Beleolvasó - Lars Kepler: A Paganini-szerződés

Fülszöveg:
A Paganini-szerződés egy félelmetesen izgalmas bűnügyi regény, ami egyértelműen bizonyítja, hogy Lars Kepler, aki első könyvével, A hipnotizőrrel elsöprő sikert aratott Svédországban és külföldön egyaránt, ereje teljében tért vissza.
Joona Linna bűnügyi felügyelő A hipnotizőr című krimiben a sivár, reménytelen skandináv télben eredt egy elrabolt kisfiú nyomába. Ezúttal az üde stockholmi nyárban kell megoldania élete egyik legnagyobb rejtélyét, és megküzdenie a legveszedelmesebb férfival, akivel valaha összehozta a sors. Hogyan fullad vízbe valaki egy hajó fedélzetén? Miért akasztja fel magát egy kiváló egészségnek örvendő, magas rangú köztisztviselő a csillárra?
Joona Linna ezúttal is bízik a megérzéseiben, de ezeket derekas rendőri munkával alá is támasztja. Nyomokat keres, nézi, hol poros a könyvespolc, törölt e-maileket állít vissza, hogy lassanként összeálljon a történet, ami egyre inkább a svéd fegyverexport körül látszik forogni. De vajon mi rejtegetnivalójuk van a fegyvergyáraknak? És miért bukkan fel lépten-nyomon a "rémálom" szó? Talán azért, mert vannak szerződések, amiket a halállal sem lehet felmondani...
A Paganini-szerződés egyszerre igyekszik az akció dús kalandregények és az analitikus krimik rajongóinak kedvében járni. És akik A hipnotizőrben leginkább a borzongást szerették, most sem fognak csalódni.

Részlet a regényből:
5
Az Országos Gyilkossági Bizottság

Június első hete volt. Stockholmban az emberek hetek óta túl korán ébredtek. A nap fél négykor kelt, szinte egész éjjel nappali fény világította be a várost. A nyár eleje szokatlanul meleg volt. A meggyfák és az orgonabokrok egyszerre borultak virágba. Sűrű virágfürtök árasztották illatukat a Kronoberg parkból egészen az Országos Rendőrkapitányság bejáratáig.
Az országos Bűnüldözés Svédország egyetlen olyan operatív rendőrségi szervezete volt, amely a súlyos bűncselekmények ellen vette fel a harcot országos és nemzetközi szinten.
Az országos Bűnüldözés parancsnoka, Carlos Eliasson, a nyolcadik emeleten állt a csaknem padlóig érő ablaknál, és a Kronoberg park meredek lejtőit nézte. Fogott egy telefont, felhívta Joona Linna számát, hallotta, hogy megint a hangposta jelentkezik be, kinyomta a hívást, letette a telefont az íróasztalra, és az órájára nézett.
Petter Näslund lépett be a szobába, óvatosan megköszörülte a torkát, megállt, és rátámaszkodott egy „Védünk, támadunk, embert fogunk” feliratú transzparensre.
A szomszédos szobából átszűrődött egy telefonbeszélgetés, amiben letartóztatási parancsokról és a schengeni információs rendszerről esett szó.
– Pollock mindjárt itt van az embereivel – mondta Petter.
– Ismerem az órát – felelte Carlos barátságosan.
– A szendvicsek mindenesetre készen vannak – mondta Petter.
Carlos elfojtott egy mosolyt, és megkérdezte:
– Hallottad, hogy bővítésre készülnek?
Petter elpirult, leszegte a tekintetét, majd összeszedte magát, és felnézett.
– Én… Szerinted van ember, aki jobban illene a Gyilkossági Bizottságba? – kérdezte.
Az országos Gyilkossági Bizottság hat szakértőből állt, akik egész Svédországban segítették a gyilkossági nyomozásokat. Az országos Gyilkossági Bizottság nagyon módszeresen dolgozott, feladatukat az SBK rövidítés foglalta össze: Súlyos Bűncselekmények Kivizsgálása.
Az országos Gyilkossági Bizottság állandó tagjai rendkívül túlterheltek voltak. olyan nagy volt az igény a munkájukra, hogy szinte soha nem jutott idejük összegyűlni a kapitányságon.
Miután Petter Näslund elhagyta a szobát, Carlos leült a székébe, és a kínai paradicsomhalait nézegette az akváriumban. Abban a pillanatban, hogy a haltápos dobozért nyúlt, megszólalt a telefonja.
– Tessék – szólt bele.
