Beleolvasó - Nathan Long: Embervadász
Írta: ekultura.hu | 2012. 03. 06.
Fülszöveg:
Felix meghallotta, hogy az üreg irányából rohamozó összeesküvők már közvetlenül a háta mögött tocsognak a latyakban. Néhány pillanattal később azon kapta magát, hogy hátát Gotreknek vetve harcol, egy emberekből és elfajzottakból álló, őrülten kavargó áradat közepén. Kardok, megvasalt bunkók, rákollók és csápok lendültek és süvítettek feléjük minden irányból.
A trollvadász bömbölt valamit, ami leginkább örömkiáltásnak hangzott, és eszeveszetten csapkodva lemészárolt mindenkit, aki a közelébe merészkedett. Az ellenség azonban teljesen bekerítette őket. Csupán ketten vették fel a harcot ötvennél is több támadóval szemben. Felix úgy számította, hogy Gotrek talán túlélheti ezt az összecsapást, ő maga viszont sebesült és holtfáradt, ráadásul nem rendelkezik a törpe erejével és állóképességével sem. Alighanem hamarosan legyűrik őt - hacsak nem kapnak segítséget...
Visszatérvén a Birodalomba hőseink észak felé veszik az irányt, hogy segítsenek megállítani a káoszhordák invázióját. Nulnban aztán újra találkoznak Malakai Makaissonnal, aki léghajóján lőport és ágyúkat akar szállítani az ostromgyűrűbe zárt Middenheimbe. Egy sor rejtélyes incidenst követően azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a városban működő titokzatos erők szabotálni kívánják küldetésüket...
Részlet a regényből:
Első fejezet
Sigmar aranyló szakállára, öcsém! – kurjantotta Otto. – Nem hiszek a szememnek! Egyetlen napot sem öregedtél!
– Hát… – dünnyögte bizonytalanul Felix, aztán zavartan köhécselt, mialatt a komornyik elvette tőle a kardját és jó öreg köpenyét, majd becsukta mögötte az ajtót, kirekesztve ezzel a nyárvégi reggel meleg napsugarait.
Szívesen viszonozta volna a bátyja bókját, de amikor tetőtől talpig végigmérte őt, a torkán akadt a szó. A fivérének egykoron szőke hajkoronája szinte teljesen eltűnt, nem maradt más belőle, csupán néhány kósza fürt – de még azok is ezüstbe fordultak. És bár Otto tökéletesen szabott bársony- és brokátruházatot viselt, még a világ legjobb szabója sem tudott volna olyan öltözéket varrni neki, amelyik képes elrejteni hasának tekintélyes duzzanatát.
Otto egy aranyfejű sétapálcára támaszkodva előrebicegett, majd szórakozott mozdulatokkal lesöprögette az öccse válláról az út porát. Az istenek leheletére – hüledezett magában Felix. – Immáron bottal jár…
– És ha jól látom, egyetlen napot sem komolyodtál – folytatta kuncogva Otto. – Még most is ugyanazt az ócska köpenyt hordod. Ugyanazt az agyonfoldozott nadrágot. Ugyanazt az elnyűtt csizmát. Te csavargó, te! Azt hittem, azért veszed a nyakadba a világot, hogy megtaláld a szerencsédet!
– Meg is találtam – dünnyögte Felix – , több alkalommal is.
De beszélhetett, amit akart, Otto nem is figyelt rá. Félfordulatot vett, és intett a komornyiknak, aki undorában hevesen fintorgott, mialatt beakasztotta az agyonfoltozott, színét vesztett sudenlandi gyapjúköpenyt a tekintélyes méretű előszoba egyik falfülkéjébe.
– Fritz! Hozzatok bort és hideg sülteket a dolgozószobámba! – rendelkezett emelt hangon Otto, azzal a fivérét maga után intve nekivágott a toronyház hátsó részei felé vezető, cseresznyefával burkolt falú folyosónak. – Kerülj beljebb, drága öcsém! Ezt az alkalmat meg kell ünnepelnünk! Itt maradsz ebédre, ugye? Annabella… emlékszel még a feleségemre, ugye? Szóval, Annabella nagyon kíváncsi lesz rád!
Felix a bátyja nyomába szegődött, a gyomra már az étkezés felemlegetésétől is megkordult.
– Ebédre? Előre is köszönöm! – hadarta udvariasan. – Mindörökre lekötelezel!
Ő és Gotrek nem bővelkedett a földi javakban, miután Karak Hirnt maguk mögött hagyva átszelték a Határhercegségek vad tájait, átkeltek a Feketetűz-hágón, majd az Ótörpe-úton haladtak tovább az Aver-vidéken. A háborúnak ebben a szakaszában már a Birodalom éléskamráját is ínség dúlta. Az egykoron gazdag földek minden búzáját, minden gyapjúját és borát északra szállították, hogy ellássák az Archaon betolakodó hordái ellen harcoló seregeket. És a hadra fogható férfiakat is északra vitték – gyakran akaratuk ellenére.
Felix és a trollvadász Loningbruck kikötőjében felszállt a Leopold nevezetű óriási bárka fedélzetére, hogy a Felső-Reiken végighajózva elérjék Nuln városát. A hosszúra nyúló, lassú utazás során számtalan újonccsapatot láttak. A savanyú képet vágó, szemlátomást rettegő parasztfiúk szánalmasan kuporogtak a zsákjaikon. Általában ócska fegyverekkel – lándzsával vagy íjjal – látták el őket, és a földesuraik színeiben játszó, olcsó egyenruhát hordtak. Horpadozott mellvértet viselő, testes őrmesterek járkáltak közöttük, és úgy vigyáztak rájuk, akár a börtönőrök a rabokra, nehogy valamelyikük hazaszökhessen, mielőtt a bárka eléri úti célját. Felix a fejét szomorúan és kissé értetlenül csóválva szemlélte a gyászos látványt. Hogyan is lenne lehetséges? – kérdezte magától letörten. – Ezek a szerencsétlenek, ezek a tapasztalatlan kölykök, akik eddig még a falujukból sem tették ki a lábukat, hogyan is volnának képesek visszaverni a Puszták természetfeletti erőkkel megtámogatott, irdatlan hatalmas seregeit?
