FőképFülszöveg:
A vámpír betegesen fehér bőre tucatnyi helyen felhasadt. Fehéren csillogó, vaskos csontok bukkantak fel a válla felett, áttetsző izomzat és sötétlő bőr szövődött köréjük, végül a denevérekéhez hasonlatos, ám különös módon emberi kezekben végződő szárnyakká alakultak. Hosszú, pengeéles karmok törtek elő a hirtelen megnyúló ujjakból. Egész testében megnőtt, míg másfélszer olyan magas lett, mint egy átlagos ember. Egy denevér és egy vámpír szörnyű keveréke magasodott Gotrek fölé. Mialatt a trollvadász a csontvázakra figyelt, a vámpírból lett lény rávetette magát az emelvény tetejéről. Olyan gyorsan mozgott, hogy Gotreknek nem maradt ideje a védekezésre. Felix megdermedt a rémülettől, és arra gondolt, hoyg talán ez lesz az a perc, amikor lezárul a trollvadász története…

A Gotrek és Felix kalandjait leíró sorozat hatodik részében a trollvadász és társa Sylvania elátkozott földjére keveredik, ahol a Sötét Istenek kegyetlen tréfájának jóvoltából szembekerülnek egy vén és iszonyatos teremtménnyel, mely egy ősi talizmán segítségével az egész világ pusztulására tör.

Részlet a regényből:
Első fejezet

Felix Jaeger a lerombolt Praag utcáin bolyongott. Részben vagy teljesen kiégett épületek és törmelékhalmok vették körül, ameddig csak ellátott. Helyenként összeomlott házak kormos maradványai feketéllettek a sok helyütt derékig érő hórétegek fölött. A sarkokon és a düledező kapualjakban kétkerekű taligákra halmozott tetemek várták, hogy elszállítsák és elégessék őket. A halottszállítók nem győzték ezt a gyomorforgató, hálátlan munkát, amely ráadásul nem sok sikerrel kecsegtetett. Az áldozatok java része még a fagyos, fehér takaró alatt hevert, és sejteni lehetett, hogy ezek csak tavasszal, olvadáskor fognak előkerülni.  Hacsak a túlélők addig nem kaparják elő, és nem eszik meg őket, gondolta borzongva Felix, mert a körülötte lévő emberek beesett és elgyötört arcán tisztán látta a városban dúló éhínség jeleit.
Szorosan összehúzta magát színét vesztett sudenlandi gyapjúköpenyét, és a Fehér Vadkan felé irányította a lépteit – vagy legalábbis abba az irányba, ahol a fogadó állt az ostrom előtt. Halálosan unta a Fellegvárban folyó győzelmi lakomákat és a kislevita nemesek társaságát. Már annyit hallgatta a város védőinek hősiességét és a felmentő sereg tagjainak bátorságát magasztaló beszédeket, hogy úgy érezte, még egy dicshimnusz, és karddal esik neki a szónoknak. Nem bírta tovább elviselni az önmagukat ünneplő nemeseket, ezért úgy döntött, hogy megkeresi a trollvadászokat, akik már az előző este folyamán eltűntek a reggelig tartó mulatságról. Azóta sem látta senki a társait, de Felix gyanította, hogy hol kell keresni őket.
Hosszú, elnyújtott léptekkel végigsietett a törmelékhalmokkal teli Selyemkereskedők utcáján, közben alaposan megszemlélte a hatalmas raktárak maradványait. A testükön rongyos felöltőket, a fejükön foszladozó sapkákat és kendőket viselő, sápadt és lesoványodott emberek vették körül. Több tucatnyi nyomorult a régi tárházak romjai között keresett menedéket. Néhányan fürkész pillantásokkal méregették Felixet, mintha azt latolgatták volna, hogy tart-e magánál annyi pénzt, amennyiért már érdemes kirabolni. Egyesek pedig úgy néztek rá, mintha a következő ebédjük nyersanyagát látták volna benne. Így aztán Felix a kardjának markolatára tette a kezét, míg az arcára különösen elszánt és ádáz kifejezést erőltetett.
Valahol a távolban ünneplésre hívó harangok szólaltak meg. Felix az adott helyzetben ironikusnak tartotta a csengő-bongó futamokban rejlő vidámságot, és kíváncsi lett volna, hogy rajta kívül vajon hányan éreznek még így. Ugyanakkor, a városban uralkodó pokoli állapotok ellenére meglepően sok derűs arcot látott maga körül. A legtöbben talán nem is számítottak arra, hogy megérik ezt a napot. Néhány héttel ezelőtt talán senki sem hitt abban, hogy a város ellen tud állni Démonszívű Arek káoszhordájának. Ám a Grungni Szellemének gyilkos bombázásai, és a Gospodar-sereg hős harcosai megtörték az ostromgyűrűt, és elűzték a hatalmas hadúr szörnyű csapatait. Noha az esélyek ellene szóltak, Praag hős városa átvészelte az elmúlt kétszáz esztendő leghatalmasabb hadseregének támadását.
Ám az istenek nem adták olcsón a győzelmet. Az Újvárost, ezt a Fellegvár és a külső védőöv között elterülő, szűk utcákkal szabdalt hatalmas lakógyűrűt földig rombolták és porig égették, amikor az őrjöngő káoszharcosok betörtek a városba. A herceg által frissiben kinevezett népszámlálók gyors és nem hivatalos vizsgálata azt mutatta, hogy Praag lakóinak egynegyede odaveszett. Ráadásul számítani lehetett rá, hogy az éhínség, a járványok, és az északi tél megpróbáltatásai legalább ugyanennyi áldozatot fognak követelni. Arra pedig jószerével senki sem mert gondolni, hogy mi lesz, ha újabb hódító hadsereg masírozik elő a Káoszpusztákról. A külső falon három helyen is hatalmas törések tátongtak, így ez a védőgyűrű jelenleg még egy közepes támadásnak sem állhatott ellen.