– Útban vannak felfelé – mondta Magnus a recepcióról.
– Kösz.
Carlos tett egy utolsó kísérletet, hogy elérje Joona Linnát, majd felállt a székből, egy pillantást vetett magára a tükörben, és elhagyta a szobát. Ahogy kilépett a folyosóra, csilingelés hallatszott, és a liftajtók hangtalanul szétnyíltak. Amikor megpillantotta az országos Gyilkossági Bizottság tagjait, egy emlékkép villant fel a fejében. Néhány éve pár kollégájával elmentek egy Rolling Stones koncertre. A színpadra kilépő együttes leginkább ellazult üzletemberek csoportjára emlékeztetett. Akárcsak az országos Gyilkossági Bizottság, ők is sötét öltönyt és nyakkendőt viseltek.
Elsőként Nathan Pollock lépett ki a liftből, aki lófarokban hordta ősz haját, őt Erik Eriksson követte a gyémánt díszítésű szemüvegében, ami miatt a csoporton belül Eltonnak hívták, majd Niklas Dent bukkant fel az oldalán P. G. Bondessonnal, és legvégül a bűnügyi technikus, a görnyedt Tommy Kofoed jött leszegett fejjel, duzzogva.
Carlos bevezette őket a tárgyalóterembe. Az operatív vezető, Benny rubin már várt rájuk, a kerek asztalnál ült, előtte egy csésze feketekávé. Tommy Kofoed vett egy almát a gyümölcsös kosárból, és zajos harapásokkal enni kezdett. Nathan Pollock mosolyogva ránézett, majd megcsóválta a fejét, amitől Tommy összerezzent.
– Üdvözlet mindenkinek – fogott bele Carlos. – Örülök, hogy el tudtatok jönni, mert van néhány fontos megbeszélnivalónk.
– Joona Linnának nem kéne itt lennie? – kérdezte Tommy Kofoed.
– De – felelte Carlos elnyújtva a szót.
– Azt teszi, ami tetszik neki – magyarázta fakó hangon Pollock.
– Hiszen Joona oldotta meg a tumbai gyilkosságokat nem régiben – mondta Tommy Kofoed. – Mindig ez jár a fejemben, mérget vett volna rá… tudta, milyen sorrendben követték el a gyilkosságokat.
– Ami minden szaros logikának ellentmondott – mosolygott Elton.
– Nálam senki nem tud többet a helyszínelésről – tette hozzá Tommy Kofoed. – De Joona csak bement, ránézett a vérnyomokra, fel nem foghatom…
– Egészben látta a dolgot – mondta Nathan Pollock. – Az erőszak mértékét, a küzdelmet, a stresszt, és hogy mennyire tűntek fáradtnak a léptek a sorházban az öltözőhöz képest.
– Még mindig képtelen vagyok elhinni – dünnyögte Tommy Kofoed.
Carlos megköszörülte a torkát, és belepillantott a nem hivatalos napirendbe.
– reggel jelentkezett a vízi rendőrség – mondta. – Halott nőt talált egy halász.
– A hálójában?
– Nem, látott egy nagy sporthajót, amit az áramlat sodort Dalarönél, kievezett, felment a fedélzetre, és a nőt az orrkabinban találta az ágyon ülve.
– Ez aligha tartozik a bizottságra – mondta mosolyogva Petter Näslund.
– Meggyilkolták? – kérdezte Nathan Pollock.
– Feltehetően öngyilkosság – vágta rá Petter.
– Nem sürgős – mondta Carlos, és vett egy kis kuglófot. – Csak meg akartam említeni.
– Egyéb? – kérdezte Tommy Kofoed morózusan.
– Megkerestek minket a Västra Götaland-i rendőrségtől – mondta Carlos. – Van egy írásos felkérés az asztalomon.
– Én nem tudom vállalni – mondta Pollock.
– Mind el vagytok havazva, tudom jól – mondta Carlos, és lassan lesöprögette a morzsákat az asztalról. talán közelítsünk máshonnan, és beszéljünk a… a bizottsági felvételről.
Benny rubin körbejáratta metsző tekintetét, majd elmagyarázta, hogy a vezetés elismeri a nagy leterheltségüket, és ezért első intézkedésként erőforrásokat különítettek el, hogy a bizottságot kibővíthessék egy állandó taggal.
– Várjuk a hozzászólásokat – mondta Carlos.