És mégis, évszázadok óta sikerült nekik…
– Most pedig, drága öcsém… – mondta Otto nyájas hanghordozással, mialatt halk nyögések kíséretében beleereszkedett magas támlájú, bőrborítású karosszékébe. A nyitott ablakokon keresztül napfény és elégedett méhek dallamos zümmögése áradt be a kisebb teremnek is beillő, pazarul berendezett dolgozószobába. Otto végre elhelyezkedett, és aprókat bólogatva megkérdezte: – Szóval, mikor is mentél el?
Felix felsóhajtott, amikor elfoglalta a fivérével szemközti széket. Úgy érezte, hogy egy finom bőrrel bevont felhőbe süpped. Már el is felejtette, hogy létezik ilyesfajta kényelem és fényűzés. A gondolat nyomán fanyarul elmosolyodott. Mert dúlhatott a világban akármilyen háború, sanyargathatta a Birodalmat akármilyen nyomorúság, biztosra lehetett venni, hogy Otto képes gondoskodni a saját jólétéről – ebben a tekintetben pontosan olyan volt, mint az apjuk.
– Nem is tudom... – dünnyögte elgondolkodva Felix. – Nem igazán tartottam számon. Várj csak… Mennyi idő telt el azóta, hogy a skavenek megtámadták Nulnt?
– Skavenek? – kérdezett vissza Otto, mialatt a komornyik borral, sültekkel, pástétomokkal, és nyálcsordító illatot árasztó süteményekkel dúsan megrakott, óriási tálcát rakott kettejük közé a fejedelmi asztalra. – Bestiákat akartál mondani, nem? Hát, az húsz évvel ezelőtt történt.
– Azokra gondolok, akik a csatornából jöttek fel – magyarázta a homlokát értetlenül ráncolgatva Felix –, azokra, akik lerombolták a Gépészeti Egyetemet, mindenféle szörnyű kórságot terjesztettek, és félig elpusztították a várost. Azok skavenek voltak. Patkányfajzatok.
– Ó, igen, igen! – válaszolta derűsen kuncogva Otto. – Olvastam a könyvedet, rögtön azután, hogy kikerült a nyomdából. Meg kell mondjam, roppant szórakoztató! De igazából semmi szükség arra, hogy fényezzük az igazságot. A bestiák éppen elég szörnyű ellenségeink. – Belekortyolt a borába, és hozzátette: – Jut eszembe, a könyved elég szépen fogyott. Akárcsak a folytatásai.
Felixnek kimaradt a lélegzete, és tátogva meredt a fivérére. Szempillantás alatt elfelejtkezett Otto őrült állításáról, miszerint annak idején a bestiák rohanták meg a várost.
– Te… te kiadattad a naplóimat? – hebegte hitetlenkedve.
– De hát…
Otto szélesen elmosolyodott, amitől a szeme szinte eltűnt felemelkedő, kerek orcái mögött.
– Úgysem fogadtad volna el a pénzemet – válaszolta a vállát vonogatva. – És volt egy kósza gondolatom, hogy te magad egy fityinget sem kerestél. – Futó pillantást vetett öccse kopott és foltozott ruházatára, aprót biccentett, mintha beigazolódni látta volna a gyanúját, és szemlátomást elégedetten folytatta: – Így aztán elhatároztam, hogy gondoskodok öreg napjaidról. Amikor elküldted nekünk az írásaidat, Annabella sorban elolvasta őket, és úgy vélte, hogy egész tűrhetőek. Persze, zűrzavaros marhaság az egész, démonok és sárkányok, vámpírok meg mifenék, de pontosan az a fajta, kocsmai mese, amely manapság nagyon kelendő. Az már bizonyos, hogy jobban fogyott, mint annak idején a versesköteted. – Otto felkapott egy süteményt, belemélyesztette a fogát, és hangosan csámcsogva hozzátette: – Félretettem a befolyó pénzeket, arra az esetre, ha egyszer visszatérnél. Persze, le kellett vonnom belőle a nyomtatás meg egyéb dolgok költségeit.
– Nem is számítottam volna másra – dünnyögte Felix.
– De úgy sejtem, hogy így is csinos summa maradt neked – válaszolta Otto. – Azt hiszem, elég ahhoz, hogy egy magadfajta… khm… szerény életmódot folytató ember megéljen belőle egy darabig...
Felix érezte, hogy a vére az arcába szökik. A lelke mélyén szeretett volna átugrani az asztalon, és megfojtani Ottót az önteltségéért, illetve a leereszkedő viselkedéséért. Hogyan merészel így beszélni vele ez a felfuvalkodott hólyag?
Természetesen neki is szándékában állt kiadatni az úti naplóit, de csak azután, hogy felhagyott a kalandozó életmóddal, és letelepedett egy nyugalmas helyen. Meg akarta várni, hogy legyen elég ideje tisztességesen átdolgozni az írásait, hogy ellenőrizhesse a megállapításait, és összevesse azokat a tanult emberek feljegyzéseiben szereplő adatokkal. Úgy tervezte, hogy a világ különféle tájait, népeit, kultúráit és szörnyetegeit bemutató, tudományos értekezésekké farigcsálja kalandjai történetét, nem pedig egy sor véres kalandregénnyé. Így viszont, a fivére kéretlen közbeavatkozásának köszönhetően, fennállt a veszély, hogy az olvasók afféle kóbor kalandornak, kontár firkásznak fogják tartani őt. Másrészről viszont… egy csinos summa?
– tette fel magának a kérdést. – Tényleg csinos lehet, ha Otto ezt a kifejezést használta.
Végül úgy döntött, hogy egyelőre nem töri össze a bátyja képét. Összegöngyölt egy szelet sonkát, amit egy az egyben a szájába tömött, és a rég nélkülözött ízektől máris sokkal jobb kedve kerekedett. Aztán megkóstolta a bort, és hirtelen úgy érezte magát, mintha a mennyekben járna.
– Szóval, egészen pontosan mekkora az a bizonyos csinos summa? – érdeklődött kissé zavartan.
– Ó, nem tudom pontosan! – válaszolta Otto, és tanácstalanul széttárta a kezét. – Évek óta nem néztem bele azokba az üzleti könyvekbe. A hét vége felé gyere be az irodámba, és akkor…
– Atyám! – szólalt meg ekkor egy hang a folyosó irányából.
Felix oldalra kapta a fejét, és körülnézett. Egy magas, szőke hajú ifjú állt a dolgozószoba ajtajában, aki tizenhét-tizennyolc évesnek tűnt, és akinek keskeny arcán komoly, már-már komor kifejezés honolt. Az egyetemi hallgatók köpenyét és kerek sipkáját viselő fiú egy rakás könyvet ölelt magához a baljával.