Felix már az utca vége felé járt, amikor égő emberhús édeskés bűze csapott az orrába. Jól tudta, hogy valahol a közelben túlélők melengetik a kezüket a lemészároltak halotti máglyáinak tüzénél. A vallási előírásoknak és a szokásoknak megfelelő temetések szóba se jöhettek, csakis úgy szabadulhattak meg kellő gyorsasággal a tetemektől, ha elégetik őket. Temérdek hulla hevert szerteszét, és a talaj olyan keményre fagyott, hogy a rá lesújtó csákány valósággal szikrát hányt. Továbbra is fennállt a járványveszély. A Kórságisten, Nurgle ocsmány imádói rettegett betegségeket szabadítottak a szerencsétlen védőkre, és ezek azóta is újra meg újra felbukkannak. Néhányan azt állították, hogy a Pestis Démona így áll bosszút a híveinek meggyilkolásáért. Max Schreiber, a tudós varázsló viszont úgy tartotta, hogy a hideg, az éhezés és a kislevita tél pusztító hatásai szolgáltatták ki a lakosságot a betegségeket hordozó spóradémonoknak. Felix kesernyésen elmosolyodott. Max Schreibernek az égvilágon mindenre volt egy jó elmélete, és ezek túlnyomó többsége – idegborzoló módon – általában helytállónak bizonyult.
Felix idáig jutott a töprengésben, amikor hangos kiáltozás ütötte meg a fülét. Oldalra kapta a fejét, és meglátta, hogy a keresztutcában egy zokogó-jajongó asszony kétségbeesetten próbál megállítani két hullaszállítót. A zordon alakok egy férfi tetemét cipelték, aki lehetett az asszony szerelme, a férje vagy a fivére. A szívszaggató jelenet láttán Felix összeszorította a fogát, és elfordította a tekintetét. Az ostrom alatt a város lakóinak java része elvesztette legalább egy rokonát. Egész családok tűntek el nyomtalanul és mindörökre a föld színéről. Felix lelki szemei előtt megjelent a csatákban elesett ismerőseinek képe. A két törpe trollvadász, az ifjú Ulli, és a förtelmesen csúf Bjorni is a hatalmas halotti máglyákon hamvadtak el.
Miért történt mindez? – kérdezte magától Felix. Mi késztette arra a káoszimádókat, hogy elhagyják a messzi északon elterülő birodalmukat? Miért rohanták le a tőlük délre eső földeket éppen most? Miért határoztak úgy, hogy hetekkel a tél beállta előtt kezdik meg a hadjáratot? Kinek a fejében fogant meg ez az ostoba és felelőtlen döntés? Hiszen még ha be is vették volna Praagot, most ugyanúgy szenvednének a tél viszontagságaitól, mint a város múltbéli és jelenlegi lakói! Sőt az elképesztően elszánt és konok kisleviták valószínűleg képesek lettek volna porig égetni a saját városukat, semmint hagyják, hogy a legádázabb ellenségeik kezére kerüljön. Felix élt a gyanúperrel, hogy ennivaló híján a káoszhívek lelkifurdalás nélkül felfalnák a tetemeket, vagy akár egymást, de az időzítés akkor is őrültségnek tűnt a szemében.
Elkeseredetten csóválgatta a fejét. Amúgy meg miért is próbálja megérteni őket? Hiszen eleve eszelősnek kell lenni ahhoz, hogy valaki a Káosz isteneinek szolgálatába szegődjön… Úgy érezte, neki éppen elég, ha ennyit tud róluk. Egy épeszű, logikusan gondolkodó teremtmény hiába is akarná megérteni, hogy mi mozgatja azokat az elveszett lelkeket. Felix természetesen hallott néhány elméletet. Például a minden elméletek ősforrása, Max Schreiber határozottan állította, hogy az utóbbi időben sötét, mágikus energiák hatalmas áradata zúdult dél felé a Káosz-pusztákról, és ez lobbantotta éktelen haragra a démonhívek sötét lelkét, ez volt az, ami arra késztette őket, hogy fegyvert ragadjanak, és útnak induljanak.
– Bánjátok meg bűneiteket! Bánjátok meg vétkeiteket! – ordítozott egy ösztövér férfi, akinek a szemében az őrület tüze izzott. Az illető embermagas talapzatra kapott fel, amelyen egykoron Sándor cár szobra állt, onnan szidta az utca sarkától nyíló téren tolongó tömeget. A szája sarkában zöldes tajték gyülekezett, hosszú haja mocskos csomókba tapadva verdeste a hátát. Első pillantásra látszott rajta, hogy rég elvesztette a józan eszét. A felindultságtól hörögve vette a levegőt, mialatt tovább ágált és tovább kiabált: – Bánjátok meg bűneiteket! Az istenek kórsággal és éhínséggel büntetik a vétkeiteket!
Úgy tűnt, hogy minden egyes, a város romba dőlt terein prédikáló elmeháborodottnak megvolt a maga elmélete. Szinte kivétel nélkül azt jósolták, hogy hamarosan bekövetkezik a világvége, és hogy a káoszhordák csupán előhírnökei a még pokolibb csapásoknak. Azért a zavaros szónoklatok éle némileg csorbult, mert ugyanezek az alakok nemrégiben még határozottan állították, hogy a káoszhordák hozták el magukkal a világvégét. Aztán, amikor az ostromló sereg elvonult a város falai alól, a szerencsétlenek arra kényszerültek, hogy tovább csűrjék-csavarják zavaros elgondolásaikat.
Felix fontolóra vette, hogy ráordít az önjelölt világmegváltóra. Úgy gondolta, hogy már így is éppen elég baj szakadt az emberek nyakába, semmi szükség arra, hogy az eszementek még jobban felzaklassák őket. Aztán mégis türtőztette magát, mert egyetlen gyors pillantással felmérte, hogy hiábavalóan vitatkozna. Gyakorlatilag senki sem szentelt figyelmet a szónoknak, pedig a nyomorult már ott tartott, hogy egyetlen rántással kettétépte a ruháit, és a két öklével püfölte a saját, lecsupaszított mellkasát. A járókelők tudatosan elfordították az arcukat, vagy éppen leszegték állukat, és megszaporázták lépteiket, hogy mielőbb elintézzék a dolgukat, és visszatérjenek a menedékeikbe. A szobortalapzaton ágáló bolond feleslegesen ordibált, a szavai süket fülekre találtak.
Felix hamarosan elért az Igazak terére, amelynek sarkán hevenyészve összetákolt, rozoga bódék álltak. Az egyszerű deszkapultok mögött fél tucatnyi férfi serénykedett, akiknek vastag bőrzekéjét szárnyas oroszlánt ábrázoló címer díszítette. A herceg háznépéhez tartozó illetők gabonát osztottak az előttük sorakozó éhezőknek. A fejadag mostanra már fél csészére zsugorodott, mert Enriknek nem csupán a városát, de a közel ötezer főt számláló Gospodar-sereget és annak lovait is táplálnia kellett. Ez a had jelenleg a város maradványai között, illetve a környező falvakban és tanyákon táborozott. Felix sietős léptekkel átvágott a tömegen, közben igyekezett elkerülni, hogy testi érintkezésbe kerüljön az örvénylő, köhécselő, vakarózó sokaság valamelyik tagjával. A jobbját folyton a kardja markolatán tartotta, míg a balját a derékszíjába dugott erszényén, mert nem csupán a testi épségét féltette, hanem kínkeservesen megőrzött pénzét is.
