre tett szert a halottak és gyászolók szállításából, a temetők és kripták építéséből s a selyemhernyó-tenyésztésből. A Birodalom elesett hőseinek természetesen a legfinomabb selyem szemfedő dukál.
E. F. Montvelt az export-import ágazatban s a felülvizsgálatban volt érdekelt. Ő felügyelte a Harmincegyes Dokkot az Égi Állomáson, ezen a hatalmas, Balhaut körül keringő orbitális platformon. S tette ezt olyan pontossággal és szorgalommal, ami a bácsikájának is megelégedésére szolgált volna.
Üvegpadlójú irodájából lelátott a dokkológyűrűhöz közeledő hajókra, bár érkezésüket és távozásukat egy jókora holografikus kijelzőn is figyelemmel kísérhette, ami úgy ragyogott a feje fölött, akár a csillagos égbolt.
Rubrikátorai, akik az iroda falai mentén, kogitátoraik mögött dolgoztak, a hajók rakományával foglalkoztak, míg az alá beosztott hivatalnokok a szállítmányozási leveleket és szerződéseket ellenőrizték, s szükség esetén a büntetéseket és késedelmi díjakat kiszabták.
Minden adat hozzá futott be kábelen, de – akárcsak annak idején a bácsikája – ő is jobban szerette saját maga szemügyre venni a dolgokat.
Látni, ha egy hajó túl sokáig foglalja a helyet az elhúzódó kirakodás miatt, s személyesen megbüntetni. Vagy hús-vér valójukban találkozni a kikötőmesterekkel, és panaszkodni egy sort, ha bármelyik dokk egy napnál tovább kihasználatlanul állt.
Látásból ismert minden rakodómunkást, kódról minden szervitort, a mozgásukról a hajókat, s a repülési stílusáról és manővereiről bármelyik pilótát, aki valaha is járt az Égi Állomáson.
Mindennél jobban imádta a látványt: a fémszerkezetek és üzemanyagcsövek szövevényét, a hatalmas dokkológyűrű árnyékos csarnokait, ahol az ütött-kopott páncélzatú hajók várakoztak, a lassan sodródó felhőkön átszüremlő napfényt. S odalent, a száznegyven kilométerrel alattuk nyújtózó barna-kék óriást, a Balhautot.
Aznap a négyes állásban a Gremminger Beroff Tajtékjáró pihent, a Ragyogó Ulysses Grand az ötösben, a nyolcasba pedig épp ekkor ereszkedett le a Tarnagua Büszkesége. A hetesben mágneses hornyokkal rögzítették a Hans Feingold Relatív Iterációját, amelynek tönkrement az egyik üzemanyagadagolója. E. F. Montveltet úgy informálták, hogy a javítások közel egy hetet vesznek igénybe. Fejben már ki is számolta a késlekedésből adódó büntetőtarifát.
A Nagy Eleksander Soljor alig egy óra múlva fut ki, már ha a bérletet intéző ügynökök nem akadékoskodnak többet. A kettesbe alig néhány perce érkezett a Vigasz, s a legénység máris megkezdte a kirakodást.
Plackett hajója volt, s róla mindenki tudta, hogy a szektor peremvidékén kereskedik, a Khulan meg a Bethan Halo környékén. A szállítmányozási lap szerint azonban, amit az ügyeletes rubrikátor nyomott a kezébe, a Vigasz nyolc hónapig volt San Velabóban, s kivételesen a belső szektorok irányából érkezett.
Úgy tűnt, Plackett változtatott a szokásain, s E. F. Montvelt úgy döntött, hogy ezt szóvá is teszi a kapitánynak, amint az kiteszi a lábát a hajóról.
E. F. Montvelt nagy hangsúlyt helyezett a kapcsolattartásra, s szerette a kapitányokat személyesen üdvözölni. Olyasfajta régimódi udvariasság volt ez, amit még a bácsikájától tanult.
Persze gyanította, miféle válasszal áll majd elő Plackett. Aki a kereskedelemből él, annak mindig figyelemmel kell követnie a háború változásait. A Hadjárat ismét megnyitotta a Khan-szektor javát s a belső szektorok egy részét, és Plackett is csak azt tette, mint mindenki más – oda ment, ahol üzletet szimatolt.
Leszámítva, hogy a szállítmányozási lista szerint a hajó már nem Plackett nevén volt. Az új tulajdonosnak fenntartott rubrikában a Jonas név szerepelt.