– Igen, Gustav? – szólalt meg ekkor Otto.
– Hivatalos vagyok a Verena-társaság előadására – folytatta az ifjonc. – A vitaest valószínűleg sokáig fog tartani.
– Semmi gond – vágta rá Otto –, érted küldöm Mannit a hintóval.
Gustav dacosan felszegte az állát, és a száját gőgösen lebiggyesztve tiltakozott:
– Arra semmi szükség! Nem kell nekem semmiféle hintó. Magamtól is hazatalálok!
Otto elvörösödött, és már szóra nyitotta a száját, amikor a szeme sarkából Felixre nézett, és meggondolta magát. Nyelt egyet, és lehiggadva hadarta:
– Rendben, rendben, semmi gond... Csupán nem szeretném, hogy egymagadban sétálgatnál, amíg el nem érsz a Kaufmankapuhoz.
– Tudom, atyám – felelte Gustav végtelenül megvetően.
Otto mosolyt erőltetett az ábrázatára, és rászólt a fiúra:
– Gyere, és ismerkedj meg Felix bácsikáddal!
A fiú nagyot nézett, és meglepetten dadogta:
– Az… azzal, aki… aki meghalt?
– Szerencsére nem haltam meg, csak hosszú időre elmentem itthonról – válaszolta mosolyogva Felix, azzal felállt, és előrenyújtotta a jobbját. – Szívből örülök a találkozásnak, kedves unokaöcsém!
Az ifjú tett néhány bizonytalan lépést, aztán erőtlenül megfogta, és megrázta néhányszor Felix kezét.
– Gustav teológiát és jogot hallgat a Nulni Egyetemen – magyarázta büszkén Otto, majd kissé elkomorulva hozzáfűzte: – Továbbá verseket ír, amelyek közül néhány már meg is jelent nyomtatásban.
– Nocsak, nocsak! – lelkendezett Felix, azzal megköszörülte néhányszor a torkát, és kissé zavarodottan kibökte: – Annak idején nekem is megjelent egy verseskötetem. Esetleg olvashattad…
– Én nem afféle ódivatú dolgokról írok! – vágott közbe lekezelő hanghordozással Gustav.
– Ó… ódivatú? – hebegte Felix, mialatt mindent elkövetett annak érdekében, hogy megőrizze a nyugalmát. – Hogy érted azt, hogy…
– Én már az új iskola híve és követője vagyok – közölte öntudatosan a fiú. – Az Igaz Hang Iskoláé. Mi tartózkodunk az érzelgősségtől, csakis a valóságról írunk.
– Roppant szórakoztató lehet... – állapította meg fanyalogva Felix.
– A szórakozás az alantas köznépnek való – válaszolta nyomban Gustav, és ismét lebiggyesztette a száját. – Mi tanítunk és nevelünk. A filozófiánk lényege, hogy…
– Gustav! – vakkantott közbe Otto, mielőtt a fiú belelendülhetett volna. – Elkésel az előadásról!
– Igen, atyám – felelte némileg megjuhászodva Gustav. – Hát persze... Máris indulok. Szép napot, bácsikám, és neked is, atyám! – Azzal kimérten fejet hajtott a két férfinak, és elhagyta a dolgozószobát.
Otto a fejét csóválva és nagyokat fújtatva nézett Felixre. Pillanatokig úgy tűnt, mondani akar valamit, de végül csak legyintett egyet.
– Nem is tudtam, hogy van egy fiad – dörmögte Felix, mialatt visszaült a székére.
– Valóban? Pedig akkor született… – válaszolta a homlokát ráncolgatva Otto. – Óh, igen, megvan! Egy évvel azután született, hogy te elmentél Nulnból. Komoly alak, mi? – Otto kuncogott egy sort, és hozzátette: – Őrület, de terád emlékeztet.
Az ő korában te is pontosan ilyen voltál.
– Hogy én? – Felix hátrahőkölt ültében. – Én sosem voltam…
– Igazad van – szólt közbe Otto –, te nem ilyen voltál, hanem sokkal ilyenebb.
– Ugyan már!
Otto felvonta a jobb szemöldökét, és csúfondáros hanghordozással megkérdezte:
– Áruld el, drága öcsémuram, felnőtt fejjel elolvastad valaha az ifjúkori verseidet?
Felix felhorkant, és hogy ne kelljen válaszolnia, alaposan meghúzta a serlegét. Szerencsére Otto sem akart leragadni a múltnál, inkább visszatért a jelenbe.
– Szóval, mi szél hozott újra Nulnba? – érdeklődött közömbös képet vágva. – Még most is az inast játszod amellett a goromba törpe mellett?
– Az Emlékezője vagyok, és nem az inasa – vágott vissza hűvösen Felix. – És úton vagyunk Middenheim felé, hogy segítsünk visszaverni az előrenyomuló Káosz-hordákat.
– Ahhoz talán már egy kicsit öreg vagy – vitatkozott a fejét csóválva Otto, aztán leszegte az állát, és a tekintetét a fivérének szemébe fúrva megkérdezte: – Mi lenne, ha itt maradnál, és nekem dolgoznál? Úgy egyszerre segíthetnél az északon harcoló katonáinknak, és végre családot alapíthatnál.
Felix lemondóan felsóhajtott. Úgy érezte, hogy valahányszor beteszi a lábát Nulnba, a bátyja nyomban felajánl neki egy munkát. Persze, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mire ment és megy ki a játék. Ottót fikarcnyit sem érdekelte, hogy ő megnősül-e valaha, vagy mindörökre agglegény marad. Nem, Otto csupán azt akarta, hogy az öccsének legyen egy tisztességes állása, váljon rendes polgárrá, és ne legyen többé a Jaeger család fekete báránya.
– Ezek szerint támogatod a háborús erőfeszítéseket? – érdeklődött Felix, hogy megkerülje az iménti, mindkettejük számára kínos kérdést.