Az elmúlt időszakban többször is hallotta, hogy az itteni népek hite szerint a Jégkirálynő, Kislev cárinája hatalommal bír a téli időjárás felett. Ennek nyomán óhatatlanul felmerült benne a kérdés, hogy ha valóban így áll a helyzet, akkor a gyönyörű hölgy vajon miért nem tépi le a tél fagyos ujjait népének torkáról? Akárhogy forgatta magában a dolgot, csupán arra tudott következtetni, hogy az ehhez kellő varázslatok meghaladják a cárina képességeit. Sőt még a Káosz nagy hatalmú istenei sem űzték el a zord telet, pedig nekik aztán bőven lett volna rá okuk! Vagy talán az egész hadjárat gonosz tréfa volt csupán, amelyet a Pusztítás istenei a saját szórakoztatásukra rendeztek… Azok alapján, amiket a Káoszpuszták felett repülve látott, Felix még ezt az utóbbi magyarázatot is elképzelhetőnek tartotta.
Miután maga mögött hagyta a teret, hatalmas hópelyhek kezdtek szállingózni körülötte, amelyek jeges érintésükkel megdermesztették az arcbőrét, és amelyek hamarosan vékony, hófehér réteggel vonták be a körülötte nyüzsgő emberek haját vagy fejfedőjét. Felix már a puszta látványtól is émelyegni kezdett. Korábban azt képzelte, hogy éppen eléggé hozzászokott már a hóhoz. A Birodalomban hosszan elnyúló, kemény telek járták, de azok könnyed nyári lehűlésnek tűntek az itteni télhez képest. Kislevben rövid idő, akár néhány óra leforgása alatt is elképesztő mennyiségű hó esett, és sosem hitte volna, hogy létezik olyan fagy, mint a világnak ezen a fertályán. Eljutott a füléhez néhány kósza hír arról, hogy óriási, fehér farkasok ólálkodnak a város körül, amelyek elragadják a gyerekeket, a gyengéket, de akár még az erejük teljében lévő óvatlanokat is. De olyan pletykákat is hallott, amelyek ezeknél sokkal nagyobb szörnyűségekről szóltak. A kisleviták rémmeséi valahogy mindig a télhez kapcsolódtak, amit ő fikarcnyit sem talált meglepőnek, mert a saját tapasztalatainak jóvoltából tudta, hogy a közszájon forgó, mégoly hihetetlennek tűnő történetek mélyén is általában ott lapul az igazság csírája.
Felix elszánt léptekkel rótta tovább Praag utcáit, közben azt mondogatta magának, hogy talán mégse kéne ennyire lógatnia az orrát. Ha más öröme nem is nagyon akadt, legalább életben maradt, holott arra számított, hogy nem éli túl a Káosz seregeinek  támadását. Felmerült benne, hogy ha akarná, elhagyhatná Praagot a Grungni Szellemén, a felséges léghajón, amikor majd Malakai Makaisson útnak indul. Noha nem rajongott a gondolatért, hogy visszatérjen Karak Kadrinba, a trollvadászok komor gyülekezőhelyére, arra sem vágyott, hogy itt maradjon, ebben a fagy gyilkos leheletétől meggyötört, elpusztított városban.
Aztán csak nagyot sóhajtott, mert jól tudta, hogy hiába minden ábrándozás és tervezgetés, valójában nincs választási lehetősége. Annak idején esküt tett, hogy mindenhová követi Gotrek Gurnissont, és megörökíti a végzetét, így aztán az ő útja is oda vezetett, ahová a trollvadászé. És ahogy Gotreket ismerte, nála aztán szóba se jöhetett, hogy elmenjen a városból. A hősi halál lehetőségét kereső törpe akkor tűnt a legboldogabbnak, amikor a helyzet a legrosszabbra fordult, és Felix pillanatnyilag kevés olyan helyet tudott elképzelni, ahol zordabb körülmények várták volna őket, mint a Praag nevezetű, hó borította, kiégett romhalmazban.
Pedig most, miután egyszer s mindenkorra szakított Ulrika Magdovával, már nem marasztalta semmiféle ok. A gondolat nyomán eltűnődött azon, hogy vajon merre járhat a nemes hölgy. Úgy sejtette, hogy Max Schreiber társaságában múlatja az időt a soros győzelmi lakomán, mivel ők ketten az utóbbi időben úgy összetapadtak, mintha egymáshoz nőttek volna.
Ulrika azt állította, hogy ez nála becsületbeli ügy, mert a varázsló megmentette az életét a nagy járvány idején, de Felix nem nagyon hitt neki. Nehezére esett, hogy ne legyen féltékeny Maxra, holott ő és Ulrika már nem tekintették magukat egy párnak.
– Igen – dünnyögte Felix, csak úgy magának –, az lenne a legjobb, ha továbbállnék.
A keményre fagyott hó hangosan ropogott a csizmája talpa alatt. Egy kovácsoltvas állványon izzó faszenes serpenyő felé vette az irányt, ahol egy kereskedő nyárson sült patkányt árult. A meleg miatt akart közelebb menni, és nem azért, hogy vásároljon a városszerte négylábú csirkének nevezett portékából.
Ám az árus valószínűleg kitalálta a gondolatait, mert fenyegetően meredt rá. Felix nyugodtan, eltökélten állta a szúrós pillantásokat, aztán a férfi lesütötte a szemét, és morgott valamit, amit csak ő hallhatott. Felix kihúzta magát, és folytatta útját. Úgy számította, hogy fiatalos, diákos megjelenése ellenére nem sokan akadnak a városban, akik komoly fejfájást okozhatnának neki. A trollvadásszal való szövetségben eltöltött idő alatt megtanulta, hogy a legnagyobb önbizalommal megáldott teremtményeket leszámítva hogyan félemlítsen meg jószerével mindenkit a puszta tekintetével vagy a viselkedésével.