– Jonas – olvasta félhangosan, bár nem egy munkása erre is felkapta a fejét.
– Uram? – lépett oda hozzá az egyik ügyintéző.
– Jonas – ismételte meg E. F. Montvelt. – Így hívják a Vigasz új tulajdonosát.
– És ez gondot jelent, uram?
– Jonas?! – csattant föl a vámfelügyelő. – Tudja! Mint a régi viccben!
A fiatalember értetlensége láttán kénytelen volt emlékeztetni magát, hogy az alkalmazottai java túl fiatal ahhoz, hogy emlékezhessen a régi hagyományokra.
A bácsikája napjaiban mindenki ismerte a Jonas nevet. Olyasmi volt, amit ők találtak ki. Egy vicc. Olyankor írták ezt a nevet a formanyomtatványokra és fuvarlevelekre, amikor a tulaj valós kiléte ismeretlen volt. Volt, hogy a privatérok szándékosan ezt a nevet használták, hogy leplezzék valós kilétüket, vagy hogy valamely szélhámosságukról eltereljék a figyelmet.
– Jonas! – forgatta a szemét E. F. Montvelt. – Mint a régi történetekben! Mint a Holtak Kincsében!
– Ó! – csillant végre a felismerés a fiatalember szemében.
– Mint a gyerekmesében! Mi is volt benne? Egy doboz?
– Kincsesláda – sóhajtott lemondóan E. F. Montvelt.
– Hát persze! Kincsesláda! – vigyorodott el az ügyintéző.
– Az űr sötét mélyén, ahol a hajótörést szenvedett szerencsétlen utazók lelkét őrizte.
A fiatalember felnevetett, és megcsóválta a fejét.
E. F. Montvelt lesétált a kettes állásba.
Átvágott a promenádon tolongók között, ahol a hajóval érkezett utasok és a legénység találkozott az üdvözlésükre összesereglettekkel. Voltak itt szerelők, ügyintézők, a Belső Őrség inspektorai, koldusok, szajhák, fuvarosok, kalmárok, kísérők és kalauzok, akik némi pénzért szíves-örömest körbevezették az újonnan érkezetteket a lenti harcmezőkön; árusok, akik bármilyen dokumentumot beszereztek, amíg senki nem kérdezett semmit, s polgárok, akik egészen az Égi Állomásig eljöttek valamelyik – élő vagy holt – rokonukért.
E. F. Montvelt gyomra felfordult, miközben utat tört magának a tömegben. Izzadságszagot érzett meg bűzös leheletet, egy árus húsos-fokhagymás pitéjének markáns aromáját, egy grillázst árusító pultnál az égetett cukorét, s valamivel odébb a dokk atmoszférikus nyomásmezejének ózonszagát.
És természetesen ott volt még az a dohos, szappanszerű kipárolgás, a hajók saját szaga, aminek az alapja a nyolc hónapig recirkulált, időről időre újradúsított levegő volt.
Konténereket szállító szervitorok masíroztak el mellette, s a fejük fölött egy villogó lámpájú mágneses vontató lebegett el.
A Vigasz igazi, lassan korrodáló páncéllemezekből, gigászi hajtóművekből és lehegesztett hipertérburkolatból álló behemót volt. Karbonizált borításán már ott nyüzsögtek a parányi hegymászóknak tűnő rakodómunkások, s E. F. Montvelt jól hallotta a mágneses csizmák tompa kondulásait, ahogy a szervitorok felkúsztak a függőleges páncéllemezeken.
A zsilipkaput rögzítették, s az innenső oldalon felsorakoztak az egészségügyi és a tűzoltó-alakulatok. A hajó árnyékán túl már a Balhaut ionoszférájának fehér ködpamacsai látszottak.
E. F. Montvelt aktiválta az adattábláját, s gyorsan átfutotta, amit a hajóról tudott. A Vigasz – minő meglepetés – halottakat szállított. A rakománylista egyéb tételei mellett volt ott ötven lezárt konténer, melyeket azzal a céllal szállították ide, hogy tartalmukat – konténerenként húsz holttestet és részleges maradványokat – a Balhauton helyezzék örök nyugalomra. Az adatok szerint a 250-es Borunai Lövészezred katonái voltak – egy olyan seregé, melyet itt, ezen a bolygón alapítottak. Ezek a katonák igazi hősök voltak a helyiek szemében, Aldo tragikus vereségének szomorú mementói, akik legalább holtukban hazatérhettek.