– Örülnék, ha Joona is itt lenne – mondta Tommy Kofoed, miközben az asztal fölé hajolva válogatni kezdett a csomagolt szendvicsek között.
– Egyáltalán nem biztos, hogy eljön – mondta Carlos.
– Akkor előbb falatozhatunk kicsit – mondta Erik Eriksson, és megigazította csillogó szemüvegét.
Tommy Kofoed lehajtogatta a celofánt egy lazacos szendvicsről, kipiszkálta a kapordarabkákat, rányomott egy kis citromot, majd kigörgette az evőeszközöket a szalvétából.
Egyszer csak kinyílt a nagy tárgyalóterem ajtaja, és Joona Linna lépett be rajta, szőke haja az égnek állt.
– Syö tilli, pojat – mondta mosolyogva finnül.
– Így van – nevetett Nathan Pollock. – Egyétek meg a kaprot, fiúk.
Nathan és Joona vidáman egymás szemébe néztek. Tommy Kofoed elpirult, és mosolyogva megrázta a fejét.
– Tilli – ismételte Nathan, majd kacagni kezdett, amikor Joona visszadugdosta a kaprot Tommy Kofoed szendvicsébe.
– Folytathatnánk az értekezletet? – kérdezte Petter.
Joona kezet fogott Nathan Pollockkal, majd egy üres székhez lépett, sötét zakóját a háttámlára akasztotta, és leült.
– Elnézést kérek – mondta Joona halkan.
– Örülünk, hogy eljöttél – mondta Carlos.
– Köszönöm.
– Épp a tagfelvételről kezdtünk beszélni – magyarázta Carlos. – Szerintem… szerintem átadom a szót Nathannak – tette hozzá.
– Jó, hogyne, nemcsak a magam nevében beszélek – kezdte Nathan Pollock. Hanem… mind egyetértünk, és reméljük, csatlakozol hozzánk, Joona.
Teljes csend ereszkedett a szobára. Niklas Dent és Erik Eriksson bólintott. Petter Näslundnak csak a sötét árnyvonala látszott az ellenfényben.
– Nagyon szeretnénk – mondta Tommy Kofoed.
– Méltányolom az ajánlatot – felelte Joona, és ujjaival beletúrt a sűrű hajába. – Hiszen nagyon jól végzitek a dolgotokat, ezt már bizonyítottátok, és értékelem a munkátokat…
Az asztalt nézve mosolyogtak.
– De a magam részéről… én nem tudok az SBK módszertana szerint dolgozni – magyarázta.
– Tudjuk, ezt felfogtuk – vágta rá Kofoed. – Kissé merev, de hasznos tud lenni, már kiderült, hogy…
Elhallgatott.
– Mégis meg akartuk kérdezni – mondta Nathan Pollock.
– Szerintem nem nekem való – felelte Joona.
Leszegték a tekintetüket, valaki bólintott, és Joona elnézést kért, amikor megszólalt a telefonja. Felállt az asztaltól, és kiment a szobából. Pár perc múlva visszajött, és levette a zakóját a székről.
– Sajnálom – mondta. – Szívesen részt vettem volna ezen az értekezleten, de…
– Történt valami komoly? – kérdezte Carlos.
– John Bengtsson hívott a közrendvédelemtől – mondta Joona. – Az imént találta meg Carl Palmcronát.
– Megtalálta? – kérdezte Carlos.
– Felakasztva – felelte Joona.
Szimmetrikus arca elkomolyodott, a szeme szürke üvegként csillogott.
– Ki az a Palmcrona? – kérdezte Nathan Pollock. – Nem tudom elhelyezni a nevet.
– Az STF igazgatója – felelte Tommy Kofoed gyorsan. – Ő dönt a svéd fegyverexportról.
– Az STF-nél nem esik minden poszt nemzetbiztonsági átvilágítás alá? – kérdezte Carlos.
– De – felelte Kofoed.
– Akkor nyilván a nemzetbiztonságiaktól rá fog nézni valaki.
– De most ígértem meg John Bengtssonnak, hogy odamegyek – válaszolta Joona. – Valami nem stimmelt a helyszínen.
 – Mi? – kérdezte Carlos.
– Az… Nem, előbb a saját szememmel kell látnom.
– Izgalmasnak hangzik – mondja Tommy Kofoed. – Jöhetek én is?
– Ha akarsz – felelte Joona.
– Akkor én is jövök – mondta gyorsan Pollock.
Carlos megpróbált rámutatni, hogy éppen értekezlet zajlik, de belátta, nincs sok értelme. Joona két társával együtt elhagyta a napfényben úszó tárgyalótermet, és kilépett a hűs folyosóra.