Az Elveszett Nők sikátorának bejáratánál még ennél a borongós, félhomályos napvilágnál is vörös lámpa égett. Amikor Felix elhaladt a keskeny kapu előtt, hangos sírást hallott. Az óvatosabb énje azt tanácsolta, hogy haladjon csak szépen tovább, kerülje a bajt, amíg lehet. Ám az óvatlanabb, kíváncsi énje arra ösztökélte, hogy rajta, nézzen csak körül, és járjon utána, hogy mi történt. A csata néhány szívdobbanásnyi idő alatt eldőlt. Felix éles kanyart vett, és besietett a sikátorba. Azonnal meglátta az asszonyságot, aki egy, a jobb oldali fal tövében heverő sötét valamire borulva zokogott. Az idős nő hirtelen felegyenesedett, és szívszaggató kiáltást hallatott. A sikátorban és annak környékén bolyongó emberek nem törődtek vele, gyakorlatilag oda sem néztek. Az utóbbi időben a bánat és a gyász mindennapos vendégnek számított Praag városában. Mindenkinek megvolt a maga baja, így senki sem óhajtotta a nyakába venni mások gyötrelmeit.
– Mi a baj, anyám? – kérdezte halkan Felix.
– Kit nevezel anyámnak, te papnövendék? – hördült fel az asszonyság. A hangjából immár nem csupán fájdalom, hanem harag is érződött, ami így együtt arra utalt, hogy szeretné rázúdítani valakire a bánatát, mert szívesen elterelné valamivel a saját figyelmét.
Felix nyomban megsejtette, hogy éppen most csinált magából célpontot.
– Megsértettem valamivel? – kérdezte udvarias hanghordozással, és alaposan szemügyre vette az asszonyt. Most már látta, hogy valójában nem is olyan öreg, mint az imént gondolta róla, csupán annak néz ki. A nő vastag pirosítóval vonta be az ábrázatát, hogy elrejtse ragyaverte bőrének csúfságát, ám a könnyei elmosták a festéket, így undorító, torz maszkot varázsoltak az arcára. Felix azonnal tudta, hogy egy utcalány térdel előtte, az a fajta, aki néhány ezüstért árulja a testét. Aztán a tekintetét elfordítva végre meglátta, hogy miért sír a nő, és végigfutott a hátán a hideg. Zavartan megköszörülte a torkát, és halkan hozzátette: – A barátnője volt?
Egy fiatal lány vézna holtteste hevert a sikátor kövezetén. Felix először azt hitte, hogy a fagy végzett vele, de rövidesen felfigyelt a tetem arcának természetellenes sápadtságára. Mélyen lehajolt, és meglátta, hogy a lány nyakán kisebbfajta folt vöröslik. Egy titokzatos ösztön parancsának engedelmeskedve odanyúlt, és óvatosan megtapogatta a sebet. Hamarosan megállapította, hogy a bőr több helyen felszakadt, pontosan úgy, mintha egy állat torkon harapta volna a szerencsétlen teremtést.
– Te is az őrök közé tartozol? – csattant fel mérgesen a nő. Kinyújtott a jobbját, megragadta és megrántotta Felix köpenyét, aztán a képét a férfi arcába dugta, és a hangját lefojtva megkérdezte: – Vagy talán titkosrendőr vagy?
Felix megcsóválta a fejét, és szelíden lefejtette a szajha ujjait a köpenyéről. Tisztában volt azzal, hogy könnyen pórul járhat, ha ebben a rossz hírű negyedben rásütik, hogy egyike a herceg kémjeinek. Fennállt a veszély, hogy pillanatok alatt összeverődnek körülötte a sikátor lakói, akik hamar feldühödnek, és megtámadják őt. Látott már hasonló jelenetet, így jól tudta, hogy hogyan zajlik az ilyesmi.
– Hát akkor csak egy nyomorult senki vagy, akinek én nem mondok semmit – folytatta a nő, aztán köhögött, ekkor hallani lehetett, hogy sűrű váladék csobog a tüdejében.
Felix csak remélni tudta, hogy nem egy fertőző nyavalyában szenvedő szerencsétlenbe botlott. Amúgy sem tetszett neki a rossz életű teremtés, így aztán fagyos pillantásokkal méregette őt. Ráadásul mostanra már csontig átfagyott. A hideg az erejét is kiszívta belőle, így nem volt abban a hangulatban, hogy egy beteg, félbolond utcalányra pazarolja az idejét. Hirtelen elhatározással felállt, és megszólalt:
– Tudod mit, igazad van! Intézd el te magad!
Megfordult, és már indult volna, hogy folytassa útját, ám ekkor észrevette az időközben összegyűlt, vagy tizenöt-húsz főt számláló tömeget. A következő pillanatban azt érezte, hogy megrángatják a köpenyét. Meglepetten visszafordult, és lenézett a szajhára, akinek ismét eleredtek a könnyei.
– Én megmondtam neki, hogy ne menjen el vele – hüppögte a nő, miután ismét köhögött egy sort. – Én megmondtam neki, hogy az egy rosszféle alak! Én szóltam, de Maria nem hallgatott rám. Mondtam, hogy voltak azok a gyilkosságok a minap, de ő nem hallgatott rám. Azt mondta, kell neki a pénz, hogy orvosságot vegyen a kicsinek. Most az egész az én nyakamba szakadt, de mégis, hogyan gondoskodjak róla?
Felix eltöprengett a motyogva kiejtett szavakon. Határozott késztetést érzett, hogy eltűnjön a környékről, amilyen gyorsan csak lehetséges. Eddig élete során számtalan tetemet látott, de a fal tövében heverő holttest különösen émelyítette. Hogy miért érzett így, azt nem tudta volna megindokolni, viszont teljesen biztosra vette, hogy nem szabad belekeverednie ebbe a sötét és gyászos ügybe.
Mégsem tudott egyszerűen elsétálni onnan. Hirtelen tudatosult benne a szajha zavaros mondatainak jelentősége, ám mielőtt kitalálhatta volna, hogy mitévő legyen, felmorajlott a mögötte ácsorgó szájtátiak sokasága, majd meghallotta, hogy – szintén a háta mögött – súlyos léptek ropognak a hóban. Meg-fordult, és meglátta, hogy alabárdosok vágnak át a közeledtükre engedelmesen megnyíló tömegen. A köpenyükön szárnyas oroszlánnal ékesített címert viselő, zordon képű katonákat megtermett, ősz hajú őrmester vezette. Az idősödő férfi megállította a menetet, néhány gyors pillantással felmérte a helyzetet, majd foghegyről odavakkantott Felixnek:
– Maga találta meg a lányt?
– Én épp csak erre jártam – válaszolta a fejét rázva Felix.
– Hát akkor menjen szépen tovább – javasolta az őrmester.