Az utaslistán San Velabóból érkezett gyászolók is szerepeltek, a nevek és rangok alapján a többségük nemesember, akik azért tették meg a roppant utat a Balhautra, hogy leróják kegyeletüket a holtak előtt. E. F. Montvelt megigazította keményített gallérját, s lesöpört néhány képzeletbeli porszemet a kabátja hajtókájáról.
Udvariasság és kegyelet. Mindig ez a kettő.
Akár egy sor hatalmas, mechanikus nyelv, tartókonzolos fémhidak és rakodórámpák nyúltak ki, hogy összekössék a hajót a dokkal. Néhány perc múlva a rakodószervitorok már nekiláttak lehozni az első konténereket a Vigaszról. A legközelebbi hídon pedig végre az utasok és a legénység tagjai is feltűntek.
Két fekete ruhás özvegy jött az élen karöltve, fejük fölött fekete iker-siratóernyővel. Mögöttük három libériás inas cipelt egy hatalmas rózsafa ládát, illetve egy olajos nyomáskiegyenlítő ruhát viselő matróz egy vaskos kábelköteget.
Egy enervált főtiszt – a rangjelzése alapján ezredes – vánszorgott le a hídon, mellette a szárnysegédje s egy magas, atletikus alkatú férfi világosbarna bőrkabátban. Kopaszra borotvált feje olyan hibátlan formájú volt, mintha kifejezetten ilyennek tervezték volna. Furcsamód a simára borotvált arc és a koponya többi részének arányai nem igazán passzoltak. A járása és a tartása alapján ő is katonának tűnt.
Aztán E. F. Montvelt megpillantotta a következő özvegyet. Hosszú, fekete selyemruhát viselt, pengeéles fémlemezekből álló legyezőt és bíborkeszkenőt. Rakott krepp és selyem alsószoknyái minden lépésénél hangosan zizegtek. Feltűzött, fehérarany haját s az arcát füstként ölelte körül a sötét fátyolszövet – egyedül hófehér nyakát hagyta szabadon, ami már szinte szemérmetlen magamutogatásnak tűnt.
E. F. Montvelt, kezében az adattáblával, a híd lábához sétált.
– Jonas kapitány? – kérdezte fennhangon. – Jonas kapitány?
Úgy tűnt, senki nem foglalkozik vele.
– Hol a kapitány? – kérdezte a kábelt cipelő tengerészt.
A fickó közömbös képpel vonta meg a vállát, amiért E. F. Montvelt legszívesebben felpofozta volna. Megkocogtatta a jelvényét, jelezvén, hogy most már az ő felségterületén vannak.
– Hol van ennek a hajónak a kapitánya? – ismételte meg a kérdést a vámfelügyelő.
– A hölgy… ott… ő kérte meg, hogy személyesen ellenőrizze a poggyászát a raktárban – biccentett a fejével a botrányos öltözékű özvegy felé a tengerész.
E. F. Montvelt odasietett a feketébe öltözött nőhöz, s udvarias meghajlással köszöntötte.
– Bocsásson meg az alkalmatlankodásomért hölgyem, de meg tudná mondani, hol találom e hajó kapitányát?
– Ó, hát ő halott! – mondta a nő.
Halkan, enyhe akcentussal beszélt, s mintha visszafojtott sírással küszködött volna.
– Halott?
– Borzasztó, nem?
– De… hogy lehetséges ez?
– Muszáj volt megölnünk, amikor nem akart együttműködni velünk – válaszolt a nő magától értetődően.
E. F. Montvelt ugyan nem látta a nő vonásait a sűrű szövésű fátyolon keresztül, de volt egy olyan érzése, hogy árgus szemekkel figyeli őt.
– Végtelenül sajnálom, de… mintha… úgy értettem volna, hogy megölték a kapitányt.
– Sajnálom, de nem tudok hazudni.
– Asszonyom… – lépett hátra önkéntelenül E. F. Montvelt.
– Egész biztosan jól érzi magát?
– Úgy értem, hogy valóban nem tudok hazudni – sóhajtott fel a nő. – Nagy teher ez a számomra, hiszen mindig az igazat kell mondanom. Még akkor is, ha fáj vagy bajt hoz a fejemre.
– Nem szeretne esetleg leülni? – kérdezte zavartan a vámfelügyelő.