– Ó, igen! – válaszolta Otto. – A közelmúltban az altdorfi Jaegerek elnyertek egy szerződést. A Reiken hajózó teherbárkáink nyersvasat hoznak a Fekete-hegységből ide, Nuln városába. Mi vagyunk a Birodalmi Ágyúgyár egyedüli beszállítói. – Elégedetten felkacagott, és folytatta: – Meg kell mondjam, szép kis tárgyalásokat folytattunk. Három másik hajózási társaság a mienknél jóval olcsóbb ajánlattal hozakodott elő, csakhogy én álltam egy bál számláját, amelyet a grófnő a Takácsok Céhének tiszteletére adott. Egy kis meglepetéssel behízelegtem magam Emmanuelle kegyeibe, és hoppá, miénk lett a szerződés.
Felix a szemöldökét összevonva, rosszallóan meredt a fivérére.
– Vagyis nem a háborús erőfeszítéseket támogatod – állapította meg kissé letörten. – Hanem mindent kicsikarsz az ágyúöntőkből, amit csak tudsz.
– Szó sincs róla – válaszolta a fejét türelmetlenül megrázva Otto. – Nincs ebben semmiféle disznóság. Az ajánlatunk ugyan egy kicsivel magasabb volt, mint a vetélytársainké, csakhogy a szolgáltatásaink is jobbak. A Jaegerek a legjobbak a Birodalomban, ezt mindenki tudja. Én csak egy kicsit megolajoztam a gépezetet, hogy a grófnő ne az ár, hanem az érdem alapján adja ki a szerződést. Így működik az üzlet.
– Na és én pontosan ezért nem kérek az üzletből! – vágta rá Felix kicsivel fennhéjázóbb hangon annál, mint ahogyan szerette volna. – Köszönöm, inkább kihagyom. Miért nem veszed be a fiadat?
– Mi? Gustavot? – horkant fel Otto, és legyintve folytatta: – Ő sokban hasonlít hozzád. Állandóan a fellegekben jár, és túl becsületes ahhoz, hogy bepiszkolja a kezét a valódi világban. Atyánk mindig szerette volna, hogy nemesekké váljunk. Úgy látom, teljesült a vágya, legalábbis ami téged és az unokáját illeti. Hát rendben, a világért sem rombolnám le az eszményeit, méltóságos uram!
Felix keményen összepréselte a két fogsorát, és megmarkolta széke karfáját. Szempillantás alatt úgy elöntötte a harag, hogy az erei messze kiduzzadtak a nyakából. A trollvadász mellett eltöltött húsz esztendő alatt nem szerzett nemesi címet. Nem is akarta. A nemesek iránt nem érzett mást, csakis megvetést. Már szóra nyitotta a száját, hogy visszavágjon a fivérének, de meggondolta magát, és hallgatott. Attól tartott, hogy valami olyat mond, amit később maga is meg fog bánni, és a könyveinek eladásából származó, úgynevezett „csinos summáról” sem feledkezhetett meg. Így aztán hátradőlt a székén, és nagy nehezen bár, de elfojtotta magában az indulatait. Néhány pillanattal később már csak hitetlenkedve emésztgette a történteket. Húsz év telt el, de ő és a fivére legfeljebb öt percig képesek kulturáltan beszélgetni egymással…
– Szóval, vannak ugyebár könyveim – mondta végül. – Szeretném megnézni őket. Kaphatnék egy-két példányt?
– Minden bizonnyal – dünnyögte Otto. – Azt hiszem, van még belőlük néhány, valahol a házban.
Miután elhallgatott, felemelte az asztalon álló ezüstcsengőt, és lendületesen megrázta.
Az ebéd úgy a bőségét, mint a minőségét tekintve fejedelminek bizonyult, viszont így is komoly megpróbáltatás lett volna, ha csak a fivérek ülnek az asztalnál. Felix ugyan mindent megtett annak érdekében, hogy udvariasan viselkedjen, de azon kapta magát, hogy a bátyja minden egyes szavától felforr a vére. Ahogyan régen, úgy most is felfuvalkodott hólyagnak tartotta Ottót, aki végtelenül tudatlan, aki fikarcnyit sem törődik másokkal, és tökéletesen biztos abban, hogy a világot neki teremtették, illetve hogy megérdemli azt a fényűzést, amely körülveszi.
Szerencsére csatlakozott hozzájuk Otto bretonniai származású felesége. Annabella az elmúlt évtizedek során felszedett néhány fontot, és dús hajfürtjei őszbe fordultak, de még így is szemrevaló asszony maradt. Folyamatosan kérdésekkel ostromolta Felixet, a kalandjairól faggatta őt, és valahogy mindig sikerült a megfelelő pillanatban kacagnia vagy szörnyülködnie. És ez a szívélyes, csapongó locsogás bámulatra méltó módon elkendőzte a tényt, hogy Felix és Otto jószerével egyetlen, árva szót sem szólt egymáshoz az ebéd alatt.
Az egyedüli kínos pillanat akkor következett be, amikor Annabella a túláradó vendégszeretet hatása alá kerülve megkérdezte Felixtől, hogy ott marad-e náluk egy darabig, amíg Nulnban tartózkodik. Otto felkapta a fejét, és haragos pillantást vetett a feleségére.
Feleslegesen aggódott, mert Felix ugyanígy érzett. Úgy gondolta, hogy ha ő és a fivére néhány órát is alig bírnak ki egymás társaságában, akkor ha néhány napot kellene egy fedél alatt eltölteniük, bizonyosan egymás torkának ugranának. Így aztán udvariasan elhárította Annabella ajánlatát, azt állítva, hogy Gotrekkel együtt roppant kellemes szálláshelyet találtak maguknak egy fogadóban, és különben sem szeretné zavarni a ház népét.
Az ebédet követően a bejárati ajtónál Felix visszakapta a köpenyét és a kardját a komornyiktól, s némi üggyel-bajjal begyömöszölte zsákjába a bőrbe kötött könyveket, amelyek címlapjára az ő nevét nyomtatták. Otto néhány lépésnyi távolságból, hallgatagon figyelt, és miután Felix végzett, zavartan köhécselt egy sort, majd megszólalt:
– Ha észak felé tartasz, talán beugorhatnál Altdorfba. Az öreg az utolsókat rúgja.
A Kiadó engedélyével.