Felixnek esze ágában sem volt tengelyt akasztani a herceg őrségének tagjaival, ezért engedelmesen félreállt, bár úgy döntött, hogy egyelőre nem indul el. Az őrmester a tetem fölé hajolt, elmorzsolt a foga közt néhány trágár szitokszót, majd félhangosan dünnyögte:
– Legyenek átkozottak… Már megint egy…
– Ez a Vörös Maria – jegyezte meg az egyik alabárdos –, a Kova utcában lakik.
– Máskor is láttak ehhez hasonlót? – érdeklődött halkan Felix.
Az őrmester oldalra fordított fejjel felnézett rá. Az ábrázatáról valósággal ordított, hogy nem szívesen elegyedne szóba senkiházi járókelőkkel. Felix maga sem tudta, hogy miért hozakodott elő a kérdéssel, ha egyszer neki nincs az égvilágon semmi köze ehhez a szomorú históriához. Ám az őrmester hangszíne megmozdított valamit a lelkében, továbbá volt valami ebben a gyilkosságban, ami furcsa módon megbizsergette a tarkóját, és nem hagyta nyugodni. Csaknem biztosra vette, hogy az eset mindörökre megoldatlan marad. Annak idején, még Nuln városában felcsapott csatornaőrnek, így aztán jól tudta, hogy az őrök aligha törik majd kezüket-lábukat, hogy elkapják egy közönséges utcalány gyilkosát. Nyilván beérik annyival, hogy elviszik a legközelebbi halotti máglyáig, és ezzel a maguk részéről lezártnak tekintik az ügyet. Felix lenézett a tetemre, és ekkor első ízben úgy gondolt a szajhára, mint érző és gondolkodó, vagyis emberi lényre. Hümmögve bámulta a betegesen fehér arcot, és mélyen elgondolkodott.
Ki volt ez a lány? Miféle élet jutott neki? Miért élt, és miért halt meg? Ki végzett vele? A barátnője szerint van egy gyermeke. Vajon szerette őt? Nem kellett volna, nem lett volna szabad elmennie egy gyilkos hajlamú idegennel a téli éjszakába, hogy nyílegyesen belesétáljon a végzetébe.
Az eset puszta igazságtalansága nyomán megérezte, hogy a lelke mélyén izzani kezd a harag. Végtelenül dühítette, hogy egy szörnyeteg szabadon járkál valahol, továbbá egy gyermek valószínűleg éhen fog halni, és ő nem sokat tehet annak érdekében, hogy ez másképp legyen. Vagy mégis? Hirtelen elhatározással a derékszíjához nyúlt, és megtapogatta az erszényét. Eléggé lapos volt, de aranypénzek lapultak benne. Elfordult, hogy a teste eltakarja a mozdulatait a kíváncsi tekintetek elől, majd gyorsan előhúzta, és az utcalány markába nyomta az erszényét.
– Fogd ezt, keresd meg a gyermeket, és viseld gondját – suttogta alig mozgó szájjal. – Ez a pénz kitart egy ideig. Vidd el Shallya templomának árvaházába. Némi adomány fejében ők majd felnevelik.
Mialatt beszélt, egyfolytában azt hajtogatta magában, hogy nála nagyobb ökröt még nem hordott a hátán a föld. Valószínűnek tűnt, hogy a szajha egész egyszerűen megtartja magának a pénzt, és fütyül a gyerekre. De az is könnyen megtörténhet, hogy elrabolják tőle az aranyakat, és ki tudhatja? Lehet, hogy a gyermek máris halott… Felix letörten meredt maga elé, és töprengve csóválgatta a fejét. Sejtette, hogy ostobaságot művelt, de ezzel párhuzamosan úgy érezte, hogy legalább csinált valamit, tett egy apró gesztust, amellyel ellene szegült a világmindenség közönyének.
– Ugyanez történt tegnapelőtt éjszaka odalent, a Templom utcában – mormolta váratlanul az egyik katona.
Felix éppen idejében fordult oda, így még láthatta, hogy az alabárdos a gonosz elleni védelem érdekében a farkasfej jelét mutatta: kinyújtotta a mutató- és a kisujját, míg a középső és a gyűrűsujját mélyen a tenyerébe vájta, és mereven feltartotta a hüvelyujját. Az ösztönös mozdulattal elárulta, hogy ő is Ulric híve, mint a kisleviták túlnyomó többsége.
– Alighanem egy újabb eszelőssel van dolgunk – állapította meg félhangosan az őrmester.
– Vagy egy démonnal – vágta rá a katona, és jól láthatóan megborzongott. Szerte a városban erősen tartotta magát a vélekedés, mely szerint a káoszhorda támadása során valaki vagy valakik megidéztek néhány démont. Felix viszont úgy sejtette, hogy ennek csekély az esélye, és mert eleget hallgatta Max Schreiber előadásait, azt is tudta, hogy miért. A világnak ezen a részén kevés sötét mágikus energia keringett ahhoz, hogy életben tartson akárcsak egyet is a pokoli szörnyetegek közül.
– Nem lehetett démon – dünnyögte Felix.
– Nézd már, csak nem egy démonszakértővel van dolgunk? – kérdezte gúnyos hangsúllyal az őrmester.
Felix visszagondolt a trollvadász kísérőjeként eltöltött évekre. Emlékezetébe idézte az összes szörnyeteget, amelyek ellen harcolt, főleg a Karag Dum mélyén elpusztított hatalmas és irtózatos Vérivót, aztán lassan bólintott, és halkan megjegyezte:
– Jobban értek hozzá, mint gondolná…
– Ezt meg mire véljem? – csattant fel az őrmester.
Felix észbe kapott, és gyorsan elharapta a szót. Ha ebben a városban valaki azt állította, hogy jártas a démonok dolgában, akkor a botor és meggondolatlan lélek hamar a boszorkányvadászok vallatócellájában találhatta magát. Felix nem vágyott közelebbi ismeretségbe kerülni sem a nyújtópaddal, sem pedig a vascsizmával, ezért sietve kijelentette:
– Semmi, nem mondtam semmit!
Az őrmester úgy meredt rá, mintha azt latolgatta volna, hogy ráuszítsa-e a katonáit, és Felix azt is megértette, hogy miért. A holttest látványa mindenkit felkavart; egyszerre ébresztett félelmet és haragot, és az ősz hajú férfinak szüksége volt valakire, akin levezetheti a bensőjét marcangoló erős érzéseket. Felix kétségbeesetten törte a fejét, hogy előálljon egy jó kifogással, amellyel kihúzhatja a fejét a hurokból, amikor az utcalány váratlanul a segítségére sietett.