– Már megint túlerőlteted magad, kedvesem!
A magas, barna bőrkabátos férfi tűnt föl az özvegy oldalán, s kesztyűs kezét óvatosan a karjára helyezte.
– Ez az úr itt a hajó kapitányáról kérdezett – intett E. F. Montvelt felé a nő.
– Kérem, bocsásson meg a húgomnak! – mondta a férfi, s az ő szavait is enyhe akcentus színezte. – A gyász okozta fájdalom… szerfölött megviselte az elméjét.
– Sajnálattal hallom – mondta E. F. Montvelt őszintén. – A legkevésbé sem szerettem volna felzaklatni.
– Fel sem tételeztem volna – bólintott a férfi, aki úgy fogta a húga kezét, mint aki attól fél, hogy az hirtelen elrepül.
– Nem tudok hazudni – visszhangozta a nő tompán. – Soha többé. Már nem vagyok rá képes. Ez volt az ár, amit meg kellett fizetnem. Az igazságra vágytam, így hát azt kaptam. Az igazságot. Mindig az igazságot kapom, és a számat sem hagyhatja el többé hazug szó. Én…
– Csitt, kedvesem! – mondta halkan a férfi. – Csak felizgatod magad, s megint beteg leszel. Hadd kísérjelek valami csöndesebb helyre, ahol kipihenheted magad! Ha megengedi, uram…
– Arrafelé – mutatta a vámfelügyelő. – A dokk túlsó felén van egy váróterem. Menjenek nyugodtan!
– Köszönöm – bólintott kimérten a férfi. – Eyl úrnő nevében is hálás vagyok a megértéséért. Sajnos nincs mindig teljesen tisztában azzal, amit mond.
– Igen, úgy tűnik – mosolyodott el udvariasan E. F. Montvelt. – Példának okáért, a kapitány holléte felől érdeklődtem, mire azt állította, hogy ő maga ölte meg.
A barna bőrkabátos férfi nem mosolygott.
– Ez azért van, mert elátkoztak! – szabadkozott a nő.
– A kapitány a tizenhatos raktárba ment a taton, hogy utánanézzen a poggyászunknak – mondta a bátyja árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában. – Úgy hiszem, ott találja.
– Lekötelez, uram – bólintott Montvelt, azzal kimentette magát, s felsietett a hajó rámpáján.
Menet közben lekérte az utaslistát az adattáblájára, s megkereste az Eyl nevet.
Ulrike Serapa fon Eyl, és volt ott egy Baltasar Eyl, aki nyilván a bátyja volt, a barna bőrkabátos férfi. Szűk kísérettel utazó nemesek San Velabóból.
E. F. Montvelt gondolatai még akkor is a zavart nemesaszszony körül forogtak, amikor már egészen mélyen a hajó gyomrában járt.
Vajon kijét veszthette el? A férjét? Vagy talán egy másik testvérét?
Hogy miket hordott össze! De egy ilyen fájdalomtól meggyötört és eltorzított elme esetében ezen nincs is mit csodálkozni. A halottak visszajönnek a Balhautra, de az igazán riasztóak valójában nem ők, hanem az őket kísérő gyászolók voltak, akikben mintha szintén meghalt volna valami.
A Vigasz alsó fedélzete és a raktér csöndes volt. Sötét csarnokok és kihalt folyosók szövevényén vágott át, s úgy érezte, mintha az ezerszer recirkulált, meleg, keserű levegő második bőrként tapadna hozzá. Egyedül a fémfelületek halk csikorgása törte meg a csendet, ahogy a hajótest a hipertér zűrzavara után lassan ismét alkalmazkodott a gravitációhoz.
Apró, sárga lámpák világították meg az útját, valaha fehér rácsozatukat rozsdabarnára koptatta az idő. A klímaszabályzó csöveiről olajos lé csöpögött, s az egész hajó úgy csikorgott s nyögött minden eresztékében, mint egy éltes, reumás dáma.
E. F. Montvelt élvezettel szívta magába a hajó – egy igazi, veterán űrjáró – hangjait és illatát. Ifjonti éveiben ő maga is három szezont húzott le a Ganümédész Eleiszonon, egy ehhez nagyon hasonló kereskedőhajón, még mielőtt a nagybátyja összeköttetései és befolyása az Égi Állomáson szerzett neki munkát.