6
A halál módja

Húsz perccel később Joona Linna bűnügyi felügyelő leparkolta fekete Volvóját a Strandvägen. Mögötte egy ezüstszürke Lincoln Towncar állt meg. Joona kiszállt az autóból, és bevárta a két kollégát az OGYB­ből. Együtt fordultak be a sarkon, és léptek be a Grevgata 2. kapuján.
A legfelső emelet felé tartó zörgő, öreg liftben Tommy Kofoed kérdéseket tett fel a megszokott mogorvasággal a hangjában, amit Joona olyan régóta ismert.
– Az STF jelentette, hogy Carl Palmcrona eltűnt – mesélte Joona. – Családja nincs, és a kollegák közül senki nem ismeri magánemberként. De amikor nem jelent meg a munkahelyén, a Közrendvédelmi osztály utasítást kapott, hogy küldjenek ki valakit a lakására. John Bengtsson odament, megtalálta Palmcronát felakasztva az egyik szobában, és felhívott engem. Azt mondta, gyanúja szerint bűncselekmény történt, és szerette volna, ha azonnal idejövök.
Nathan Pollock arca elkomolyodott:
– Miért gyanít bűncselekményt?
A lift megállt, és Joona elhúzta a liftajtót. John Bengtsson az ajtóban állt, Palmcrona lakása előtt. A rendőr zsebre vágott egy noteszt, és Joona kezet fogott vele.
– Ők itt Tommy Kofoed és Nathan Pollock az OGYB-től – mondta Joona.
Némán üdvözölték egymást.
– Az ajtó nem volt bezárva, amikor megérkeztem – mesélte John. – zenét hallottam, és megtaláltam Palmcronát felakasztva az egyik nagyszobában. Az évek során elég sok ürgét akasztottam le, de ezúttal, szóval… aligha lehet szó öngyilkosságról, ha figyelembe vesszük Palmcrona társadalmi pozícióját…
– Jó, hogy hívtál – mondta Joona.
– Megvizsgálta a halottat? – kérdezte Tommy Kofoed szigorúan.
– Be sem mentem a szobába – felelte John.
– Remek – dünnyögte Kofoed, és John Bengtssonnal elkezdte lerakosgatni a lépőkorongokat.
Kis idő múltán Joona és Nathan Pollock már bemehetett az előszobába. John Bengtsson egy kék dívány mellett várakozott. A résnyire nyitott szárnyas ajtóra mutatott, mely mögött egy világos szoba látszott. Joona a lépőkorongokon lépdelt, és mindkét szárnyat meglökve szélesre tárta az ajtót.
Meleg napfény áradt be a magas ablakok során. Carl Palmcrona a tágas szoba közepén lógott. Világos öltöny, nyári kabát és könnyű cipő volt rajta. Legyek mászkáltak fehér arcán, a szeme és a szája sarka körül parányi sárga petéket raktak le, és zümmögve körberepülték a húgytócsát és a földön fekvő lapos táskát. A vékony szárítókötél mélyen belevágott Palmcrona nyakába, valamennyi vér kiszivárgott a sötétvörös vájatból, és lecsorgott az ingmelle alá.
– Kivégezték – állapította meg Tommy Kofoed, és felhúzott egy pár védőkesztyűt.
Hangján érződött, hogy elszállt a haragja, arcán nyugodt mosollyal letérdelt, és fotózni kezdte a lógó testet.
– Feltehetően sérüléseket fogunk találni a gerinc nyaki részén – mondta mutogatva Pollock.
Joona felnézett a plafonra, majd le a földre.
– Azaz valamit demonstrálni akartak – folytatta Kofoed lelkesen, és rávillantotta a fényképezőgépet a hullára. – Mármint a gyilkos meg sem próbálta leplezni a bűncselekményt, ellenkezőleg, mondani akart valamit.
– Igen, szerintem is – helyeselt John Bengtsson buzgón. – Üres a szoba, nincs szék vagy létra, amire felmászhatott volna.
– Vagyis mi az üzenet? – folytatta Tommy Kofoed, leeresztette a fényképezőgépet, és hunyorítva vizsgálta a tetemet. – Az akasztás az árulással társítható, Iskarióti Judás, aki…
– Várjunk csak! – szakította félbe halkan Joona, majd kezével furcsa, körkörös mozdulatokat tett a padló fölött.