– Igaza van ennek az embernek! – mondta sírós hangon a nő. – Ezt nem démon csinálta, hanem az a férfi. Láttam őt!
– A démonok akkor öltenek emberi alakot, amikor csak akarnak – mutatott rá az imént megszólaló alabárdos, aki a jelekből ítélve nem akart harc és vita nélkül elszakadni az elméletétől.
– Egy férfi tette – szólalt meg ismét a szajha. – Egy gazdag ember. Nemesember. És olyan furán ejti a szót, mint ez az idegen.
Az őrmester ismét Felixre pillantott, majd alaposan, tetőtől talpig végigmérte őt. Felix azonnal tudta, hogy mi jár a férfi fejében, és az utcalány is megsejthette, mert gyorsan hozzátette:
– Nem, nem ő volt!
– Biztos vagy benne, Nella? – kérdezte kihívó hangon az őrmester. – Az elébb láttam, hogy pénzt csúsztatott neked. Elég gyanús, ha engem kérdezel!
– Nem ő tette – válaszolta a szajha, erősen megnyomva a „nem” szócskát, mert hirtelen érzékelte, hogy vékony jégen jár.
– Az az alak jóval magasabb meg vékonyabb volt ennél, és valahogy olyan komor volt, vagy hogyan mondjam. Nem tudom, hogy miért, de elég volt ránéznem, és egészen lúdbőrös lett a hátam.
– Nekem ettől a fickótól is a hideg futkos a hátamon – jegyezte meg az őrmester.
A szellemessége harsány röhögésre késztette a katonáit, leszámítva az előzőek folyamán többször megszólaló alabárdost, aki ezúttal sem állta meg szó nélkül:
– A démonoktól is lúdbőrös lesz az ember. Démon volt az, én mondom!
– Nem úgy fest ez, mintha emberkéz műve volna – tiltakozott Felix. – Nézzék a lány torkát! Sokkal inkább olyan, mintha kutya harapta volna meg. Még sosem láttam, hogy egy ember így gyilkolt volna.
– Én viszont igen – jelentette ki komoran az őrmester, és a katonáira pillantva folytatta: – Emlékeztek az Őrült Olafra? Annak idején szétrágta néhány fogadói lotyó torkát.
– Olaf most a bolondokházában van – vitatkozott vele az alabárdos.
– Ezt meg honnan veszed? – vágott vissza az őrmester. – A bolondokháza porig égett az ostrom alatt. Mi van, ha egy-két háborodott túlélte azt a tüzet?
– A lány személyleírása ráillik arra az Olafra? – szólt közbe Felix, aki már nagyon szerette volna elterelni magáról a gyanút.
– Kicsit sem – válaszolta a fejét csóválva az őrmester. – Az Őrült Olaf alacsony, tömzsi, kopasz, és a Cserzővargák utcájában dolgozott. Olyan büdös volt, hogy tíz lépésről könnyet fakasztott az ember szeméből. Nella biztos észrevette volna a szagot, igaz, Nella? Hacsak nem azért csinálod ezt az egészet, hogy fedezd ezt a szépfiút.
– Az a férfi még csak nem is hasonlított Olafra – vágta rá hevesen az utcalány. – És nem is volt büdös, hanem éppen ellenkezőleg, különös illat terjengett körülötte, egész kellemes…
– Különös? – kérdezte tökéletesen egyszerre az őrmester és Felix.
– Az hát, parfümillata volt. Olyan, mint a nemeseknek szokott lenni, csak valamivel erősebb – felelte Nella. – Olyasmi, mint azoknak a fűszereknek, amelyet odaát lehet kapni a Borspiacon. Hogy is hívják, héj, fa… héjfa…
– Fahéj? – kérdezett rá Felix.
– Igen, ez az! – erősítette meg a szajha.
– Szóval egy magas, komor férfit keresünk, aki úgy öltözik, mint egy nemes, és fahéjillata van – összegezte gúnyos hanghordozással az őrmester. Néhány pillanatig úgy meredt Felixre, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy letartóztassa-e őt, vagy sem, majd mogorván odaszólt neki: – Na halljuk, idegen, merre járt az este folyamán?
Felix megörült, mert erre a kérdésre akadt egy jó válasza.
– A palotában – felelte megkönnyebbülten –, alkalomadtán érdeklődhet felőlem a hercegnél.
Az őrmester először nagyot nézett, aztán gyanakodva és kétkedve fürkészte őt, amin Felix nem is csodálkozott. Ő maga is nehezen hitte volna el, hogy egy hozzá hasonló, egyszerű ruházatot viselő, szinte ágrólszakadt alak együtt vacsorázott Kislev második legnagyobb városállamának teljhatalmú urával. Ezzel együtt érezte, hogy most meleg a vas, most kell ütni, ezért gyorsan hozzátette:
– Mi lenne, ha szépen felballagnánk a palotába, odaállnánk együtt a herceg elé, és maga megkérdezné tőle, hogy igaz-e az, amit mondtam?
Egy csapásra visszanyerte az önbizalmát, mert biztosra vette, hogy ezzel kivágta magát a szorult helyzetből. Gotreket, illetve őt – és persze Orrharapó Snorrit – hősnek kijáró fogadtatásban részesítették, amiért oly derekasan helytálltak a külső védőfalon, és amiért végeztek Démonszívű Arekkel. Felix ugyanakkor egyetlen pillanatra sem áltatta magát. Jól tudta, hogy az itteniek nem annyira a tetteiért rajongták körbe, inkább csak a törpék hű fegyvertársát tisztelték benne. Hiszen ők voltak a kisleviták egyetlen szövetségesei ebben a hosszúnak ígérkező háborúban. A város legalább annyit köszönhetett a törpék pompás léghajójának, mint az egész Gospodar-seregnek együttvéve.
– Arra nem lesz semmi szükség – mondta végül az őrmester, miután néhány végtelenül hosszúnak tetsző másodperc alatt meghányta-vetette magában a kérdést. A katonáira pillantott, és mogorván odaszólt nekik: – Gyerünk fiúk, vigyük el ezt a nyomorultat a máglyákhoz!
Felix jelentőségteljes pillantást váltott Nellával, aztán köszönés nélkül sarkon fordult, és sietős léptekkel a sikátor kijárata felé vette az irányt.