Eddig a szerző alábbi műveiről írtunk:William King: Trollvadász
William King: Skavenvadász
William King: Démonvadász
William King: Sárkányvadász
William King: Bestiavadász
William King: Vámpírvadász
Kapcsoló írások:William King: Trollvadász
William King: Skavenvadász
William King: Démonvadász
William King: Sárkányvadász
William King: Bestiavadász
William King: Vámpírvadász
Nathan Long: Orkvadász
Nathan Long: Embervadász
Felix meghallotta, hogy az üreg irányából rohamozó összeesküvők már közvetlenül a háta mögött tocsognak a latyakban. Néhány pillanattal később azon kapta magát, hogy hátát Gotreknek vetve harcol, egy emberekből és elfajzottakból álló, őrülten kavargó áradat közepén. Kardok, megvasalt bunkók, rákollók és csápok lendültek és süvítettek feléjük minden irányból.
A trollvadász bömbölt valamit, ami leginkább örömkiáltásnak hangzott, és eszeveszetten csapkodva lemészárolt mindenkit, aki a közelébe merészkedett. Az ellenség azonban teljesen bekerítette őket. Csupán ketten vették fel a harcot ötvennél is több támadóval szemben. Felix úgy számította, hogy Gotrek talán túlélheti ezt az összecsapást, ő maga viszont sebesült és holtfáradt, ráadásul nem rendelkezik a törpe erejével és állóképességével sem. Alighanem hamarosan legyűrik őt - hacsak nem kapnak segítséget...
Visszatérvén a Birodalomba hőseink észak felé veszik az irányt, hogy segítsenek megállítani a káoszhordák invázióját. Nulnban aztán újra találkoznak Malakai Makaissonnal, aki léghajóján lőport és ágyúkat akar szállítani az ostromgyűrűbe zárt Middenheimbe. Egy sor rejtélyes incidenst követően azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a városban működő titokzatos erők szabotálni kívánják küldetésüket...
Részlet a regényből:
Első fejezet
Sigmar aranyló szakállára, öcsém! – kurjantotta Otto. – Nem hiszek a szememnek! Egyetlen napot sem öregedtél!
– Hát… – dünnyögte bizonytalanul Felix, aztán zavartan köhécselt, mialatt a komornyik elvette tőle a kardját és jó öreg köpenyét, majd becsukta mögötte az ajtót, kirekesztve ezzel a nyárvégi reggel meleg napsugarait.
Szívesen viszonozta volna a bátyja bókját, de amikor tetőtől talpig végigmérte őt, a torkán akadt a szó. A fivérének egykoron szőke hajkoronája szinte teljesen eltűnt, nem maradt más belőle, csupán néhány kósza fürt – de még azok is ezüstbe fordultak. És bár Otto tökéletesen szabott bársony- és brokátruházatot viselt, még a világ legjobb szabója sem tudott volna olyan öltözéket varrni neki, amelyik képes elrejteni hasának tekintélyes duzzanatát.
Otto egy aranyfejű sétapálcára támaszkodva előrebicegett, majd szórakozott mozdulatokkal lesöprögette az öccse válláról az út porát. Az istenek leheletére – hüledezett magában Felix. – Immáron bottal jár…
– És ha jól látom, egyetlen napot sem komolyodtál – folytatta kuncogva Otto. – Még most is ugyanazt az ócska köpenyt hordod. Ugyanazt az agyonfoldozott nadrágot. Ugyanazt az elnyűtt csizmát. Te csavargó, te! Azt hittem, azért veszed a nyakadba a világot, hogy megtaláld a szerencsédet!
– Meg is találtam – dünnyögte Felix – , több alkalommal is.
De beszélhetett, amit akart, Otto nem is figyelt rá. Félfordulatot vett, és intett a komornyiknak, aki undorában hevesen fintorgott, mialatt beakasztotta az agyonfoltozott, színét vesztett sudenlandi gyapjúköpenyt a tekintélyes méretű előszoba egyik falfülkéjébe.
– Fritz! Hozzatok bort és hideg sülteket a dolgozószobámba! – rendelkezett emelt hangon Otto, azzal a fivérét maga után intve nekivágott a toronyház hátsó részei felé vezető, cseresznyefával burkolt falú folyosónak. – Kerülj beljebb, drága öcsém! Ezt az alkalmat meg kell ünnepelnünk! Itt maradsz ebédre, ugye? Annabella… emlékszel még a feleségemre, ugye? Szóval, Annabella nagyon kíváncsi lesz rád!
Felix a bátyja nyomába szegődött, a gyomra már az étkezés felemlegetésétől is megkordult.
– Ebédre? Előre is köszönöm! – hadarta udvariasan. – Mindörökre lekötelezel!
Ő és Gotrek nem bővelkedett a földi javakban, miután Karak Hirnt maguk mögött hagyva átszelték a Határhercegségek vad tájait, átkeltek a Feketetűz-hágón, majd az Ótörpe-úton haladtak tovább az Aver-vidéken. A háborúnak ebben a szakaszában már a Birodalom éléskamráját is ínség dúlta. Az egykoron gazdag földek minden búzáját, minden gyapjúját és borát északra szállították, hogy ellássák az Archaon betolakodó hordái ellen harcoló seregeket. És a hadra fogható férfiakat is északra vitték – gyakran akaratuk ellenére.
Felix és a trollvadász Loningbruck kikötőjében felszállt a Leopold nevezetű óriási bárka fedélzetére, hogy a Felső-Reiken végighajózva elérjék Nuln városát. A hosszúra nyúló, lassú utazás során számtalan újonccsapatot láttak. A savanyú képet vágó, szemlátomást rettegő parasztfiúk szánalmasan kuporogtak a zsákjaikon. Általában ócska fegyverekkel – lándzsával vagy íjjal – látták el őket, és a földesuraik színeiben játszó, olcsó egyenruhát hordtak. Horpadozott mellvértet viselő, testes őrmesterek járkáltak közöttük, és úgy vigyáztak rájuk, akár a börtönőrök a rabokra, nehogy valamelyikük hazaszökhessen, mielőtt a bárka eléri úti célját. Felix a fejét szomorúan és kissé értetlenül csóválva szemlélte a gyászos látványt. Hogyan is lenne lehetséges? – kérdezte magától letörten. – Ezek a szerencsétlenek, ezek a tapasztalatlan kölykök, akik eddig még a falujukból sem tették ki a lábukat, hogyan is volnának képesek visszaverni a Puszták természetfeletti erőkkel megtámogatott, irdatlan hatalmas seregeit?