A rácsos padlójú folyosókon kóborló visszhang, az ajtók zármechanizmusának hidraulikus dünnyögése, a lassan lekopó festék és az avas gépzsír állott szaga ezernyi emléket ébresztett benne.
Az ajtók jelzéseire sem volt szüksége, hogy eltaláljon a tizenhatos raktárba.
Odabent elhasznált levegő és ragyogó, fehér fény fogadta, s masszív ládák és konténerek, amelyek csak arra vártak, hogy a szervitorok kirakodják őket.
Úgy tűnt, a pecsétek és zárjegyek érintetlenek.
E. F. Montvelt egyedül a kapitányt nem találta.
Megcsóválta a fejét, majd lecsatolta az övéről az adatpálcát, s nekiállt ellenőrizni, hogy a leplombált ládákon lévő kódok megegyeznek-e az Égi Állomásra továbbított jegyzékben szereplőkkel.
Elsőre mindent rendben talált – aztán az adatpálca felvillant.
Az egyik konténerben a megengedettől eltérő hőmérsékleti mintára bukkant.
Tenyerét a tároló falára tapasztotta. Lehet, hogy…
– Valami gond van?
A barna kabátos férfi volt, aki komótos léptekkel sétált le a raktárba vezető rámpán.
– Ezek a konténerek – paskolta meg az egyiket E. F. Montvelt. – Nem pont azok, aminek látszanak.
– Ezt hogy érti?
– Hőnyomokat találtam bennük – mutatta oda Baltasar Eylnek az adatpácát. – Látja?
– Látom.
– Nyugodtan ellenőrizze maga is!
A bőrkabátos férfi végigsimította a konténer oldalát.
– Javaslom, hogy vegye le a kesztyűjét, uram! – intett feléje a pálcával a kikötőmester. – Így nyilván nem érezheti, hogy…
Baltasar Eyl lassan lehúzta a jobbjáról a kesztyűt, s E. F. Montvelt szeme elkerekedett. A férfi keze mintha kizárólag régi hegekből és forradásokból állt volna. A kikötőmester nagyot nyelt, ami Eyl figyelmét sem kerülte el.
– Általában nem mutogatom – mosolyodott el lassan a bőrkabátos férfi. – Tudom, hogy néz ki, nekem viszont sokat jelent. A mesteremmel kötött szövetséget jelképezi. Nem is várom el, hogy megértse. Látja… már én is úgy habogok összevissza, mint a húgom. A hajón töltött idő és az elszigeteltség engem is beszédessé tett. A végén még mindenféle titkot kifecsegek.
E. F. Montvelt hátrált egy lépést. Aztán még egyet.
– Semmit nem láttam – suttogta. – Tényleg! Uram! Kérem… én… tényleg semmit nem láttam! Nem is hallottam!
– Ezt miért mondja? – kérdezte Eyl.
– Mert… tartok tőle, hogy máskülönben úgy érezné, hogy… meg kell ölnie!
– Meglehet – bólintott kimérten a bőrkabátos. – De őszintén… ebben nincs semmi személyes.
– Kérem… uram…

– Borzalom! – sikoltotta Eyl úrnő, miközben végigrohant a rakparton. – Rettentő baleset! Leesett! Egyszerűen lezuhant! Kérem! Valaki! Valaki segítsen! Szörnyű baleset történt!

E. F. Montvelt a Vigasz biztonsági zsilipjén zuhant ki, s széttárt karokkal hullt a mélybe. Már nem látta a tovatűnő felhőket, sem a lángokat, melyek apró hullócsillaggá változtatták a légkörben. Hamvait a szél szórta szét a sivár planéta fölött, ahová – ahogy megboldogult bácsikája szokta volt mondogatni – előszeretettel térnek vissza a halottak.

KETTŐ
VISSZATÉRÉS

– Emlékeztek Vergule-ra? – kérdezte Blenner, miközben a Mithridates Tisztiklubban szervírozott ebédjüket költötték el.
– Vergil? – kérdezett vissza Gaunt két falat között. – Auguste Vergil? Az oudinot ellátmányos?
– Nem – nevetett fel Blenner. – Ver-gule. Salman Vergule. Urdeshi. A 42-eseknél szolgált. Serpsikánál harcoltunk mellettük.
– Te lehet – ingatta a fejét Gaunt –, de én a magam részéről soha nem jártam ott. Nyilván valaki más volt ott veletek.
– Elképzelhető – mondta Blenner tétován.
Az asztal túloldalán ülő Zettsman vigyorogva hallgatta őket.