Max Schreiber körülhordozta tekintetét a hatalmas díszcsarnokon, és azon törte a fejét, hogy véget ér-e valaha a nagy mulatozás. Minden jel arra vallott, hogy a kisleviták hatalmas lakomákkal, de főleg végeérhetetlen pohárköszöntőkkel szokták megünnepelni a győzelmeiket. Max úgy érezte, hogy jószerével le sem hunyta a szemét, amikor már ismét felrázta egy inas, aki egy újabb díszvacsorára szólító meghívót tartott a kezében. A gyomra már olyannyira telítődött, hogy attól tartott, valamelyik falatnál nem bírja tovább a terhelést, és egyszerűen szétreped. Szerencsére az Ulrika társaságában Karag Kadrinban átélt kínos jelenet után szentül elhatározta, hogy a jövőben csakis vizet iszik, és tartotta magát a fogadalmához. És mert a szeszes italok nem tompították el a gondolatait, lehetősége nyílt, hogy alaposan megfigyelje a környezetében lévő kislevitákat. Régen esett meg vele, hogy ilyen előkelő, díszes társasága csöppent.
Az asztalfőn, a legjobban tisztelt személynek kijáró helyen, amelyet más alkalmakkor Praag hercege szokott elfoglalni, ezúttal Katarina cárnő ült, a tökéletes szépség, akinek gyönyörű szeme fagyosan szikrázó, kéklő jéggömbre emlékeztetett. A Jégkirálynő haja ezen az estén kékesfehér, fagyosnak ható árnyalataiban játszott. Max tudott arról, hogy a pompás hajkorona a hölgy pillanatnyi hangulatának megfelelően váltogatja a színét. Kislev úrnője egy szobor kortalan és hibátlan szépségével bírt. Az arcának és alakjának tökéletességében volt valami emberfeletti, és még a két álló napja zajló, szakadatlan dőzsölés nyomai sem látszottak meg rajta. Amikor Max szemügyre vette őt, tudott hinni azokban a közszájon forgó történetekben, amelyek arról szóltak, hogy a kislevita uralkodócsalád tagjainak ereiben nem csupán emberi, hanem természetfeletti lények vére is csörgedezik.
Akárhonnan kapta is a Jégkirálynő a szépségét, vele együtt mágikus erőket is kapott, amelyek jóvoltából félelmet ébresztő aura lengte körül. Max, aki maga is hátborzongató és titokzatos erőknek parancsolt, természetesen felismerte a cárinában a nagy hatalmú varázslót, bár ezzel együtt furcsának, valahogy idegennek érezte őt. Vagy a megjelenésében, vagy a viselkedésében volt valami, aminek révén jelentősen elütött az emberi fajhoz tartozó mágusoktól. Amikor a belső látásával is megvizsgálta őt, úgy tapasztalta, hogy a Katarina teste körül keringő mágikus energiák is mások mint azok, amelyek az embereket szokták körüllengeni. A hölgyből sugárzó fagyos és kéklő aura hatalmasra terjedt, továbbá a mágikus energiaszövetből álló, bonyolult mintázatok úgy táncoltak és keringtek körülötte, ahogyan a hópelyhek szoktak hóviharok idején. Max valamiért úgy sejtette, hogy Katarina közvetlen és állandó összeköttetésben áll a földjének mágikus erőivel. Azt ugyan határozottan érezte, hogy a hölgy nem ért a mágia kifinomultabb részeihez, de ettől még valószínűnek vélte, hogy Katarina hatékony és elsöprő erejű varázslatokat ismer.
A Jégkirálynő természetesen érzékelte Schreiber fürkész nézését, és a férfira fordította jeges, töprengő tekintetét. Max az elmúlt hetek során számtalan pletykát hallott a hölgyről, no és persze állítólag seregnyi szeretőjéről, és mivel nem óhajtott személyesen meggyőződni a híresztelések valóságtartalmáról, sietve lesütötte a szemét. Néhány pillanattal később felnézett, ekkor meglátta, hogy a cárina haloványan, gúnyosan mosolyog, mintha az imént kitalálta volna az ő gondolatait. Max szempillantás alatt nyakig vörösödött, és gyorsan elkezdte simogatni a szakállát, mert nem akarta, hogy mások is észrevegyék rajta a szégyen és a zavar jeleit. Hiába élt hónapok óta közöttük, nem tudta megszokni a kislevita nők közvetlenségét. A zordon északi vidék hölgyei jóval nyitottabban viselkedtek, és jóval szabadosabban gondolkodtak, mint az ő szülőföldjének asszonyai.
Max felemelte a fejét, és átnézett a vele szemben ülő Ulrikára, aki mellett az apja, Ivan Petrovics Sztragov, a határvidék bojárja foglalt helyet. Kettejüket bámulva azon mélázott magában, hogy a hatalmas termetű férfiú hogyan lehet atyja a karcsú és rendkívül vonzó nőnek. A magas, tagbaszakadt, és alaposan elhízott bojár leginkább egy medvére hasonlított. A törpékéhez hasonlatos, őszes szakálla majdnem a derekát verdeste, viszont a haját már mind egy szálig elvesztette. A jobb kezének ujjait egy öblös söröskorsó köré fonta, ám az jószerével törékeny borospohárnak tűnt hatalmas kezében.
Vele ellentétben a lánya vékony volt, akár egy kardpenge. A testtartása és kecses mozgása révén részben a legügyesebb táncosokra, részben vadmacskára emlékeztetett. Mélyen ülő szeme és kiugró, erős pofacsontja különlegessé, egzotikussá változtatta szabályos arcának szépségét. Ulrika a férfiak módján egészen rövidre vágatta a haját. Kislev egyik hadurának lányához illő módon ujjast és szűk lovaglónadrágot viselt, amely szorosan rátapadt hosszú, izmos combjára, és remekül kihangsúlyozta annak tökéletes formáját. A lány a közönséges zsoldosokra jellemző, vaskos tréfákkal szórakoztatta apját, aki harsány kacagásokkal jutalmazta a szellemes megjegyzéseket.
Max jobbján maga a herceg ült, egy magas, vékony testalkatú, komor férfi, akinek dús és hosszan lekonyuló bajusza sem tudta elleplezni, hogy mennyire beesett az arca. A magas rangú férfiú váratlanul előrehajolt, és elegáns mozdulattal bort töltött a cárinának. A szemében különös fények villogtak, amelyek láttán Maxnak eszébe jutottak az udvarban keringő, gonoszabbnál gonoszabb pletykák. Néhányan azt állították, hogy Enrik elvesztette a józan eszét, amin a varázsló nem is csodálkozott volna, mert úgy vélte, hogy Praag kísértetvárosának irányítása bárkit az őrületbe kergetne. Mióta a káoszhívők orgyilkosa meggyilkolta a fivérét, a herceg még a tőle megszokottnál is szomorúbbnak és cinikusabbnak tűnt. Max kíváncsi lett volna, hogy Enrik vajon mint gondolna Felix Jaeger elgondolásáról, amely szerint a testvére valamelyik Káosz-kultusz híve volt, de gyanította, hogy sosem fogja megtudni a választ. Hiszen ki merészelt volna odaállni a főnemes elé egy ennyire személyes kérdéssel?