És mégis, évszázadok óta sikerült nekik…
– Most pedig, drága öcsém… – mondta Otto nyájas hanghordozással, mialatt halk nyögések kíséretében beleereszkedett magas támlájú, bőrborítású karosszékébe. A nyitott ablakokon keresztül napfény és elégedett méhek dallamos zümmögése áradt be a kisebb teremnek is beillő, pazarul berendezett dolgozószobába. Otto végre elhelyezkedett, és aprókat bólogatva megkérdezte: – Szóval, mikor is mentél el?
Felix felsóhajtott, amikor elfoglalta a fivérével szemközti széket. Úgy érezte, hogy egy finom bőrrel bevont felhőbe süpped. Már el is felejtette, hogy létezik ilyesfajta kényelem és fényűzés. A gondolat nyomán fanyarul elmosolyodott. Mert dúlhatott a világban akármilyen háború, sanyargathatta a Birodalmat akármilyen nyomorúság, biztosra lehetett venni, hogy Otto képes gondoskodni a saját jólétéről – ebben a tekintetben pontosan olyan volt, mint az apjuk.
– Nem is tudom... – dünnyögte elgondolkodva Felix. – Nem igazán tartottam számon. Várj csak… Mennyi idő telt el azóta, hogy a skavenek megtámadták Nulnt?
– Skavenek? – kérdezett vissza Otto, mialatt a komornyik borral, sültekkel, pástétomokkal, és nyálcsordító illatot árasztó süteményekkel dúsan megrakott, óriási tálcát rakott kettejük közé a fejedelmi asztalra. – Bestiákat akartál mondani, nem? Hát, az húsz évvel ezelőtt történt.
– Azokra gondolok, akik a csatornából jöttek fel – magyarázta a homlokát értetlenül ráncolgatva Felix –, azokra, akik lerombolták a Gépészeti Egyetemet, mindenféle szörnyű kórságot terjesztettek, és félig elpusztították a várost. Azok skavenek voltak. Patkányfajzatok.
– Ó, igen, igen! – válaszolta derűsen kuncogva Otto. – Olvastam a könyvedet, rögtön azután, hogy kikerült a nyomdából. Meg kell mondjam, roppant szórakoztató! De igazából semmi szükség arra, hogy fényezzük az igazságot. A bestiák éppen elég szörnyű ellenségeink. – Belekortyolt a borába, és hozzátette: – Jut eszembe, a könyved elég szépen fogyott. Akárcsak a folytatásai.
Felixnek kimaradt a lélegzete, és tátogva meredt a fivérére. Szempillantás alatt elfelejtkezett Otto őrült állításáról, miszerint annak idején a bestiák rohanták meg a várost.
– Te… te kiadattad a naplóimat? – hebegte hitetlenkedve.
– De hát…
Otto szélesen elmosolyodott, amitől a szeme szinte eltűnt felemelkedő, kerek orcái mögött.
– Úgysem fogadtad volna el a pénzemet – válaszolta a vállát vonogatva. – És volt egy kósza gondolatom, hogy te magad egy fityinget sem kerestél. – Futó pillantást vetett öccse kopott és foltozott ruházatára, aprót biccentett, mintha beigazolódni látta volna a gyanúját, és szemlátomást elégedetten folytatta: – Így aztán elhatároztam, hogy gondoskodok öreg napjaidról. Amikor elküldted nekünk az írásaidat, Annabella sorban elolvasta őket, és úgy vélte, hogy egész tűrhetőek. Persze, zűrzavaros marhaság az egész, démonok és sárkányok, vámpírok meg mifenék, de pontosan az a fajta, kocsmai mese, amely manapság nagyon kelendő. Az már bizonyos, hogy jobban fogyott, mint annak idején a versesköteted. – Otto felkapott egy süteményt, belemélyesztette a fogát, és hangosan csámcsogva hozzátette: – Félretettem a befolyó pénzeket, arra az esetre, ha egyszer visszatérnél. Persze, le kellett vonnom belőle a nyomtatás meg egyéb dolgok költségeit.
– Nem is számítottam volna másra – dünnyögte Felix.
– De úgy sejtem, hogy így is csinos summa maradt neked – válaszolta Otto. – Azt hiszem, elég ahhoz, hogy egy magadfajta… khm… szerény életmódot folytató ember megéljen belőle egy darabig...
Felix érezte, hogy a vére az arcába szökik. A lelke mélyén szeretett volna átugrani az asztalon, és megfojtani Ottót az önteltségéért, illetve a leereszkedő viselkedéséért. Hogyan merészel így beszélni vele ez a felfuvalkodott hólyag?
Természetesen neki is szándékában állt kiadatni az úti naplóit, de csak azután, hogy felhagyott a kalandozó életmóddal, és letelepedett egy nyugalmas helyen. Meg akarta várni, hogy legyen elég ideje tisztességesen átdolgozni az írásait, hogy ellenőrizhesse a megállapításait, és összevesse azokat a tanult emberek feljegyzéseiben szereplő adatokkal. Úgy tervezte, hogy a világ különféle tájait, népeit, kultúráit és szörnyetegeit bemutató, tudományos értekezésekké farigcsálja kalandjai történetét, nem pedig egy sor véres kalandregénnyé. Így viszont, a fivére kéretlen közbeavatkozásának köszönhetően, fennállt a veszély, hogy az olvasók afféle kóbor kalandornak, kontár firkásznak fogják tartani őt. Másrészről viszont… egy csinos summa?
– tette fel magának a kérdést. – Tényleg csinos lehet, ha Otto ezt a kifejezést használta.
Végül úgy döntött, hogy egyelőre nem töri össze a bátyja képét. Összegöngyölt egy szelet sonkát, amit egy az egyben a szájába tömött, és a rég nélkülözött ízektől máris sokkal jobb kedve kerekedett. Aztán megkóstolta a bort, és hirtelen úgy érezte magát, mintha a mennyekben járna.
– Szóval, egészen pontosan mekkora az a bizonyos csinos summa? – érdeklődött kissé zavartan.
– Ó, nem tudom pontosan! – válaszolta Otto, és tanácstalanul széttárta a kezét. – Évek óta nem néztem bele azokba az üzleti könyvekbe. A hét vége felé gyere be az irodámba, és akkor…
– Atyám! – szólalt meg ekkor egy hang a folyosó irányából.
Felix oldalra kapta a fejét, és körülnézett. Egy magas, szőke hajú ifjú állt a dolgozószoba ajtajában, aki tizenhét-tizennyolc évesnek tűnt, és akinek keskeny arcán komoly, már-már komor kifejezés honolt. Az egyetemi hallgatók köpenyét és kerek sipkáját viselő fiú egy rakás könyvet ölelt magához a baljával.