– Mintha csak egy idős házaspár lennétek! – élcelődött, majd előhalászott a tárcájából egy hosszú, Khulan-levélből sodort szivart, és rágyújtott.
– Tényleg? – húzta föl a szemöldökét Blenner.
– Nem is tudom, hogy most melyikünknek kellene jobban megsértődnie – tette hozzá Gaunt.
– Pedig pont úgy gügyögtök egymással – vont vállat Hargiter, aki a székét hátratolva, lábait kinyújtva szopogatta el a vacsora után felszolgált kávét.
– Én soha nem gügyögök – mondta Gaunt.
Hargiter zavartan fordította el a fejét, mint aki nem állja a másik komisszár pillantását.
– Jó… lehet, hogy te nem – vont vállat, aztán Blenner felé intett az állával. – De ő igen!
– Ezt megjegyzem! – biccentett hidegen mosolyogva Blenner.
– És tulajdonképpen mi van ezzel a Vergule nevű fickóval? – kérdezte Edur.
– Számomra is csak most derült ki – kocogtatta meg Blenner a tálalóasztalra lökött újságot –, hogy Vergule is itt van már vagy egy éve. Hazatért. Akkortájt, amikor titeket is idevezényeltek, Ibram.
– Várjunk csak! – tette le Gaunt a cukorfogót, amivel eddig játszott. – Ez a Vergule… magas fickó, bűnbánó ábrázattal?
– Az, az!
– Na, így már emlékszem rá – bólogatott Gaunt. – Azt hiszem, a Phantine-on futottunk össze. De… attól függetlenül, hogy itt van, én nem találkoztam vele.
– Nem csodálom – mosolyodott el Blenner. – Itt ugyanis azt írják, hogy meghalt, és egy álló évig az urdeshi kápolnában volt a szarkofágja.
– És mibe halt bele? – kérdezte Zettsman.
– Ó, csak a szokásos: a háborúba…
– Hol esett el? – hajolt közelebb Gaunt.
– Egy pillanat! – lapozta fel az újságot Blenner. – Mindjárt megvan… igen… azt írják, hogy a Morlondon.
– Sok jó ember veszett oda – komorodott el Edur arca.
– Talán… leróhatnánk a szarkofágja előtt a kegyeletünket – nézett Blenner féloldalasan Gauntra. – Mondjuk… ma délután?
– Ma nem jó – rázta meg a fejét Gaunt. – Dolgom van.
– Legyen – sóhajtott föl Vaynom Blenner. – Akkor esetleg holnap reggel? Illene legalább beköszönni, és elnézést kérni, hogy eddig rá se baszarintottunk. Tudod, a tisztesség megköveteli az ilyesmit…
– Tudom – biccentett Gaunt kimérten.
A bíbort, aranyszínt és feketét viselő főpincér megállt az asztal mellett, ahol az öt birodalmi komisszár ebédelt, és megköszörülte a torkát.
– Óhajtanak még valamit az urak?
– Nem, köszönjük – rázta meg a fejét Gaunt. – A mai alkalmat írják az én számlámhoz!
– Én még szívesen ettem volna egy kis gyümölcstortát – sóhajtott lemondóan Blenner.
– Lassan már úgy is nézel ki, mint egy gyümölcstorta – vigyorodott el Edur.
– Csak finoman! – horkant föl Blenner, és megérintette a pocakjára simuló narancsszín selyemövet, ami a komisszárok díszegyenruhájához járt. – Ez itt, kérem, tiszta izom!
– Edurnak igaza van – biccentett Gaunt. – Mikor először tértem vissza a Gereonról, lógott rajtam az egyenruhám. Ma meg a harmadik lyuknál kezdem begombolni a zubbonyom. Régen olyan volt a hasizmom, mint a kő. Ma meg…
– Van, akinek még mindig olyan – forgatta a szemét Blenner.
– Hasról beszélünk, nem pocakról! – morogta Hargiter.
– Aú! – szisszent föl Blenner. – Ez fájt!
A politikai tisztek jóízűen felnevettek.
– Az idő vasfoga – vont vállat Blenner. – Én mondom, ez az! Te `76-ban jöttél vissza a Gereonról, Ibram, és akárhogy is számolom, annak már öt éve. Az idő… nem áll meg, és mi sem leszünk már fiatalabbak.