Max halkan felsóhajtott, majd elfordította az arcát, és körülhordozta tekintetét a társaságon. Ő maga a főasztalnál kapott helyett, amely körül a Jégkirálynő, a herceg, és fél tucatnyi udvari kegyenc ült. A szomszédos asztalokat Kislev hatalmas, összegyűjtött hadseregének vezérei vették körül, lovas tizedek, ötvenedek és századok vezetői, maguk is félelmetes harcosok egytől egyig. A Birodalom finom és elegáns uraihoz szokott Max szemében inkább hasonlítottak közönséges barbárokra, mint nemesekre, de a varázsló gondosan megtartotta magának ezt a benyomását. Ezek az emberek a szülőföldje, a Birodalom szövetségesének számítottak, és nagy urak voltak a maguk birtokain.
És mert elég időt töltött a gazdagok és előkelők udvaraiban, alaposan megtanulta, hogy ritka nagy ostobaságra vall, ha valaki magára haragítja a hatalmasságokat. Max bölcselkedve bólogatott, csak úgy magának, majd az asztalának végére irányította a tekintetét, ahol Malakai Makaisson, a törpe főgépész üldögélt. A három trollvadász közül egyedül ő méltóztatott elfogadni a herceg meghívását erre a vacsorára, de még így is olyan képet vágott, mint egy, az akasztására váró ember.
A főgépészt a népének többi fiához méltó módon elképesztően széles vállakkal áldották meg az istenei. Színesre festett, félköríves hajtaréj vonult végig máskülönben kopaszra borotvált fejének középvonalában. A törpe alacsony volt, a feje búbja legfeljebb Max gyomrának magasságáig ért fel, viszont élőtömeg tekintetében messze túlszárnyalta a varázslót, és ennek a súlytöbbletnek a java része tömör izomzatból származott. Jelenleg éppen a homlokára tolva viselte maratott kristálylencséjű védőszemüvegét, amitől úgy nézett ki, mintha egy hatalmasra nőtt rovar lett volna. Széles, csupaizom felsőtestén vastag bőrből szabott, prémgalléros pilótamellényt viselt, amely szabadon hagyta elképesztően vaskos karjait. A keze fején egymásba fonódó sárkányokat ábrázoló tetoválások ékeskedtek.
A törpe elkapta Max pillantását, cserébe felvillantotta foghíjas vigyorát, aztán a korsójáért nyúlt. Válaszképpen Schreiber szélesen elmosolyodott. Kifejezetten kedvelte Makaissont, aki trollvadász létére meglepően barátságosnak bizonyult, ráadásul valóságos lángésznek számított a maga területén.
Max a varázslásban tett szert jártasságra, nem a gépésztudományban, de Malakai Makaisson találmányait és ötleteit látva rádöbbent, hogy a törpe olyan erők felett uralkodik, amelyek a maguk módján ugyanolyan hatalmasak és hatékonyak, mint a mágia különböző formái. Látta a Grungni Szellemét, amint az alkimisták tüzével megtörte Praag ostromát. A fedélzeten tartózkodott, amikor a pompás léghajó kiállta egy sárkány támadását, és megfutamított egy jókora ork sereget. Szemtanúja volt, hogy a trollvadász által feltalált tűzfegyverek pillanatok alatt lemészároltak több tucatnyi goblint. Ha mindez nem lett volna elég, jó néhány történetet hallott a Makaisson által alkotott fenséges hajókról és félelmetes ostromgépekről. A tapasztalatai és a hallottak jóvoltából Max rájött, hogy a főgépész a maga kissé fura, torz módján legalább akkora tudós, mint azok az illetők, akik a Birodalom különféle egyetemeiről kerültek ki – ha ugyan nem nagyobb náluk.
– Igazán kár, hogy a társai nem lehetnek itt velünk ma este – jegyezte meg a herceg, Makaissonnak szánva a szavait. – Úgy látszik, számukra nem jelent megtiszteltetést, hogy Kislev cárinájával vacsorázhatnak.
Ha a trollvadász zavarba jött is, nem mutatta tanújelét.
– Ez már csak az ő dolguk, hercegséged – válaszolta a legteljesebb lelki nyugalommal. – Az én szám nem válaszolhat az övék helyett. Gotrek Gurnissonnál és Orrharapó Snorrinál mogorvább törpék még soha nem születtek bele a királyságokba.
– Ami azért elég nagy szó… – jegyezte meg a Jégkirálynő, mire az asztalnál ülő kegyencek hangos kacagásban törtek ki.
– Azt hiszem, hogy ezt a törpék körei között hatalmas bóknak tekintenék – válaszolta Makaisson megfontolt komolysággal.
Max úgy sejtette, hogy a főgépész vagy túlságosan érzéketlen ahhoz, hogy észrevegye a Jégkirálynő szavaiban rejlő finom gúnyt, vagy úgy döntött, hogy a baráti-szövetségesi viszonyok megőrzése érdekében nem törődik vele. Az utóbbi lehetőség valószínűtlennek tűnt, de a varázsló így sem vetette el teljes egészében. Egyetlen pillanatig sem tartotta ostobának a főgépészt, csupán bolondnak.
– Akár itt vannak, akár nincsenek – szólalt meg Ivan Sztragov –, az ostrom idején tették a dolgukat, és ez a fő!
– Kislev sokat köszönhet nekik, ezért meg is kapják a jutalmukat – tette hozzá az uralkodónő.
A kijelentés hallatán Malakai Makaisson fojtott hangon beledünnyögött valamit a szája elé tartott söröskorsóba. Max azt latolgatta magában, hogy vajon felvilágosítsa-e Katarinát a trollvadászok valódi céljairól. Gotreket és Snorrit nem érdekelte sem a jutalom, sem pedig a dicsőség; ők ketten azért harcoltak, hogy hősi halált haljanak, és így vezekeljenek egykori vétkeikért. A varázsló rövid töprengés után úgy döntött, hogy az időpont nem alkalmas a magyarázkodásra, ráadásul sejtette, hogy a művelt cárnő ismeri a törpék szokásait.

A Kiadó engedélyével.