– Igen, Gustav? – szólalt meg ekkor Otto.
– Hivatalos vagyok a Verena-társaság előadására – folytatta az ifjonc. – A vitaest valószínűleg sokáig fog tartani.
– Semmi gond – vágta rá Otto –, érted küldöm Mannit a hintóval.
Gustav dacosan felszegte az állát, és a száját gőgösen lebiggyesztve tiltakozott:
– Arra semmi szükség! Nem kell nekem semmiféle hintó. Magamtól is hazatalálok!
Otto elvörösödött, és már szóra nyitotta a száját, amikor a szeme sarkából Felixre nézett, és meggondolta magát. Nyelt egyet, és lehiggadva hadarta:
– Rendben, rendben, semmi gond... Csupán nem szeretném, hogy egymagadban sétálgatnál, amíg el nem érsz a Kaufmankapuhoz.
– Tudom, atyám – felelte Gustav végtelenül megvetően.
Otto mosolyt erőltetett az ábrázatára, és rászólt a fiúra:
– Gyere, és ismerkedj meg Felix bácsikáddal!
A fiú nagyot nézett, és meglepetten dadogta:
– Az… azzal, aki… aki meghalt?
– Szerencsére nem haltam meg, csak hosszú időre elmentem itthonról – válaszolta mosolyogva Felix, azzal felállt, és előrenyújtotta a jobbját. – Szívből örülök a találkozásnak, kedves unokaöcsém!
Az ifjú tett néhány bizonytalan lépést, aztán erőtlenül megfogta, és megrázta néhányszor Felix kezét.
– Gustav teológiát és jogot hallgat a Nulni Egyetemen – magyarázta büszkén Otto, majd kissé elkomorulva hozzáfűzte: – Továbbá verseket ír, amelyek közül néhány már meg is jelent nyomtatásban.
– Nocsak, nocsak! – lelkendezett Felix, azzal megköszörülte néhányszor a torkát, és kissé zavarodottan kibökte: – Annak idején nekem is megjelent egy verseskötetem. Esetleg olvashattad…
– Én nem afféle ódivatú dolgokról írok! – vágott közbe lekezelő hanghordozással Gustav.
– Ó… ódivatú? – hebegte Felix, mialatt mindent elkövetett annak érdekében, hogy megőrizze a nyugalmát. – Hogy érted azt, hogy…
– Én már az új iskola híve és követője vagyok – közölte öntudatosan a fiú. – Az Igaz Hang Iskoláé. Mi tartózkodunk az érzelgősségtől, csakis a valóságról írunk.
– Roppant szórakoztató lehet... – állapította meg fanyalogva Felix.
– A szórakozás az alantas köznépnek való – válaszolta nyomban Gustav, és ismét lebiggyesztette a száját. – Mi tanítunk és nevelünk. A filozófiánk lényege, hogy…
– Gustav! – vakkantott közbe Otto, mielőtt a fiú belelendülhetett volna. – Elkésel az előadásról!
– Igen, atyám – felelte némileg megjuhászodva Gustav. – Hát persze... Máris indulok. Szép napot, bácsikám, és neked is, atyám! – Azzal kimérten fejet hajtott a két férfinak, és elhagyta a dolgozószobát.
Otto a fejét csóválva és nagyokat fújtatva nézett Felixre. Pillanatokig úgy tűnt, mondani akar valamit, de végül csak legyintett egyet.
– Nem is tudtam, hogy van egy fiad – dörmögte Felix, mialatt visszaült a székére.
– Valóban? Pedig akkor született… – válaszolta a homlokát ráncolgatva Otto. – Óh, igen, megvan! Egy évvel azután született, hogy te elmentél Nulnból. Komoly alak, mi? – Otto kuncogott egy sort, és hozzátette: – Őrület, de terád emlékeztet.
Az ő korában te is pontosan ilyen voltál.
– Hogy én? – Felix hátrahőkölt ültében. – Én sosem voltam…
– Igazad van – szólt közbe Otto –, te nem ilyen voltál, hanem sokkal ilyenebb.
– Ugyan már!
Otto felvonta a jobb szemöldökét, és csúfondáros hanghordozással megkérdezte:
– Áruld el, drága öcsémuram, felnőtt fejjel elolvastad valaha az ifjúkori verseidet?
Felix felhorkant, és hogy ne kelljen válaszolnia, alaposan meghúzta a serlegét. Szerencsére Otto sem akart leragadni a múltnál, inkább visszatért a jelenbe.
– Szóval, mi szél hozott újra Nulnba? – érdeklődött közömbös képet vágva. – Még most is az inast játszod amellett a goromba törpe mellett?
– Az Emlékezője vagyok, és nem az inasa – vágott vissza hűvösen Felix. – És úton vagyunk Middenheim felé, hogy segítsünk visszaverni az előrenyomuló Káosz-hordákat.
– Ahhoz talán már egy kicsit öreg vagy – vitatkozott a fejét csóválva Otto, aztán leszegte az állát, és a tekintetét a fivérének szemébe fúrva megkérdezte: – Mi lenne, ha itt maradnál, és nekem dolgoznál? Úgy egyszerre segíthetnél az északon harcoló katonáinknak, és végre családot alapíthatnál.
Felix lemondóan felsóhajtott. Úgy érezte, hogy valahányszor beteszi a lábát Nulnba, a bátyja nyomban felajánl neki egy munkát. Persze, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mire ment és megy ki a játék. Ottót fikarcnyit sem érdekelte, hogy ő megnősül-e valaha, vagy mindörökre agglegény marad. Nem, Otto csupán azt akarta, hogy az öccsének legyen egy tisztességes állása, váljon rendes polgárrá, és ne legyen többé a Jaeger család fekete báránya.
– Ezek szerint támogatod a háborús erőfeszítéseket? – érdeklődött Felix, hogy megkerülje az iménti, mindkettejük számára kínos kérdést.
– Ó, igen! – válaszolta Otto. – A közelmúltban az altdorfi Jaegerek elnyertek egy szerződést. A Reiken hajózó teherbárkáink nyersvasat hoznak a Fekete-hegységből ide, Nuln városába. Mi vagyunk a Birodalmi Ágyúgyár egyedüli beszállítói. – Elégedetten felkacagott, és folytatta: – Meg kell mondjam, szép kis tárgyalásokat folytattunk. Három másik hajózási társaság a mienknél jóval olcsóbb ajánlattal hozakodott elő, csakhogy én álltam egy bál számláját, amelyet a grófnő a Takácsok Céhének tiszteletére adott. Egy kis meglepetéssel behízelegtem magam Emmanuelle kegyeibe, és hoppá, miénk lett a szerződés.