– Csak a magad nevében beszélj! – harsogta a másik négy komisszár kórusban, majd kirobbant belőlük a nevetés.
Gaunt szólt a főpincérnek, hogy kerítse elő a kocsiját, majd az átriumban várt még egypár percet Blennerre, aki valami elhagyott kesztyűt emlegetett, és eltűnt a tisztiklub mosdójában.
Az átrium márványoszlopait fekete gyászleplek díszítették, az ónixvázákban fehér liliomok pompáztak. A csarnok másik oldalán, a homorú északi ablakok alatt, amelyek az Oligarchia Kapujára néztek, két mesterember a falakat borító freskók restaurálásával bíbelődött. A Mithridates főpincére Gaunt kérdésére elmondta, hogy ha minden a megfelelő ütemben halad, másfél év múlva kész is lesznek, ami az elmúlt tizenöt év feszített tempójú munkájához képest már igazán semmiségnek tűnt.
A klubot a háború utolsó óráiban érte rakétatalálat, s az értékes falfestmények akkor rongálódtak meg.
Gaunt szívesen megkérdezte volna, hogy nem akadt-e más, aminek az újjáépítésével eltölthették volna az elmúlt másfél évtizedet, de végül nem tette. Ahhoz túl kellemes volt a vacsora.
– Valami terv még a mai napra? – lépett oda hozzá a hosszú bőrkabátját gomboló Zettsman.
– Lehet, hogy pár órát a kapaj alakulatokkal töltök – vont vállat Gaunt. – Rendes társaság, de fegyelmezetlenek. Valakinek gatyába kell őket rázni, és a Szekció mindig örömmel osztogat ilyen mentor-feladatokat.
– Én is kaptam néhány kadétot, és hamarosan szándékomban áll átrugdosni őket az SP31-esen. Olyan rémes csürhe, hogy mellettük még Blenner is kompetensnek tűnik!
Gaunt felnevetett, bár a figyelmét nem kerülte el az újabb gúnyos megjegyzés. Blenner jó sok effélét kapott az elmúlt időben. Talán túl sokat is.
– Nem is értem, hogy tudsz vele kijönni.
– Kivel?
– Hát Blennerrel, természetesen.
– Együtt jártunk a scholam progeniumba – mondta végül Gaunt. – Vaynom sokkal tovább kibírta ott, mint bárki más.
Úgyhogy, ha másért nem is, ezért megszavaznék még neki egy kis bizalmat.
– Igazad lehet – vont vállat Zettsman. – És sajnos neki is igaza volt… már ami az időt illeti. Felettünk is eljár. Ez neked különösen szokatlan lehet.
– Miért is? – húzta föl a szemöldökét Gaunt.
– Nos… az elmúlt években mind tettük a dolgunkat, és mindegyikünknek volt néhány dicső pillanata, de azt gondolom, te mindannyiunkat leköröztél. Én, ha feleannyi eredményt fel tudnék mutatni, már évekkel ezelőtt elfogadtam volna a marsallbotot meg egy széket a vezérkarban.
– Nem az én stílusom – rázta meg a fejét Gaunt.
– Miért, ez az? Ahogy már az előbb is megjegyeztem, neked ez a fajta kényelem… szokatlan lehet. Sok szabadidő, bőséges étkezések a tisztiklubban… Furcsa lehet elfogadni, hogy a szolgálati éveknek lassan végük. Hogy már nem vár más, csak ez a mentorkodás, meg hogy sörhasat eressz, miközben egy íróasztal mögött várod ki a leszerelésig hátralévő éveket.

– Valami gond van? – kérdezte Blenner, miután a kesztyűjét lengetve végre előkerült a mosdóból.
– Semmi.
– Ugyan, Ibram! Ne add nekem a bankot! Az arcodra van írva, hogy valami gond van. Idefelé jövet láttam Zettsmant elsétálni. Mit mondott neked?
– Semmit.
– Ha kell, még mindig ki tudlak ütni, cimbora!
Gaunt szótlanul mérte végig, mire Blenner zavartan sütötte le a szemét. Mint az ismerősei többsége, ő sem szokta még meg Gaunt új, gépi szemeit.
– Zettsman valóban mondott valamit. Senkit nem akart megbántani vele, egyszerűen csak… olyasmiről beszélt, ami az utóbbi időben nekem is többször eszembe jutott.
– Gondolom, megemlítette, hogy az én dicső példám nélkül még mindig sehol nem lenne a karriered – vigyorodott el Blenner.