– Mi az? – kérdezte Pollock.
– Szerintem öngyilkosság történt – mondta Joona.
– Tipikus öngyilkosság – mondta Tommy Kofoed, és harsányan felnevetett. – Verdesett a karjával, és felrepült…
– A táska – tette hozzá Joona. – Ha élére állítja a táskát, eléri a hurkot.
– De a plafont nem – mondott ellen Pollock.
– A kötelet korábban is rögzíthette.
– Valóban, de szerintem tévedsz.
Joona a vállát vonogatva motyogott:
– Ha figyelembe vesszük a zenét és a csomókat…
– Ne nézzük meg a táskát? – kérdezte Pollock elszántan.
– Előbb nyomot kell vennem – mondta Kofoed.
Csendben figyelték, ahogy a görnyedt, alacsony Tommy Kofoed előremászott, és kigörgetett a földre egy vékony zselatinréteggel fedett fóliát, majd óvatosan elterítette egy gumihengerrel.
– Elő tudnál venni két biotasakot és egy nagyobb csomagolópapírt? – kérdezte, és a táskájára mutatott, amiben a felszerelését tartotta.
– Hullámpapírt? – kérdezte Pollock.
– Igen, kösz – felelte Kofoed és elkapta a biotasakokat, amiket Pollock ívesen odahajított neki.
Rögzítette a biológiai nyomokat a földön, majd beintette Nathan Pollockot a szobába.
– Cipőnyomokat fogsz találni a táska távoli szélén – mondta Joona. – Hátrafelé dőlt el, és a test rézsútosan himbálózott.
Nathan Pollock nem mondott semmit, csak odament a bőrtáskához, és letérdelt. Ezüstszínű lófarka a zakója vállára hullott, amikor előrehajolt, és élére állította a táskát. Egyértelmű, világosszürke cipőnyomok látszottak a fekete bőrön.
– Na, mit mondtam? – kérdezte Joona.
– A francba – mondta Tommy Kofoed lenyűgözve, és megfáradt arcával mosolyogva Joonára nézett.
– Öngyilkosság – dünnyögte Pollock.
– Legalábbis tisztán technikai értelemben – monda Joona.
Körbeállták a lógó tetemet.
– Mivel is van dolgunk tulajdonképpen? – kérdezte Kofoed még mindig mosolyogva. – Valaki, aki harcászati eszközök kiviteléről dönt, végez magával.
– Nem a mi asztalunk – sóhajtott Pollock.
Tommy Kofoed lehúzta a kesztyűjét, és az akasztott férfi felé intett.
– Joona? Mit is akartál a csomókkal meg a zenével? – kérdezte.
– Az ott egy lengőhurok – mondta Joona, és a csomóra mutatott a lámpakampón. – Kénytelen vagyok összefüggésbe hozni azzal, hogy Palmcrona éveket töltött a tengerészetnél.
– És a zene?
Joona nem felelt, tűnődve Kofoedre nézett.
– Te magad mit gondolsz a zenéről? – kérdezte.
– Nem tudom, szonáta hegedűre – mondta Kofoed. – tizenkilencedik század eleje, esetleg…
Elhallgatott, amikor megszólalt a csengő. A négy férfi egymásra nézett. Joona elindult az előszoba felé, a többiek követték, de megálltak a nappaliban, hogy ne látszódjanak
a lépcsőházból.
Joona átvágott az előszobán, és elindult az ajtó felé, majd megtorpant, azt latolgatta, használja-e a kukucskálót, de végül letett róla. Amikor lenyomta a kilincset, érezte a kulcslyukon beáramló levegőt. A súlyos ajtó kitárult. A pihenőben sötét volt. Az időzített világítás elaludt, és a lépcsőház téglavörös üvegén át csak gyéren szűrődött be a fény. Joona furcsa hangot hallott, mintha valaki a közvetlen közelében vett volna mély levegőt. Egy rejtőzködő ember elfojtott, már-már nehéz légzése. Joona keze elindult a pisztolya felé, amikor óvatosan benézett a nyitott ajtó mögé. A zsanérok melletti résen kiszűrődő fénycsíkban magas nő állt. Úgy hatvanöt éves lehetett. teljesen mozdulatlan volt. Az arcán nagy, bőrszínű ragtapasz. Ősz haját rövid, kislányos bubifrizurában hordta. A mosoly legcsekélyebb jele nélkül egyenesen Joona szemébe nézett.
– Leszedték? – kérdezte.

A Kiadó engedélyével.