Felix a szemöldökét összevonva, rosszallóan meredt a fivérére.
– Vagyis nem a háborús erőfeszítéseket támogatod – állapította meg kissé letörten. – Hanem mindent kicsikarsz az ágyúöntőkből, amit csak tudsz.
– Szó sincs róla – válaszolta a fejét türelmetlenül megrázva Otto. – Nincs ebben semmiféle disznóság. Az ajánlatunk ugyan egy kicsivel magasabb volt, mint a vetélytársainké, csakhogy a szolgáltatásaink is jobbak. A Jaegerek a legjobbak a Birodalomban, ezt mindenki tudja. Én csak egy kicsit megolajoztam a gépezetet, hogy a grófnő ne az ár, hanem az érdem alapján adja ki a szerződést. Így működik az üzlet.
– Na és én pontosan ezért nem kérek az üzletből! – vágta rá Felix kicsivel fennhéjázóbb hangon annál, mint ahogyan szerette volna. – Köszönöm, inkább kihagyom. Miért nem veszed be a fiadat?
– Mi? Gustavot? – horkant fel Otto, és legyintve folytatta: – Ő sokban hasonlít hozzád. Állandóan a fellegekben jár, és túl becsületes ahhoz, hogy bepiszkolja a kezét a valódi világban. Atyánk mindig szerette volna, hogy nemesekké váljunk. Úgy látom, teljesült a vágya, legalábbis ami téged és az unokáját illeti. Hát rendben, a világért sem rombolnám le az eszményeit, méltóságos uram!
Felix keményen összepréselte a két fogsorát, és megmarkolta széke karfáját. Szempillantás alatt úgy elöntötte a harag, hogy az erei messze kiduzzadtak a nyakából. A trollvadász mellett eltöltött húsz esztendő alatt nem szerzett nemesi címet. Nem is akarta. A nemesek iránt nem érzett mást, csakis megvetést. Már szóra nyitotta a száját, hogy visszavágjon a fivérének, de meggondolta magát, és hallgatott. Attól tartott, hogy valami olyat mond, amit később maga is meg fog bánni, és a könyveinek eladásából származó, úgynevezett „csinos summáról” sem feledkezhetett meg. Így aztán hátradőlt a székén, és nagy nehezen bár, de elfojtotta magában az indulatait. Néhány pillanattal később már csak hitetlenkedve emésztgette a történteket. Húsz év telt el, de ő és a fivére legfeljebb öt percig képesek kulturáltan beszélgetni egymással…
– Szóval, vannak ugyebár könyveim – mondta végül. – Szeretném megnézni őket. Kaphatnék egy-két példányt?
– Minden bizonnyal – dünnyögte Otto. – Azt hiszem, van még belőlük néhány, valahol a házban.
Miután elhallgatott, felemelte az asztalon álló ezüstcsengőt, és lendületesen megrázta.
Az ebéd úgy a bőségét, mint a minőségét tekintve fejedelminek bizonyult, viszont így is komoly megpróbáltatás lett volna, ha csak a fivérek ülnek az asztalnál. Felix ugyan mindent megtett annak érdekében, hogy udvariasan viselkedjen, de azon kapta magát, hogy a bátyja minden egyes szavától felforr a vére. Ahogyan régen, úgy most is felfuvalkodott hólyagnak tartotta Ottót, aki végtelenül tudatlan, aki fikarcnyit sem törődik másokkal, és tökéletesen biztos abban, hogy a világot neki teremtették, illetve hogy megérdemli azt a fényűzést, amely körülveszi.
Szerencsére csatlakozott hozzájuk Otto bretonniai származású felesége. Annabella az elmúlt évtizedek során felszedett néhány fontot, és dús hajfürtjei őszbe fordultak, de még így is szemrevaló asszony maradt. Folyamatosan kérdésekkel ostromolta Felixet, a kalandjairól faggatta őt, és valahogy mindig sikerült a megfelelő pillanatban kacagnia vagy szörnyülködnie. És ez a szívélyes, csapongó locsogás bámulatra méltó módon elkendőzte a tényt, hogy Felix és Otto jószerével egyetlen, árva szót sem szólt egymáshoz az ebéd alatt.
Az egyedüli kínos pillanat akkor következett be, amikor Annabella a túláradó vendégszeretet hatása alá kerülve megkérdezte Felixtől, hogy ott marad-e náluk egy darabig, amíg Nulnban tartózkodik. Otto felkapta a fejét, és haragos pillantást vetett a feleségére.
Feleslegesen aggódott, mert Felix ugyanígy érzett. Úgy gondolta, hogy ha ő és a fivére néhány órát is alig bírnak ki egymás társaságában, akkor ha néhány napot kellene egy fedél alatt eltölteniük, bizonyosan egymás torkának ugranának. Így aztán udvariasan elhárította Annabella ajánlatát, azt állítva, hogy Gotrekkel együtt roppant kellemes szálláshelyet találtak maguknak egy fogadóban, és különben sem szeretné zavarni a ház népét.
Az ebédet követően a bejárati ajtónál Felix visszakapta a köpenyét és a kardját a komornyiktól, s némi üggyel-bajjal begyömöszölte zsákjába a bőrbe kötött könyveket, amelyek címlapjára az ő nevét nyomtatták. Otto néhány lépésnyi távolságból, hallgatagon figyelt, és miután Felix végzett, zavartan köhécselt egy sort, majd megszólalt:
– Ha észak felé tartasz, talán beugorhatnál Altdorfba. Az öreg az utolsókat rúgja.
A Kiadó engedélyével.
Eddig a szerző alábbi műveiről írtunk:William King: Trollvadász
William King: Skavenvadász
William King: Démonvadász
William King: Sárkányvadász
William King: Bestiavadász
William King: Vámpírvadász
Kapcsoló írások:William King: Trollvadász
William King: Skavenvadász
William King: Démonvadász
William King: Sárkányvadász
William King: Bestiavadász
William King: Vámpírvadász
Nathan Long: Orkvadász
Nathan Long: Embervadász