– Mondjuk, ez valóban sokkolt – mosolyodott el hűvösen Gaunt. – Nem. Egyszerűen csak logikailag levezette, hogy a karrieremnek tulajdonképpen vége. Semmi rosszindulatú célozgatás… pusztán kész ténynek tekintette, hogy a fronton eltöltött éveknek egyszer s mindenkorra végük.
– Ah! – mondta Blenner, s a mosoly egy pillanat alatt leolvadt az arcáról.
– Mindig úgy gondoltam, hogy ez csak ideiglenes pihenő, s előbb-utóbb a vetésforgórendszer a Tanithi Egyest is visszaküldi valamelyik frontra. Fel se merült bennem, hogy… ez itt az út vége.
– Túl sokat aggódsz – dörmögte Blenner.
– Ugye… szerinted is van még innen visszaút? Úgy értem… a frontra.
– Nézd… – söpört le pár képzeletbeli porszemet Blenner Gaunt válláról. – Szerintem rohadt sokáig voltatok odakint, a fronton. Te meg a Szellemeid. Meddig is?
– Az Alapítástól számítva? Tizenkét évig.
– Tizenkét rohadt hosszú, véres évig, anélkül hogy akár csak egypár hónapra is kivontak volna benneteket a forgalomból! Mások már a felénél panaszra mentek volna a vezérkarhoz!
– Tulajdonképpen én is gondoltam rá.
– És a Császárnak hála, még azelőtt visszahívtak a frontról, hogy erre sor került volna.
– A Jago óta két év telt el, Vay!
– Kellett is ennyi idő, hogy egy kicsit egyenesbe jöjj, vénember! Azok a rohadékok majdnem kicsináltak!
– De most már eleget pihentünk – folytatta Gaunt. – Soha nem gondoltam volna, hogy ebben az életben még egyszer látom a Balhautot, erre itt vagyunk. Könnyű szolgálat, mindenki pihenget, növeli a kappanháját, az emberek eltunyulnak, a képességek berozsdásodnak. Az első évben ez nem is zavart különösebben, mert arra számítottam, hogy bármikor újra behajózhatnak minket.
– Annak is eljön az ideje – veregette meg a vállát Blenner.
– Gondolod?
– Persze.
– És visszaküldenek a frontra?
– A fenébe is, Ibram, a te arcképedet kellene a toborzóplakátokra nyomtatni! A Birodalmi Hős! Sokáig úgyse húzzák ki nélküled a fronton!
Gaunt halvány mosollyal csóválta meg a fejét.
– De ha engem kérdezel – tette hozzá gyorsan Blenner –, nem értem, mire fel ez a nagy kapkodás. A háború megvár.

A levegő odakint ugyanolyan fagyos volt, mint Gaunt hangulata. Az ég alját vörössel festette meg a lenyugvó nap, amitől a város látképe – mely még ennyi év után is csorba fogsorra emlékeztetett a romos tornyokkal és félig helyreállított épületekkel – bágyadt félhomályba burkolózott.
– Elnézést a késedelemért, uram! – szabadkozott az ajtónálló, látva, hogy Gaunt kocsija még sehol.
Hargiter, aki szintén a saját járművére várt, lassan odaballagott hozzájuk.
– Te már jártál itt korábban is, nem igaz?
– Akkor minden nagyon más volt – vette szemügyre az épületeket Blenner. – Emlékszem a Plutokrata Tornyára…
– Te akkor nem is voltál itt, Vay! – rázta meg a fejét Gaunt.
– A Greygoriánusokkal voltál a Hisken!
– Ha hagytad volna, hogy befejezzem – fortyant fel Blenner –, épp azt kezdtem mondani, hogy emlékszem a Plutokrata Tornyára, de csak felvételekről és karcolatokról tudom, hogy valójában hogy festett. De igen, Ibram valóban itt volt. És, ha nem tévedek, ő az egyik oka annak, hogy az ominózus torony ma már nem létezik.
– Szerintem annyi minden elpusztult itt annak idején, hogy nem is nagyon ismerhetsz rá a régi városra – legyintett Hargiter.
– Valóban – értett egyet Gaunt. – Idővel minden megváltozik, és mi is más szemmel nézzük a dolgokat.
– Bár az ő esetében – tette hozzá sanda mosollyal Blenner – ez nem csak egy képletes kifejezés.

A Kiadó engedélyével.